Boldog Új Esztendőt! – Ahogy szoktuk …

Azt ígérte Édesanyám fényes szép napokat érek, sej de olyan a világ mindig szomorúbbat élek.” – énekelte Bródy János, az István a király Regöse. Milyen igaza volt! Ebben az országban minden olyan kezdeményezés szakmányban megbukik, ami az általános, tehát a társadalmi érdekeket szolgálná. … Az érintettek aktív/passzív közreműködésével!

Azt olvasom a mai Népszava online oldalán, hogy vasárnaptól gyakorlatilag megszűnt az a mozgalom, mely a Facebookon önmagát az “1001 orvos a hálapénz ellen” nevezte meg. Az egész még Karácsony előtt indult el, célja pedig az volt, hogy a megfelelő egészségügyi ellátás anyagi és tárgyi feltételeinek biztosításában érdekeltek valamennyiét bevonva, a “tömeg erejével” kényszerítsék ki a túladóztató, mindent maga alá gyűrni igyekvő Orbállamtól azt, ami a saját törvényei szerint is a legalapvetőbb feladata.

Azt tehát, amit ez az országvezetésre és közigazgatásra (megalakulása óta!) teljesen alkalmatlan adminisztráció esztendők óta az Ellátottak és az Ellátók nyakába sóz. Az előbbi (ki nem mondott) “kötelessége”, hogy önforrásból gondoskodjék a saját maga egészségügyi ellátásának anyagi (“hálapénz”, amely a törvény szerint “legális”, ha azt az intézmény vezetője engedélyezi … de egyébként meg pfuj!) és eszközi (gyógyszer, kötszer, ágynemű, ruházat) feltételeiről. Az utóbbi pedig annak ellenére is lássa el az orvosi esküjének megfelelő feladatait, hogy közben a “Munkáltatójától” ehhöz szinte semmit nem kap. (A Gumicsizmás Budamucsai Arisztokrácia szerint: “Oldd meg Bazkikám! Hisz’ azér’ vagy a mi kegyelmünkből orvos!“)

Hasonló mozgalmak már korábban is elindultak ebben a hazánknak hazudozott Abszurdisztánban. Például az úgynevezett Netadó okán, avagy a tönkretételre kijelölt felső- és közoktatás érdekében. Ezekből csupán egyetlen volt eredményes. Nevezetesen a legelőbbi, ugyanis az extra-sarcot és a netkorlátozást még azon Ifjoncok sem voltak hajlandóak elviselni, akik egyébként a Maffia-, illetőleg a Náci Párthoz húznak (“genetikusan”, avagy csak a szar egyetemeinken, többségükben Nullakarcsi oktatóiktól kapott “képzésük” okán? – döntse ezt majd el a posztorbáni elemző/kárfelmérő “műhelyek” valamelyike!)
Ezek egyike volt az alap- és középfokú oktatást teljesen ellehetetlenítő állami intézmény, a KLIK létrehozása. Valamint a tankötelezettség 18-ról 16 éves korra való leszállítása.
A minimális józan ész, illetve a gyerekeinkkel (tehát A Jövendővel) és úgy általában a társadalommal/ “A Nemzettel” kapcsolatos, alapfokú felelősségérzet alapján ezen intézkedés hatalmas tiltakozást köllött vóna kiváltania. Ámde mi is lett? Lényegében a Nagybüdös Semmi! Az általános iskolákból “nulla” minőségben “kapott”, zömmel roma, kisebb részt lecsúszott “magyar” családokból a szakközépiskolákba és szakképzőkbe “érkező”, motiválatlan és “törvényileg megfegyelmezhetetlen” tanulók korai kirúghatóságát örömmel üdvözölték az ott tanító “Tanarak”. Azok, akik maguk is alulképzettek, motiválatlanok  és (szerintük) eszköztelenek voltak (sem ők, sem pedig az intézményeik nem kaptak megfelelő fejlesztőpedagógusi, illetve iskolapszichológusi támogatást!). Mindez ugyan tényleg Az Állam hibája volt, de semmiképpen Azemútnyócévé, bár utóbbi valóban feltételezte a pedagógusokról, hogy még a szar fizetés ellenére is van bennünk annyi szakmai elkötelezettség, hogy kihasználják a felkínált Lehetőségeket. Azokat, amelyekkel önállóan és a saját tehetségükkel oktathatták volna a reájuk bízott ifjoncokat.

Ámde a Lustaság/Szervilitás nagyon nagy úr! “Egyetemeinken” alulképzett és motiválatlan “tanaraink” többsége számára ez a nemzetinek, de főleg közoktatásinak hazudott, az általános elbutítást és szolgasorba döntést eredményező törvény csak akkor jelentett “kényelmetlenséget”, amikor már a saját (tisztelet a kivételnek!) alacsony színvonalú “pedagógiájukhoz” sem kapták meg az alapfokú eszközöket sem. Bedöglik a számítógép, lerohad a projektor? Semmi baj, de legalább az “antiszociális” (annak vélt…?…!) tanulót úgy lehet kirúgni 16 esztendős korától az “intézményből”, hogy a lába se érje a földet és … és nem köll “fölösleges csevejbe” bonyolódni az illetékes Jegyzői Hivatallal. A korabeli adminisztratív feladatok “kiváltását” bőven megéri az, hogy a “tanaraknak” köll megvenniük a saját munkájuk ellátásához szükséges eszközöket is … a saját pénzükből, amit időnként (? … a lópikulát: általában!) a Nagyközpont ki sem fizet ki. … Hasonlatosan a bérükhöz!

Volt két pedagógus-szakszervezet. Az egyik a “hagyományos”, tehát a PSZ, amely Gallóné “vezetésével” (a Maffiapárt szerint) “gyönyörűen kiszolgálta” azt a bizonyos szoclib Zemútnyócév mindent tönkre tevő oktatáspolitikáját. Ezzel szemben van viszont a Pokorny nertárs által is alapított, később Kerpen Gábor elnökölte PDSZ, amely ebben a bizonyos zemútnyócévben, mint ellenzéki, híven kiállt a “szoclib oktatáspolitika magyarbálintos/’pisás’ rombolásával szemben”.

Most megint van kettő. Az egyik látszólagosan ellenzi, de híven kiáll a Zemútötév mindent lerohasztó oktatáspolitikája mellett. Azzal, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy semmiféle pedagógusi összefogás, közös érdekkikényszerítés ne legyen. Ezen látszategyeztetéseket, áldemonstrációkat és -sztrájkbizottságokat szervező “érdekképviselet” elnöke nem más, mint a korábban “szocinak” elkönyvelt Gallóné. A valódi ellenállást pedig továbbra is a PDSZ képviseli. Igaz, ennek már nem az államtitkárrá kinevezett kerpengábor az elnöke, hanem Mendrei László. … Ami maradt a két szervezetből: Gallóné továbbra is kormány/hatalompárti, a PDSZ pedig ellenzéki. A következmény pedig az, hogy az előbbi nem tesz semmit, s ehhöz meg van a “tanarak” (ebben aktív) többségének támogatása, a másik meg tenne, de ebben csak a “tanarak” (ebben inaktív/passzív) többségének rokonszenvére számíthat.

Mi ennek a következménye? Hát az, amit tanulóként/szülőként/tanárként a különböző, időnként fűtetlenség miatt bezáró “intézményekben” tapasztalhatunk két beázás és fekáliaömléses csőtörés között. Avagy az, amit a lerohasztott, primitív, koszos, fertőző kórházainkban mint (halálra ítélt) betegek/(alulfizetés miatt külföldre zavart) orvosok, ápolók élünk meg nap nap után.

Utóbbit akarta volna “orvosolni” a már említett facebook-mozgalom. Úgy, hogy összetrombitálnak legalább ezeregy dokit, akik kurvára rühellik már ezt az egész “államilag dotált” hálapénzes rendszert, osztán meg rákényszerítik a Nerisztán idiótát, amorális döntéshozót arra, hogy legalább azon kötelezettségeiket teljesítsék, amelyeket az átabotában összegereblézett törvényeikben magukra vállaltak.

A siker persze elmaradt! Ahogyan a felsőoktatás (mára elhalt) autonómiáját, a diplomához jutás egyenlő esélyeit védeni óhajtott HaHa is hamvába halt az első (de persze soha be nem tartott) kormányzati ígérvény után, úgy döglött meg ez a “doktori kezdeményezés” is. Igaz, itt már ígéret sem volt, hanem csak a szokásos, hatalmi kivárás a szokásosan rövid ideig tartó, szalmalángos “kitartásra”.

Egy rosszmájú ismerősöm anno azt állította, hogy “Ezt a Mozgalmat orvos csak két szempontból támogathatja. Az egyik, hogy már annyira ‘jól teljesít’ ez az ország, hogy már hálapénzre sem telik. A másik pedig az lehet, hogy olyanok indították el, aki egyébként sem kapnak!“.

Teljes erőmből igyekeztem ellenállni a sugalmazásának. Egészen pontosan annak, amit a feltételezése képviselt. Annak, hogy itten tényleg mindenki önként le vagyon szarva, no meg a vagyonából önként kifosztva. Az még kábé “elfogadható”, hogy a hajléktalanságot, a különböző okokból bekövetkezendő (négymilliós!) nincstelenséget annak ellenére sem tekinti ez a társadalom magára való szégyennek, hogy úgy kétmilliónyian hiszik el: “Magyarország jobban teljesít“. Még azt is elhiszem, hogy az elmúlt évtizedek tanulsága ellenére is tovább folytatott, a hatalom elvetemültségével kapcsolatos struccpolitika sokak szerint “eredményes” lesz. Ámde nem jogos a kérdés, hogy ugyan miből gondolják ezt azok, akik ezt hiszik? Azt, hogy “majd csak lesz valahogy“, azt, hogy “előbb-utóbb ez a rendszer is elmúlik“.

Oké, elhiszem! De hogyan múlik el? Minden eddigi, 2010 óta létre jött, a “Demokratikus Önkény” elleni Mozgalom  a hamvába holt. A poszt elején említett (és linkelt) Doktorbanda (saját bevallása szerint) például pontosan azon “hasalt el”, amin az én “rosszindulatú ösmérősöm” előre jelzett. Azon hogy a feudalisztikus és alulfinanszírozott, megalázóan “mianmari” körülményeket a “jattos szakmában” dolgozó dokik minden további nélkül elviselik. Mert abban bíznak: hamarosan rájuk kerül a sor! … A “dinoszauruszok kipusztulása” után. … Hja, hogy így ők lesznek az ifjú kollégákkal a melót elvégeztető, de a jattot a maguk zsebeibe tömködő “Dínók“? Az nem baj, hiszen a kipusztulásuk után őket ez mán’ nem/sem érdeklik. … Ahogyan az általuk elpusztított (de előtte alaposan kizsebelt)  betegek sorsai sem.

Jó hónapja tehát elindult egy tisztességes célokat megfogalmazó Mozgalom. Nem először. Hasonlatosan a többihez, ez is a Közérdeket szolgálta volna. De belebukott az Egyéni Érdekek naponta változó legalitásainak akadályaiba. … Törvény szerint. … Ráadásul még hagyták is. … Mer’ ezt tanulták.

Leendő orvosaink, a “rezidensek” vasárnap Boldog Új Évet kívántak. Nekünk. Közben pedig “szerencsés túlélést”. Maguknak is. Mert szerintük ők mindössze ennyivel képesek hozzá járulni ahhoz, amihöz mi még ennyivel, sőt, SEMMIVEL sem!

… és ezt …

szendamondja!


A meleg víz felfedezése

A több, mint öt esztendeje egyre fokozódóbb központosítás több kárt okozott a magyar oktatásnak, mint amennyi hasznot hajtott. A működésképtelen, inkább a hatalomgyakorlásra, mint a szakmaiságra bandzsító, alapvetően bürokratikus és megfélemlítésre alapozott rendszer kialakulásában pedig vastagon benne van a magyar pedagógusi kar tehetetlensége, gyávasága is. Ezt állapította meg egy tegnapi konferencia. … Hurrá! Sikerült ösmét felfedezni a meleg vizet!

Mindent központosítani, mindent ellenőrizni! – a tanácskozás résztvevői szerint ez a cél vezérli az oktatásban (is) a 2010 óta regnáló, önmagát kormányzatnak nevező Kleptokráciát, amely a reá bízott közvagyont a mai napig hűtlenül kezeli, az annak működtetéséből származó jövedelmeket, valamint az “egyéb bevételeket” (pl.: EU-támogatások) pedig szimplán elsikkasztja. Azért, hogy ez az amorális, új értéket létrehozni képtelen, mindenre piócaként rátelepedő rendszer a funkcionalitás látszatát kelthesse; azért, hogy a köztulajdont magánvagyonná konvertáló szisztéma működését minél tovább finanszírozhassa, elképesztő összegeket vont ki (többek között) az oktatásból is.

Ennek érdekében elébb létre hozott egy olyan, velejéig bürokratikus intézményt, a “KLIK“-et, amely ugyan már létezésének első esztendejében is diszfunkcionálisnak bizonyult, de szinte valamennyi, eladdig “közösségi” (azaz “önkormányzati”) általános és középiskolánkat a Központi Akarat irányítása alá vont. A hivatalos indoklás – miszerint így “egységes” kritériumok alapján mindenütt “azonos feltételek” teremtődnek – azonban igazzá vált: manapság alig-alig található az országban olyan skóla, amelyben ne jelentenének napi gondokat a tanításhoz szükséges legalapvetőbb “kellékek” beszerzése, a tanárok béreinek korrekt folyósítása.

Ugyancsak ekkor a Hatalom létre hozott egy olyan hierarchiát, melyben már nem az adott intézmény (sokszor pártkinevezett) igazgatója az ott dolgozó tanárok munkáltatója, hanem a KLIK, illetve az az alá tartozó Tankerület. A “diri” minden feladata/jogköre kimerült abban, hogy összegyűjtse (alantas) kollégái “infrastruktúrális” igényeit (kréta, fénymásolópapír, festékkazetta a nyomtatóba, stb.), azokat minden hét keddjén és csütörtökjén (nem máskor!) továbbítsa a Tankerületnek (az meg péntekenként a KLIK-nek tovább), illetve minden hónap utolsó péntekjén jelentést írjon ugyancsak a Tankerületnek arról: melyik tanár és hányszor sértette meg a központilag előírt munkaügyi szabályokat.

Mert voltak Új Szabályok is! Például az, hogy napi óraszámtól függetlenül mindenki köteles fél nyolctól fél kettőig az iskolában tartózkodni. Pontosan köll vezetni a Jelenléti Ívet, de abban csakis annyi teljesített óra szerepelhet, amennyit az Új Köznevelési Törvény előír – ha valakinek netán túlórája keletkezett, azt nem hogy ki nem fizették, de még büntit is kapott érte!

Mert lett itt “Életpálya-modell” is! Aminek első lépése az volt, hogy függetlenül a végzettségtől és a szolgálati esztendőktől, mindenkit(!) a “Pedagógus I.” fizetési kategóriába soroltak. Ennek ugyan voltak haszonélvezői is, azok, akik nem különösebben törekedtek a maguk továbbképzésére, de még több kárvallottja, azok, akik sem lustáknak, sem trehányaknak nem bizonyultak, azaz maguk (és a diákjaik) érdekében hajlandóak voltak továbbtanulni.

További rendszeraljasság, hogy a “Péegyből” kizárólag úgy lehetett átlépni a jóval magasabb fizetést ígérő “Pékettőbe“, ha a törekvő tanerő hajlandó eladdigi (akár több évtizedes!) szakmai tevékenységéről egy “Portfolio” nevezetű, rendkívül terjedelmes és bonyolult “Igazoló Jelentésben” beszámolni, amit osztán a gyakorlatilag a semmiből keletkezett “Mestertanárok” bíráltak el. Ugyanakkor szabályos “iparág” keletkezett az ilyen “dolgozatok” összeállítására, lévén a “követelmények” olyannyira átláthatatlanok, hogy ehhöz egy (két, több) diploma nagyon kevés.

Közbevetőleg:

“Érdekessége” a dolognak, hogy a törvény szerint Mestertanár csak az lehet, aki már a Pékettőbe került. De mivel ez és így csakis a jelenlegi kormányzat által gyakorta használt “fluxuskondenzátorral“, tehát az “időutazással” lehetséges, nem lehetetlen a feltételezés, miszerint Orbán egyik elmebeteg kedvencének, Jobbszéles Gábor médiamogulnak és oligarchának tényleg sikerült valamelyik elképzel(g)ését megvalósítania!

*

Később jött az NPK, azaz a Nemzeti Pedagókus Kar, amelynek a valahonnan előkapart, valakik által állítólag megválasztott, (de)generált vezetői összebarkácsoltak egy Etikai Kódexet, melyhez ugyan lehet hozzászólni (ez fakultatív), de betartani meg muszáj. Igaz, hogy ez nem törvény, nem jogszabály, de aki ezt selejtes és maximálisan alattvalóvá tévő Izét megszegi, hát “…míg élek én, nem lesz tanár e Földtekén!“.

Erre halmozódott a PÖCS, a Pedagógusok Önértékelő Csoportja, amely semmi más, mint a Rákosi-féle rendszer önkriticista termelői/brigádgyűlései, ahol egymást és önmagukat jelenthetik fel a a Nemzet Szamarai Tanarai. Ráadásul örök életükre, lévén ezen “önértékelések” adatai úgy kerülnek be egy központi adatbázisba, hogy sem annak kezeléséről, sem megtekintési lehetőségéről semmiféle jogszabály nem rendelkezik!

Nos ezt a “meleg vizet” fedezték fel a tegnapi konferencia résztvevői. Továbbá azt is, hogy ez az egész fasiszta, hivatásrendi, velejéig bürokratikus, ostoba rendszer semmi máshoz nem vezetett, mint az oktatás leépüléséhez. A károk pedig legalább egy-másfél évtizeden keresztül akkor jelentkezni fognak, ha már holnap kormány- és szemléletváltás következne be.

Ámde a legfontosabb megállapítás Osztolykán Ágnes nevéhez fűződik. A szakpolitikus véleményét kissé vulgarizálva:

Ez a ‘műsor’ nem jöhetett volna létre, ha van pedagógusi öntudat, méltóság, hivatásbéli elkötelezettség, illetve ha nincs emberi gyávaság, silányság, hitványság!

… és ezt …

szendamondja!

P.S.:

  1. A konferencia egyik “felsőoktatási” résztvevője arról panaszkodott, hogy őket is üti a kormány, illetve hogy nincs szolidaritás az egyes intézmények között. Ámde az, hogy ilyen pedagógusokat termel ki magából az universitas, olyanokat, akik nem hogy egymásra, de még a gyerekekre sincsenek tekintettel (így a sajátjaikra sem!), az mindent elmond a honi Felső(?)oktatás minőségéről úgy szakmailag, mint emberileg, etikailag!
  2. Előbbiből következik, hogy amikor a Qrmány 16 esztendős korra szállította le a tankötelezettséget, számos középiskolai pedagógus ismerősöm nem győzött hová lenni a boldogságtól. Hiszen így majd nem köll bajmolódniuk az “alapfok” és a “szülők” által reájuk zúdított “selejtes”, kezelhetetlen, buta és antiszociális diákokkal (n.b.: ugyanilyen “politikusok” okozták nekik a talmi örömüket!). Még csak eszükbe sem jutott, hogy ezt a problémát az állam megfelelő szociális gondoskodásával, kiképzett iskolai pszichológusokkal, megfizetett felzárkóztató tanárokkal, no meg az (anyagi) helyzetükkel is megelégedett, társadalmilag megbecsült, hivatásuknak elkötelezett pedagógusokkal köllene megoldani … miközben ők is azt szajkózták, hogy “A Jövőbe való legprofitábilisabb befektetés az Oktatás!“. Azaz nem egy részvétlen, elvetemült, hangulatkeltő, súlyos rendszerhibákra “könnyű” válaszokat adni képes kormányzat lustasággal/gyávasággal való hatalomra emelésével, abban való megtartásával, hanem a felelős állam/politikai rendszer létrehozásával, kikényszerítésével!
  3. Éppen ezért úgy gondolom, hogy most tartsunk egy “Szendami Konzultációt“! Azaz:

Két megjegyzés egy handabandázáshoz

Interjút adott a bajai tévének a mi Fényességes Boldogságunk. Szokás szerint lötyögött rajta az államférfiúi “zakó” és szokás szerint handabandázott. Utóbbiak közül kettőhöz lenne némi megjegyzésem.

Hektor, Tropatrója királya szerint a következő uniós ciklusban Magyarországra érkező fejlesztési pénzek 60 százalékát a gazdaságfejlesztésre fogják fordítani. Ebből a nagyvállalatok csak “speciális esetben és ritkán” részesülhetnek majd. Az elsődleges cél ugyanis a kis- és középvállalkozások (“kkv”-k) támogatása, lévén ezek foglalkoztatják a magyar munkavállalók többségét. Márpedig, ha “ők egy-két emberrel többet vennének fel, megszűnne Magyarországon a munkanélküliség“.

Mottó:

A 2010-ben alakult kormány elődeivel szemben azt képviseli, hogy lehet olyan gazdaságot építeni Európában a 21. században is, ahol mindenki tud dolgozni. Azaz a megélhetésre ácsingózó “Lehet, hogy nem éppen azt a munkát találja, amihez éppen kedve volna, ami a vágyálmai között szerepelt, vagy amit a legjobban fizetnek, ahol a legboldogabbnak érezné magát, de legalább valamilyen munkája legyen“.

Bő tíz esztendővel ezelőtt a szomszédos utcában kezdett működni egy faipari vállalkozás, kezdetben nyolc alkalmazottal. Ez egy amolyan raktáráruház, a termékek nem itt készülnek, azokat kamion szállítja ide valahonnan. Amíg pörgött az ingatlanpiac, mert dőlt a hitel a jónéphez, nem csak különböző préselt fakészítményeket lehetett náluk kapni, hanem igény szerint méretre vágott (és élfóliázott) bútorlapokat, formára mart kerítésléceket is. Osztán jött a Válság, s a cég úgy tudta megúszni a dolgot, hogy csökkentette termékkínálatát (ma már csakis ipari méretű falapokat árulnak), ami pedig szükségtelenné tette három alkalmazott munkáját. Most öt embert foglalkoztat, vevői kizárólag bútorokat gyártó vállalkozók és vállalkozások, a “lakosság” teljesen “kikopott” onnan.

Tegyük fel, hogy ez a cég hallgat Orbánszirén dalára és uniós fejlesztési támogatásra ad be pályázatot a közeljövőben. Mondjuk azon célból, hogy a telephelyen ismét legyen készterméket előállító műhely, s ezzel teremtődjék egy-két új munkahely is. Ehhöz azonban köllene néhány dolog:

  1. Szabad tőke az önrészhez, illetve az előfinanszírozáshoz;
  2. Megalapozott üzleti terv;
  3. Az ehhöz szükséges növekvő kereslet.

Csodaországban (mely, mint tudjuk ugyi, hogy “jobban teljesít”) azonban égen-földön nem találni olyan kkv.-t, mely saját forrásból képes lenne nem hogy az előfinanszírozásra, de akár az önrész kiízzadására is. Hitelre lenne tehát szükség, ámde ezt csak nagyon szerencsés csillagállás esetén kaphat meg azoktól a kerbankoktól, melyek esztendők óta a legteljesebb jogbizonytalanságban élnek, többségük pedig nettó veszteséget termel. A megalapozott üzleti tervhez szükséges növekvő kereslet pedig szintén nem létezik, lévén ehhöz a fizetőképes vevők megszaporodása köllene. Van erre esély? Aligha, hiszen már a csodaországi KSH is kénytelen volt beismerni, hogy fokozódik a nyomor, egyre többen csúsznak le a létminimum alá, akár van állásuk, akár nincs. Majd pont ők fogják elárasztani eme vállalkozást mondjuk a méretre vágott, élfóliázott bútorlapok iránti megrendeléseikkel, amikor a csökkentett rezsiszámlára sincs pénzük!

Ámde tegyük fel, hogy a cégtulaj ennek ellenére fejest ugrik a dologba és nem csak nyer a pályázaton, de még hitelt is kap. Mi a biztosítéka arra, hogy néhány héttel/hónappal/esztendővel később nem születik egy olyan törvény, mely alapjaiban rengeti meg az üzleti tervét? Mert itt nem csak a bankok, hanem a komplett magyar vállalkozóvilág is a teljes jogbizonytalanságban él!

Napra pontosan egy hónappal ezelőtt zárt be az onnan két utcával arrébb lévő, több mint 30 esztendeje üzemelő kocsma. Tulajdonosa még 2012-ben, az “Új Széchenyi-terv“-nek hazudott uniós pályázaton nyert 20 millió forintot az ivó átalakítására és kibővítésére. Üzleti tervének alapja (a bejáratott vendégkörön kívül) azon három játékgép havi forgalma volt, mely átlagosan 350 ezer forintos bevételhez juttatta. Osztán jött a Családvédő Csodakormány és péntekről hétfőre kirúgta alóla ezt a “sámlit”. A cigiszívási és -árusítási tilalom már csak hab volt a tortán, nem is beszélve a törzsvendégi gárda jelentős részének elszegényedéséről, közmunkássá degradálódásáról. Az utóbbi fél esztendőben már ott tartottak, hogy a bevétel 70 százalékát elvitte a bank, a maradék pedig alig az ötödét fedezte annak, amit kettejüknek – függetlenül a keresetüktől – be köllött fizetniük adó és járulék címén a “vállalkozásbarát” államnak. “Közmunkásokból és rokkantakból nem lehet megélni. Azt meg már nem várom meg, amíg bevezetik a Nemzeti Italboltokat is. Ha már töményet sem lehet majd árulni, nem csak nekem lesz végem!” – mondta a tulajdonos.

*

Vityu kán szerint, ma az a helyzet, hogy a gazdagabb országok a maguk magasabb béreivel “elszívják a jólképzett munkaerőt” például Magyarországtól is. Mivel “szögesdrótok már nincsenek“, ezt egyetlen módon lehet megakadályozni: “… olyan gyorsan kell fejlődnünk, hogy utolérjük bérek szempontjából a leggazdagabb országokat“. Hogy ez miként, hogyan és mikor fog megtörténni, arról a handabandázó Nagyvezír már nem nyilatkozott, azt azonban az orrára kötötte a bajai mikrofonállványnak, hogy “Ez nem holnap lesz“, meg hogy “sokat kell még addig dolgoznunk“, de eljő még az idő, amikor “majd mások akarnak ide jönni és mások akarnak a mi munkahelyeinkre pályázni“.

Sokakat ismerek, akik az elmúlt esztendőkben “kitántorogtak” azokba a jóléti alapú, liberális demokráciákba, melyek fölött a Csúti Duce szerint “eljárt az idő“. Elsöprő többségük valamiféle betanított munkát végez (akkora fizetésért, amit idehaza egy többdiplomás tanár bő két hónap alatt keres meg!), s csak csekély részük tudja hasznosítani a magyar diplomáját … igaz, ők meg nyugodtan letehetnék az asztalra a havi átutalásukat a Mi Boldogságunk miniszterelnöki javadalmazása mellé. … De már nem sokáig.

Idehaza ugyanis gőzerővel folyik az oktatás leépítése, alaptól a középen át a felsőig. Általános iskoláinkban ostoba, tudománytalan elméleteket sulykoló tankönyvek (a tanár választhat … két ugyanolyan közül!), középiskoláinkban sem szakmai sem alapismereteket nem oktató tantervek, egyetemeinken pedig szénszünetek és szélsőjobboldali eszmék terjesztése. No meg diktatórikus bürokrácia, KLIKK-ek, Tankerületek és egyetemi Kancellárok (valamennyien pártkinevezettek) minden mennyiségben. Ebből pedig soha a büdös életben nem fog kikerekedni egy olyan tudásalapú gazdaság, mely magas hozzáadott értéket termel, azaz: minőségi árut/szolgáltatást és versenyképes fizetést. … De nem is ez a cél igazából!

A bajai mikrofonállvány valószínűleg azért nem kérdezett rá az Örökös MiniElnöknél a hogyanokra, mert már tudta a választ. Azt, amit még hétfőn vigyorgott ki magából Victorinhu Schiffer kvázi-nertárs kérdésére válaszolva (lásd itt!): tudásalapú társadalmat (azaz magas színvonalú oktatást) csakis az “elitisták” követelnek! Ebből meg egyenesen következik, hogy szó nincsen itt igazából az állítólagosan páratlan magyar tehetség kibontakoztatásáról. Mindössze ótvaros duma volt az a miniszterelnöki célkitűzés (lásd itt!), hogy legyen hamarost egy olyan magyar egyetem, amely benne van a világ kétszáz legjobbikában. Vagy az hogy, hogy “a kiművel emberfő Magyarország legfontosabb aranytartaléka”, amelynek “gyarapítása az egyetemek legfontosabb feladata és felelőssége”, melyben részt vállal a kormány is! (lásd itt!)

Ugyan dehogy! Viktátor tellérgyulás elméletektől zsúfolt szűk agyába egyáltalán nem fér be a Tudásalapú Társadalom. Mert az olyan messze esik az ő Hatalmi Elképzeléseitől, mint Makó Jeruzsálemtől. Mert a jólképzett és jólfizetett, egy a társadalom jelentős többségét magában foglaló elégedett középosztály létezése egyáltalán nem szolgálja a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.

A klerikálfasiszta telléri elképzelésekbe csakis az elbutított, betanított és közmunkások bégető birkanyája fér bele. Ezek meg akkor fognak “európai béreket” kapni, ha majd az egyik, szokásosan akarnok törvénnyel (amit a Zezerharmad meg is szavaz – együtt az ellenzékkel!) előírják a havi 360 ezer forintos minimálbért. Nem kétlem, hogy valami hasonló fog megtörténni még a 2018-as újabb választási komédia előtt!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!

Biztos lett a Csicska!

Navaracsics Tibor, ex-igazságügyi, jelenleg külügyi és külkereskedelmi miniszter lesz (elvileg) az Európai Bizottság (EB) Oktatási, Kultúrális és Ifjúságügyi Biztosa (tehát az “Okultibi“). Nagyon kíváncsi vagyok, az elkövetkezendő öt esztendőben minő kezdeményezésekkel fog majd előállni e területeken. Nekem már is vannak ötleteim!

Orrriási szenzááációóó! Navracsics Tibor miniszter az Európai Bizottságban!” … “Navracsics külügyminiszter úr kapta meg az Európai Unió egyik legbefolyásosabb biztosi pozícióját!” … “Hatalmas lehetőségek a magyarság előtt! A keresztény-konzervatív Navracsics Tibor lesz öt esztendőn át Európa oktatásának, kultúrájának és ifjúságnevelésének meghatározó alakja!” – valami efféle szalagcímekre számítottam a “jobboldali sajtó” mai print- és online-kiadásainak címlapjain. Ámde ezek valahogy elmaradtak, amin nem is csodálkozom. Hiszen ha Kovács László (2004-09) adó- és vámügyi, illetve Andor László (2009-14) foglalkoztatási és szociálpolitikai “tárcája” a mai kormánypártok akkori szövegei szerint “súlytalanok” voltak, akkor vajh’ minek lehet nevezni Csicska mostani jelölését? Esetleg az “EB Vécésnénijé“-nek? … Mert egyébként az!

Pedig a “kommunikációs lehetőség” ott vagyon eme gyengécske teljesítményecskében. Hiszen az általam elképzelt szalagcímeket (lásd fentebb!) legyártani egyáltalán nem eshet (majd) nehezére a kormánypárti sajtónak, lévén annyi kudarcból faragtak már győzelmi jelentést, hogy hirtelen a számát sem tudnám megnevezni. Profik ők tehát az ilyesmiben, így nem is kétlem, hogy ez rövid időn belül meg is történik.

Ámde az a helyzet, hogy ez a “hír” ma, a mi “nemzeti konzervatív” köreinkben legfeljebb “lap alja, nonparell“, hiszen már Csicska “nemzeti jelölése” sem érdemelt meg egy hivatalos kormánykommünikét: azt maga az érintett csicseregte el diadalmasan a saját twitterén: “Ez már hivatalos!“. Ráadásul Navra elébb kénytelen majd megjelenni az Európai Parlament illetékes szakbizottsága előtt egy meghallgatáson. Ez ugyan “formális”, lévén a Jelölt alkalmasságáról nem az érintett grémium a szavazásával, hanem a frakciók befolyásos képviselői többségi alapon döntenek. Azaz nem teljesen úgy, ahogyan azt a Mi Tiborunk megszokhatta Idehaza:

Alázatos szolgája Miniszter Úr! Nagyon örülök, hogy éppen Önt jelölte a Miniszterelnök Úr erre a posztra.” – mondja az itthoni “szak”bizottság fidesznyik elnöke. “Remélem jól érzi magát majd a bársonyszékben és az Öntől elvárható mértékben működik együtt a Miniszterelnök Úrral! Köszönöm, hogy megjelent. Önt alkalmassá nyilvánítottuk! További minden jót, Isten és Viktor áldásával! … Mi?! Hogy az Ellenzék kérdezni akar?! … Lópikulát! Itten csak nekünk van felhatalmazásunk a néptől!

Odakünn ugyanis több órányi faggatózásra számíthat, ahol ugyan kesztyűs kézzel fognak vele bánni, ámde annak “tenyéroldalán” akár smirgli is lehet. Ráadásul a bizottság elnöke egy olasz szocialista-demokrata (Silvia Costa), tagjaik között pedig van néhány zöld és liberális is:

Milyen gyakorlata van Önnek az oktatás, a kultúra és az ifjúsági ügyek területén?” – kérdi majd az elnök. “Évtizedek óta vagyok az ország legelitebb egyeteme állam- és jogtudományi karának tanára. Így nem csak jelentős tapasztalataim vannak, hanem szaktudásom is.” – hangzik majd a büszke válasz. “Tehát Ön egy jogtudományi doktor és egyetemi tanár?”. “Igen!”. “Ennek ellenére igazságügyi miniszterként bevezette azokat a bizonyos törvényeket, melyek megvonták a magyaroktól a szabadságjogokat, elcsalták a választásokat, tönkretették az oktatást és a kultúrát!” – cserdít rá az elnök. “Azok kérem egyéni képviselői indítványok voltak. Miniszterként semmi közöm nem volt hozzájuk!” – magyarázkodik a Jelölt. “De Ön nem tiltakozott, hanem megszavazta mindegyiket! Nemde, jelölt úr?

Természetesen azt, hogy Csicskát végül nem csak így, hanem ténylegesen is megszopatják, tehát alkalmatlannak nyilvánítva elküldik a Jóbüdösbe, azt csakis a Mi káeurópai mentalitásunk diktálja nekünk. Ezek a haldoklóeurópai jóemberek ugyanis kultúrnépek, s lehet hogy egy kicsit (néhány órán át!) megfincogtatják a Pasast, de hogy végül pecsétet nyomnak az aspirantúrájára, az tuti. Pont úgy, ahogyan azt az EB-elnök, Jean-Claude Juncker is tette vele: “érdemei” alapján ugyan akár picsán is rúghatta volna Navrát, de végül befogadta. … Az egyik kedvenc “Memegyárosom” szerint így történt a dolog (link itt!):

updatelve kerdezzfelelek posztját

Csicskából tehát biztos, hogy Biztos lesz. Bár a “vécésnéni” beosztásából következik, hogy nem kifejezetten várják el a Bizottság munkájában való rendszeres, pláne érdemi részvételét, ámde sajna nem teheti meg, hogy végre révbe (Európába) érve, “Távol Viktorkától“, hosszú évek gerinctelensége, talp- és seggnyalása után kipihenhesse magát egy alapvetően kultúrált, nyugodt, kiszámítható környezetben. Főnöke, Vityu kán ugyanis (talán) még áprilisban megaszonta, hogy a leendő magyar uniós biztostól elvárja: “Rendszeresen vegyen részt a kormány és a parlament munkájában, illetve folyamatosan tájékoztassa a választókat a Bizottságban végzett munkájáról, a magyar uniós célkitűzésekről, azok megvalósulásáról!“.

Az idézet ugyan nem pontos (bevallom, lusta voltam kikerestetni a Guglival … me a culpa!), de a lényegét érintve igen. Ez pedig azt jelenti (szendamilag lefordítva): “Nyalonckám bazzeg! Lehet, hogy a hitehagyásod, a szakmai árulásod, a fertelmes nyilatkozataid, no meg a törvényförmedvényeimben való aktív részvételed okán most kaptál tőlem egy iszonyúan jól fizetett, öt esztendőre szóló állást. Ámde még ott kint, ‘Bruksellesben’ se felejtsd el, hogy hol lakik a Jósiten (Bp. Cinege utca!), ki is a te Gazdád (Don Vittorio!) és mi is valójában a te Feladatod (engem kiszolgálni!)! Továbbra is teszed, amit mondok, s ha Alsó-Bivalybasznádon köll neked egy kampány/pártrendezvényen hazudoznod, akkor azt fogod tenni! Mer’ én aszondtam!“.

Ezért osztán Csicska kénytelen majd “kezdeményezni”. Mivel az oktatás, a kultúra és az ifjúságpolitika egyike azon sikerágazatoknak, melyekben “Magyarország jobban teljesít“, hát álljon csak elő Tibiztos azon javaslataival, melyek a honi törvények általános, Uniós bevezetését szorgalmazzák majd (így legalább és talán majd nem lógunk ki a sorból, idehaza meg “jól” meg lehet azokat magyarázni)!

Hogy melyek ezek? Hát, hosszasan tudnám sorolni eme szörnyszülött törvényeket. Kezdve mondjuk az “egésznapos” iskolával (szaktanári felügyelet nélkül), a “mindennapos” testneveléssel (tornatermek nélkül), lebutított szakképzéssel (alapvető ismeretek nélkül), folytatva a kötelezően választandó, alternatív tankönyvekkel (néhány hónap alatt “kikísérletezve” ugyanazon, Szakmai Nulla és Idióta “Szerző” önmagával való “megversenyeztetése” – lásd itt!), a “már bevált” kötelező olvasmányok ismételt bevezetésével (lásd pl. itt!), bevégezve a felsőoktatás teljes ellehetetlenítésével, a tanulási szabadság hatalmi szó által történő lenullázásával (személyesen a miniszterelnök határozza meg 2012 óta, hogy melyik a “hasznos” és melyik a “haszontalan” egyetemi szak). És ha már itt tartunk: az egész terület (oktatás, kultúra, ifjúságpolitika) teljes központosítása!

(Itt egy érdekes antagónia fog? majd felmerülni. Orbánék szerint a totális központosítás minden gond megoldása, például az oktatásé is. Ugyanakkor utóbbit is, kizárólag “nemzeti hatáskörben” képzelik el. Ámde mi lenne a Legtökéletesebb Centralizáció, ha nem az, hogy mind a 27 tagállamra ugyanazon elvek és gyakorlat vonatkozzon? Kíváncsi vagyok, hogyan oldják majd fel ezt az ellentmondást! … Persze dehogy fognak majd ezzel foglalkozni. De azér’ egy gondolatkísérletet megért a dolog. Nem?)

És micsoda tökéletes szakembergárda áll majd Csicska rendelkezésére! Vegyük csak Hoffmann Rózsát, avagy Marekné Pintér Arankát! Mindketten nagyon ráérnek mostanában, s mivel a “piacon” gyakorlatilag nulla az értékük, valószínűleg szívesen vennének egy-egy biztosi (biztos) állást. Nem is beszélve Fekete Gyuri bácsiról, aki a kultúra (és a művészet) területén tudna segíteni (kizárólag mellékállásban!), ifjúsági szakpolitikusként pedig rögvest kéznél lesz a már évtizedes EU-tapasztalatokkal rendelkező Deutsch Tamás (volt ifjúsági és sportminiszter)!

Hát így lészen majd Csicskából Biztos, Tibiből “Tibiztos”, illetve “nemzeti küldetését” teljesítve “Okultibi”! … Belőlünk, magyarokból meg mégnagyobb büdösbogár! … Mer’ tűrjük! … Őt is.

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!

A tudatlanság tervezői

Érdekes beszélgetésem volt a minap egyik kedves ismerősömmel. Szerinte egyesek szándékosan tartják szegénységben a magyarokat, amit pedig úgy érnek el, hogy a diktatúra, a tekintélyuralom iránti vonzalmat sulykolják bele a köztudatba. Ezt meg úgy érik el, hogy alacsony színvonalon tartják az oktatást, tehát a tudatlanságot terjesztik. E naponta testet öltő gonosz terv mögött pedig egyáltalán nem a “Rejtőzködő Globális Hatalom” tuggyukijei állnak, hanem a nagyon is látható, állandóan a Külföldre (meg a tuggyukikre) mutogató honi “Arisztokrácia“. Igaza lenne? Herényi Károly szerint ez nem is kétséges!

Herényi Károly:

Orbán Viktor mint a műveletlenség terméke

Nem tökéletes rendszer a demokrácia, mivelhogy tökéletes rendszerek nem léteznek. Hibái ellenére a történelem során a normális emberek számára mégis a legjobbnak bizonyult. Az ókori görögöktől egészen napjainkig. Legnagyobb ellentmondása, hogy azonos esélyt biztosít ellenzőinek is. Így kerülnek például szabad választás eredményeként az Európai Parlamentbe az EU ellenzői. Antidemokraták szép számmal akadnak itthon is.

A Munkáspárttól a Jobbikon át sokan vannak. Híveikben a legkisebb közös többszörös az, hogy nem szeretnek dönteni, azt másra, munkás- vagy nemzetvezérre bízzák. A tusványosi múlt szombati beszéd óta gazdagodott a skála, a kormánypárt is beállt a sorba. Teljes tagságával, választóival és szimpatizánsaival. Tehát a magyar parlamentben négyötödös többségük van a demokrácia ellenzőinek. Jól nézünk ki, erősebbek, mint Horthy idején! Oka van annak, hogy ők, a demokrácia ellenzői nem szeretnek dönteni.

Ők azok, akik számára a liberalizmus – vagy egyszerűbben: a verseny – szitokszó. Félnek döntéseik következményeitől. Nem tudnak modellezni, nincsen tudásuk és tapasztalatuk, amelynek alapján ezt megtehetnék. Honnan lenne? A családból? Lehetne ugyan, mint normális országokban, de nálunk, kevés kivétellel, sajnos nincs. Társadalmi tapasztalatokból? Erősen tekintélyelvű a magyar társadalom zöme, az is volt mindig. Többre tartotta a rangot, beosztást, mint a teljesítményt. Sőt, a jó teljesítmény, mivel kilóg a sorból, inkább gyanús. Ki állhat mögötte?

Esetleg az oktatási rendszerből táplálkozhatna verseny- és döntésképes tudás? Természetesen igen, de nem a magyar oktatási rendszerből. Kis kitérő, de idetartozik. A gazdasági leszakadás – hiszen messzebb vagyunk a fejlett világtól, mint huszonöt évvel ezelőtt – együtt jár az antidemokratikus gondolkodás térnyerésével. Nem találgatok, hogy melyik az elsődleges ok. Tény, hogy a gazdasági lemaradás alapja a tudás hiánya.

Tény, hogy a politikai döntésképtelenség, a döntés felelősségének a vezérre helyezése a tudás hiányának tünete. Ennek a tudásnak a hiánya pedig a mindenkori magyar közoktatási rendszer hibáinak tudható be. A baj valahol ott kezdődött, amikor a köznyelv a tanítókra a nemzet napszámosa címet aggatta. Ebben a szóösszetételben a mindenkori pedagógusok társadalmi és anyagi minősítése is benne van degradáló értelemben. Napszámos csak napszámost tud nevelni. Öntudatos, döntésképes, felelősen cselekvő polgárt biztosan nem.

A magyar közoktatásnak nem sok köze volt és van a valósághoz, mert nem a mindennapi élet adta feladatok normális megoldására készített és készít fel, hanem kevéssé hasznos lexikális tudás átadására összpontosít. Jól illusztrálja ezt a múlt század kiemelkedő oktatója, Karácsony Sándor. Az 1922-ben írt Magyar észjárás című művének első része az akkori – napirenden lévő – tanügyi reformról értekezik. Első kérdése: szükség van-e a tanügyi reformra? Ha igen, van-e rá társadalmi igény?

Ha nincs rá társadalmi igény, ki fogja azt gerjeszteni? Mert Karácsony tudta, hogy egy tanügyi reform sikere azon is múlik, hogy minden érintett, tanárok és szülők egyetértését bírja. Ha ez megvan, a tantestületek rendelkeznek-e azzal a szakmai tudással, amely a végrehajtás sikerének az alapja? Szomorúan állapítja meg, hogy a döntő többség nem rendelkezik, sőt még az akkori kortárs kultúra közvetítésére sem alkalmas.

Kilencvenkét év elteltével a helyzet nem változott. Karácsony Sándor kérdései ma is aktuálisak és megválaszolatlanok. Tehát az elmúlt száz évben a magyar közoktatás napszámosok és alattvalók millióit ontotta az országra. Kinek jó ez? A gazdaságnak biztosan nem, hiszen ma a versenyképesség alapja a megfelelő szintű tudás. Az utóbbi négy évben nagyot léptünk – visszafelé. Az egykoron színvonalas szakmunkásképzést a közismereti tárgyak óraszámának csökkentésével sikerült inasképzéssé süllyeszteni.

Nehogy a leendő munkás megismerje József Attila remekét, a Külvárosi éjt. Nehogy onnan tudja meg, hogyan álmodik a nyomor. Akinek biztosan jó, az a mindenkori hatalom. Neki ugyanis nem kiművelt emberfőkre, hanem voksokra van szüksége. Sokra, egyszerű lelkek voksaira. Hoffmann Rózsa reformnak minősített ámokfutása jövőnk szempontjából több mint tragikus. Az igazi szándék a költségvetésben érhető tetten. A köz- és felsőoktatás költségvetési alapjai négy százalékról az előző ciklusban két százalékra estek vissza.

Ennyit a tudásalapú társadalomról mint kormányzati célról. Ezek után persze hogy csak a munkaalapú társadalom jöhet. De csak a semmilyen felkészültséget nem igénylő, versenyképtelen közmunkaalapú. A döntésképtelen ember az erőt keresi. A vezért, aki megmondja. És a vezér most megmondta. Ne félj a jövőtől, te tudatlan, nem lesz itt semmiféle liberalizmus meg verseny. Helyettük Én leszek, a megváltó hatalom. Nem az a dolgom, hogy képezzelek, hanem hogy vezesselek. Maradj ott, ahol vagy.

Az értelmesebbek közül több mint félmillió fiatal nem maradt, ők már nincsenek itt. Tudomásul kellene vennünk, amit Konrád György a rendszerváltás idején mondott: a szabadság ára a verseny, vagyis a kapitalizmus. Csak együtt megy. Szabadság és felelősség. A kérdés már csak az: van-e védelem a demokrácia azon betegsége ellen, hogy az ellene uszulóknak is teret ad? Természetesen van, és nem a demokrácia rendszerében kell keresni, hanem a rendszert működtető tudatban, a fejekben. A kiművelt fejekben, nem az elhülyítettekben.

Nem Hoffmann-féle zagyva ideológiai alapú, hanem a problémák megoldására felkészítő oktatási rendszerre van szükség. Nem több mint tízezer pedagógust kellene igen drágán és alacsony színvonalon képezni évente, amikor csak kétezer-ötszázra van szükség. Nem a még semmit sem bizonyított pályakezdőket kell támogatni, hanem komoly felvételi rendszerrel és a mellé rendelt ösztöndíjjal kellene a pedagóguspályát vonzóvá tenni. Meg a tudáshoz és emberhez méltó fizetéssel.

Akkor nem állna a nemzet, mint Bálám szamara, a legnagyobb probléma előtt, akit úgy hívnak, Orbán Viktor. Ha normális oktatási rendszerünk lenne, az Orbán Viktor-féle antidemokratikus problémahalmaz fel sem merült volna. Tehát azok a pártok, amelyek felelősséget éreznek hazájuk jövője iránt, elsőnek az oktatást tegyék a célkeresztbe. Ha a németek nem voltak restek egy számukra negatív PISA-teszt után a sokkal jobban szereplő svédekhez 1400 pedagógust tanulmányútra küldeni, mi miért vagyunk azok?

Nem kell a spanyolviaszt meg mindenféle Nemzeti Oktatási Alapprogramot permanens módon állandóan kitalálni, meg kell vizsgálni, hogy a sikeres nemzetek hogyan csinálják. Mert ahogy a kapitalizmusban a versenyképes tudás a gazdasági siker alapja, úgy csakis a tudás és a műveltség képes megvédeni a demokráciát az Orbán-féle antidemokratáktól.

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!

Az Ideológus, a Módszer és a Példa

Három kitűnő írást is találtam, amelyek az előző posztomhoz illeszkednek. Közülük némelyik kissé bő lére vagyon “eresztve”, de az első bötűtől az utolsóig nem csak érdemesek a figyelemre, de tanulságosak is!

Az Ideológus

Előző posztomban közöltem egy hírt, miszerint a Csúti Duce hagymázos, fasiszta álmainak főideológusa nem más, mint Tellér Gyula. Vele kapcsolatban és róla, alapos “nacionálét” írt még tegnap délután “jotunder” kolléga, aki az “Örülünk, Vincent?“-en publikál.

Orbán ideológusa egy náci bolond (rettegőposzt)

Tellér Gyula, az újfideszes ideológia atyja egy közönséges náci bolond. Valójában az lenne a meglepő, ha nem lenne az. Az orosz tellérgyula, Aleksandr Dugin, a putyini ideológia atyja, az állami duma elnökének tanácsadója, a Krím-félsziget annektálásának hirdetője, az orosz náci párt egyik alapítója volt, a kilencvenes évek elején azonban még a Zsuganov-féle kommunista párt programját írta. Tellér Gyula a kilencvenes években, sorry to say, az SZDSZ programját írta, jelenleg a miniszterelnök tanácsadója.

Dugin eurázsiai ideológiájának alapja az, what a surprise,  hogy az Amerikai Egyesült Államok gazdasági-ideológiai terjeszkedésének gátat kell vetni, nem szabad hagyni, hogy a “demokrácia,” a “liberalizmus”, az “emberi jogok” eszméit kényszerítsék a Nyugaton túli világra. Érdemes elolvasni egy friss írását az ügyben. Nagyon nehéz újat alkotni ebben a műfajban, Tellérnek (Orbánnak) sem sikerült.

(Ripp Zoltán írt egy kiváló esszét Tellér Gyula színeváltozásáról a kéktől a barnáig. Én a tartalomjegyzékben szereplő Tellér-cikkekből fogok most idézni.)

Nagy kedvencem a Professzorok Batthyány Köre konferenciáján (hát hol máshol) előadott Tellér-mű.

” A versengés itt is — akárcsak a belső oldalon — a felajánlások, a lojalitás-nyilatkozatok, az anyagi ígéretek és teljesítések formáját öltötték /Izrael: egyes csoportok jeleskedése magának a függésnek létrehozásában és kiszélesítésében, az MTI és a magyar hírközlés teljes izraeli érdek-vonalra állítása Palesztina és a közel-keleti konfliktus ügyében, kapunyitás a korlátlan izraeli ingatlanfelvásárlás és ‘ingatlanfejlesztések’ előtt, lapítás a Peresz-nyilatkozattal kapcsolatban, holokauszt-múzeumok állami pénzből, újabb és újabb kárpótlások, bizonyos körök folyamatos antiszemitázásának tolerálása, állami feladatok állami pénzen való kiszervezése izraeli tulajdonú vállalatok számára, a magyar fizikai ütőerő felszámolása stb.; USA: teljes lojalitás Irak ügyében, támaszpontok átadása, ellenőrizetlen átrepülések tolerálása, részvétel békemissziókban, afganisztáni szerepvállalás, az izraeli tanácsra aggressziót elkövető Grúzia támogatása az orosz-grúz összecsapásban, Nabucco-pártiság, versengés az amerikai elnöki mosolyért; EU: súlyos fejlődés-áldozat a kritériumok teljesítéséért, a magyar piacok kiszolgáltatása, Magyarországnak úniós erőforrás-tartalékká alakítása például a mezőgazdaság önkéntes lepusztításával, az agráripar felszámolásával, a (blablablablablabla)”

Itt az Izrael szó egy mondatban leírásának világcsúcsát próbálja megdönteni Orbán Viktor tanácsadója, miközben a finom polgári jobboldal elégedetten mosolyog.

”  …….  például a rendszerváltás rendszerére vonatkozó jelen tudásnak szigorú cenzúra alá vetése, kollektív hamis tudat kialakítására való törekvés a rendszerváltó háború mindkét elitje részéről, amint azt — mondjuk — Csurka István sorsa mutatta a 2001. szeptember 11-i toronymerénylettel kapcsolatos, méltányolható nyilatkozata után. “

Méltányolható taps.

A FIDESZ új ideológusa egy korábbi művében már megnevezte az amerikai-izraeli-izraeli-izraeli beszivárgás honi segítőit. Ha az Olvasónak problémája van elképzelni egy tekintélyes heftijű, diszkrét kaftánt és jarmulkét viselő, jiddisül flódnireceptet cserélő beszivárgássegítőt, akkor Tellér testvér ebben is tud segíteni:

“Magyarnak lenni nevetséges, ostoba dolog. ‘Magyarok voltunk’. Voltunk. Hogy nincs magyar állam. Hogy Magyarországot ki kell találni. Hogy van Magyarországon egy genetikailag elkülönülő csoport, amelynek tagjai átlagban magasabb intelligenciahányadossal rendelkeznek, mint a többiek. Hogy méltányos, ha ezek az emberek vezetik a társadalmat. S hogy politikában ‘immár mi leszünk a baloldal, a balközép, a közép, a jobbközép és a jobboldal is’ — mondják. — ‘Magyarországot pedig előbb-utóbb felvásároljuk. Inkább előbb, mint utóbb. Sőt, már fel is vásároltuk.”

Tellér Gyula buzgó olvasója Bogár Lászlónak. Ebben a cikkben méltatja kedvenc OPNI-szökevényünk delirálását a globalosakterek (becstelen, ki rosszra gondol) háromezer éves nagy összeesküvéséről a szakrálmagyar világegész ellen. Tellér rájött arra, amit a nagy amerikai filozófus Robert Downey Jr. úgy fogalmazott meg, hogy sohasem szabad fullba nyomni a kretént. Ezért jár szegény Bogár László metrón nájlonszatyorral és nem a Seychelles-szigetekre Orbán különgépének hátsó, de még mindig kellemes traktusában.

A cikk elején említett Dugin kicsit túltolta a T-55-öst, ezért vélhetően nem lesz már intézetvezető, de Tellér Gyula tét nélküli hadoválására nem kell megváltoztatni a NATO-csapatok kelet-európai elhelyezkedését. A magyar miniszterelnök biztos kézzel választ elmebetegeket tanácsadónak. Amikor Hegedűs Zsuzsa közli, hogy a világ tíz legjobb konfliktus-kutatóinak egyike, és kétszáz kilót nyom fekve, amikor Kerényi Imre lebuzizza a teljes magyar pitypangpopulációt, az otthonosság édes érzése tölti el az embert. A náci bolond ideológustól sem kell félni. Inkább képzeljük el szegény Lánczi Andrást a Századvég irodájában ülve, amint szomorú arccal majszolja a belugakaviárt és a miniszterelnöki repülőgép kondenzcsíkját nézi az égen. Arra gondol, hogyha kicsit kevesebbet idézi Leo Strausst, kicsit kevesebbszer vág pofát az arcába köpködött szotyola miatt, kicsit bátrabban ismeri fel az ellenség orrméretét, most ő lehetne Machiavelli a Herceg mellett, és most miatta tiltakozna a New York Times.

A Módszer

Ezzel kapcsolatosan a kitűnő Szüdi János írt egy remek elemzést a Népszavának. Talán kicsit hosszú lesz, de érdemes végigolvasni!

Az Orbán áfium elleni orvosság

Vajon lesz-e a közmunkások között, aki elmondja az igazságot, arról, mi is rejlik azok mögött a képsorok mögött, amelyeket a televízióban mutattak be róluk, amint szép, rendezett sorokban, jókedvűen kapálják a száraz föld gyér növényzetét. Természetesen akadt közülük valaki, aki elmondta a közszolgálati csatorna nézőinek, mennyire hálásak, amiért végre van értelme az életüknek. Reggel van miért ébredniük. A gyerekek látják a munkába siető szülőket. Végezetül köszönetet mondott a polgármesternek a törődésért…

Ismerősen brossúra ízű, betanult szövegnek tűnik az egész, a választási kormányzati kommunikáció részének. Mégis van valami torokszorító abban, hogy az asszonyok arcán őszintének látszik a mosoly. A közmunka sokuknak jelent áldást. Ez a tény pedig igazolja: közel hetven év kevés volt ahhoz, hogy a puszták népének utódai tisztességes körülmények közé jussanak. A közel ötven év munkás-paraszt hatalom az uralkodó osztálynak eme tagjait nem emelte ki, sem nyomorból, sem az iskolázatlanságból. A dolgozó nép államát felváltó, a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállam húsz éve semmit nem tudott javítani a helyzetükön. Így léphették át kisemmizve, kiszolgáltatottan, csalónak és bűnbaknak kikiáltva a munkalapú Jó Állam küszöbét, amelyben mindenki felelős önmagáért, s tenni köteles a közért, csak éppen az állam nem köteles tenni semmit, senkiért. Így léphették át a rend, a fegyelem, a megtorlás szabadságának kapuját, amelyben tudniuk kell, hol a helyük, tudniuk kell, hogy semmi nem jár senkinek, tudniuk kell, hogy az alamizsnáért hálásnak kell lenniük, tudniuk kell, hogy ennek a hálának hol, mikor, milyen módon, kinél adjanak hangot.

Tudatlanság a hatalom partnere

A Jó Állam tudta, mit cselekszik, amikor célul tűzte ki az oktatáshoz való hozzáférés szűkítését, az ellátó rendszer leépítését és totális államosítását, a tanszabadság és a tanítás szabadságának fölszámolását. Azt az elvet ugyanis, hogy a tömegeknek nem kell több ismeret, mint amennyi szükséges és elégséges ahhoz, hogy kiszolgálják uraikat, mindenütt és mindenkor alkalmazták ott és akkor, ahol és amikor a hatalom kisajátítása és megtartása volt a cél. Ott és akkor, ahol és amikor a tömegek féken tartása, kijátszása, megosztása volt a cél. A tudatlanság a hatalom legfontosabb partnere. Ha az iskola az állam irányítása alatt áll, abból lesz valaki, aki az állam szerint “megérdemli”. Ha az iskola az állam irányítása alatt áll, a tanintézeteken keresztül lehet a lehető legtöbb emberhez eljuttatni, amit a hatalom fontosnak tart. Ha az iskola az állam irányítása alatt áll, az ifjúság szellemi fejlődésének, befolyásolásának legfontosabb eszközét az állam a kezében tartja. Hosszú, hosszú évtizedekig betöltötte rendeltetését az államilag irányított oktatási rendszer. Ennek is köszönhetően a cseléd, cseléd maradt, az uraság, uraság. A nép természetes állapotának fogadta el a kiszolgáltatottságot, a megalázottságot. Ha a nép nem érti, mi zajlik körülötte, akkor lehet minden bajt másra – külső és belső ellenségre – hárítani. Ekkor lehet elérni, hogy mindig fentről várják a csodát, az utasításokat, a jóváhagyást. Ekkor lehetett elérni, hogy egymásnak ugorjanak, akik más vallást gyakorolnak, más nemzethez, más nemzetiséghez tartoznak, más országban élnek. A recept régi, közismert és bevált: Divide et Impera! Oszd meg és uralkodj!

A szabad iskola eszméje nem tudott gyökeret ereszteni hazánkban. A szabad iskola, amely képes felszabadítani a gondolatokat, képes megtanítani a gyermeket a kételkedésre, az igazság keresésére, a problémák felismerésére, a lehetséges megoldások feltárására, az öngondoskodásra nem kapott elégséges társadalmi támogatottságot. A szabad iskola, amely az egyén képességének, tehetségének, személyiségének feltárását, legteljesebb kibontakoztatását szolgálja, nem tudta felváltani a katonaság szervezési elveire épülő, a pedagógusra az őrmester, a tanulóra a baka szerepét kiosztó, a szülőt hadtápszolgálatra kötelező “hagyományos” iskolát. Nem véletlen. A szabad iskola csak akkor érdeke a hatalomnak, ha nem hiszi azt, hogy tévedhetetlen, megkérdőjelezhetetlen, ha elismeri, fontosnak és partnernek tartja a független, gondolkodó polgárokat, azok közösségeit, szervezeteit, ha szolgálni és nem uralkodni akar. Ilyen hatalom pedig hazánkban ritkán és rövid ideig tartotta kezében a kormányrudat. Rövid ideig volt iránytű: “mindent szabad, ami nem tilos”! Ezért a szabad iskola eszméje nem tudott gyökeret verni a pedagógus társadalomban sem. Húsz év nem volt elégséges idő ahhoz, hogy a pedagógus megértse, elhiggye, nem az a feladata, hogy a tantervi utasítás szerint tananyagot töltsön a tanuló fejébe, s visszakérdezze azt. Nem volt elégséges ez az idő ahhoz, hogy a pedagógus megértse, a nyitott, partnerközpontú, a pedagógus-szülő-tanuló együttműködésére, mellérendeltségére épülő iskola sokkal hatékonyabb, mint az állam által irányított, felügyelt iskola. A szabad iskoláért nem álltak ki a szülők, nem vette védelmébe a társadalom. Nem volt elégséges ez az idő annak megtanulásához, megértéséhez, hogy az emberi méltóság nem a hatalomtól származó adomány, hanem éppenséggel az a korlát, amelyet nem léphet át a hatalom, ha tiszteletben tartja a demokratikus jogállam eszméjét. Nem volt elégséges ez az idő ahhoz, hogy az emberi méltóság tisztelete és szolgálata váljon a társadalom működének alapjává. Nem volt elégséges ez az idő annak megértéséhez, elfogadásához, hogy az öngondoskodás felszabadít a hatalom gyámkodása alól, gondolkodásra, cselekvésre késztet.

Államfüggő szenvedélybetegek

A 2010-es választási eredmény szükségszerű következménye volt annak, hogy a magyar társadalom jelentős része szenvedélybetegséggel küzd. A szenvedélybetegség függőséget jelent valakitől, valamitől. A magyarok jelentős része államfüggővé vált. Az államfüggő abban bízik, hogy valaki – a vezér, a felsőbbség – felülről megmondja, mikor mit kell tennie. Az államfüggő abban bízik, valaki, a vezér, a felsőbbség megoldja a problémáit. Az államfüggő abban bízik, valaki, a vezér, a felsőbbség segítséget nyújt részére, ha bajba jut. Az államfüggő azt hiszi, az állam – valóságos teljesítmény nélkül is – tud adni “csak úgy” fizetésemelést, plusz nyugdíjat, ingyenes szolgáltatásokat. Erre a szenvedélybetegségre épült az elmúlt huszonnégy évben a pártok választási kampánya. Az a párt kapott bizalmat, amelyik hihetőbben tudta előadni, milyen jó lesz nagyon sokaknak, ha megkapja a kormányzás jogát. Kettőezer-hét volt az az év, amikor kiderült, az államfüggőségből ki kell gyógyulni, mivel nincs mit elosztani. A szenvedélybetegség gyógymódja a beteg leszoktatása a kiváltó okról, s meggyőzése arról, hogy nélküle is tud létezni, sőt jobbá válik az élete. Évszázados szenvedélybetegség kezeléséhez azonban nem volt elég az idő. A választások időszakára ezért a társadalom tagjainál megjelentek az elvonási tünetek. A választók többsége delirált.

A szenvedélybetegségből való kigyógyulásra akkor van esély, ha az orvos és a beteg összefog, s a beteg emberfeletti erőfeszítéssel megtartóztatja önmagát. Aki kigyógyult a szenvedélybetegségből, visszaesik, ha újból – akárcsak a legkisebb mértékig – hódol a szenvedélyének. Az államfüggőség szenvedélybetegség orvosa maga az állam. Nincs remény a gyógyulásra, ha maga az állam terjeszti a kórt. Nincs remény a gyógyulásra, ha maga az állam bódítja el a választókat a mindenhatóság ópium füstjével. Márpedig hazánkban ez a helyzet. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha első kormányzati ciklusában – 1998 és 2002 között – nem hozott volna államadósság-növelő döntéseket, nem herdálta volna el a közvagyont, nem ürítette volna ki fenékig az államkasszát. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha nem szavazta volna meg a Parlamentben azokat a kormány által benyújtott jóléti intézkedéseket, amelyeknek nem volt meg a fedezete. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha nem akadályozta volna meg azoknak az intézkedéseknek a meghozatalát, amelyek a nagy rendszerek átalakítását célozták meg, de amelyekhez a kétharmados döntés miatt szükség lett volna a szavazatára. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha nem alakult volna ki az általuk 2006-ban megnyert önkormányzati választások után kettős hatalom az országban. Mintha az akkor ellenzéki önkormányzatok nem tettek volna meg mindent azért, hogy betartsanak a kormánynak, s nem hoztak volna össze több ezer milliárd forint adósságot. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha a szociális népszavazással nem verte volna szét az előző kormány államfüggőség oldására. irányuló gyenge kísérletét. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha a magánnyugdíjpénztárak vagyonának elherdálásával, a magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével nem számolta volna fel az öngondoskodás első, sikerrel kecsegtető intézményét.

Minden hatalom véget ér

A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal, úgy nyerte meg a választásokat 2010-ben, hogy semmi konkrétumot, számon kérhetőt nem ígért. Választási programját az államfüggőségre építette, kihasználva a betegek szorongását, félelmét a változásoktól. Választási programja kimerült az államfüggőség gyógyítására vállalkozók ócsárlásával, annak homályos, az általánosság szintjét meg nem haladó módon történő meglebegtetésével, hogy az a jó, ha minden és mindenki az államban reménykedik, az államtól vár, az államtól függ. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal a második – 2010 és 2014 közötti – kormányzati ciklusában a tűzhöz közel állókon kívül másnak semmi jót nem adott. Az államfüggőség szenvedélybetegséget azonban szándékosan tovább súlyosbította Olyan rendszert alakított ki, amelyben valóban minden az állam akaratából dől el, minden az állam kegyétől függ. Az, aki beáll a sorba, az részesülhet az állam kegyeiből. Az, aki nem áll be a sorba, annak nem lehet esélye a boldoguláshoz.

A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal a választásokhoz közeledve – a gondoskodó állam közérzetjavító intézkedéseként – elkezdett osztogatni, rezsit csökkenteni. Úgy osztogat azonban, hogy mással fizetteti ki a számlát, vagy leplezett formában a kedvezményezettel fizetteti meg az ellenszolgáltatás többszörösét, illetve “szemérmesen” későbbre, a választások utáni időkre ütemezte át a számlákon lévő összeg fedezetének behajtását.

A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal számítása bejött. Befejezéshez közeleg a demokrácia látszatára, a szabadság illúziójára támaszkodó, a hűbéri viszonyokat idéző totális állami függőségi rendszer, az Orbán-rendszer, hivatalos nevén a Jó Állam felépítése. Az államfüggőségben szenvedők ismét biztosították ehhez a parlamenti kétharmadot. Ma még nem lehet tudni, meddig tart ki a rezsicsökkentés kábító hatása. Ma még nem lehet tudni, hogy a több mint hárommillió ember közül, akik nem mentek el szavazni, hányan léptek a gyógyulás útjára. Ma még azt sem lehet tudni lehetséges-e a gyógyulás útjára lépni, s ha igen mikor?

Ami biztos, az az, hogy egyszer minden hatalom véget ér. Az Orbán áfium elleni orvosság a teljes kiábrándulás vagy a tudatos kijózanodás lehet. Az ország hosszú távú fejlődését döntő módon határozza meg, hogy az orbáni korszaknak a teljes kiábrándulás vagy a tudatos kijózanodás vet-e véget. A teljes kiábrándulás elvezethet spontán vagy irányított zavargásokhoz, egy radikális politikai erő hatalomátvételhez. Az Orbán rendszer is “átnőhet” radikális politikai erővé. A tudatos kijózanodás elvezethet a demokratikus rendszerváltó erők győzelméhez.
E győzelem után kezdődhetne elölről minden: a közmegegyezésen, az emberi méltóság tiszteletén, az esélyegyenlőségen és öngondoskodáson alapuló demokratikus jogállam felépítése.

A Pédakép

Ezt a cikket a Vasárnapi Hírek mai számában olvastam Sz. Bíró Zoltántól. Egyelőre még nincs kint a neten, ezért most kézzel bemásolom (elnézést, ha lennének félreütések!).

A példaadó sztár

A magyar miniszterelnöktől a napokban megtudhattuk, hogy a nemzetközi elemzésekben (Szingapúr, Kína, India és Törökország mellett) Oroszország az egyik “sztár”. És ha oroszország “fénylő csillag”, akkor nyilván követésre is méltó. Olyan ország, amely teljesítményével példát mutat.

De vajon lehet-e példa az az ország, melynek gazdasági növekedése 2012 elejétől folyamatosan lassul, olyannyira, hogy az idei év második felében valószínűleg recesszióba fordul, miközben nem csak rövid, de hosszú távú kilátásai sem fényesek?

Lehet-e példa az az ország, amelynek valutabevételei több mint négyötöd részt  különféle nyersanyagok és energiahordozók kiviteléből származik? És lehet-e számunkra példa az az ország, melynek exportjában a fejlett technológiát képviselő termékek aránya alig éri el az egy százalékot?

Lehet-e követésre méltó példa az az ország, ahol a jövedelmek több, mint 50 százaléka a lakosság egy százalékához kerül? Vajon komolyan gondolja-e a miniszterelnök, hogy példaként tekinthetünk arra az országra,ahol a legutolsó parlamenti választások során a leadott szavazatok 17-18 százalékát, vagyis mintegy 14 millió voksot “irányítottak át” a hatalom támaszát jelentő párthoz? Lehet-e példa az az ország, ahol az utolsó elnökválasztás idején az európai megfigyelők immár nem csak a választások tisztaságát vonták kétségbe, de annak szabadságát is?

Lehet-e példa az az ország, ahol a hatalom a választási csalások miatt tiltakozó nagyvárosi középosztályt represszív törvények sorával próbálja megfélemlíteni és távol tartani az újabb tüntetésektől? Lehet-e példa az az ország, ahol 2012 nyarától a külföldről anyagi támogatáshoz jutó civil szervezeteket “idegen ügynökként” bélyegzik meg és kötelezik arra, hogy valamennyi nyilvános szereplésükkor tüntessék fel eme “szégyenbélyeget”?

Lehet-e példa az az ország, ahol a hazaárulás törvényi meghatározását példa nélküli módon kiterjesztik, ezzel riasztva el a hazai lakosságot a külföldiekkel való érintkezéstől? És “sztár” lehet-e az az ország, ahol a törvények az utcai demonstrációk során elkövetett vétségeket egzisztenciát megroppantó pénzbüntetéssel sújtják, miközben ha valaki ugyanezt focidrukkerként követi el, csak töredéknyi szankciótól kell tartania?

Lehet-e példa az az ország, ahol már a pár ezres olvasói kört maga mögött tudó blogra is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a tömegtájékoztatás többi eszközére? Példa lehet-e az az ország, ahol csak azért fogadnak el új reklámtörvényt, hogy ellehetetlenítsék az ellenzéki internetes tévézést?

Lehet-e példa az az ország, amelynek vezetése, miután politikai és gazdasági eszközökkel nem tudja elérni, hogy szomszédja az általa iránytott gazdasági szövetséghez csatlakozzék, büntetésül lehasítja területének egy részét, noha korábban legkevesebb négy nemzetközi szerződésben garantálta a szomszéd állam területi integritását és határai sérthetetlenségét?

A magyar miniszterelnök komolyan gondolná, hogy példaadó lehet az az ország, amely megpróbálja felkorbácsolni a határain túl élő kisebbségek azon vágyát és reménységét, hogy rövid időn belül az anyaországhoz csatlakozhat és miután e vágy nem nagyon ébredezik, maga küld oda e gondolat “képviseletére” provokátorokat?

Lehet-e példa az az ország, amelyik visszaélve helyzeti előnyével, hosszú hónapok óta valóságos televíziós propagandaháborút folytat szomszédja ellen? Lehet-e példa az az ország, amelynek vezetése nagy pusztító erejű, bonyolult fegyvereket ad át felelőtlen és felkészületlen fegyveres csoportoknak csak azért, hogy szomszédságában minél tovább fenntartsa az “irányított káoszt”, akadályozva ezzel az új hatalom konszolidálását?

Lehet-e példa az az ország, amelyik felelőtlen lépésével közvetetten – de lehet, hogy közvetlenül is – felelős csaknem háromszáz ártatlan ember haláláért? Lehet-e példa az az ország, amelyik – noha minden jel szerint közreműködött e tragédia létrejöttében – képtelen felelősségével szembenézni és azt elismerni?

Komolyan gondolja a magyar miniszterelnök, hogy példának kell tekinteni azt az országot, amelyik épp most éli át modern történelmének legsúlyosabb reputációs katasztrófáját és sodródik a nemzetközi közösség perifériájára?

Ehelyett nem kellene valamilyen más, valóban példaadó ország után nézni?

 

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!

Egy tanulságos beszélgetés

Tanulságos beszélgetés fültanúja voltam tegnap délután egy kocsmában. A szomszédos asztalnál három, középkorúnál idősebb úr ült és a felsőoktatási felvételikkel kapcsolatosan aznap nyilvánosságra került adatokról értekeztek.

Nyugdíjas: Szegény unokám reggel sírva hívott fel, hogy nem sikerült a felvételije, mert az Eötvösön olyan magasra rakták a mércét, ami egyszerűen teljesíthetetlen volt. Pedig nagyon szeretett volna pszichológus lenni!
Autószerelő: Miért nem tanult jobban? Akkor most nem kellene sírnia.
Ny.: Tanult ő rendesen. Úgy készült a felvételire, hogy szinte odapókhálósodott a könyveihez. Ámde a vizsgán olyan kérdésekkel is találkozott, amikről még csak nem is hallott abban a vidéki gimnáziumban, ahol eddig koptatta a padot! Hát hogy lehet ezt csinálni?
Tanár: Azért rakták olyan magasra a lécet Orbánék, hogy csak nagyon kevesek tudják átvinni. A te unokádnak az ELTE pszichológia szakához 439 pontot kellett volna teljesíteni. A szomszédom fiának azonban, aki Debrecenbe jelentkezett programtervező informatikusnak, már elég volt 292 pont is. Ez pedig azt jelenti, hogy ha valaki pszichológus akart lenni, akkor majdnem jeles szinten kellett teljesítenie, míg a programtervezőnél elegendő volt a közepesnél rosszabbra értékelhető, hozott tudás is.
Ny.: De hát ez igazságtalan! Nem lehet pszichológus egy güzü módra tanuló szorgalmas kölökből de lehet informatikus egy lábát lógató lustából? Az egyiknek lehet diplomája, mert úgy mond jól jelentkezett, a másiknak meg nem, mert rosszul?!
T.: A jelenlegi szisztéma szerint ez így van.
A.: De azért arra a pszichológia szakra is bejutott valaki. Ugye?
T.: Be. Azok a diákok, akik valamelyik, jóval magasabb hozott pontszámot adó elit-gimnáziumokban tanultak és olyan szüleik vannak, akik képesek voltak finanszírozni a méregdrága magánórákat is. Bizonyos szakoknál jövedelem kérdése volt az egész és nem a szorgalomé. Vagy nem csak azé.
Ny.: Ez így igaz! Fiamék négyen élnek havi 250 ezerből. Örülnek, hogy nem kopik fel az álluk. Hogyan telt volna nekik még különórákra is?! … Régebben azért nem volt ilyesmi. Jobb is, igazságosabb is volt.
A.: Aha! Ellébuskázot az ifjonc valamelyik egyetemen kommunikáció, vagy könyv- és ruhatár-szakosként, aztán hogy az állam milliókat költött rá, a diploma átvétele után rögtön mehetett a munkanélküli segélyért. Ez volt a helyzet a szocik idején és ezzel tényleg csinálni kellett már valamit.
T.: Csak részben van igazad. Tény, hogy úgy 2005-től kezdve emelkedni kezdett a pályakezdő diplomások munkanélküliségi rátája és az is tény, hogy sokuk esetében azért, mert “értéktelen” volt a végzettségük. Ámde ez az Orbánék által még 1999-ben bevezetett tömegképzési rendszer eredménye volt.
A.: Hogyhogy?
T.: Az első Orbán-kormány ugyanis akkor azt mondta az egyetemeknek és a főiskoláknak, hogy mostantól fogva annyi pénzt kaptok, ahány hallgatótok van. Ennek az lett a következménye, hogy már csak azt a jelöltet nem vették fel, aki még a nevét sem tudta leírni. Ezen kívül mindenféle kamu-szakokat vezettek be (a szegedi egyetemen például ezért lehetett újságíró szak, ahol meg ez a felfuvalkodott hólyag Havas Henrik volt a “Tanár úr”! – még most is röhögnöm kell!). A vidéki főiskolák meg szakmányban kezdtek egyetemeket csinálni magukból (mert így magasabb volt a normatíva), de a “szakjaikat” csak vendégtanárok behívásával tudták elindítani. Később ezeket az oktatókat nevezték el InterCity-professzoroknak, mert egyszerre több helyen is tanítottak, s ide-oda ingáztak az országban. …
Ny.: Igen, erre én is emlékszem. Jót is nevettem a tituluson, mert annyira találó volt.
T.: … Ámde ezeken a “szakokon” így valódi tudást adó képzés nem folyhatott, s amikor a frissdiplomás kikerült a munkaerőpiacra, rögtön kiderült, hogy használhatatlan. Egy-két éven belül a munkáltatóknál már meg is volt az ilyen intézmények fekete-listája. Ha ezekről jelentkezett náluk valaki, még a pályázatát sem olvasták el.
A.: Akkor te is elismered, hogy az államnak lépnie kellett valami.
T.: Persze, csak nem így. Orbánék ma azt csinálják, hogy ráböknek egyes szakokra és kijelentik: ez “nemzetgazdaságilag hasznos”, az meg “haszontalan”. Honnan tudják? Honnan tudják, hogy öt év múlva hány villamos-, vagy gépészmérnökre van szükség, amikor éppen most hullámzik végig az országon egy általános gyárbezárás? Honnan tudnák pont ők, akik még két hónapra sem látnak előre, s ezért még nem volt olyan költségvetési törvényük, amelyet ne kellett volna évente legalább hatszor átírni? Netalán belekből jósolják meg? Vagy megkérdezik a Felsőoktatási Tanácsba beerőltetett Parragh elvtársat? Aki csak egy ócska bürokrata, akinek a seggéhez annak ellenére nőtt hozzá a kamarai elnöki szék, hogy még a saját vállalkozását sem volt képes menedzselni? Nohiszen!
A.: De valamit akkor is tenni kéne!
T.: Igen. Azt a rendszert bevezetni, amit még Gyurcsányék találtak ki. Mindenki fel van véve, aki képes teljesíteni egy előre (és nem utólag, önkényesen) meghatározott szintet és az első két félév ingyenes. Aztán pedig aki jól tanul, az továbbra sem fizet (mindaddig, amíg jól tanul!), a lustábbja meg perkálja le a díjat (mindaddig, amíg lusta!). A kamuflázsos InterCity-szakokat meg bezárni!
Ny.: És ebből miért nem lett semmi?
T.: Mert Orbánék, a hírhedt cociális népszavazgatáson levoksoltatták a sok hülye bunkót, akik egyetemet még fényképről sem láttak soha, hogy ez tilos és pfuj! Most meg pont ők vezetik be a tandíjas rendszert de úgy, hogy ez már nem elit-, hanem dzsentriképzés csupán!
A.: Én is megszavaztam …
T.: Gratulálok!
A.: … de csak azért, mert …
T.: Mert halvány fogalmad sem volt a dologról.
A.: … mert ha most, így utólag belegondolok, az rohadt sok pénzbe került volna! Hát nincs ennyi lóvénk!
Ny.: De a botlábú focistáinknak stadionokra van?! Közműcégek meg bankok vásárlására van?! Csak az én Valikám pszichológussá való kiképzésére nincs?! Hogy az a jóbüdös … !
T.: A világ legostobább országa, amelyik az oktatáson spórol, hiszen ezzel a saját jövőjét teszi tönkre! Inkább az iskolák, gimnáziumok, egyetemek ablakain dobáljuk ki azokat a milliárdokat, amikkel most vidéki gázszerelők, meg majd Putyin cár zsebeit tömködjük! Lehet, hogy száz felvett közül húsz kutyaütő lesz (őket ki kell rúgni!), hetvennyolc meg átlagos. De talán lesz közöttük kettő, akik az évszázad legnagyobb elméi, akik kazalnyi pénzt kereshetnek majd nekünk nem csak azzal, hogy kutatnak és feltalálnak, hanem azzal is, hogy újabb zseniket nevelnek ki. Nekünk!
A.: De akkor is kell valamiféle kontroll! Nem?
T.: Dehogynem. Ámde úgy, ahogyan ezt anno Hiller elképzelte. Az intézményen belül, hozzáértő oktatók által, a tudás, a szorgalom, a tehetség és a fejlődőképesség alapján. Nem pedig egy elhízott focista, aki az eléje tolt papírra kriksz-krakszol aszerint, hogy éppen mennyire van begyógyszerezve!

A beszélgetés további részeit már nem hallottam, lévén a távozás hímes mezejére köllött lépnem. Baktatás közben azonban megállapítottam: tökéletesen egyetértek a “Tanár” minden szavával. Különösen az utolsó néhány mondatával.

… és ezt …

szendamondja!