Az utolsó interjú

Ferenczi Krisztinával készült interjú jelent meg ma a Népszabadság online-oldalán. Ezt szeretném most teljes terjedelmében feltenni blogoldalamra. Nem csak azért, mert minden szava örökbecsű, megőrzendő, hanem tiszteletteljes főhajtásként is eme kitűnő újságíró, eme nagyszerű ember és az ő tiszteletre méltó céljai előtt.

Cseléd-Magyarország visszatérése ellen

Halála előtt három nappal készült ez az interjú Ferenczi Krisztinával, aki másfél évtizeden keresztül követte fáradhatatlanul az Orbán-vagyon gyarapodását – többek közt a Népszabadság hasábjain –, és úgy látta, hogy az, ami ebből a történetből kirajzolódik, több erkölcsileg megkérdőjelezhető gazdagodásnál: alattvalói és vazallusi függésre épített, új állammodell. Fontos volt számára, hogy összegezze mindazt, amit erről gondol.

– Bő egy éve már, hogy megjelent a Narancsbőr, a miniszterelnök és környezete vagyonosodását vizsgáló második könyve. Meglepte a kötet fogadtatása?

– Számítottam rá, hogy sikeres lesz, de hogy egy hét alatt 10 ezer példány elmegy belőle, arra semmiképp. Végül összesen 33 ezer könyvet adtak el, ami kiugróan magas a magyar könyvpiacon. Örülök neki, hogy most legalább olyanok kezébe is eljutott, akik korábban nem nagyon érdeklődtek a téma iránt, alig hallottak róla, vagy alig vették tudomásul. A visszajelzésekből lehet tudni, hogy azért ezt a könyvet a „másik oldalon” is várták.

Azt, hogy ez a vagyonosodás, úgymond, nemcsak gazdaság, hanem hatalomtechnika, a hatalom és a pénz folytonos átfordulása egymásba, szóval

nem szimplán valami erkölcsileg megkérdőjelezhető politikusi viselkedés, hanem lényegében állammodell, nagyon kevesen és nagyon későn vettük észre.

Orbán Viktor személyes vagyonosodását sokáig még a sajtómunkások is huszadrangú kérdésként kezelték, és engem tapintatosan hülyének néztek, pedig ez az első számú probléma. Nagyon-nagyon régi célról és alaposan átgondolt stratégiáról van szó, amelynek a kiviteli tervei jórészt alighanem még Simicska Lajos briliáns agyában születhettek meg a kezdet kezdetén. Ez vált érezhetővé végre, talán már nemcsak nekünk, újságíróknak, hanem a közvélemény egy részének is.

Azoknak, akik utánam jönnek, elsősorban azt kéne tovább vizsgálniuk, hogyan született meg az Orbán-közeli kör, Mészáros Lőrinc, Garancsi István és a többiek vagyona. Ha megyünk is kifelé a jogállamból, azért minden közpénzes tranzakciónak nyoma kell maradjon, és ez alighanem ezután is így lesz. Annak a megértése a legsürgetőbb, hogy kik ők valójában, és mi a szerepük az Orbán-rendszerben, a pénz, a vagyon és a hatalom körforgásában. Ha ez egyszer feketén-fehéren világossá válik, az bizonyosan döntő lélektani pillanat lesz.

Magyarország miniszterelnökét minden bizonnyal még nagyon sokáig Orbán Viktornak fogják hívni, de akárhogy is, egyszer az aprócska mozaikokból – hála azoknak, akik folytatják a munkámat – összeáll majd a kép,

napvilágra kerül az igazság. Megmutatkozik ennek a hatalomnak a valódi természete Tokajtól Felcsútig, Orbán Győzőtől Tiborcz Istvánig, és én egyszerre kívánom ezt a pillanatot Magyarországnak, és féltem is tőle. Vajon belenyugszik-e majd Váradi András juhász gyermeke és a hasonló helyzetű emberek megye- és országszerte abba, hogy ki vannak semmizve Magyarországból? Akár lemondó legyintéssel is el lehet majd intézni: persze, így megy ez. Ugyanakkor olyan mértékben rendeződtek át a vagyoni viszonyok a szegények kárára, hogy az aligha marad valamiféle következmények nélkül.

– Ez a „perverz újraelosztás” vagy a „nemzeti középosztály” megteremtésének a kísérlete közvetlenül kapcsolódna Orbán Viktor vagyoni helyzetéhez?

– Persze, ez a központosítás lényege:

a pókháló mindenhová elér, a legkisebb településeket is befonja, és a közepén Orbán Viktor ül.

Nemcsak az általa kontrollált törvényhozás szolgál számtalan esetben személyes érdekeket, de a teljes fideszes politikai osztály és a közigazgatás is Orbán kegyeitől függ, helyben pedig a közmunkát is a polgármester adja, és ha nem vagy vele jóban, akkor éhen hal a családod. Ergo: pofa be, ez az egyetlen érvényes szabály. Ezeken a helyeken, ezekben a helyzetekben semmilyen politikai jogok nem érvényesek.

A „pofa be”, a teljes kiszolgáltatottság a legfontosabb lépés az új jobbágyság és a cselédlakások Magyarországának visszatérése felé – a kádereknek és strómanoknak közben jut föld, megbízás vagy legalább trafik. Szépen kirajzolták mindezt a miniszterelnök vejének – egy huszonéves jogásznak – az egész országot átérő közvilágítási közbeszerzési sikerei. Az energetika újabban – minden szinten – nagyon érdekli Orbán körét. Ez a folyamat különösen jól látszik Alcsúton és Felcsúton, ezt én eléggé közelről követtem. A fociban is – amiről úgy tartjuk, hogy talán az egyetlen dolog, amit Orbán őszintén szeret – irdatlan pénzek mozognak, például általában is nehezen átlátható tevékenységű alapítványokon keresztül.

– Ön szerint mi vezetett idáig? A demokratikus választásokon szerzett, korlátlan törvényhozó hatalomhoz és ahhoz, hogy az esetek döntő többségében nem mutatkozik a kormány tevékenységével szemben érdemi társadalmi ellenállás?

– Nem utolsósorban a 25 éves, szisztematikus építkezés és az ellenfelek végtelen kényelmessége és rövidlátó ostobasága. Orbán nagyon dörzsölt hatalomtechnikus lett, ehhez ért igazán a politikából, és a másik oldal egyszerűen, fokozatosan lemaradt mögötte. Továbbá persze nagy szerepe van mindebben egy immár tulajdonképpen nyílt titoknak, az évtizedes Puch–Simicska-összebútorozásnak: Orbán pontosan felmérte, hogy azt, amit tervez, egyedül nem fogja tudni keresztülvinni: a szocialisták rövidlátása pedig romlottsággal is párosult.

– Tényleg úgy gondolja, hogy Orbán lényegében már ’89 júniusában is az volt, akinek ma ismerjük?

– Akkor, ’89-ben nagyon szerettem, amit mondott, de most, utólag már meg vagyok róla győződve, hogy igen, az volt. Nemrég felbukkant a sajtóban az az 1993-as szárszói felvétel, amelyen György Péter számon kéri Orbánon a híres székházügyet, Orbán pedig a Fekete Doboz kamerája előtt indignálódottan kikéri magának azt a méltatlanságot, hogy őt lényegében lopással vádolják meg.

Gyorsan ellenőriztem:

amikor sértetten elutasította, hogy kétségbe vonják az erkölcsi integritását és egyenes derékkal, önérzetesen megvédte a becsületét, akkorra már eljutott a székházpénz egy része az édesapja vállalkozásába Simicskáék részvénytársaságán keresztül,

akik átmenetileg bevásárolták magukat, hogy aztán később – jóval kevesebbért, mint amennyiért beszálltak –újra eladják a részesedésüket Orbán Győzőéknek. Ez mindennél beszédesebb. Amikor ezt megtaláltam annak idején, sok mindent megértettem. Akkoriban sok tekintetben könnyebb volt, mint az elmúlt években. Amikor az Orbán-bányákról írtam, egy-egy cikk megjelenésének délelőttjén már ott álltak mellettem a tv-stábok a terepen, és még aznap este benne volt az ügy a híradókban. A 2012-es, az Atlatszo.hu-n megjelent cikksorozatom idején senki nem állt mellettem, egyedül voltam. Ha az RTL Klub már akkor aktivizálja magát és mellém áll – amit most csinálnak, az nagyszerű –, akkor nem nyert volna a Fidesz tavaly kétharmaddal.

– De nyert. Hogyan tovább?

– Ezek ellen a folyamatok ellen leginkább az öntudat erősítésével és a hozzáférés növelésével lehet fellépni: meg kell próbálni mérsékelni a kiszolgáltatottságot. Utolsó erőmmel is igyekszem segíteni, hogy be tudjon menni Váradi András, avagy András juhász özvegye egy hivatalba, képessé váljon az ügyintézésre. Évek óta mondom, hogy mindenki, aki teheti, fogadjon örökbe egy falut. Ma már lényegében mindenhol elérhető az internet, a gyerekek használják is, de arra, hogy a szülők – még csak negyvenes – nemzedékét megtanítsa, hogy nemcsak a gyereknek lehet rajta játszani, de információszerzésre, tájékozódásra, ügyintézésre is jó lehet, társadalmi szinten senki nem vette a fáradságot.

A létbiztonságban élő, nagyvárosi értelmiségiek fukarul bánnak a tudástőkéjükkel, a Facebookon őrjöngenek ismerőseik meghitt körében, de nem emelik fel a mélyen tisztelt feneküket, és mennek el rendszeresen, sűrűn akár csak oda, ahol van legalább egy nyaralójuk vagy egy rokon, aki mindig meghívja őket disznóvágásra. Ha csak ezt az egy családot „örökbe fogadjuk”, azt megérezheti az egész falu. A szomszéd át fog menni, ha hallja, hogy a mellette élők már tudják ezeket a dolgokat. A tájékozódás esélye és az öntudat teheti a legtöbbet a cseléd-Magyarország visszatérése ellen. Nem kerül pénzbe, csak – igaz, nagyon sok – időt kellene rá fordítani. Az ezzel kapcsolatos feladatát az állam egyre kevésbé fogja ellátni, mert a közoktatás is egyre inkább cselédképzéssé alakul.

Riasztó perspektívák látszanak kirajzolódni Magyarország jövőjéről.

Ezért szerettem volna azt, amit én láttam ebből és amit látni vélek ennek az ellopott Magyarországnak a jövőjéről, még elmondani. Hátha talán egy kicsit fontos.

Szendam most nem mond semmit! Csak leveszi a kalapját, majd hosszú-hosszú ideig emlékezik! … Isten nyugosztalja, Krisztina!


Money for nothing

Money for nothing“, azaz “Pénz, semmiért” énekelte évtizedekkel ezelőtt Mark Knopfler a Dire Straits együttes frontembere. Ez lehetne a mottója a pécsi önkormányzat legújabb “bevásárlásának”. … Jellemző a Bagázsra!

Fantasztikus hírrel lepte meg Pécs és az ország szájtáti lakosságát a pecsma.hu hírportál. E szerint a baranyai megyeszékhely fideszes vezetésének sikerült újabb levélkékkel növelni a már egyébként is jelentős méreteket öltött babérkoszorúját. Hosszas egyeztetések után ugyanis Páva Zsolt polgármester tegnap végre aláírhatta azt a szerződést, melynek értelmében a város átveszi Matyi Dezső nagyvállalkozó oligarchától a helyi futballcsapatot, valamint annak minden “kapcsolt részét”.

A kontraktus értelmében a város kezébe kerül az összes “infrastruktúra”, eszköz, minden pálya és a stadion, valamint ötven esztendőre a Kinizsi-pálya használati joga, mely utóbbi felújítására “több száz millió TAO-s támogatás áll rendelkezésre“. Mivel ezzel “Pécs visszaszerezte a csapatot, az utánpótlásképzés és az akadémia jogát is“, minden helyi polgár beláthatja: az a mindössze nettó 300 millió(!), meg az átadandó nagy értékű (mennyi is?) belvárosi ingatlan, mely így Matyi nertárs tulajdonába kerül, bagatell ahhoz képest, amit Pécs kap! Nem is beszélve arról, hogy a csapatot eleddig tulajdonló PMFC Kft. alkalmazottjai (takarítónőtől vezetőedzőig) így végre hozzájuthatnak az április óta kifizetetlen bérükhöz, ráadásul őket egytől egyig átveszi az új tulaj, a Pécsi Sport Nonprofit Kft (PSN).

Örvendezzünk? Könyveljük el magunkban, hogy ímé itt egy olyan ügylet, amivel mindenki jól jár? Hogy lám, itt egy város, mely szívén viseli a sportot, s hajlandó áldozni is rá, amott meg egy vállalkozó, aki egy szerény és jó célra fordítandó (lásd: bérkifizetés!) összegért cserébe, ebben készségesen partnerséget vállal (lásd: “hosszas egyeztetések”!)? Bólintsunk rá, hogy most mindenki jól járt? Hát lássuk csak!

Matyi nertárs mindenképpen nyertes. Ő az a nagyvállalkozó, aki tulajdonolta az “Alexandra” néven futó könyvkereskedelmi üzlethálózatot, illetve az ehhöz kapcsolódó cégeket is. Ez a vállaltbirodalom az utóbbi időkben arról híresült el, hogy áttért a “biogazdálkodásra“, amit úgy köll érteni, hogy fűnek fának tartozik! A tulajdonos pedig úgy igyekezett “rendezni” az adósságokat, hogy a terhelt cégek vagyonát és bevételeit különböző “háttérkáeftékbe” irányította át, melyek felesége és leánya birtokában vannak. Ebből egyenesen következik, hogy az “elázott” cégek kiürültek, a hitelezők meg vehetik azt a bizonyos “botot”, s szaporán ütlegelhetik a pénzük nyomát.

Ahogyan valószínűleg a PMFC Kft. “dolgozói” is, bár nekik kétségtelenül vigaszt jelenthet az “átvétel”, hiszen az új alkalmazójuk (a PSN) nem az előbbi vállalkozást veszi meg, hanem csakis a jogokat és az “egyebeket”, a tartozások kivételével! De mivel (valószínűleg) többségükben maguk is pécsi polgárok, talán feltehetnék maguknak a kérdést: egy megyei elsőosztályú csapat jogai, logója, meg a fene tudja micsodája még, megér-e ennyi pénzt. Aligha!

Pécs városának ugyanis biztos a “bukta”. Nem vagyok egy futballszakértő, de annyit én is tudok, hogy az állami TAO-pazarlás ellenére olyan alacsony a színvonal, hogy a hetente prezentált “műsorra” gyakorlatilag már a kutya sem kíváncsi. Állítólag egy NB.-I.-es mérkőzés átlagos nézőszáma alig több mint kétezer fő, s a tévéközvetítésekre sem kattintanak többen. Így osztán nem csoda, hogy egy “profi” focista átlagosan 11 millió Ft./év fizetését, no meg az “egyebeket” egyszerűen nem lehet saját bevételből kigazdálkodni. Maradnak a szponzori pénzek, amiknek jelentős részét meg ellopják. A magyar profi foci tehát egyetlen nagy adósság- és csődtömeg, a vállalkozások meg nettó pénzmosodák, melyeket a kegyes állam időnként “konszolidál” (a legutóbbi óta állítólag további 4-5 milliárd gyűlt össze!) … persze a “miénkből”.

Ingatlanszakértő sem vagyok. Így csakis a józan eszem alapján tudom megítélni, valójában mekkora “értéket” is képviselhetnek, melyekhez Pécs most a fentebb említett áron hozzá jutott. Úgy vélem az összeg inkább a nullához közelít (lásd: a Quaestor győri stadion-komplexumát!), azt is alulról “teszi”, lévén az ilyesmikért nem csak, hogy nem szokás sorban állni a piacon, de működtetésük jelentős összegeket emészt fel. Nem csoda, hogy a debreceni luxusaréna üzemeltetésére kiírt pályázatra még az azt használó csapat tulajdonosa (Szima Gábor) sem jelentkezett, holott éppen elég bevételi forrást kapott a Maffiakormánytól két Mutyikaszinó pályáztatástól és adófizetéstől mentes koncessziója formájában.

Mi következik az egészből? Az, hogy aki ma (és immáron jó két évtizede!) focicsapatot tulajdonló céget, meg ahhoz kapcsolódóan sportcélú ingatlanokat vásárol, az bizony rosszban sántikál! Ha “vállalkozó”, akkor csakis az “egyéb” bevételeinek adózás alóli kivonása lehet a célja (normális adóhivatalnál ilyenkor rögvest megszólalna a vészcsengő!), együtt a szponzorokkal, lévén itt reklámértékről a nézettségi adatok alapján szó nem lehet! Bár ha az utóbbi kategóriába soroljuk azt, hogy csapattulajdonosként be lehet férkőzni a “miniszterelnök” kegyeibe, majd a felcsúti VIP-páholyba (ahol a legnagyobb üzletek köttetnek!), akkor még az adócsaló pénzmosodázást is feledve lehet felvállalni a garantált veszteséget, lévén a szintén garantált haszon ennél sokkal nagyobb: politikai befolyásszerzés és/vagy közpénzek számolatlan milliárdjai.

Nos, valami ehhöz hasonló cél mozgathatta Páva Zsoltot, amikor “bevállalta” a pécsi focicsapatot, meg az “akadémiát”: ha ügyesen csinálja a dolgot, elébb-utóbb ott sündöröghet a Főnök környezetében, ami meg nem más, mint a magasra ívelő politikai pályafutás garanciája. Ráadásul sokkal könnyebb helyzetben van, hiszen – ellentétben egy “vállalkozóval – nem a saját pénzét pazarolja, hanem a városét. Azé a Pécsét, melytől a “szerény” fizetését kapja – ugyancsak garantáltan – mindaddig, amíg az ottaniak megfelelő hányada még ezt a focidumát is benyeli tőle a következő választásokon (is), ahelyett, hogy kicsit elgondolkodnának.

Mert a pécsieknek lenne/lett volna min gondolkodniuk. Páváskodó Zsoltjuk ugyanis ölég sokba’ van már nekik is, meg nekünk is. Történt ugyanis még 2009-ben (ekkor lett Zsóti maffiás pémester Pécsett egy időközi választások jóvoltából), hogy ő, mint a város első embere úgy döntött, hogy pofátlanul viselkednek a Pécsi Vízmű Zrt. francia tulajdonosai, akik ahelyett, hogy a szolgáltatás színvonalának emelésével, illetve a díjak csökkentésével foglalkoznának, kitalicskázzák a hasznot a helyiek zsebeiből. Ezér’ osztán magára öltötte a (narancs)vörös ingét, s mint egy “pécsi Pásztor” einstandolta az osztrigafalók “üveggolyóját”: a szolgáltatás jogát a Tettye Forrásház Zrt.-nek adta, a székházat meg elfoglaltatta.

Persze a Suez Enviromental sem hagyta annyiba a dolgot: 3 milliárdos kártérítést követelt magának, amit osztán meg is kapott – az állami költségvetésből, azaz nem csak a pécsi polgárok fizették Páva Zsolt politikai pr-akcióját. Már ha ugyan az tényleg csak az volt, mert az ezt követő események azt látszanak bizonyítani, hogy a pémesternek “egyéb profitra” is fájt a foga. Csekély vigasz, hogy ezt már csak a reá szavazóknak (is) köllött kifizetniük.

A Gazdasági Versenyhivatal minapi határozata szerint ugyanis a a pávaista Tettye Zrt. 2011. májusától, visszaélve gazdasági erőfölényével “tisztességtelen és kizsákmányoló jellegű” díjszabást alkalmazott. Ennek meg az lett a következménye, hogy a nagybüdös Rezsicsta okán ugyan 20 százalékkal köllött volna csökkenniük a sarcoknak, azok mégis 9 százalékkal emelkedtek. Emiatt 1,3 millió forint bírságot szabott ki a hatóság, amit a cég – lévén önkormányzati tulajdonú – a Télakosság ösmételt megsarcolásából fog kifizetni! … Akárcsak majd a PSM Kft. a pécsi foci “feltámasztását”, aminek ára most egy Csődlovag zsebébe kerül, költsége meg a “közeli” vállalkozókéba, politikai “haszna” pedig a a pávazsoltokéba!

Pénzt fizetünk mi itt ócska fociért, leépített oktatásért, hullagyártó egészségügyért, nem működő hivatalokért, pártharsona közszolgálati médiáért, túlszámlázott, tré módon kivitelezett közberuházásokért! … Pénzt a Semmiért! … Meghunyászkodva.

… és ezt …

szendamondja!

A NAP legújabb híreit Tuaregtől lásd itt!

Hát ezt is megéltük!

Simicska Lajos szőrös keze kinyúlt Lázár Jánosért, megragadta, s nyakára tekerte a Heti Válasz legfrissebb vezércikkének szorosra rántott nadrágtartóját. … Persze a Lényeg már megint csak a sorok között volt olvasható.

Borókai Gábor ma állást foglalt a hosszú ideje tartó és egyre durvuló Tarlós-Lázár párbajban. Talán nem véletlen, hogy a Heti Válasz főszerkesztője a főpolgármester pártjára állt mondván, Budapest “Elsőpolgára” egy igazi “szelfmédmen”, aki 25 esztendő politikai pályafutása során kiépített hitelességének és kapcsolatrendszerének köszönheti “kirobbanthatatlan” pozícióját. Igaz, gyakorta “sprőd” a stílusa, de nem az a “külvárosi jampi”, aki erejét demonstrálandó “bárhol bárkibe beleköt”, nem érheti sem a korrupció, sem a feltűnően gyors meggazdagodás, az urizálás vádja.

Ezzel ellentétben Lázár nem a nép felhatalmazásából ül a székében, s a magágára aggatott(?) feladat- és hatáskörök súlya alatt (képességek hiányában) valósággal rogyadozik. A főminiszter deprimáló, energiapusztító, a közösséget szétfeszítő, megosztó ember. Ő az aki míg a saját munkáját heroizálja, folyamatosan megalázza, öncélú és érdemtelen kritikával illet “a hierarchiába zárt” kormány- és párttagokat. Azokat, akik éppen ezért kénytelenek lenyelni sértéseit, de ennek következtében nem tudják a tőlük elvárható módon ellátni feladataikat. Amikor tehát Lázár rosszul működőnek nevezi az éppen alája tartozó állam- és közigazgatást, végső soron magáról állít ki lesújtó bizonyítványt. Azt nevezetesen, hogy hiányzik belőle a posztjához elengedhetetlenül szükséges alázat és integratív képesség.

Nem akarok vitatkozni Borókaival, mert mindaz, amit az urizáló, pöffeszkedő, elképesztően orcátlan stílusban megnyilvánuló főminiszterről leír, az lényegében igaz. No de az ő “antitézisének” beállítani pont Tarlóst! Nem túlzás ez egy kicsit? “Sprőd” a stílusa? Ez eufemizmus! Némi “guglizással” cikkek tucatjait találhatjuk csakis a közelmúltból arról, miként küldött el a fenébe olyan politikusokat, fővárosi képviselőket (nőket is!), akiknek véleményével … khm … nem értett egyet. Az időben még távolabb nyúlva megtalálhatjuk eme negyedszázados pályafutás azon mérföldköveit, amikor hasonló módon nyilvánult meg (pl.: “Leverem a szemüvegedet és ráugrok!“). Nem urizál, nem köthető hozzá feltűnően gyors meggazdagodás, nem korrupt? Lehetséges, de az tuti, hogy főpolgármestersége alatt eleddig még csak Lázárral mert szembeszegülni, azt is kizárólag verbális szinten. Ámde amikor a Főnökkel köllött volna Budapest érdekében “ütközni”, akkor a szavát se nagyon hallhattuk: államosítások, vagyonelkobzások sorozata, vagy most a metrótender oroszokkal való “trükkös” megnyerettetése. Ugyi?

Borókai kritikája tehát jogos, kimondja azt, amit a “hierarchiába zártak” és az azon kívüliek sokasága gondol Lázárról. Azt, hogy bár kitartó és jóeszű, ám ezt a tehetségét nem a köz, hanem csakis a maga érdekeinek szolgálatába állítja. Azt, hogy egy tenyérbemászóan szemtelen táskacipelő csupán. Azt, hogy karrierjét mások letaposásával, elárulásával és seggnyalással építette fel. Azt, hogy lényegében alkalmatlan szinte mindenre, még a korrupciós ügyeit (s ezzel a megtollasodását) sem volt képes diszkréten intézni (lásd: Dohány-mutyi!).

Le is venném a kalapomat Borókai előtt, ha tollát a jogos felháborodás vezette volna. Annak kimondása, hogy az ilyen Lázár-féle alakoknak semmi keresnivalójuk az ország irányítói között, mert csak mindent és mindenkit tönkretesznek. De a főszerkesztői jegyzetet nem a társadalom érdeke diktálta, hanem a hetilap Tulajdonosáé! A Gazda bosszúvágyáé, mellyel az eladdig általa irányított Maffiát igyekszik szétverni, korábbi Barátján emígyen is elégtételt venni, gyöngíteni pozícióit.

Ez volt e cikk lényege és nem az igazmondás. Mert ha az utóbbi lett volna a cél, akkor Borókai nem Tarlós (egyébként érdemtelen) heroizálásával döngölte volna agyagba Lázárt, hanem jogos kérdéseket tett volna fel. Kérdéseket mondjuk arról, hogy ugyan ki az, aki – bár megtehetné – nem rántja meg Lázár pórázát és nem ad rá szájkosarat. Ugyan ki az, aki létre hozott egy olyan rendszert, amelyben nincs annyi önellenőrzés sem, hogy az ilyen kártékony figurákat már a kezdet kezdetén, tehát nagyjából a pöcegödör legalján megállítsa és kivesse magából? Ugyan ki az, aki egy Lázárból Főminisztert “csinált”? Ugyan ki vezeti ezt az országot valójában, hová és miért?

Hát ezt is megéltük!” – sóhajtott fel boldogan egyik ismerősöm, aki ma reggel felhívta figyelmemet a Borókai-cikkre. “Hát nem!” – gondoltam magamban, “Majd akkor kezdjünk haloványan örülni, ha a fentebbi kérdéseket olvassuk a Heti Válaszban … is!“.

… és ezt …

szendamondja!

A NAP legújabb híreit Tuaregtől lásd itt!

Fejetlenség

Kitűnő írás jelent meg ma reggel a 444.hu oldalán. A cikk ugyan elsősorban azt igyekszik szemléletesen bemutatni, hogy miféle fejetlen kapkodás tapasztalható a Simicska-cégek kiesése okán kialakítandó újfideszes médiabirodalom körül, de rámutat egy ennél sokkal fontosabb tényre is. Arra, hogy minden szál immáron Orbán kezében fut össze, minden “közeli” vállalkozásnak lényegében ő a tulajdonosa és valamennyi kizárólag közpénzekből működik!

Fejetlenség és káderhiány jellemzi a Simicska-birodalom kiesése után kényszerből létrehozandó újfideszes médiaportfólió háza táját. A Cél ugyan vezérileg kitűzött és világos is, ám a megvalósítást olyan (“megbízható”) emberek végzik, akik ilyen vagy olyan okoknál fogva erre teljesen alkalmatlanok. Nehezíti helyzetüket továbbá az is, hogy a Führernek bizonyos elvárásai vannak a tulajdonosi szerkezetet illetően, de annak személyi összetétele szinte folyamatosan változik.

Nem a “februári ámokfutás” óta tart Orbán és Simicska között a háború. Ez akkor már legalább egy esztendeje lappangott a háttérben, bár “felforrósodása”, azaz nyílttá válása kétségtelenül ekkor, a “gecizéssel” kezdődött. Az értő szem azonban már akkor is látta a belharc jeleit. Ilyenek voltak például az áprilisi “választásokat” követően majd’ három hónapig húzódó kormányalakítás; az hogy ezután számos Simicska-káder a kispadra lett ültetve; az új kabinet megalakulása ellenére is az országban gyakorlatilag megszűnt a kormányzás, lévén a pártkáderek nem tudták eldönteni, hogy melyik “tömegközéppont” felé gravitáljanak (Viktor vagy Lajos? – ez volt a Kérdés!); nem beszélve a Napi Gazdaság című lap nem túlzottan értelmes megvásárlása a Századvég részéről.

Utóbbiban azonban néhányan már azt vélték felfedezni, hogy Orbán egy alternatív, tehát Simicskától független médiahálózatot igyekszik megteremteni. Természetesen volt ebben logika, még kilátás is, hiszen masszív állami támogatással alaposan fel lehet futtatni egy mindössze naponta 3-4 ezer példányban “fogyó”, vidéken pedig még csak nem is létező napilapot. Ámde ehhöz olyanokra lett volna szükség, akik értenek is az újságíráshoz, a lapszerkesztéshez, s ezekből a Századvég bizony egyet sem tudott prezentálni. Már az alaposan aláásta a lap hitelét, hogy a bűnbánó Zuschlaggal igyekeztek leleplezni a szoci mutyizásokat, de amikor tavaly novemberben pont ez az orgánum szellőztette meg az akkor már legalább egy hónapja gondosan titkolt Korrupciós Kitiltási Botrányt, s okozott ezzel hónapokig tartó zűrzavart, Orbánnál elszakadt a cérna. Fejeket követelt, s így szegény Heim Péter kénytelen volt “önként” eladni tulajdonát a megbízhatóbbnak minősülő Szalay-Bobrovniczky Kristófnak.

Ezt követően úgy tűnt a médiaprojekt parkolópályára került, de osztán februárban jött a “Gecicunami” és minden felgyorsult: a “miniszterelnök” mindent és lehetőleg már tegnapelőttre követelt. Ehhöz ugyan volt némi káderháttér, hiszen jelentős “népvándorlás” indult be a Nemzet-csoporttól (Magyar Nemzet, Hír Tv, Lánchíd Rádió) az Orbán-táborba, azaz valósággal hemzsegtek a “lelkiismeretesek”. Utóbbiak egyike volt Liszkay nertárs is, aki 15 év “nemzetelése” után jött rá arra, hogy rossz urat szolgált. Ő osztán a Simicskától kapott “végkielégítésének” egy részét arra költötte, hogy kapva kapott Szalay nertárs (valószínűleg ösmét egy Orbán-iniciálta) ajánlatán, s megvette tőle a Napi Gazdaságot.

Liszkay ugyan ért az újságcsináláshoz, de szarból ő sem tud várat építeni. Bár a Napi szerkesztősége alaposan felduzzadt (lassan már öten végezték egy munkáját), de az Újak anyázni és kirugdalni kezdték a Régieket. Ebből meg káosz lett. Liszkay talán még ezen is úrrá tudott volna lenni, s középtávon egy eladható lapot csinálni (a Napi lett a kormány nemhivatalos szócsöve – példányszáma meg úgy 5 ezerre “ugrott”), de nincs az az államilag közpénzzel kitömött média, mely ilyen gyorsan és ilyen káderháttérrel produkálni lenne képes a “miniszterelnök” elképzeléseit (lásd még az “m1” hírcsatorna március 15.-i “sikerét”!). Ráadásul ugyanezen “miniszterelnök” koncepciója alapján a posztsimicska korszakban senki nem birtokolhat egyedül egy orgánumot: mindenhová két olyan tulaj köll, akik egymástól függetlenül, tehát külön-külön szállal kötődnek a Főnökhöz. Ezér’ osztán szegény Liszkay kénytelen volt átadni tulajdonrésze felét a Trafik- és az Ellátó-mutyi legfőbb nyertesének, Sánta nertársnak 70 millióért.

Ez a kettős tulajdonlás nehezíti egyébként a Nemzeti Bulvármédia kiépülését is. Nem sokkal a Gecicunami után Habony és Győri nertársak sürgősen megalapították a Modern Media Group nevű vállalkozásukat, melynek elsődleges feladata az lett volna, hogy a “fajsúlyos” Napi mellé felépítse a kormánypárti “könnyűbulvárt”. Portfóliójába egy, a Helyi Témára hasonlító nagy példányszámú, ingyenes lap, no meg egy online hírportál tartozott volna (utóbbi feladata: megtörni a “liberális web-fölényt”). A printkiadás ugyan már félmillió példányban kint vagyon a “placcon”, de a híroldal megteremtése nyúlik, mint az a bizonyos rétestészta. Ennek oka részben az, hogy a Főtanácsadó nertárs egyszerűen antiszociális (nevezzük csak nyugodtan szociopatának … is!): naponta áll elő újabb és újabb ötletekkel, ad egymásnak ellentmondó utasításokat és vész össze gyakorlatilag mindenkivel (mer’ ugyi ő hülyékkel vagyon körülvéve!), akivel csak lehet, s akivel csakis együtt tudná elvégezni a “miniszterelnök” által reá ruházott feladatát. Továbbá még csak beszélőviszonyban sincs “üzlettársával”, egyes belső pletykák szerint Győri és Habony kizárólag a “miniszterelnökön” keresztül kommunikál egymással. Teszik mindezt annak ellenére, hogy elvileg már “régi üzlettársak”. Kilenc esztendővel ezelőtt ugyanis (Orbán utasítására – már megint!) együtt alapították meg a Nézőpont Intézetet, melynek négy évig Győri volt az igazgatója (ezt most vette vissza az erről “önként” lemondó Mráz Ágoston Sámueltől – “Sámuel, én téged bámuel!”)

Hát így tényleg nehéz lesz! Szocio- és pszichopatákból, tehetségtelen seggnyalókból “csapatot” építeni egyszerűen lehetetlen. Hiába a korlátlan anyagi háttér (fedezete “természetesen” a Közkassza!), no meg a Hatalom teljes támogatása és a Legfelsőbb Akarat, ha nincsen már ott senki, aki képes lenne arra, hogy átlássa a teljes hálózatot, a megfelelő embereket a megfelelő helyekre állítva pedig létre hozzon egy működőképes szervezetet. Ebből meg látható, hogy soha nem Don Vittorio volt itt az “ész”, hanem Don Luigi, s mivel az utóbbi “távozott”, hát mostanra szét is esett az egész Bűnszövetkezet, amit meg most tapasztalunk az nem más, mint az Agónia.

Hát eddig a 444.hu cikke, no meg az abból direkte leszűrhető tanulság. Ámde az írás ennél jóval tovább mutat! Ha ugyanis valaki úgy olvassa végig, hogy közben nem csak a fő témát, hanem a mögötte megbúvó tartalmat/tényeket is figyelembe veszi, akkor nincs más választása, mint megállapítani a Legfontosabbat. Azt nevezetesen, hogy ez az ország már odáig jutott, hogy minden és mindenki sorsa egyetlen “ember”, a Felkapaszkodott Alcsúti, rajta keresztül pedig gonosz és elmebeteg emberek kezében van! Továbbá: legyen egy “közeli” cégnek bárki is a “tulajdonosa”, minden és mindenki mögött valójában a “miniszterelnök” áll!

Igen, ez így van!” – vonja meg talán éppen most a vállát a Tisztelt Olvasó. Ámde én ezt a vállat nem a vonogatásra használnám inkább, hanem az Elvetemült Hatalom szorosra zárt ajtajainak betörésére. Legfőbb ideje lenne, sőt, már el is késtünk!

… és ezt …

szendamondja!

A NAP legújabb híreit Tuaregtől lásd itt!

Törvény és Szükség

Megdöbbentő, de ugyanakkor módfelett fontos interjút adott Lenkovics Barnabás, az Alkotmánybíróság elnöke a Mandinernek. Véleményét egyetlen mondatban összefoglalva: Bizonyos helyzetekben jogszerű lehet a jogtiprás és alkotmányos az, ami valójában sérti azt. … “Ha csak úgy nem!” – mondaná erre a viccbéli rabbi.

Mint ismeretes, múlt hétfőn az Orbángyűlés gyorsított eljárásban, azaz érdemi vita nélkül kegyeskedett módosítani az “Infotörvényt“. Ennek lényege, hogy a jövőben nem lehet névtelenül közérdekű adatokat igényelni; megtagadható az adatszolgáltatás, ha valaki egy esztendőn belül kétszer, ugyanabban a tárgykörben érdeklődik; ugyancsak tilalmas az az adat, mely egy jövőbeni döntés “előkészítését” szolgálja, illetve ha a szöveg “szerzői jogvédelem” alá esik; az adatszolgáltató előzetesen fizetendő térítési díjat szabhat ki a kérelmezőre, ha úgy ítéli meg, a kér információ kiadása az “alaptevékenységéhez szükséges munkaerő forrás aránytalan megterhelésével jár“.

Mi lesz e szörnyszülött törvény következménye? Először is az, hogy bármiféle, a hatalom által ilyen-olyan okokból eltitkolni szándékozott információ kikérése ezen túl bátorságot, hogy ne mondjam “civil kurázsit” igényel. Az illető ugyanis esetleg azzal a szembesülhet, hogy a Maffia belügyeinek környékén való kotorászása közben “valakik” az orrára koppinthatnak, s így rövid időn belül megtanulhatja azon mondás igazságát, miszerint “Aki kíváncsi, hamar megöregszik!“. Aki ennek ellenére tovább “erőszakoskodik”, azt (miután megfizetették!) vagy “kifizetik” egy semmit mondó, a témához köze nincs “válasszal” (osztán egy esztendeig érje be azzal!), vagy a Büró kijelenti: ez kéremszépen egy döntést előkészítő anyag, ami egyébként is szerzői jogvédelem alá esik. Ergó: ha politikuskám kifizet a köz pénzéből 100 millát egy tanulmányért mondjuk a Századvég nevű pénzmosodának, akkor nem csak annak esetlegesen “vicces” tartalmával nem ismerkedhetünk meg úgy kábé az idők végezetéig, de az sem kerülhet napvilágra, hogy az egyáltalán elkészült-e. Nem is beszélve arról, hogy a “térítési díj” mértéke teljes mértékben a hivatali önkény függvénye, azaz egyetlen oldal lemásolásáért akár ötezret is kérhetnek. … Hja, kérem, ahol egy tíz filléres gemkapocs ára akár száz forint is lehet a szokásosan abszolajte transzparens közbe’ szerzés során, ott ez is előfordulhat. Nemde?

(Természetesen tisztában vagyok vele, hogy most egyes nemzetellenes, kekeckedő alakok arra fognak hivatkozni, hogy az Informatika korában halálosan nevetséges fénymásolgatni a dokumentumokat. Egy alig ezer forintos pendrájvra pillanatokon belül oldalak ezreit lehet feltölteni. Ez ugyan igaz, de a Kifogásolók nem veszik figyelembe, hogy ez kéremszépen egy velejéig puritán, takarékos állam, ami nem pazarolhat közpénzt az ilyen kütyükre. Az persze elképzelhető, hogy az Igénylő hozza a sajátját, no de az egyáltalán nem biztos, hogy illeszthető lesz a speciális kormányzati igények szerint készült számítógépekhez. Továbbá egy idegen, az illetékes szervek által nem ellenőrzött adathordozó megjelenése a kizárólag a Köz érdekében létesített Nemzeti Elektronikus Hálózatban még akár nemzetbiztonsági kockázatot is jelenthet! Ugyi?! No, erre varrjon gombot az, aki továbbra is akadékoskodik!)

Mi tehát az Infotörvény-módosítás valódi értelme? Nem más, mint hogy szélesre tárja a Maffiaállam Maffiahivatalai előtt a joggal való visszaélés kapuját. Ezek után közérdekűeknek, tehát bárki által megismerhetőeknek csakis azon információk számíthatnak, melyeket a Bűnbanda kegyeskedik majd annak minősíteni. Ebből pedig egyenesen következik, hogy így a polgár kizárólag a hatalom által szolgáltatott “értesülések” alapján ítélheti meg a saját, illetve az országa helyzetét, amely adatok valódiságáról azonban semmilyen módon meggyőződni nem tudhat. Márpedig a manipulált információkra támaszkodó vélemény nem más, mint “vélekedés”, avagy “előítélet”, ami semmiképpen nem eredményezhet polgári társadalmat, átláthatóan, a törvényeket betartva működő demokratikus államot. Ez ugyanis a diktatúrák legfőbb jellemvonása, s egy ilyen rezsim felépítése és “üzemeltetése” nem csak az érvényes nemzetközi szerződésekbe, nem csak a legalapvetőbb jogelvekbe ütközik, de még a Maffia által bő négy esztendővel ezelőtt reánk erőltetett, nyamvadt Tákolmányba is – a folyamatos “testreszabások” és farigcsálások ellenére!

Tisztában vagyok azzal, hogy ez az egész sem Átlag Juci, sem Átlag Józsi számára nem jelent problémát, hiszen általában nem tartoznak az Adatigénylők táborába (pláne nem a “Visszaélés-szerűek” közé). Felteszem, ha hallottak is valamit erről az ügyről, hát azt legfeljebb az unatkozó, fővárosi, liberális értelmiségiek “nyafogásának” tekintik csupán. Ugyanakkor velük is bármikor előfordulhat, hogy valamely szerzett, avagy alapjoguk érvényesítéséhez közérdekű információkra lehet szükségük. Márpedig e törvénymódosítás következtében azt fogják tapasztalni, hogy itt az a Szabály, hogy nincs szabály. Minden “egyedi elbírálás” alá esik, melynek kizárólagos alapja az általuk finanszírozott Állam, vagy az általuk fizetett Büró, avagy csupán az általuk eltartott Bürokrata egyedi, vélt avagy valós érdeke. Akkor pedig már hiába fordulnak az ilyesmikre “szakosodott” civil szervezetekhez, azok épp úgy a korrupt állami bürokrácia játékszereivé váltak, mint ők maguk.

Mit lehet ilyenkor tenni? Az első lépés természetesen az, hogy a Jogvédők a köztársasági elnökhöz fordulnak: kegyeskedjék mán’ alá nem írni ezt a Förmedvényt. Ámde Janó egy Káder, így Elődje nemes hagyományait követve elővette pennáját és aláírt. Marad így az Alkotmánybíróság, amely még a Tákolmány alapján is simán alaptörvény-ellenesnek nyilváníthatná ezt a módosítást. Ámde teljesen fölösleges immáron eme fórumhoz fordulni. Nem csak azért, mert bő két esztendeje az egész AB-ban pincétől padlásig hemzsegnek a maffia emberei, hanem azért is, mert az Ítélet már meg is született!

Lenkovics Narancsbás Barnabás ugyanis, a fentebb linkelt mandineres interjújában a legteljesebb egyetértéséről biztosította eme módosítást. Szerinte tényleg képtelenség, hogy egyesek, a “hobbijogvédők“, azok a bizonyos “hivatásos forradalmárok” minden mérték és tényleges “érintettség” nélkül azzal szórakozzanak, hogy adatigényléseikkel “a közösség rovására, annak költségére gyakorolják a saját jogaikat“. Úgy vélte ez a “kicsit furcsa“, így indokolt az ilyesmi korlátozása, esetlegesen anyagi ellenszolgáltatáshoz kötése (Az azonban már nem volt “furcsa” neki, hogy ha egy hivatalnak adatszolgáltatási kötelezettsége van, akkor bizonnyal van olyan alkalmazottja, akinek az ilyesmi szerepel a munkaköri leírásában. Márpedig ha ez az illető – akár felsőbb utasításra is – nem hajlandó ellátni a feladatát, akkor nem az Igénylőtől kéne pénzt kérni, hanem az ő fizetését – netalán az egész Hivatal büdzséjét – csökkenteni! Ugyi?!). Arra kérdésre pedig, hogy akkor ilyen körülmények között miként lehetne meggyőződni arról, hogy mondjuk egy a politikusok által 100 milláért megrendelt “tanulmány” megérte-e a pénzét, sőt, egyáltalán létezik-e, a narancsbási válasz: az ártatlanság vélelme alapján ő minden esküt tett köztisztviselőről alapban feltételezi, hogy “a hatalmával nem él vissza, és az abból származó előnyöket nem saját zsebre érvényesíti“. Ahogyan a saját bírótársairól is eleve feltételezi a “tisztán jogi szemléletet”, nevezetesen azt, hogy bár többségük valóban a Maffiaállampárt berkeiből került ki (Balsay és Salamon nertársak egyenesen az orbángyűlés maffiapárti padsoraiból, a törvény szerinti alkalmassági kritériumok minden létező teljesítése nélkül, akárcsak Stumpf nertárs), de amint magukra öltötték a talárt, már nem lehet őket “fideszesnek” tekinteni.

De a “legaranyosabb” nem ez volt. Hanem az, amikor a Főtákolmánybíró akadémikusi pontossággal levezette, mi az oka annak, hogy a testület két esztendővel ezelőtti elnarancsosodása óta teljesen megváltozott az ítélkezési gyakorlat, azaz hogy manapság az esetek 77%-ban átengedik a hatalom számára fontos, bár alkotmányosan alaposan necces törvényeket. Lenkovics szerint megváltozott a “szemléletmód”. Most már nem azt nézik, hogy formálisan mi lenne alkotmányos, hanem azt, hogy az adott helyzetben az államnak, a kormánynak mely alapjogokat van lehetősége(!) garantálni. Márpedig itten egy válság volt/van, mely megköveteli az azonnali cselekvést azt, hogy a formális alkotmányosság betartásával akár két esztendőre is elhúzódó döntéseket két hónapon belül hozzák meg. Mivel pedig a kormánynak erre kétharmados felhatalmazása volt (ezzel együtt pedig övé a politikai felelősség is), azt az AB-nak mindenképpen méltányolnia kellett, lévén az általa elnökölt testület “a nép pártján áll“!

Emlékszik még valaki Kósa Lajos hírhedt, 2010-es, nyári beköpésére? Nem arra a részére gondolok, amellyel sikeresen bedöntötte a forint árfolyamát, hanem arra, amely fölött alaposan elsiklott még az újságírók figyelme is. Lajcsi akkor ugyanis olyasmit is mondott, hogy tekintettel a válságra “szükség lehet bizonyos alapjogok átmeneti felfüggesztésére“. Hát ennek szofisztikáltabb, az alkotmányjog gúnyájába öltöztetett változatát olvashatjuk tegnap óta Lenkovics Barnabás jóvoltából.

A Szükség Törvényt bont!” – vegyük(?) immáron tudomásul, hogy ez a Legfőbb Jogőri Testület mottója!

… és ezt …

szendamondja!

A NAP legújabb híreit Tuaregtől lásd itt!

A siker titka

Hiánypótló és a helyzetet tökéletesen elemző írás jelent meg tegnap a 168 Óra online oldalán. Még az ugyancsak tegnapi görög botorságra/bátorságra(?) is magyarázatot ad. Amivel azonban a szerző nem boldogul: a populizmus vírusa tenyészti ki az idiotizmust, avagy az idiotizmus vírusa a populistákat.

Mátyás Győző:

Lehatárolva

A bevándorlók nem dolgoznak és elveszik előlünk a munkát!” Talán ez a legszellemesebb a Kétfarkú Kutya Párt és a Vastagbőr blog ellenplakát- akciójának közadakozásból készült darabjai közül, már csak azért is, mert kell azért egy kis idő, míg az ember „leveszi” a paradoxon mögött megbúvó utalás mélyebb értelmét. Azt, hogy ez a deiktikus „kiszólás” bizonyos értelmében frappírozza a kormány hecckampányának logikátlansági struktúráját.

Csak éppen különösebb hatása nem lesz.

És nem pusztán azért, mert itt néhány tucat plakát áll szemben a kormány teljes propagandagépezetével. Hanem azért, mert ez a kormány által szított bevándorlóellenes hisztéria szinte mintapéldája annak a stratégiának, amivel a Fidesz eddig komoly „indoktrinációs” sikereket ért el a zemberek körében. (S amely álságos és hazug stratégiát a ballib oldalon is kifejezett irigységgel szemlélik némelyek, éppen vitathatatlan eredményessége miatt.)

Ennek a stratégiának az egyik fundamentuma a szüntelen ellenségkeresés, illetve bizonyos emberek, csoportok, adott esetben intézmények megbélyegzése ellenségként, (ami amúgy egyenlő a társadalomból való kirekesztéssel), akik ellen a kormánynak meg kell védenie a zembereket.

Lehetnek ezek a hajléktalanok, akik veszélyt jelentenek a társadalmi higiénére vagy a kommunisták, akik meg a nemzet ideológiai egységére nézve. De a legjobban az olyan fantomszerű képzelményekkel lehet ijesztgetni, akikről, amikről a lakosságnak csak ködös fogalmai lehetnek, mint például a Jetinél is ijesztőbbre markírozott Brüsszel. Végtére is magyar átlagember soha életében brüsszeli bürokratával nem találkozik, fogalma sincs, hogy az mi fán terem, így készséggel elhiszi, hogy a brüsszelita az egy gyarmatosíthatnékjával nem bíró, a magyarok vérét csapoló szörny, aki ellen élet-halál szabadságharcot vív a magyar kormány.

Így világlik ki a stratégia másik igen fontos eleme, a harc.

Az tehát, hogy a Fidesz-kormány állandó harcban áll a magyarságot végromlásba/rabigába dönteni, vagy még inkább azt megsemmisíteni/a föld színéről eltörölni akaró ellenség ellen. (Tessék csak figyelemmel kísérni a magyarság legfőbb védőszentjének és első számú hadvezérének szóhasználatát: ő mindig csatába indul, harcot vív. Legutóbb épp a bevándorlótéma kapcsán nyilatkozott ekként: „megvédjük Magyarországot, megvédjük az Európai Uniót is.”)

Így természetesen a harmadik fontos eleme ennek a stratégiának az a sugallat, hogy – legalábbis a propaganda szintjén – a zemberek csak a kormánytól remélhetnek védelmet az ezer alakban reájuk leselkedő veszélyek ellen. Csak ettől a kormánytól remélhetik, hogy megvédi biztonságukat és egzisztenciájukat.

Az igazán ártalmas ebben az ideológiai tákolmányban az, hogy csak úgy tud működni, ha a lakosság legrosszabb ösztöneire, atavisztikus félelmeire, irracionális indulataira épít. Ha arra kondicionálja az embereket, hogy ne bízzanak a másikban, hogy ellenséget lássanak a szomszédban, hogy vezérelvük kizárólag a gyanakvás legyen. Vagyis a működő polgári demokráciák talán két legfontosabb alkotó elemét, a bizalmat és a szolidaritást akarja kiirtani a társadalomból.

Hát ezért pusztítóan veszélyes ez a stratégia. És sajnos ugyanezért sikeres.

Mert a magyar társadalomban régóta meglévő ösztönökre és beidegződésekre alapoz.

A „zsákutcás fejlődés”, a torz történelmi genezis következtében már-már zsigerileg beleplántált gyanakvásra, bizalmatlanságra, a kizárólag magadra számíthatsz elvére. A Fidesz-hatalom pontosan ezekre a rossz beidegződésekre épít, ezeket használja. Mondom ismét: számottevő politikai sikert aratva ezzel. Egyúttal nap mint nap tovább roncsolva a társadalom amúgy is beteg szöveteit.

S a Fidesz-hatalom érzékelhetően tudatosan ennek az ellenségkereső stratégiának a hatványra emeléseként indította el a bevándorlóellenes hecckampányt is. (Miközben a migráció valóban súlyos probléma, csak éppen ezekkel az alantas eszközökkel legfeljebb rontani lehet rajta.)

Szép dolog, hogy mi majd megvédjük az Európai Uniót, (lásd mint fent), de azért kellene valaki végre, aki megvéd minket saját magunktól.

*

Az írás maga tökéletes. Sebészi pontossággal írja le az Orbanizmus lényegét és metodikáját. Ámde ezt a jelenséget éppen most tapasztalhattuk Görögországban is! Ez pedig felveti a kérdést: ez fertőzte meg (többek között) Hellászt is, avagy az Orbanizmus csupán “terméke” az Európai Unió “töketlenkedéseinek” (netalán “gyarmatosítási vágyainak” – lásd még: “Békemenet” és a Sziriza hasonszőrű szövegeit!), ami meg abból következik, hogy ezt az egész Közösséget az “Északiak” megrögzött tisztességességére “találták ki”?

A magam részéről a másodikat választanám. “Félázsiaknak”, balkániaknak “nem jön be” a Szabályok betartásából, a Demokrácia tiszteletéből szinte automatikusan következő Jólét! Helyette: “Éljen a Nyomorba oltott Nemzeti Büszkeség!

… és ezt …

szendamondja!

A NAP legújabb híreit Tuaregtől lásd itt!

Egy egyenes beszéd

Megdöbbentően jó beszédet tartott tegnap a Budapest Pride fesztivál megnyitóján Alföldi Róbert színész-rendező. Megdöbbentően jót, mert akinek egy bitnél több nyüzsög az agyában, aki képes még a humánus és demokratikus gondolkodás minimumára, az (talán) elgondolkodhatott rajta.

“Kedves Te, aki nem tudom, itt vagy-e!”

Nem vagyok büszke rá, hogy meleg vagyok.

És nem szégyellem, hogy meleg vagyok.

Számomra normális, természetes állapot. Ugyanúgy, mint ahogy normális és természetes állapot számomra, ha valaki heteroszexuális, ha valaki transzszexuális, vagy aszexuális. Ugyanúgy, ahogy normális számomra mindenfajta szerelem. Normális és természetes, ha fiatal szeret öreget, ha kövér szeret soványt, ha egy nem roma magyar ember szeret egy roma magyar embert, vagy ha egy zsidót szeret egy keresztény, ha egy bevándorló esik szerelembe a kerítésen át egy itt lakó, magyar emberrel, ha fehér szeret afroamerikait, ha muszlim szeret keresztényt, ha barna hajú szeret szőkét és folytathatnám a sort.

Nem foglalkozom azzal, hogy ki kit és hogyan szeret, legfeljebb irigylem az összetartozást, a szenvedélyt, a két ember között létrejövő összhangot, a messziről sugárzó erőt és a szeretetet. 

Igen, a szeretetet. Az európai kultúra alapköveként emlegetett Biblia, semmi másról nem beszél, mint a szeretetről. Arról a szeretetről, ami nehéz. Nem arról, ami könnyű, amikor a szeretet tárgya úgy viselkedik, ahogy nekem tetszik,  azt mondja, amit én akarok, hogy mondjon, úgy szeret, ahogy nekem tetszik. Így könnyű szeretni, hiszen a szeretet nem a másikról szól, hanem rólam, akinek elvárásai vannak, hogy miként és hogyan kell működnie a másiknak, hogy az normális legyen.

 Számomra az a szeretet, ami két felnőtt ember egymás iránti elkötelezettségére épül, normális. Bármilyen is legyen a nemi összetétel.

Nincs jelentősége. Mert a lényeg ettől még megszületik és a lényeg, a szeretet, az, ami valóban fontos és emberi, nem változik. Érdekes, és némi ellentmondást magában hordozó az a tény, hogy ez nem magától értetődő, és nem természetes magatartás egy olyan országban, ami sokszor és sokfelé deklarálta magáról, hogy keresztény ország. És ez a mondatom nem tartalmaz semmiféle negatív felhangot senkinek a hitéről vagy vallási, filozófiai meggyőződéséről. Éppen ellenkezőleg.

 Én a szeretetet veszem észre a világból, nem pedig azt, hogy kik és hogyan szeretik egymást. És én örülök a szeretetnek.

Nem foglalkozom azzal, hogy ki meleg, ki hetero, kinek van barna haja, kinek van szőke haja vagy fehér bőre.

És éppen ezért nagyon nem értem, hogy azok, akiknek az lenne az egyik legfontosabb feladatuk, és ezt úton – útfélen hangoztatják is, hogy oly módon változtassák meg a világot, ezt az országot, hogy az a szeretet felé tartson, miért akarják meghatározni, hogy mi a jó szeretet, hogyan merik kijelenti, hogy mi igazi és mi hamis.

 Honnan veszik a bátorságot, hogy liberális hóbortnak nevezzenek nem heteroszexuális kapcsolatokat.

 Budapest világváros, és a hivatalos álláspont ellenében, hál Istennek,  még multikulturális világváros. Ennek a városnak a vezetője nem nevezhet semmilyen kisebbségi rendezvényt „nem természetesnek és visszataszítónak”.

Mert ez a kijelentése nem kultúremberhez méltó. Nem méltó egy valóban igaz értékekben hívő, keresztény, konzervatív kultúremberhez. Lásd Európa.  És ez a kijelentés egy főpolgármester szájából soha nem magánvéleményként hangzik el.

Félreértés ne essék, a főpolgármester úrnak lehetnek félelmei, lehet zavarban attól, ha két férfi egy pár, vagy két nő egy pár, még akár rossz érzései is lehetnek, idegenkedhet ettől, de vagy nem kell egy világváros vezetését elvállalni, vagy pedig az a dolga, hogy változtasson  ezen az idegenkedésen. Akarja, hogy ne így legyen, hogy megértse embertársait, hogy ne ítélkezzen, hanem kérdezzen, hogy ne felsőbbrendűen véleményezzen, hanem vizsgálódjon, nyissa ki szívét, lelkét, és merengjen el azon, hogy vajon, mi az, amitől ennyire retteg ettől a témától.

Ez a dolga, azért, mert ő a mi vezetőnk. Mindannyiunk vezetője, az enyém is, kell, hogy engem is szeressen, mert én is Budapesten élek és ide tartozom.  Engem is képvisel. És minden ilyen kijelentésével azt az amúgy is egyre  inkább uralkodóvá váló  eszmét erősíti, hogy vannak felsőbbrendű magyarok és vannak alsóbbrendű magyarok. Pedig elárulom, nincsenek. Csak magyarok vannak.

Neki, mint politikusnak, mint a köz szolgálójának, ezen,  nagyon keményen dolgoznia kell, és akkor nem fog szinte elájulni a rettegéstől, ha kezet kell velem fogni bemutatkozásnál, és nem fogja azt gondolni,hogy a melegfelvonulás megrontja a gyerekeket, és nem fogja azt gondolni, hogy a melegek visszataszítóak. Nem mondom, hogy könnyű út. De ez a dolga. Mert ezt vállalta.

 Azon kell dolgozni, – persze nemcsak neki, de hát közvetlenül mégiscsak ő az én apukám -,  hogy ne egy olyan társadalomban éljünk, ahol a legdurvább szitok szó az, hogy buzi. Buzi, aki nem ad elsőbbséget, buzi, aki elém áll a boltban, buzi, aki más véleményen van mint én és buzi mindenki. Persze csak én nem.

Nem lehet senkinek a szexuális beállítottsága utolsó, mindent eldöntő  negatív érv egy konfliktusban. Nem lehet értékmérő valakinek a szexuális preferenciája. Nem lehet egy társadalmi, politikai, gazdasági, családi, vagy személyes vitában érv, senkinek a szexuális beállítottsága. Soha!

Még akkor sem, ha az a másik fél, az amerikai egyneműek házasságát engedélyező döntés után, ormótlanságokat követ el. Még akkor sem. Mert ugyanolyan ormótlanság bíróságon bizonygatni valakinek a szexuális beállítottságát, mint homofób megjegyzéseket tenni, és ugyanúgy azt a bizonyos harcot erősíti, ami számomra teljesen abszurd és elkeserítő.

 Nem harcolhatunk, mert nem lehet háború! Mert az semmi másról nem szól, mint a hatalomról. És az erő, az nem a hatalom, még ha 20 esztendő is. Az erő a belső bizonyosság, az erő az önazonosság, az erő a nyitottság, az erő az odafigyelés, az erő az érvek rendszere, az erő a megértés, az erő a bátorság, az erő a türelem, erő a figyelem, az erő kitartás. Tudom, hogy nehezebb, rögösebb és hosszabb út, mint a hatalom. De a hatalom elmúlik, elporlik, elveszik, és a múlt homályába vész. A hatalom nem tudja az emberek gondolkodását megváltoztatni, legfeljebb csak időlegesen, és azt is csak a félelem miatt.

 Az erő hosszútávon és alaposan tudja megváltoztatni a világot.

Mi sem bizonyítja  ezt jobban, mint hogy itt vagyunk és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy én itt állok, hogy merek itt állni, hogy nincs félelmem  attól, hogy itt állok és vállalni tudom azt aki vagyok, azt ami vagyok.

Kedves heteroszexuális, és homoszexuális és transzszexuális és aszexuális megjelentek!

 Végezetül egy nagyon személyes, mondhatni már intim gondolat azoknak, akik még mindig nem értik, hogy miért is vagyunk egyformák, annak ellenére, hogy máshogyan és másként szeretünk.

 És kedves Te, aki nem tudom, hogy itt vagy – e.

Amikor reggel  felébredek és amikor este lefekszem, a világ omlik rám, attól, hogy máshol vagy.

Az elhagyottság, a kudarc fájdalma nagyon mély.

És nem számít, hogy Te, milyen nemű vagy.

 Kedves Mindenki, ugye pontosan érthető és átélhető mindenki számára, hogy milyen  a fájdalom, ha az egyetlen másik, már nincs.

 Na, ezt vegyük alapul!

Ezt a közös ismerős érzést. És a másik felét  a világnak, azt,  amikor ott van mellettünk. És boldogok vagyunk!

Éljen a szabadság a fájdalomra és éljen a  szabadság a szerelemre!

 Konklúzió: éljen a szabadság!

Köszönöm.

*

Én is köszönöm.

… és ezt …

szendamondja!


Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 101 követőhöz