Viktor király rózsaszín kanapéja

Első, Medveseggberekedt Enyveskezű Viktor királyunk kegyeskedett kiposztolni (ha tudná mi az?!) a saját faszbúk oldalára (ha tudná mi az és egyébként mekkora Fütyi is ő?) egy kissé koszlott, rózsaszínű kanapét. … Remélem a TÖRZSSZAVAZÓ homofóboktól és latens homoszexuálisoktól (azaz “rendes, jobboldali-keresztény, békearaszoló magyar zemberek“) kevesebbet kapott ezért, mint a világra sokkal nyitottabb Ballibektől!

Szóval a Felkapaszkodott Alcsúti Csodacsatár (csoda, hogy még mindig csatár lehet!) az alábbi képet tette ki arra a Facebook-oldalra, melyet állítólag Ő, a saját Isteni Kezeivel gondozgat és frissít rendszeresen:

Fénykép: 0

Hogy ennek pontosan mi is volt az értelme, azt senki nem tudja, csak azon, majd’ kétezer Zember, akik ezt voltak kegyesek lájkolnimeg az a kábé kétszáz, akik ezt még kommentelték is! (a szokásos: “édesviktorhogynyalhatnánkiahájasseggedet?!“-módszer szerint)

Ugyan mit?!

Ezen a kérdésen morfondíroztam magam is, de csakis addig, amíg el nem olvastam Veress Jenő népszavás jegyzetét (ld.: itt!), melyben alaposan megkísérelte kiegészíteni az én, orbanizmus szempontjából micimackósan csekély értelmemet!

“Senki, de ahogy mondom, senki, sem a kormányoldalon, sem az ellenzékben nem tudta megfejteni a mocskos kanapét. Pedig volt ráizgulás rendesen, csak éppen végeredmény nem született. A mindenórás miniszterelnök ugyanis kiposztolt a facebook-oldalára – ha egyáltalán tudja, mi az – egy Vitézy-rózsaszín kanapét. Bugyiszínűt, leharcoltat, koszosat.
Egy fehér fal előtt, nem kicsit cikin áll a kanapé. Ezt a trutyadékot – e sorok írásáig – csaknem ezer Orbán-fan lájkolta. És másfélszázan imádták hozzászólásban is – az ember esze megáll. Egy randa ülőbútorba miért szerelmes valaki, csak mert Orbán rakta ki? OPNI, válaszolj! Ha holnap egy kupac utcai kutyakakit fotóz le az örökös kormányfő, azt is ezrek szeretnék majd megenni.

A szerencsétlen híveknek fogalmuk ugyan nincs arról, mit látnak – de “ott” látják. Nem hiszem, hogy a kormányfői stáb nem röhög hangosan ezeken az ön- és közhülyéken… Ha Orbán mondja, a lócitrom is franciakrémes. És a habzsolók, illatos szájszéllel bőven nyalakodtak szombaton is. A Nagyon Civil Összefogás erőltetett menetén láttam egy csomó gyári egyentáblát. Kovács Sándor Mátészalka, Kovács Sándor Géberjén, meg Porcsalma, meg Fülpösdaróc, meg a jóisten tudja hány település…. De ki lehet Kovács Sándor? Orbán 33. neve? Vagy titokban Kovács Sándor-tüntetéssé alakult a békevánszorgás?

Más: felteszem a kérdést, férfitársaim, ha önökről a következőket mondaná hites társuk, mit gondolna a környezetük? “Amíg éhes, ne kérj tőle semmit! Ulti közben ne zavard! Ha kikap a csapata, kezeljük a lehető legnagyobb tapintattal. Jobb arról nem is beszélni, mekkora volt a szomorúság, amikor 8-1-re kikaptak a magyarok… Ha reggel nem akar felkelni, mondd azt, hogy van friss Nemzeti Sport, egyből kinyitja a szemét. Elsőnek kell olvasnia, volt rá példa, hogy kivasaltam, hogy ropogós legyen.” Önökről, tisztelt férfitársaim, ezek után mindenki azt gondolná, hogy tapló, antiszociális családbántalmazók – persze csak pszichésen.

De mi, férfitársaim nem lehetünk akkora tahók, mint a Ő, akiről saját asszonya mondja: egyszer, amikor egy síversenyen kikapott tőle, az eredményhirdetés előtt elintézte, hogy kreáljanak külön női és férfi kategóriát, csak hogy ne kelljen megalázó módon a felesége mögött végeznie. Ha ilyesmit beszélne rólam – és igaz lenne – szűk körben a párom, a barátaim pillantását is kerülném. Mert ez szégyellnivaló jellemgyengeség, és akkor még finom voltam.

“Neszójjáhozzámmerakkorátvágokapofádbahogybelegebedel!”. “Hozzadasörötmertizeneggyesfoglenni!”. “Holatőgypörköltmerszétveremaházat?” Van ilyen, nem kell túl messze menni érte a magyar vidék-alsón. Legfeljebb az átlag főhős nem tud stadiont csinálni a gravitációs rendszerű kerti vécé mellé. (Ha Széles kikapcsolja, szarban leszünk…) Milyen szép lenne azt olvasni, hogy a miniszterelnök levett a polcról egy jó könyvet, Csajkovszkijt hallgatott vagy a Katona József színházba ment…
Meggyőződésem viszont, hogy Lévai Anikó minapi bulvár-megnyilatkozása nem egyszerű választási-üzleti kitárulkozás, hanem komoly segélykiáltás.
Valakinek talán észre kéne vennie!
Esetleg a titokzatos Kovács Sándornak.”

Miután elolvastam Jenő jegyzetét, tovább kattintottam a Neten. A következmények pediglen az alábbiakban láthatóak!

te leszel a következő

(“Te leszel a következő!“)

Osztán mégtovább kattintottam, s megállapítottam: nem én vagyok az egyetlen, aki “kinézte” a Fideszbúkos Birkamenetből a valódi mondani valót:

No de kijafaszt érdekel mindez? … Há’ az majd vasárnap kiderül … avagy beborul. Azt meg, hogy kik is feküdtek rá a Maffiapárt “szereposztó díványára” – alapos seggnyalás után – már tudhassuk. … Ezek közül válasszon a Jómagyar Zember!

… és ezt …

szendamondja!
Reklámok

Békemenet: így láttuk mi!

Egyik kedvenc blogoldalamon, az “Örülünk, Vincent?“-en “szempontpuska” kolléga összegyűjtötte mindazt, amit mi, a Net Népe tudunk, illetve tudni vélünk a tegnapi Birkamenetről (plusbonus: Fidesz-gyűlés és A Köpcös). Kellemes vasárnapi “szórakozást” kívánok mindenkinek!

Békemenet taktika.jpg

Az elődök

 

Békeszerda.jpg

Békemenet 50-es.jpg

A mozgósítás

  CBA mozgósítás.JPG

 

emberlanc.jpg

 

Békemenet plakát vakkomondor.jpg

CÖF szellemi honvédelem.JPG

Békemenet negymadar.JPG

Az üzenet

Nem leszünk gyarmat or.jpg

Nem leszünk gyarmat.jpg

Arccal kelet felé.jpg

atom stadion.jpg

szovjet magyar békemenet.jpg

 Zsigo.jpg

Bármi Áron.jpg

A beszédek

 CÖF hang.jpg

Széles Gábor.JPG

A menet

 bohocok4.jpg

bohocok9.jpg

bohocok1.jpg

bohocok2.jpg

bohocok3.jpg

bohocok8.jpg

 Békemenetes bácsi.gif

birkamenet.jpg

Békemenet Vörös tér.jpg

békemenet.gif

Békemenet gadgets

 Atomerőmű.jpg

Matjoska.jpg

Békemenet gadgets.jpg

A rendőri szigor

 bohocok7.jpg

Jézus rendőri szigor.jpg

ronald_mcdonald_arrested.jpg

ronald-mcdonald-is-arrested.jpg

A Bohócügyi államtitkár

 Bohócügyi államtitk.gif

 Nemzetközi

 lengyel Orbán.jpg

ukrán békemenet.jpg

Békemenet Pamplonában.jpg

Díjak és díjazottak

Bohóc.jpg

Bértapsoló.jpg

Békemenet díj.jpg

CÖF Békemenet díj.jpg

Afterparty

 Operagála.jpg

Békemenet után.jpg


Olvastam valamit …

… ezúttal Beck Tamás publicista írását, mely okosan megfontolt részletességgel tárja fel: mi is a baj a jövő vasárnapi választásokkal, s mik azok, melyek aznap hosszú-hosszú időre elfognak dőlni Magyarországon.

Az igazi tét

Mit nem adnék érte, ha április 6-ika – egy unalmas vasárnap lenne csupán. Ha a törvényhozási választások tétje alig lenne nagyobb, mint hogy ki nyeri a Bajnokok Ligáját. Ha az ország alkotmánya széles konszenzust élvezne, a demokratikus értékeket pedig a honi politikai élet minden szereplője tiszteletben tartaná. A pártok között lennének persze viták, de ezek megmaradnának bizonyos hangsúlyeltolódások szintjén. A hatalomért vetélkedők egyetértenének abban, hogy kívánatos a piacgazdaság és a jogállam védelme, s az euroatlanti tömbhöz való tartozásunk szükségességét sem vonná senki sem kétségbe. Így működik ez minden normális európai országban, illetve így működött nálunk is egy rövidke kegyelmi állapot idején.

Néha magam sem értem, a demokratikus ellenzék miért nem bojkottálja a de facto tisztességtelen parlamenti választást néhány hét múlva. Hogyan lehet egy olyan választási rendszer keretei között ringbe szállni, amelynek szabályait a Fidesz az utolsó betűig úgy alkotta meg, hogy saját esélyeit nagymértékben növelje, a választókerületek határainak átszabásától kezdve a külföldön dolgozó magyar állampolgárok szavazati jogának korlátozásáig? Versenyre lehet-e kelni egy olyan kormánypárttal, amelynek világos és számon kérhető programja nincs, melynek vezetője, okulva korábbi keserves tapasztalataiból, nem meri vállalni a nyilvános vitát legfőbb kihívójával? A Fidesz igencsak megsínylené egy esetleges ellenzéki bojkott következményeit. A magyarországi választások eredményét a demokratikus világ egyöntetűen elutasítaná, ahogyan a krími referendumot is törvénytelennek tartja. Orbán mozgástere egy lényegében illegitim kormány élén csaknem a nullára csökkenne.

Hogy a kormányváltó szövetség miért próbálja meg mégis a lehetetlent, azt alighanem Gyurcsány Ferenc március 15-ikén elhangzott szavaiból hámozhatjuk ki. Tudniillik Orbán Viktor Magyarországa már régen nem a normalitás szabályai szerint működik. Politikai értelemben bénító hatásúnak tartom Ungváry Rudolf kijelentését, aki nemrégiben publikált, egyébként színvonalas esszéjében a következő megállapítást tette: “Ezt a rendszert azonban választásokkal belátható időn belül nem lehet leváltani.” Kétségtelen, hogy április 6-ikán egy egyenlőtlen küzdelem végkimenetelének lehetünk majd tanúi. Egy komoly infrastrukturális háttérrel rendelkező politikai konglomerátum csap össze egy csaknem eszköztelenné tett ellenzékkel. Az egyértelmű médiafölény az erkölcsi fölénnyel. Megjósolni is lehetetlen, vajon a jól kidolgozott hatalompolitikai manőverek többet nyomnak-e a latban, mint az észérvek, illetve a választópolgárok morális érzéke.

Azt azonban csaknem bizonyosnak tartom, hogy az elnyomást ugyanis idehaza nem ellensúlyozza még viszonylagos jólét sem. Ha viszont a Fidesz ellenzékbe kényszerül, hosszú mandátumidőre, ha győz is Orbán, újabb négy ilyen évet aligha bír ki a magyar társadalom bebetonozott emberei révén, amilyen az államfő, a legfőbb ügyész vagy a médiahatóság elnöke, várhatóan olasz típusú kormányválságok sorozatát fogja generálni. A Financial Times minapi cikkében már sejteni engedte, hogy Magyarország jelenlegi állapotában destabilizálni képes egész Közép-Európát. Akár győz, akár veszít, a térség első számú geopolitikai tényezőjévé lépett elő egyetlen személy: Orbán Viktor.

Aki persze csöppet sem biztos győzelmében. Különben miért alkalmazna bizonyos állami rendezvényeken fizetett bértapsolókat, miért ünnepelteti magát lengyel fanatikusokkal, akik otthon már szalonképtelen lázálmaik beteljesülését látják a mai Magyarországon? A jelenlegi kurzus a paksi “bombaüzlet” megkötése óta leplezni sem nagyon igyekszik, hogy példaképe Putyin rendszere: egy, a nyugati világtól merőben idegen hatalmi berendezkedés, leválthatatlan vezetővel az élén. Az atomerőmű-bővítés annak szimbóluma, hogy Orbán már nem csupán a retorika szintjén fordult szembe Európával; megkezdődött a gazdasági értelemben vett elköteleződés az autokrata hagyományokat ápoló Kelethez.

Márpedig a krími válság kiéleződése óta nyilvánvaló, hogy újabb vasfüggöny legördülése várható az öreg kontinensen. Meggyőződésem, hogy az appeasement (megbékéltetés) politikája éppúgy csődöt fog mondani, akár hét évtizede, s Putyin előbb-utóbb létrehozza a maga birodalmát. Most azonban nem Jaltában dől el, hogy Magyarország e vasfüggöny melyik oldalára kerül, hanem a szavazófülkékben április 6-ikán. Ez a törvényhozási választás igazi tétje idehaza. A választópolgárokban tudatosítani kell, hogy nem csupán politikai eszményekről van szó, hanem legszorosabb értelemben vett jólétünk függ döntésünktől. Carter elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski, akinek lengyel származása folytán rálátása volt a két hatalmi tömb közötti kardinális különbségekre, “a megfelelően adagolt táplálék és szórakozás” révén kívánta féken tartani a nyugati világ tömegeit.

Ha bizonyos értelemben nem is szimpatikus ez az elképzelés, nem vonzóbb perspektíva-e, mint a Keletet uraló nyomor, amely magyar mércével mérve is elképzelhetetlen? Kétharmados választási győzelmét Orbán lényegében annak köszönhette, hogy a lakosság elutasította a társadalmi ellátórendszerek átalakítását. A magyarok önként lemondtak szabadságukról a jólét reményében. Ehelyett azzal szembesülnek, hogy még nagyobb nyomor vár rájuk. Még nem késő jóvátenni a négy évvel ezelőtti hibát!

Beck Tamás publicista


Kertészkedjünk!

Itt a Tavasz, ébred a Természet! Virágba borultak a fák, a cserjék, a bokrok, a fű között lapuló növénykék. Ilyenkor a gondos gazdának is sok dolga van a kertjében. Nekünk is lenne egy fontos feladatunk április hatodikán a mi kis, 93 ezer négyzetkilométeres birtokocskánkon. Kérdés azonban, hogy gondos gazdák vagyunk-é, s egyáltalán: fel vagyunk-e ébredve?!

Viccek százai kerengenek az Orbán-rendszerről, azaz (és természetesen) magáról a (leendő ex?-)miniszterelnökről úgy a nép ajkán, mint az interneten. Ezek nagy többsége azonban egyáltalán nem új, sokkal inkább “felújított”, azaz: az 1990-ben már letűnt(nek hitt) Rendszer jellegzetességeit kikarikírozó, jól bevált élcek “modernizálásai”, melyeknek poénjai ma is “ülnek”.

Köszönhető mindez annak, hogy az “Új Rendszer” – különösen a most regnáló kabineté – feltűnően hasonlít a Régire (no meg a Mégrégebbire, meg az Annál Is Régebbire!), s ha az ember alaposan ki akarja röhögni az egyre idiótább és orcátlanabb Hatalombirtokosokat, hát nem köll mást tennie, mint bepillantania a Vicclexikonba, s a legtalálóbb opuszokban kicserélni a neveket és a titulusokat. Ezért van tehát az is, hogy még ma is taknyosan könnyesre tudjuk vihogni magunkat A Géza 1970/80-as években “legyártott” kabaréin: az irgalmatlan butasággal és konok kitartással párosuló politikusi/hivatalnoki pöffeszkedés mit sem változott, hiszen minden diktatúra (függetlenül a “színezetétől” és időbeni “elhelyezkedésétől”) mindig és mindenkoron ugyanúgy “működik”!

Az egyik kedvencem például emígyen hangzik:

A faluszéli halastavon együtt csónakázik a választókerület fideszes, országgyűlési képviselője, a település fideszes polgármestere és a helyi templom – természetesen fideszes – plébánosa. A ladik azonban léket kap és alig öt másodperc alatt el is süllyed. Ki menekül meg? A képviselő, a polgármester, netalán a plébános? … Nem! … A falu!

Az Orbánra kihegyezett “átiratok”/felújítások többsége eredetileg egy-egy Ceausescu-vicc formájában látta meg a napvilágot. Ezen nincs mit csodálkozni, lévén a Mi Hősünk, a Szeretett Vezető (no, ez meg egy Kim Ir Szen-átvétel!) mindenféle szempontból (melyek közül főként az elmebéli állapot magasodik ki!) egyre inkább hasonlít a Conducatorra, a Kárpátok Géniuszára. E párhuzam állításának indokoltságáról talán legautentikusabban László, a Tőkés Püspök tudna nyilatkozni, lévén mindkét személyiséget alaposan “megtapasztalhatta”. De szerintem ne számítsunk rá. Hiszen míg a Román Diktátornál ő “Láncos Kutyának” számított, addig jelenkori, magyar megfelelője szemében egy “Kutyuli-mutyuli” sőt, “Ebtárs“! (No, ez meg egy, az 1950-es évek végén keletkezett Tito-vicc átalakítása!)

Hogy magam is megcsillogtassam a sokak által ismert poéngyárosi tehetségemet, az alábbiakban egy remélem remek “Nicolae-remake“-kel kedveskednék Olvasóimnak, Köztársaiman és Barátaimnak:

Magyarország ma olyan, mint egy kert, ahol koncentrikus körökben különböző virágok nyílnak. Legbelül, a középpontban egy Mákvirág virít, melyet egy-két tucat, feltűnően randa és roppant mohó Húsevő Virág vesz körbe. Őket Napraforgók százai övezik, ‘akiken’ túl meg elébb Büdöskék ezreit, majd Tátikák százezreit lehet találni. A legkülső gyűrűben pedig Árvácskák milliói küszködnek az életben maradás egyre nehezebb feladatával, lévén nekik sem a trágyából, sem pedig az öntözővízből nem jut elegendő.

Már hallom is a kritikát:Ez nem vicc, hanem maga a szomorú Valóság!“. Ez természetesen igaz, de a Jó Élc mindig az Igazságot igyekszik elmondani. Különösen annak híres “magyar”, illetve “pesti” változatai, amelyek többsége pont olyan, mint az úgynevezett “nótáink” túlnyomó része, azaz sírva vigadnak!

De térjünk csak vissza a “kertészkedéshez”! Mert ha “Gondos Gazdák” akarunk lenni, s azt szeretnénk, hogy ebben a “Kert”-ben ne csak a mindent elnyomó, ronda Dudva éljen meg és terjedjen el, hanem abban túlnyomó részt olyan hasznos és békés kultúrnövények virítsanak, melyekben Utódaink (és Szomszédaink) is gyönyörködhetnek majd, akkor jövő vasárnap bizony neki köll állnunk a Rendezés nehéz munkájának!

Nem lesz könnyű a dolgunk és erre nagyon, de nagyon szeretnék figyelmeztetni mindenkit! Különösen azokat a Csodavárókat, akik már 2010-ben is elhitték: elegendő csak azt a bizonyos két “X”-et a megfelelő helyre berajzolni (avagy ezt odahaza, köldököt bámulva másokra bízni), s már rögvest, a következő hajnalon “… még a Nap is másként fog sütni!“. Ezt a dumát négy esztendővel ezelőtt már az a bizonyos “Mákvirág” is elhitette sokunkkal és osztán mi is lett a vége? … Hát napfogyatkozás! Ugyi?!

A meló pedig azért lesz nehéz, mert a kertrendezéshez a szokásos szerszámok elégtelenek! A “Tátikák”-tól befelé ugyanis minden növénynek acélból van a gyökere: a “Büdöskék”-nek ugyan még csak pár millis, de a legbelsőbbeknek már méteres a vastagságuk. Ugyanez vonatkozik a “talajuk”-ra is, ami unorthodox módon, betonból vagyon, s amelynek mérete a “gyökéracélhoz” hasonlatosan, de mértani haladvány szerint növekszik.

Ebből pedig az következik, hogy nem ásóra és kapára, hanem flexre és légkalapácsra lesz szükségünk! … No meg sok-sok időre, erőfeszítésre és türelemre! Meg annak tudomásul vételére, hogy ezt már nem magunknak, hanem a Kölkeinknek, meg az Unokáinknak csináljuk!

Aki pedig van olyan Lusta Gazember, hogy ezt ne vegye tudomásul, az maradjon csak otthon, bámulja tovább a köldökét, közben pedig bölcselkedjen csak nyugodtan “az világnak romlásárúl”!

… és ezt …

szendamondja!

Utóirat

Annak példázatára, hogy miként lehet a keserű Valóságot viccesnek tetsző történetecskébe ágyazni, álljon itt Jolsvai András tegnap este megjelent írása!

Abszurdisztán 33

Orbanisztán: a rabló pályázatot ír ki az áldozat pénzére

A farkas jóízűen felfalta a bárányt, de előbb még hozatott egy remek kétharmados törvényt arról, hogy a birkák nemzetstratégiai érdekből felfelé falhatóak. Amikor jóllakott, megnyalta a szája szélét, nyújtózott, és azt mondta: ha valaki törvénytelenséget tapasztalt, tegyen feljelentést.

Természetesen nem erről az unortodox ezópusi meséről jut eszembe a Takarékbank ügye, hanem csak úgy. Szép, kerek, jól vizsgálható történet ez, benne van mai életünk minden feszültsége, dinamikája, egész értékrendje.

Fogja magát az állam (ez minálunk családnév, ha valaki még nem tudná), és egy külhoni szakmai befektető kivásárlásával befészkeli magát a Takarékbankba. Aztán törvényt hoz és visz, pályázatokat ír ki és be, addig jön és megy, míg az egész céget átjátssza egy hozzá közeli magánvállalkozás kezére. Egyes elemzők zseniálisan ravasz cselekvéssorozat eredményének tekintik ezt a dolgot, a magam részéről sima erőszaknak látom, ami persze pompásan le van papírozva, még egy független ügyészség se találhatna benne semmi kivetnivalót: persze, ha én hozom a törvényt, és senki nem mondhat nekem ellent, nem nagy teljesítmény olyan törvényt hozni, hogy mindent én viszek. És nehéz törvénytelenségre lelni ott, ahol a törvénytelenség a törvény.

Forrás: bicske.blog.hu

Az én szememben az útonállás akkor is útonállás, ha a rabló pályázatot ír ki az áldozat pénzére, és a pályázat olyan fifikásan van megfogalmazva, hogy csakis a rabló nyerheti el. Persze az apró finomságokra fogékony jogászok és közgazdászok nem győznek csodálkozni a gazdálkodó és a nemgazdálkodó szervezet közötti egyedülálló különbségtételen, mellyel éppen az eddigi tulajdonosokat zárták ki a vásárlásból a versenysemlegességre gondosan vigyázó pályáztatók, valamint a semmiből kinövő cégeken és leányvállalatokon, amelyek pedig (mit tesz isten) éppen megfelelnek a kiírásnak.

Viszont a magam részéről elismeréssel kell hogy szóljak a történet nyelvstratégiai megalapozásáról. Arról, ahogy a feketét fehérnek, a kötelezőt szabadnak, a rosszat jónak nevezik a közelközeli kommunikátorok. Ahogy az egymásnak homlokegyenest ellentmondó lépéseket megmagyarázzák.

A legszebb, amikor a győztesek, kiknek ez a vagyon hűségükért az ölükbe hullott, közleményt adtak ki arról, hogy végre minden jóra fordult, a bank visszakerült a szövetkezeti tulajdonba, mindenki elnyerte méltó jutalmát.

Képzeljék el, hogy a vörösingesek, miután einstandolták az összes golyót, közleményben tudatnák a Pál utca népével, hogy győzött az igazság, a golyó végre azé, aki megműveli.


“Echo te absolvo”

Bocsánat azért a talán rendkívül hülye címért, mellyel ezt a posztot bevezetem, de az alábbiakból – remélem – kiderül: miért torzítottam el a katolikus liturgia egyik legjellemzőbb mondatát, az “Ego te absolvo“-t, azaz az “Én téged feloldozlak“-ot ippeg és punkt erre. … Segítségül annyit: a hangsúly a “Feloldozás“-on van!

Az elmúlt három napban, némi “lakhelyelhagyási kötelezettségek”-ből kifolyó költözködés okán, nem csak Abszurdoorbanisztánban, hanem még Diszkomfortiában is lakni voltam kénytelen –  lévén nem volt internetem. Ez pedig számomra olyan volt, mint ha levágták volna a másik lábamat is. … Hogy? … Mi? … Hogy miért “a másik”-at is? Nos azért, mert többek között megélhetési okokból kénytelen voltam az Ugocsauruszág egyik (keleti) oldaláról a másikra (nyugati) átvándorolni, ami meg egyenesen hozta magával a megszokott környezetemtől, de legfőképpen a Családomtól való elszakadást. (Nem akarok panaszkodni … azaz mégis, de csak “lájtosan” … a “keserűt” pedig igyekszem kiköpködni, bár évekig fog tartani és semmi nem garantálja, hogy sikerülni is fog!)

Áber nyicsevó! – ahogyan azt a bad-pyrnborni “német” munkás szokta volt mondani egy erdőmélyi sajtüzem hátsó udvarán. Ez pediglen meg erősen hajaz az ezerkilencászötvenes évekbeli “Józsi bácsi” hozzáállására. Utóbbi alakját A Géza véste bele minden korombéli (meg annál idősebb) ámbör emlékezetébe: “Az elvtárs nem lép be a Téeszcsébe?!” – kérdi a hosszú, barna bőrkabátot viselő “aktivista”. “Dehogyis lépek, há’ nem mént el az eszem!” – hangzik a válasz, mire kap egy akkora “ijesztést”, hogy a fal adja a másikat. “Jajajj! Há’ mé’ nem ezzel kezdték rögtön az eetársak! Ha muszáj, akkó’ szívesen!“.

Így köll tehát a Szükségből Erényt kovácsolni! Vagy legalább is azt hiszem, s ezt a “receptet” nem csak az ötvenes évek Józsi bácsija követte annó. Hanem bizony azon, “kábé” hatvan évvel későbbi, de a föld- helyett (elvileg) az agyművelésre áttért utódai is, akik ma azt akarják bemagyarázni nekünk(!), a szerintük Ostobáknak: jelenlegi állapotjainkért (tehát az orbáni, ezerharmados Maffia-kormány regnálásáért) nem ők, az önálló véleményalkotásra (elvileg) képes, kvalitatív értelmiségiek a hibásak, hanem a Zemberek … no meg persze Agyurcsánybajnaimegabaloldal!

Kitűnő példa erre az az írás, melyet az általam rendszeresen olvasott (és általában mindenkinek ajánlott) “Örülünk, Vincent?” blogger-közösség oldalán még kedden jelent meg “Pásztörperc“, azaz “P/c” kolléga jóvoltából. A linket ugyan megadtam, de érdemesnek tartom itten és most teljes terjedelmében utánközölni!

Tézis1: A magyar választó (mármint a többség) nem valakire/valamire szavaz, hanem valaki/valami ellen. E tétel egzakt bizonyítására persze képtelen vagyok, úgyhogy aki nem ért egyet, nyugodtan hagyja itt abba, a továbbiak ugyanis — szándékom és reményeim szerint — a tézisekből következnek.

Tézis2: Orbán Viktor nem népszerű. Persze, megvannak a maga elvakult rajongói, mint ahogyan pl. Gyurcsánynak is. Ráadásul ezeket az elvakult rajongókat többet látjuk, mint Gyurcsány híveit
— egyrészt, mert tényleg többen vannak;
— másrészt, mert sokkal aktívabbak, látványosabb demonstrációkat és gyakrabban szerveznek;— harmadrészt, mert a köztévé sokkal szívesebben mutatja őket, mint pl. Gyurcsány híveit.

Igaz ugyan, hogy a politikusok népszerűségi listáján övé a stabil 2. hely (az 1. Árpi bácsi óta kvázi automatikusan jár a közt. elnöknek, olyannyira, hogy egy darabig még Schmitt P. is volt első) — az a 43–45 pont azonban, ami neki ehhez elég, még a “bakfitty” kategória alsó határát sem éri el; a rendszerváltás utáni első években ezzel még a lista fölső harmadába se kerülhetett volna be. Ezzel összhangban a közvélekedés szerint Orbán 22 év legrosszabb miniszterelnöke. Mögötte azonban, a fölényesen vert mezőnyben olyan fickók (Gyurcsány, Bajnai) tolonganak, akik ugyanezen közvélemény szerint kevésbé rosszul teljesítettek. Megérne egy önálló beszélgetést annak tisztázása, miért látja a őket a “köz” Orbánnál sokkal ellenszenvesebbnek, most azonban elégedjünk meg a tény rögzítésével: Orbán kihívóit a választók utálják, miként a kukorica-gölödint.

Utálták őket négy éve, utálják most is: e szempontból semmi változás. Négy év múlva is utálni fogják őket. Utálnak mindenkit, akit a Gyurcsány-korszakkal azonosítanak: minél közelebb érzik az illetőt Gyurcsányhoz, annál jobban. Így hát a népszerűtlen Orbán mögött maga Gyurcsány több mint húsz(!), Bajnai és Mesterházy egyenként úgy tíz-tíz ponttal szakad le (Bajnai jobban kötődik Gy.-hoz, de ezt Mesterházy jelentékeny személyes alkalmatlanságával és tehetségtelenségével ki tudja egyenlíteni). Gyurcsány egymaga, illetve Bajnai és Mesterházy párban már untig elég a neveikkel fémjelzett alakulat stigmatizálásához — így, hogy hárman erősítik a negatív érzületeket, az ellenszenvkeltő hatás már-már tökéletes.

A szorgos választópolgárok ránéznek az összefogók listájára, és ki-ki azonmód megtalálja rajta azt, akit ő, személyesen a leginkább utál — aztán szavaz valaki másra. Voltaképpen még örülhetünk is, ha ez a más Orbán Viktor; mert akik Orbánt is eléggé utálják, zömmel a nácikra szavaznak majd.

 Az összefogók mellett érvelők szerint a választásnak egyetlen célja lehet: Orbán leváltása, bármi áron. Fejlettebb változatban hozzáteszik, hogy de azért úgy, hogy ne a nácik jöjjenek utána — mert már érzik, hogy ennek is van esélye. Legfőbb argumentumuk az, hogy 0. Viktor leváltására kizárólag az összefogók esélyesek, tehát aki nem rájuk adja a voksát, az Orbánt erősíti. Ez nemcsak velejéig demagógia (aki nem szavaz Orbánra, nem is erősíti őt — köszöni szépen, fenti, rajta kívül álló okoknál fogva elég erős ő maga is), hanem érvelési hiba is.

Tudom, hogy ez a kétosztatúság (vagyunk mi, a jók, meg vannak ők, a gonoszak) a szekértáborozó magyar politikai kultúra édes gyermeke. Tanultam azt is, hogyan hat a választójog a bejutó pártoxámára: minél nagyobb a választókerületi mandátumok aránya, annál kevesebb a párt. Csak hát még az angolszász rendszerekben is tűnnek el pártok, és váltják fel őket újabbak — írmagja sincs pl. a whigeknek. Tehát:

1. Az összefogók nem tudják megakadályozni Orbán győzelmét — sőt, újabb kétharmadát se.

2. Azok, akik mindkét nagy blokkal elégedetlenek, nem reménykedhetnek másban, minthogy a “kicsik” közül valamelyik fel tud nőni, a következő négy évben meg tud erősödni.

Fogalmam sincs, lesz-e ilyen a jelenlegi “kis” pártok közül. Azt azonban tudom, hogy amelyik most nem éri el az 1 %-ot (amitől kezdve jár neki a költségvetésből egy kis pénzecske) az a következő négy évben kvázi ismeretlen marad. Az ismeretleneknek ugyanis fizetniük kell azért, hogy megjelenjenek a sajtóban, és nekik nem lesz rá pénzük.

Az “összefogók” ebben a négy évben úgy “állhatnának talpra”, ha megvizsgálnák vereségeik okait. Sorra vennék, mit, hol és miért csináltak rosszul. Az alkalmatlanokat és a közvélemény számára elfogadhatatlanokat elzavarnák, és megpróbálnának alkalmasokat és egyúttal elfogadhatókat állítani a helyükre. Most, előre megmondom: ha a közbeszédben “baloldalinak”, ill. “ballibnek” nevezett politikai erők közül az összefogók kapják a legtöbb szavazatot, akkor erre semmi esély. Akkor kijelentik, hogy “mindenről a Fidesz meg az az agresszív, közpénzből fizetett reklámja tehet” — ők nagyon jók voltak, csak hát széllel szemben…

Szóval, aki az összefogókra szavaz, a náciknak ágyaz meg 2018-ra.

Én ugyan elismerem, hogy P/c “kollégához” képest messze el vagyok maradva úgy a képzettségben, mint a tudományos fokozatokban. Egy politológia-filózófai szakos csontkovács (tényleg!) elvileg meg se próbálja felvenni a vitát egy olyan, magasan kvalifikált szakemberrel, aki nem csak tökéletesen tudta leleplezni a “Vörösiszap-katasztrófát” övező orbáni mítoszokat, de simán kimutatta, hogy az általunk rendszeresen, “ásványvíz”-ként megvásárolt “hákettőók” többségében még annyi hasznos nyomelem sincs, mint az Orbán-féle NER-ben a demokrácia (mindezen írások megtekinthetőek az “Örülünk, Vincent?“-en, külön nem linkelem!). No de az a kitétel, hogy nem érdemes jövő vasárnap a magukat “Kormányváltók”-nak nevezőekre szavazni, mert … izé és estébé … no meg azzal csak a nácik 2018-as győzelmét lehet megalapozni?

Hát, mit is mondjak úgy, hogy meg ne sértsem a kollégát nagyon? Esetleg azt, hogy OSTOBASÁG? Avagy azt, hogy KICSAVART LOGIKA? Hiszen ezek szerint jelenleg és csupán csak ez az alternatíva:

Ami azért lássuk már be, közel sem ilyen egyszerű! “A Lopás”, az valóban megtörtént mindkét oldalon. Ámde istenbizti és télleg A Baloldal a rosszabb? Istenbizti és télleg vagyon ennek a Zországnak még négy esztendeje, hogy kiigya, de fenékig a Méregpoharat, majd abból okuljon? Istenbizti és télleg EZ AZ AZ ORSZÁG, amelyiknek lakói valaha is és bármiből is okultak vóna(Vona)? Nem lehetne (lehetett volna már 1990.-ben) esetleg a Téértelmiség részéről valami “Népnevelő” kampányt indítani … esetleg a kölkeink érdekében! … azér’, hogy legalább az Utódaink képesek legyenek felismerni: “A Világ nem bipoláris, nem fekete-fehér, hanem a szürke különböző árnyalata! Nincs patyolat-fehér, de van matt-fekete és nekünk csak arra van lehetőségünk, hogy a szürke minél halványabb legyen!“.

Nos “P/c” kamikaze-hozzáállásától ugyan nem sokban különbözik, de legalább indokoltabb Tölgyessy Péter véleménye (ld.: itt!). Szerinte azér’ nem érdemes kormányt váltani, mert az egész Rendszer egyetlen emberre van szabva, így abban az Ellenzék majd “nem tudna boldogulni”. Mondja mindezt az SZDSZ-ből, majd a Fideszből is kiugrott (utóbbiból inkább kirúgott!) alkotmányjogász, ex-képviselő, aki szerint a mai Baloldal soha ennyire még nem volt felkészületlenebb az ország kormányzására, mint most! Annak ellenére, hogy kijelenti: az Orbán-rendszer prolongálásából nemzeti katasztrófa fog származni.

Hurrá! Nem kéne esetleg és netalántán tenni ez ellen valamit?

Tölgyessy és P/c szerint nem! Az előbbi szerint ugyanis a Zemberekben “Megbicsaklott a valóságérzékelés“, az utóbbi szerint pedig: “…ilyen a magyar választópolgár“! Hát persze, ha a magát kvalitatívnak tekintő/képzelő Értelmiség egyes személyiségei ilyen kamikaze-stílust képviselnek, lemondva a jobbítás (és nem a jobbikosítás) szándékáról! Ez pedig szégyen és gyalázat, aminek nem Széchenyi grófhoz, hanem XV. Lajoshoz van köze (“Utánam a Vízözön!“).

Engem ez az egész kísértetiesen emlékeztet a 2010-es választásokat megelőző hetekre! Akkor mást sem hallhattunk/olvashattunk a “kvalitatív értelmiségiektől”, hogy “Nem lesz baj a Fidesz valószínűsíthető kétharmadából“. … Hát lett! … Most meg ugyanezen emberkék egy része azt sutyorogja a kagylófüleinkbe, hogy A Baj ugyan már megtörtént, a mindent szétrohasztó, tehát rákos Betegség ottan vagyon a Társadalom és a Zország testiben, de a gyógymód … a kórt még tovább fokozó “politikai homeopátia! … Salvor Hardin, “Terminus” első polgármestere az ilyesfélére azt mondta: “Ez akkora ostobaság, ami már a zsenialitás határát súrolja!“.

Én nem vagyok Asimov regényhőse. Én csak annyit tudok tenni, hogy megkérdjem: ezeknek az embereknek vannak gyerekeik és ha igen, hajlandóak játszadozni az ő jövőikkel?!

Ha igen, akkor ők nem Emberek, csak Zemberek, akik korabeli (2010) ostobaságaikat (végbélig benyelt fideszes, hablatyolós és karaktergyilkos propaganda) mentendő, önmagukat feloldozandó (absolvo), visszhangozzák (echo) a lejárt szavatosságú, bizonyítottan hamis elméleteiket!

… és ezt …

szendamondja!


Viktor “győztes” uruszága

Előző idézet-posztomban Mester Ákos írását utánközöltem. Mivel szerintem ennek tökéletes kiegészítője a nepszava.huVálasztás-2014” mellékletében tegnap megjelent, Kéri László által jegyzett elemzés, így most ezt is idebiggyesztem, az én kis neteldugott blogoldalamra, melyről köztudomású, hogy ahelyett, hogy a baloldal bűneivel foglalkozna, “tehetséges, rendes, magyar embereket” állít pellengérre és “ellenséges hatalmak” érdekeit szolgálja “pénzért, beosztásért”. … Pfúj! … Pfúj?

“A hatalmi visszaélés mögött”

(2013 és a magyar kormányzati gyakorlat)

(…) a Magyarországot sújtó hatalmi visszaélés mögött üzleti érdekek húzódnak meg. Magyarország csökkenti a magyar családok által felhasznált energia árát. Ez sértheti több európai nagyvállalat érdekeit, akik monopolhelyzetük révén hosszú éveken át extraprofitot termeltek Magyarországon. Elfogadhatatlan, hogy az Európai parlament ezeknek a nagyvállalatoknak az érdekében próbál nyomást gyakorolni hazánkra (…).” Ez a hosszú idézet abból a parlamenti határozatból való, amellyel a magyar Országgyűlés 2013. július 5-én elutasította a két nappal korábban – Strasbourgban – elfogadott Tavares-jelentést.

Ez a rövid – alig negyven sornyi – szöveg páratlan tömörséggel jeleníti meg a kormányzati ciklus utolsó évének valamennyi alapvető ellentmondását. Benne van a magyar politika nemzetközi elszigetelődésének lényegi oka és magyarázata. Benne van a mindent egy lapra – a rezsicsökkentésre – feltevő kampánykormányzás mondandója. Benne van az az attitűd, miszerint ez a kormány eleve sikerre ítéltetett, és nem jogosult vele szemben semmiféle kritikai megnyilvánulás. Ám az is benne van, hogy ha mégis kritika érné, akkor az nem a kormánnyal, hanem az egész nemzettel szembeni álságos támadás. Nézzük meg közelebbről az említett elemek részleteit.

A Tavares-jelentést az Európai Parlament meglehetősen egyértelmű többséggel (370 igen, 249 nem és 82 tartózkodással) fogadta el július 3-án, ami azt jelenti, hogy nem álltak ki Orbán Viktor mellett még európai pártszövetségesei sem. Ezért is roppant meglepő az a feltételezés, mintha az egész kontinens politikai képviselete egyszerű bábja lenne néhány nemzetközi nagyvállalatnak, és ezt még nyíltan be is vallanák. Az igazság az, hogy e jelentés elkészítéséről a megfelelő uniós fórumok már másfél évvel korábban határoztak – akkor, amikor a rezsicsökkentésnek még híre-hamva sem volt. Magyarán, az Orbán-kormány mind a hazai, mind a nemzetközi közvéleményt és legfőképpen saját magát csapta be azzal, hogy összekötötte az elítélő határozatot a rezsicsökkentés kedvezőtlen nemzetközi visszhangjával.

A hazai joggyakorlatot és kormányzati módszereket bíráló külső döntéseknek nagyon hosszú, viszonylag követhető és áttekinthető útja volt. A magyar kormánynak a korábbi évek során is tucatnyi alkalommal lett volna korrekciós lehetősége, de rendre nem élt ezekkel. Ehelyett fokozatosan kialakította magáról a kompromisszum-képtelen, az elemi normákat bármikor megsérteni kész, s a hagyományos demagógiát az újabb keletű populizmussal ügyesen keverni képes kormányzat képét. S ezt a több éve tartó kihívó magatartást érte 2013 koranyarán olyan védhetetlen nemzetközi bírálat, amelynek jogosságára sajnos éppen a megidézett magyar válasz tűnt leginkább érdemi bizonyítéknak.

A parlamenti határozatban indokolatlanul szóba hozott rezsicsökkentés viszont más metszetben valóban 2013 kormányzati kulcsmozzanata volt. Az év elején még csak egy olyan átfogó intézkedés-sorozatnak tetszett, amelynek igazán majd a kampányban derülhet ki a pozitív jelentősége. Az első hullámban meghozott döntések azonban hamar meghozták a várt eredményt: a hosszú ideje stagnáló párttámogatás folyamatosan és érzékelhetően javulni kezdett. Mindezt a Fidesz vezetői idejekorán észre is vették, s a májusban megindított második rezsicsökkentési hullámnak már páratlanul széles kampányt teremtettek. Közben pedig a kormányfő sikeresen kötötte össze ezt a külpolitikai kudarcokat elhárítani kívánó magyarázataival, és a nyár közepére már a nemzeti függetlenség legfontosabb zálogává stilizálódott át a rezsicsökkentés. E tekintetben a július 27-ei tusványosi beszéd a legárulkodóbb, itt már az akció világtörténelmi dimenziókban is értelmet kapott.

Az őszi szezon-nyitány során az addigi értelmezés újabb fontos elemmel bővülhetett, mert a kampányban várható küzdelmet is egyetlen üzenetté lehetett leegyszerűsíteni: aki a rezsicsökkentés ellen szólni mer, az nemzete elárulója. S aki pedig a Fidesz ellen van, az eleve a rezsicsökkentés ellensége – így lesz a 2014-es választási küzdelemből egyszerű rezsiharc. A választóból pedig – rezsiharcos.

A szédületes fogalmi karrierhez persze az is hozzá tartozik, hogy az ellenzék pártjai sem együtt, sem külön nem tudtak mit kezdeni ezzel a nagyszabású polgárvakítással. Ezekben a hónapokban el voltak foglalva a választásokon történő együttes, avagy külön történő megjelenés részletkérdéseivel. A rezsicsökkentés pedig megállíthatatlanul szárnyalt tovább, egyre újabb és újabb értelmezési tartományokat birtokba véve. Mintegy szimbólumává válva a sikert sikerre halmozó kormányzati négy év önértékelési zavarainak. Szeptember 28-án, a Fidesz kongresszusán elmondott Orbán-beszéd már teljes körű foglalata ennek a sokdimenzióssá tett értelmezésnek.

Merthogy 2013 másik fontos eredménye a sikerpropaganda korábban nem tapasztalat hatékonyságú, nagyüzemi működése lett. A propaganda-gépezet még azokban az estekben is képes volt a sokszínű valóságot, a feketét fehérré változtatni, amikor a józan ész működési szabályai szerint erre semmiféle lehetőség sem nyílott volna. A szürrealitás mindennapos uralomra jutását számos, kézenfekvő példával illusztrálhatnánk. Például Orbán Viktor október 8-án ünnepélyes külsőségek közepette vehette át a WHO főigazgatójától azt az elismerő diplomát, amelyet a “dohányzás visszaszorítása érdekében kifejtett munkájáért” kapott.

Egy olyan évben, amikor több tízezernyi ember megélhetését vették el a trafikpiac erőszakos és pártalapú újraszabásával. Amikor ez az erőszakos kormányzati beavatkozás országos és hetekig tartó felháborodás tárgyává vált. Amikor a költségvetés dohánybevételei éppen azért zuhantak vissza, mert az átgondolatlan intézkedések hatásaiként mind a feketekereskedelem, mind a csempészet, mind pedig a házilagos kivitelezésű cigaretta-előállítás soha nem tapasztalt virágába borult. Ha mindezen körülményektől hajlandó mindenki eltekinteni, akkor a trafik-botrány is méltán kerülhet a dicsőséglista élére.

E megtörhetetlen siker-üzemmódnak talán még ennél is kétségbeejtőbb példája mindaz, ami 2013-ban a magyar labdarúgás háza táján zajlott. Egyfelől ez volt az az év, amikor a hazai foci minden korábbi szégyenéhez képest is a legnagyobb nemzetközi kudarcait szenvedte el (gondoljunk a hollandiai 8:1-es vereségre). S ez lett az az év, amikor a stagnáló magyar gazdaság alig létező forrásaiból minden korábbinál nagyobb összegeket fordítottak e kudarc-ágazatra. S ezen belül még ott láthatjuk az agyrémek leghihetetlenebb példáját, a saját faluban, a saját ház tövében felépítendő stadion szürreális ötletét.

Az év egészét egyébiránt minden fontos metszetben végigkísérik a képtelenebbnél képtelenebb ellentmondások. Sikereket árasztó gazdaság ott, ahol alig mozdult négy év alatt bármi is. Sikeresen megvédett ország ott, ahol legfeljebb a velünk szembeni közöny, a viszolygás és a távolságtartás növekszik. És a “nemzeti együttműködésnek” éppen egy olyan az országban kreálnak nem létező ünnepnapot, ahol a kormányfő valamennyi fontos nemzeti ünnepen, kitüntetett alkalomkor a soha nem látott küzdelmeket, a szakadatlan harcot vizionálja. Lásd Orbán Viktor beszédét október 23-án, a Hősök terén.

2013 kulturális emlékei közül az utókor számára mindennél többet fog elmesélni a korszak szellemi zűrzavarairól, képmutató gyakorlatáról az a mesterségesen előállított, fölülről elképzelt boldogság, amit ennek az ünnepnek a tiszteletére állított elő a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium az úgynevezett “barackfa-dal” megrendelésével. E produkcióval az új rendszernek sikerült előállítania önnön nyilvános karikatúráját is: “A kezeink összeérnek/Talpaink egymásra lépnek/Szemünkben a boldogság fénye ég” – mondja a dal. Ám a legfontosabb üzenete mégis a végén hallható:“Állj be te is a körbe” 

A bevezetőben megidézett sejtés – miszerint “a hatalmi visszaélés mögött üzleti érdekek húzódnak meg” – az év egészét tekintve további értelmezéseket is megengedhet. Azt is, hogy az üzleti érdekeken túl valóban minden tekintetben új világ is készül. Olyan új világ, amelyben a hatalmi visszaélések természetes renddé intézményesedhetnek, mert ez a rend nemcsak az üzleti, hanem minden egyéb érdekeinket is szolgálja. Ha beállunk a körbe.


Az fontosságoknak sorrendjérül …

Bár már tegnap délelőtt megjelent a 168ora.hu oldalán, én csak ma reggel tudtam elolvasni Mester Ákos alább olvasható kitűnő jegyzetét, melyet ez úton ajánlok figyelmébe minden olyan honfitársamnak, aki úgy gondolja: önmagát független értelmiséginek (horribile dictu) újságírónak nevezheti!

Tömegkommunikációs trükk

Most

Érdekes levelet kaptam egy magát „mérsékelten jobboldalinak” nevező úrtól. Azt állítja, hogy hallgatóm volt valamikor az Újságíró Iskolán, amikor „a sötét Kádár-korszakban” a szakmai elfogulatlanságról, a kiegyensúlyozottságról és a kötelező arányérzékről „bátor előadást” tartottam.

Bezzeg most: „…lapítasz, mint szar a fűben, kussolsz a Zuschlag-ügyről, Simon Gáborról, és nyilván hallgatni fogsz majd, ha Hagyó is kipakol.” A kiegyensúlyozottság szakmai követelményére figyelmeztet liberális kollégám is, aki fölidézi „harcos publicisztikámat”, amelyben azt üzentem a „kedves hatalomnak”, hogy „közlésre szakosodtunk, nem elhallgatásra!”. Kollégám azt írja: „A baloldali balf…kodások, sőt bűnök elhallgatásával lapod presztízsét kockáztatod.

Mindkettejüknek (és persze másoknak is) szól a válasz.

A most sem teljesen mellőzött témákra még lesz alkalmunk visszatérni. Ez idő szerint ugyanis Zuschlag és Simon a címlapsztori, a vezető hír szinte minden orgánumban. Róluk szólnak a vizuális ráerősítést szolgáló „lebilincselő” híradóriportok, őket mutatja valamennyi internetes portál és a minden botrányra boldogan rámozduló bulvársajtó. Ezt a történetet zengi a rádió, ettől kap mag- vagy epeömlést az interaktív műsorok közönsége – attól függően, hogy jobbról vagy balról esik önkívületbe a betelefonáló.

Zuschlag, Simon vagy a „kipakolni készülő” (?) Hagyó valóban bőven ad nekünk gondolkodni- és megbeszélnivalót. Ám szerintem legalább ilyen fontos eltűnődni azon, hogy az Orbán-kormány egypárti, álparlamenti látszatdemokrácia kiépítésén buzgólkodik, feladva régi – valaha közös! – eszményünket: a jogállamot. Egyszóval időszerűbbnek tartok most – tetszik érteni: most! – néhány más témát a lapban.

Például: miért titkosították Orbánék tíz évre az oroszokkal kötött paksi szerződést? Mit titkol a kormány, és melyik Fidesz-közeli cég húzhat hasznot az ilyen gigaberuházásból? Miért érezzük úgy, hogy a választási törvény egy rafinált csalás bájos előszobája? Melyik politikai formációnak érdeke, hogy a hirtelen létrejövő kamupártokkal szétverje a kormányváltásra készülő szövetség esélyeit?

Zuschlagnál jobban foglalkoztat bennünket, hogy Matolcsy unortodox szájjártatása felelőtlen fecsegés, vagy egy pénzügyi fenomén legendás csacskaságairól szóló regényrészlet; hogy van-e még egy ország a világon, amelyben a focirajongó miniszterelnök futballstadiont építhet a háza mellé; hogy miért képezik át spiclivé a társasházak közös képviselőit; hogy miért kell megalázni a tanárokat, és ők miért tűrnek, hallgatnak.

Témát ad a politikai lojalitástól függő kultúrafinanszírozás. A jobboldali voksvadászat az Erdélyben élő kettős állampolgárokra. A cigányellenesség, a rasszizmus, az újjáéledő antiszemitizmus, a templomban felállított Horthy-szobor. Témát ad az a memóriazavaros „emlékezetpolitika”, amellyel a jelenkori hatalom a múltat is uralná, és emlékhellyel kedveskedne jobbszéli gyülekezésekhez, neonáci zarándoklatokhoz.

Most az foglalkoztat bennünket: miért kell munkahellyel rendelkezőnek tekinteni azokat a magyarokat, akik csak külföldön kaptak állást vagy tisztességes fizetést? Visszatérnek-e a frissen diplomázott értelmiségiek? Folytatódik-e a szegények elnyomorodása? Az egészségügy lepusztulása? Marad-e a gazdagok támogatása, az egykulcsos adó? Meddig tart a közmédia megszállása, a haverok kifizetése földdel, trafikkal, kinevezéssel, kitüntetéssel vagy éppen sötét ügyeik elsikálásával?

Csak találomra jelzem, milyen témák érdekelnek bennünket mostanában. Lehetne sok mindent sorolni még, de nincs ebben a lapban annyi újságoldal, hogy a végére érjek. Ezért a lényegre térve: szerintem a baloldallal kapcsolatos botrányos ügyek a Fidesz forgatókönyve szerint ömlenek a nyilvánosságra, elterelve a közvélemény figyelmét az igazi nagy gazemberségekről. A tömegkommunikációs trükk azért is olyan sikeres, mert az ellenzéki vagy egyszerűen csak kritikus orgánumok úgy tesznek, mintha Magyarországon normális viszonyok és normális sajtóviszonyok lennének; mintha nem kellene tartani attól, hogy akaratlanul is alájátszunk a kormánypárt betárolt és kézügyesen adagolt lejárató kampányának.

Most is azt mondom, amit egykor: közlésre szakosodtunk, nem elhallgatásra. De ne a Fidesz jelölje ki, hogy a témaválasztékból mit soroljunk előre, és mit hátra, hogy miről beszéljünk és miről ne beszéljünk. Tapasztalataim szerint minden hatalomnak van hajlama a sajtó befolyásolására, de Orbánék manipulációja a szimulált sajtószabadság körülményei között sokkal veszélyesebb, mint gondolnánk.

Való igaz: 2010 előtt kritikus jegyzeteimmel az akkori hatalmat ironikusan kedvesnek neveztem. Ez a mostani viszont nem ismer tréfát; érzéketlen, kíméletlen, bőviben van az öntudatnak, híján az öniróniának. Az persze nem igaz, hogy a „kedves vezető” kinőtt ruhaként levetett eszményeivel együtt a humorérzékét is elvesztette. Március 15-én még azt a viccet is eleresztette, hogy „mi vagyunk ma a legegységesebb ország Európában”. A szomorúan röhejes kijelentést politikailag hipnotizált népe fénylő arccal, lelkes (vagy fizetett?) tapssal fogadta – és ez a tény lehangolóbb, mint az, hogy az ország miniszterelnökének valóságérzékelése, belátóképessége olyan mélyre süllyedt, hogy már maga is elhiszi: „Magyarország jobban teljesít.” Orbánt saját önképe téveszti meg, amikor arról képzeleg, hogy a centrális politikai erőtérrel, az erőszakos központosítással, az államosítással, az ázsiai barátkozó bizniszekkel, az oroszokkal kötött energiaszövetséggel, az Európából lassan kimutatkozó keleti nyitás politikájával ő maga olyan bálvánnyá lett, aki a kereszténydemokrata, polgári konzervatív gondolkodás megtestesítője. Észre sem veszi (és talán mi sem vesszük észre), hogy szép lassan kiépül itt egy nemzeti bolsevik fejedelemség.

Ezzel kell nyíltan, bátran szembeszegülni, ezt kell visszaverni április 6-án. Utána, ígérem, visszatérünk arra is, amiről most – most még – nem beszélünk.

*

Köll még ehhöz hozzáfűzni valamit is? Ha valaki úgy gondolja, szóljon! Majd a kommentoldalon pótolom!

… és ezt …

szendamondja!