Izmozás semmiért?

Unalomig ismert már az a forgatókönyv, hogy amint az EU-nak a magyar kormány hosszas és meddő kakaskodása után végre sikerül valamiben dűlőre jutnia vele, Orbán rögtön dugába dönti az egészet egy újabb, teljesen értelmetlen és ostoba lépéssel.

Korábban a könnycsorgató, görcsös röhögés jött rám mindíg, valahányszor a Kárpátok Géniusza egy-egy EU-csúcs után, magára öltve a nagyformátumú és tekintélyes europolitikus, a bölcs(is) államférfi több számmal nagyobb zakóját a kamerák elé ült és kinyilatkoztatva nagyzolni kezdett. Manapság azonban már csak a dühroham környékez, valahányszor EU-ügyekben beszélni hallom.

Így jártam tegnap is, amikor a legújabb orbaniádát volt szerencsém olvasni. A Szeretett Vezető, miután országnak és világnak megvilágította, mi is volt az uniós országok állam- és kormányfőinek kétnapos tanácskozásának központi gondolata (összhangban a magyar törekvésekkel, a bankadóból, válságadóból, tranzakciós adóból befolyó bevételeket a gazdasági növekedés ösztönzésére kell fordítani), a kohéziós politika feladása esetén pedig “infarktus-veszély”-re hívta fel a figyelmet, kijelentette még, hogy a hazai gazdaság exportorientáltsága egyáltalán nem kiszolgáltatottságot, hanem lehetőséget jelent. Utóbbival kapcsolatban, maximális diplomáciai érzékről tanúbizonyságot téve, burkoltan megfenyegette az EU tagállamait a magyar áruk számukra történő kivitele jelentős korlátozásával is:

„Nem véletlen, hogy a keleti nyitás politikáját 2010-től fogva folyamatosan hirdetem. … örülnénk annak, ha az Európai Unió, mint piac gyorsabban fejlődne …, de ha ez nem következik be, akkor sem vagyunk megijedve, mert a világ más piacain gyorsan el tudjuk helyezni a termékeinket.” (forrás: 168ora.hu)

El tudom képzelni azt az általános EU-riadalmat, amikor ezen burkolt, de súlyos orbáni fenyegetést meghallották. Gondolom Angela Merkel, az uniós magyar export 70 százalékát felvevő Németország kancellárja rögtön a telefonja után kapott, s megkérdezte pénzügyminiszterét, hogy “Te Wolfgang! Lesz nekünk odahaza elég piaci növekedésünk? Mert éppen most mondta a Tudodki, hogy ha sürgősen nem kapjuk magunkat össze, a jövőben leshetjük a számunkra oly’ szükséges magyar termékeket! Oda fogja adni a kazahoknak meg a kínaiaknak!“. (Ezt követően Merkel és Schäuble jól kiröhögték magukat, megtörölték könnyes szemeiket, kifújták orraikat, majd vonalat bontottak.). Ezalatt többiek pedig, olvasván az EU-csúcs “központi gondolatának” orbáni interpretációját, előbb belepislantottak a jelenléti ívbe, meggyőződni kívánva arról, hogy a magyar miniszterelnök vajon ugyanazon ülésen vett-e részt mint ők, majd a Google-ban utána néztek: nincs-e a világon véletlenül egy másik, szintén “Európai Unió“-ra keresztelt szervezet, amely a szektoriálisan célzott (és kifejezetten csakis a külföldi tulajdonú cégekre kivetett) válságadókat, meg a tranzakciós illetéket nemhogy alapszabály-ellenesnek, hanem kifejezetten kívánatosnak és követendőnek tekinti. (Ilyet nem találtak, persze lehet hogy csak azért, mert nem a “fideszgugli.hu“-t használták!)

Miközben a Csúti Óriástörpe külföldön a “bizonyítottan növekedést eredményező” EU-támogatások szükségességéről beszélt, idehaza az IMF-tárgyalásokkal megbízott Pótfellegi, Varga(lázatos) Mihály csomagolni és repjegyet foglaltatni kezdett, mivel szerinte a Magyar Nemzeti Bankra vonatkozó törvények módosításával kapcsolatos külső elvárások jelentős részének teljesítése után, immáron minden akadály elhárult a hiteltárgyalások megkezdése elől. Varga a nyilatkozatában kijelentette, hogy még nem tudja pontosan megmondani, milyen témák fognak majd felmerülni, mert az IMF 2010 nyarán(!) számos ügyet illetően (pl.: a 2011-ben! bevezetett egykulcsos szja.) nem jelentett be kifogásokat, de azóta “sokminden változott”. Egy kérdésre válaszolva Varga azt mondta: “…valóban eljutottak a magyar kormányhoz hírek arról, hogy az IMF számára már tavasszal kínos volt a tárgyalások előkészítésének az elhúzódása, és ezt jelezték is az EU felé. Szerinte ‘… mulatságos azt látni, hogy Belorussziával, Egyiptommal, Pakisztánnal villámgyorsan meg tud állapodni az IMF, az uniós tag Magyarországgal nem. Mintha a tagságunk inkább nehezítő körülmény lenne‘ – mondta a miniszter.”

Én Varga helyében nem mulatoznék. Az említett államok ugyanis egyrészt nem tagjai az EU-nak (így a rájuk vonatkozó előírások is mások), másrészt valószínűleg azért sikerült olyan ripsz-ropsz megállapodniuk, mert nemcsak hogy meg volt bennük az őszinte szándék, de nem is gördítettek újabb és újabb mesterséges akadályokat az alku elé, ellentétben az Orbán-kormánnyal! De Varga helyében nem sietnék a csomagolással, meg a jegyfoglalással sem, mert Főnöke és annak Jobbkeze ismételten kitalált valamit, egy olyan ostobaságot, amellyel újabb offenzívát indítanak majd az IMF-EU ellen nyitott fronton!

A “Világ Közgazdasági Zsenijei“-nek listájáról méltán lefelejtett Matolcsy György ugyanis a minap kitalálta, hogy a növekedést szolgáló állami alap további 300 milliárddal való feltöltése céljából kiterjeszti a tranzakciós adót a Magyar Nemzeti Bankra és az Államkincstárra is. No, most túl azon, hogy mivel mindkét szervezet állami tulajdonú, így a rájuk kivetett adók a büdzsé szempontjából tulajdonképpen csak könyvelési tételek (ugyanaz az összeg jelenik meg az inputon, mint az outputon!), s így a tényleges bevétel egyenlő a nullával!, az előbbi esetében még törvénytelen is! Ráadásul nem csak az EU, hanem a magyar jog szerint is! Mindkét szabályrendszer ugyanis előírja, hogy bármilyen, az MNB-t érintő törvényt annak elfogadása előtt egyeztetni kell úgy a Nemzeti, mint az Európai Központi Bankkal. Márpedig ez biza nem történt meg, s így aztán garantálható, hogy ezzel is csak egy újabb, hónapokig tartó balhé kezdetének lehettünk tanúi, az IMF-megállapodásra pedig keresztet vethetünk.

Újabb izmozás az EU-val, ráadásul a Semmiért? Avagy időhúzás addig, amíg a jövőre a Jegybank élére beültetett “Saját Ember” végre kinyitja az euromilliárdokkal teletömött tartalékkasszát? Akárhogy is:  a rendszerszerű elmebaj, meg a kleptománia biztos kézzel vezeti az országot a szakadékba!

… és ezt …

… szendamondja!

Gyógyulj, gyógyíts ahogy tudsz!

A magyar átlagpolgár – közvetlenül a “politikusok” után – a honi egészségügyet szokta a legsúlyosabb kritikák tárgyává tenni. Nos ezekre az utóbbi – az előbbiek “jóvoltából” – július 1-ét követően méginkább rá fog szolgálni.

Emlékszik még valaki Molnár Lajosra, az első Gyurcsány-kormány SZDSZ-es eü.-miniszterére? Ő volt a rendszerváltást követő másfél évtized első olyan (valóban!) szakpolitikusa, aki a valójában csak a tétlenséget álcázó, agyonfizetett “tanácsadók” gyorsan elsűlyesztett tanulmányaival, meg a hülyén bürokratikus, megvalósításra soha nem szánt “ezt-kéne-meg-azt-kéne” programdumákkal szakítva, ténylegesen és tevőlegesen akarta gatyába rázni a magyar egészségügyet. Azt az egészségügyet, mely úgy akar ma is betegeket gyógyítani, hogy közben évtizedek óta szenved a saját elaggott, begyöpösödött és főleg nagyon korrupt rendszeréből fakadó idült és egyre szövődményesebb betegségében.

Az elmúlt két évtizedben több tucatnyi olyan (a sajtóban megjelent) tanulmányt olvastam, melyeket jószándékú, a belviszonyokat tökéletesen ismerő szakemberek írtak. Tömören összefoglalva ezeket azt lehetett megállapítani, hogy az egészségügy betegségének kórisméje a következő: hasonlatosan az összes többi, államilag finanszírozott és szabályozott rendszerhez, itt is kéz-a-kézben jár együtt a bürokratikus idiotizmus és a korrupció, az elképesztő pazarlás és a toprongyszegénység.

Az utóbbi “páros” az, amikor ugyan egyetlen vas sincs – mert ugye takarékoskodni kell! – az agyondolgoztatott rabszolgák (beosztott orvosok, ápolók) fizetésének, munkakörülményeinek javítására, a pergő vakolatú kórtermek felújítására, a rozsdás betegágyak, a tönkrement tolószékek, a nemműködő liftek, a kikészült neoncsövek, a lerohadt vécék cseréjére, karbantartására, gyógyszerek és kötszerek beszerzésére, úgy a személyzet, mint a betegek megfelelő élelmezésére, addig tízmilliókat költenek az igazgató főorvos irodájának berendezésére, illetve a professzor úr és nehány brancsbéli haverjának kiemelten luxus fizetésére, százmilliókat/milliárdokat pedig azon ultramodern eszközökre, melyeknek még a közelébe sem kerülhet nem hogy a “közbeteg”, de a “mezei orvos” sem.

Az “előbbi” páros pedig az, amikor a közrobotos eü-rabszolgák, meg a betegek jogos felháborodását csillapítandó a bürokrácia olyan rendelkezéseket hoz, melyek betartását nemcsak hogy senki nem akarja igazából ellenőrizni, de még érvényre jutni sem (anyagi eszközök “hiányában”), miközben simán szemethuny afölött, hogy a súlyos állami százmilliókért beszerzett modern berendezések vagy kihasználatlanul állnak (de az OEP-pénzt azért elkérik érte), vagy ingyenes magánhasználatba adták úgy, hogy azért nem csak a beteg, de még az állam is fizet (kitűnő példa: valamennyi “labor”, műveseállomás, CT- és MRI-részleg!)! Mindezekhez képest csupán “hab a tortán” a paraszolvencia és a nemlétező betegek soha el nem végzett kezeléseiért az állami egészségkassza felé elszámolt pénzek tömkelege.

Ezzel a “hagyománnyal” akart szakítani Molnár Lajos akkor, amikor kihasználatlan “aktív ágyakat” vett el és adott volna át, amikor szakorvos nélküli(!) osztályokat záratott volna be, amikor a betegek és a beosztott szakszemélyzet életkörülményeit javító (de az orvosarisztokrácia szarvait letörő) rendelkezéseket vezetett volna be, s amikor a paraszolvenciát mérséklendő bevezette volna a 300 forintos vizit- és a 600 forintos kórházi napidíjat, évi max. 1.800 Ft/fő korlátozással és annyi “kivétellel”, hogy az eü-ellátásra jogosultaknak csupán alig harmada vált volna fizetőkötelessé. Mindezek mellett pontosan előírta a betegek jogait, s ezek képviseletére és betarttatására létre hozott egy kváziombudsmani szervezetet is, továbbá ellenőrzötté és szankcionálttá tette a gyógyszerfelírásokat.

A Molnár-féle intézkedések következtében – először! az újmagyar történelem során – pozitívba fordult az addig állandóan deficites állami eü-kassza, de mindezek ellenére javultak a kórházak, a szak- és háziorvosi rendelők anyagi ellátottságai és tűrhetővé váltak az ápoltak, a paciensek mindennapi körülményei. Ámde ami tűrhető a kiszolgáltatott többség, az tűrhetetlen a feudalisztikus viszonyokba belesüppedt, befolyásos politikai kapcsolatokkal rendelkező (tehát ehhez, vagy ahhoz a párthoz “bedrótozott”) orvosarisztokrácia részéről.

Meg is indult az ellenkampány. Az orvoslobby által létrehozott Nagykoalíció (MSZP-Fidesz-összefogás) Molnárt simán lemengelézte, ott feküdt neki keresztbe, ahol tudott, a betegeknek aljas módon bebeszélték, hogy ezek az intézkedések csupán a gyógyulási lehetőségeiket csorbítják, majd az így feltüzelt, a saját tapasztalataiknak nem, de az őket már évtizedek óta kizsákmányoló eü-cézároknak viszont hivve, sikeresen levezényelték azt a hírhedt Hülyenépszavazást.

Nem tudom, hogy a “Győztesek” összejöttek-e valahol megünnepelni közös sikerüket, széles mosollyal arcukon drága pezsgővel koccintani. Abban azonban biztos vagyok, hogy a Medgyessy-kormány volt eü.-mnisztere, a szocialista orvoslobby vezére, Rácz Jenő arcára legkésőbb akkor fagyott rá az elégedett vigyor , amikor úgy 2010 áprilisában végre rájött: korabeli tevékenységével a saját bandája alatt vágta a fát, melynek tüzén pedig a Fidesz sütötte meg a maga pecsenyéjét.

Az Ezerharmados Fidesz-gömböc ugyanis nekiállt zabálni. Lerabolta az eü-kasszát,  pártállami tulajdonba vette azon megyei és települési önkormányzatok által birtokolt kórházakat, melyek úgy a szoci, mint a Fidesszel csak alkalmi érdekszövetséget kötött orvoslobby hatalmának, befolyásának alapjaiul szolgáltak, s kirúgdalva őket a saját embereit tette a helyükre. Mindezt pedig a jóval több tiszteletre méltó emlékű Semmelweis Ignácról elnevezett kamutervvel leplezve.

Az engem különösebben még nem zavarna, hogy Semmelweis “márkaneve” örvén az egészségügy általános érdekeit a saját feudális jogaik megőrzése oltárán feláldozó álorvosok, de ténylegesen köz- és hálapénzen élősködő bürokraták alól valakik (a másik párt hasonszőrűjei) kirúgdossák a sámlit: “Mindenkinek azt, ami jár!” – szól az ír közmondás! De az már igen, hogy ezen “reform” első és egyben folyamatos áldozatai mi, jelenlegi és leendő paciensek vagyunk!

Mert ahogyan a nepszava.hu mai cikkében olvasom, az egész kórház-hatalomátvételt, eü-kasszát tovább csonkítani és a brancsbélieket állásokhoz juttatni szolgáló, vasárnaptól (július 1.!) hivatalosan bevezetendő törvényförmedvény-halmazból “csupán” azt felejtették ki, amely pontosan meghatározza, hogy melyik település melyik körzeti kórházhoz tartozik! Mert ha pl. másodikán (hétfő) a kisújszállási Józsi bácsi az aranyerét kezeltetendő nem a számára fideszileg kijelölt szolnoki, hanem az évtizedek óta már megszokott karcagi kórházba megy be, akkor a törvény értelmében vagy fizet, vagy haza zavarják.

Ez a Józsi bácsi ugyan elvonatozott volna a távolabbi Szolnokra is (hiszen a “karátos” alfara fáj és vérzik), de nem tehette, mert nem is tudott róla, s azért nem mert a csak a pénzt meg a vagyont és a befolyást lenyúlni képes, de a mindennapi életet szabályozni hivatott “aprómunka” elvégzéséhez rest és tehetségtelen társaság ilyen “lényegtelen dolgokkal” foglalkozni már nem hajlandó. Mert a Nagy Lenyúlás vágtájában nincs is rá ideje! A betegnek meg kiadják a nemzetileg megkonzultált NER-ukázt, miszerint “Gyógyulj ahogy tudsz! De ezt lehetőleg otthon, a szabadidődben!”

Anno, amikor az orvos-kiskirályok által a molnári reformok ellen indított szabotázs jegyében a hódmezővásárhelyi kórház ügyeletes orvosa (lázárhaver, fidesz-fan igazgatójának utasítására) nem volt hajlandó szakszerűen ellátni az oda beszállított, de körzeten kívüli sürgősségi esetet, s emiatt a beteg meghalt, az orcátlanságáról is közhírhedt Lázár János kijelentette: ez a férfi volt “az egészségügyi reform első áldozata“.

Vasárnap (július 1.) Nulla Órától a kormányzati trehányság okán kitör Magyarországon a közegészségügyi ellátás teljes káosza. Vajon hány halálos áldozata lesz ennek már aznap is? Mert, hogy lesz, az tuti, de legfeljebb majd “megmagyarázzák” (“azemútnyócév” – mint tudjuk!)!

… és ezt …

… szendamondja!

Jud Csanád

Emlékszik még valaki arra, hogy 2008 júliusában a nácilelkész ifj. Hegedűs nyilas kultúrklubjában népes közönség előtt többször is levetítették a hitleri Németország “Jud Süss” című antiszemita propagandafilmjét? Az egyik “oldalon” nagy botrányt kavart, a másikon pedig zajos sikert.

A Lion Feuchtwanger 1925-ben megjelent regénye alapján 1940-ben készült antiszemita kuluszfilmet a rendszerváltás idején Ausztráliából (sajnálatos módon) haza költözött, önmagukat könyvkiadóknak nevező náci propagandisták, a Gede testvérek “jóvoltából” tekinthették meg anno az érdeklődők. A hvg.hu tudósítójának az egyik vetítésről írt beszámolója szerint a “teljesen átlagos kinézetű” közönség kellő rettenettel nézte végig, hogyan hálózza be a zsidó uzsorás és intrikus, J. S. Oppenheimer a mitsem sejtő uralkodót, hogyan sodorja a Würtembergi Hercegséget a polgárháború szélére, s minő felszabadult örömmel kezdett tapsolni, amikor a film zárójelenetében Jud Süsst elítélik és kivégzik. (A filmvetítés okán indult bírósági és ügyészségi eljárások “utóéletéről” szóló rövid beszámolómat lásd a poszt végén! – szendam).

Bár semmilyen hír erről nem szól, de feltételezhető, hogy az inkriminált “alkotást” megtekintette Szegedi Csanád is, jelen posztom “főhőse”, aki minden bizonnyal ugyanazt a szent elborzadást, majd lelkesült örömöt érezhette mint nézőtársai, mert ugye egyrészt (ezt tőle is tudhatjuk!) “az igazság felszabadít“, másrészt akkor még nem is sejthette, micsoda irgalmatlanul nagy maflást tartogat még számára a Sors.

Csanád a botrányos filmvetítés idején saját bevallása szerint már ötödik éve “politizált” a Jobbik keretén belül, s ezt oly’ sikerrel és szorgalommal tette, hogy úgy a párt vezetősége, mint a nép “bölcsessége” ezt egy esztendővel később (2009) EP-képviselői mandátummal “hálálta meg”. E jelentős anyagi juttatásokkal járó pozíció azonban valamilyen oknál fogva nem elégítette ki ambícióit, s még az sem, hogy pártjának alelnökévé választatván, szeretett vezére, Vona Gábor “támaszá”-vá válhatott. Ördög tudja miért, de úgy érezte, hogy neki feltétlenül meg kell szereznie a Jobbik Borsod megyei elnöki funkcióját is, amelyet azonban akkor a 2010-es választások során országgyűlési képviselővé avanzsált Endrésik Zsolt töltött be.

Az eseményláncolatot röviden ismertető 168ora.hu írása szerint Csanád ezen törekvése miatt hamarosan szabályos belháború, frakcióharc tört ki az észak-magyarországi megye hungaristái között. Ez odáig fajult, hogy idén áprilisban az “erősebb kutyának” számító Szegedi előbb a parlamenti képviselőcsoportból (a HVG-nek történt állítólagos “kiszivárogtatás” miatt) záratta ki Endrésiket, majd májusban (“lázadás” okán, egy Kisgergely András nevezetű “Izékével” egyetemben) már magából a pártból is. Így aztán Csanádnak nem volt nagy kunszt múlt vasárnap (jún. 24.) egyedüli indulóként(!), 92 százalékos szavazattöbbséggel megszereznie a megyei elnök székét.

Ámde nem csak a fizika, hanem a politika alaptörvényeinek egyike is kimondja: minden akció megszüli a reakciót is. Esetünkre lefordítva ez azt jelenti, hogy a Csanád-féle “fúrás-faragás” megszülte Csanád “fúrását-faragását” is, melynek módja és stílusa méltónak bizonyult a Jobbik “alapeszmeiségéhez”. Az ellenfrakció ugyanis (a Pokolra jutott vénnáci, Csurka István megörökölt hagyományai szerint) Szegedi családjának múltjában, felmenői között kotorászva kiderítette: Csanád anyai ágon biza orthodox zsidók közvetlen leszármazottja, s ezt anyakönyvi kivonatok faximiléivel bizonyították is! (Az egész részletesen megtekinthető az Amerikai Népszava online kiadásában, kellően gúnyos szerkesztői jegyzet kíséretében!) 

 Hebeghetett-haboghatott szegény Csani amit akart, de sem az “erről a családom nem tudott semmit”-szöveg (na, ja! az auswitzot megjárt nagymami soha nem beszélt erről senkinek, nem látták a karjára tetovált lajstromszámot és nem tudták, hogy a nagypapa is orthodox zsidó volt! – hihető, nemdebár?!), sem a “már kisgyerek koromban ismertem az összes magyar népi motívumot és nemzeti keresztény nevelésben részesültem”-duma (ez anno a kikeresztelkedett zsidóknál sem volt felmentő körülmény!), meg az egész mögött egy ellene már másfél esztendeje “titkosszolgálati segédlettel” folyó “karaktergyilkossági kísérletet” (amelynek valódi célja azonban “természetesen” és személyesen Vona “Führer” Gábor, meg a Jobbik, mint a “nemzeti oldal zászlóshajója“) sejtető összesküvés-elmélete nem volt képes lemosni az “árjátlan származás” ráfreccsent sarát. Azt, hogy a Jobbik számára nyílvánvalóan etalonként szolgáló, korabeli (úgy a magyar, mint a német) faji törvények szerint Csanád bizony minimum félzsidó, aki ha az 1930-40-es években élne, nem járhatott volna egyetemre, nem lehetett volna politikus és nem vehetett volna feleségül egy keresztény nőt (az egyéb “kellemetlenségekről” már nem is beszélve)!

Az ügyben kénytelen volt megszólalni maga a Vezér is. A pártelnök még a tévéképernyőn keresztül is érezhetően ízzadtság- és kozmaszagot árasztva elébb kijelentette, hogy “meglepődött” (azt elhiszem!), majd azt, hogy ez természetesen nem fogja “negatívan befolyásolni” Szegedi párton belüli helyzetét (meglátjuk!), illetve azt, hogy bár az ügy felvet bizonyos kérdéseket a párton belül (naná!), de Csanád borsodi elnökké választása is azt bizonyítja, hogy a Jobbik “nem származás alapján” ítéli meg az embereket (nem a fenéket!), hanem aszerint, hogy “mit tettek le a nemzet asztalára” (kezdhette volna sorolni legalább a saját “letéteit” – én egyről sem tudok, ami pozitív lenne!), majd hogy terelje a szót sürgősen kijelentette: a párt tiltakozik a készülő “homoszexuális olimpia” ellen, mert azt a keresztény erkölcsiség elleni provokációnak tartják.

Hát, én Vona helyében már nem mondtam volna el ezt az utolsó mondatot, s a jövőben baromira kezdenék vigyázni a cigányozással is, mert a “Jud Csanád“-ügy után bizony könnyen előfordulhat még, hogy valamelyik vezető pártkáderről kiderül az “unorthodox szexuális vonzalma“, avagy (és?) az, hogy a felmenők között csupa “Orsós” és “Kolompár” szerepel, ez pedig hatalmas blamázs lenne. Ami pedig Csanádot illeti: most a saját bőrén tapasztalhatta, milyen érzés az, amit többek között ő is művelt másokkal!

… és ezt …

… szendamondja!

Kiegészítés:

A “Jud Süss” című film bemutatása miatt tett büntetőfeljelentés okán indult eljárást az Ügyészség 2010-ben azzal az indokkal szüntette meg, hogy “Göbbels propagandafilmje, a Jud Süss alkalmas lehet uszításra, de csak alkalmas közegben, a mai magyar környezet viszont nem ilyen”. A vetítés megszervezése miatt rendkívüli felmondással állásából kirúgott Kvacskay Károly ügyében pedig az illetékes munkaügyi bíróság kimondta: “a Jud Süss nem rendelkezik ‘ideológiai tartalommal’, vetítése ‘nem politikai rendezvény’, így jogszerűtlen volt a rendkívüli felmondással történő elbocsátás.“, majd idén februárban összesen 8 millió forint kártérítést ítélt meg neki! Az eset részletes leírása itt olvasható, részemről pedig no comment!

Noblesse (non) oblige

Számos olyan történelmi családunk van, amelynek tagjai a “Noblesse oblige!“, azaz “A nemesség kötelez!“-elvét betartva nem voltak restek vagyonukat és életüket áldozni az országért, a népért. Még többen voltak azonban, akik saját céljaik érdekében nem takarékoskodtak sem az ország vagyonával, sem a nép életével. Utóbbiakból ma sincs hiány!

A 168ora.hu egyik írásában röviden beszámol a Zsolnay Porcelánmanufaktúra ZRt. esztendők óta tartó vesszőfutásáról. A márkanévként világhírű, hungarikumot előállító, de az elmúlt két évtizedben gyakran veszteségesen gazdálkodó céget 2005-ben vette át az államtól a pécsi önkormányzat. Mivel a városnak nem volt pénze a szükséges fejlesztések finanszírozására, a társaság 49 százalékos tulajdonrészét és a menedzsmentjogokat 230 millió forintért még 2010-ben eladta Jászai Gellért “M-B Kft.“-jének. A milliárdos ingatlanpiaci vállalkozó  akkor egy esztendőn belüli, 500 milliós tőkeemelést, középtávon pedig milliárdos fejlesztéseket ígért. Ebből aztán nem lett semmi sőt, Jászai eladta érdekeltségét a Közgép ZRt.-nek, amely azóta is a porcelángyár irányítója. A Közgép szintén 500 milliós, 2011. végéig végrehajtandó tőkepótlásra tett ígéretet, de persze ez is csupán papíron marad. Mint ahogyan az az idén februári ajánlata is, miszerint átvállalja a Zsolnay egyik, 130 milliós adósságát, 80 milliót fektet azonnali fejlesztésekbe, illetve az idén minden hónapban 30 millióval támogatja a gyár működését: a hitelt nem vette át, a fejlesztés nem indult be, az időarányosan 180 millióból pedig mindössze 50 folyt be június végéig.

Senki nem érti, hogy miért (a Közgép vezérigazgatója nem volt hajlandó erről /sem/ nyilatkozni), hiszen a Simicska-Nyerges cégnek nagyonis lenne mit a tejbe aprítani. Amint az a nepszava.hu mai cikkében is olvasható ezen, állami és önkormányzati beruházásokat rakás-szám elnyerő vállalkozás tavalyi netto(!) és “egyéb” árbevétele összességében több, mint 56 milliárd forintra rúgott, melyből közel 3 milliárdnyi osztalékot fizettek ki a tulajdonosoknak az utolsó fillérig!

Az ember arra gondolna, hogy ennyi pénzből talán futotta volna arra az össz-vissz 570 millióra, mellyel kihúzhatták volna a bajból az egyik legrégebbi és legnevesebb magyar vállalatot, hogy az ne legyen kénytelen 240 főnyi magasan és speciálisan képzett dolgozójának egy részétől megvállnia, s talán a Közgép tulajdonosait sem döntötte volna megélhetési válságba, ha “csak” cca. 2,4 milliárdot vágnak zsebre nyereségként. De nem! A közpénzből mértéktelenül tollasodó újmagyar arisztokráciának erre sem telik a “fogáthúzva” elpötyögtetett 50 millán kívül, s nem csak hogy ügyet sem vet egy ilyen “hungarikum”-cég további sorsára, de még azzal sem törődik, hogy önnön ígéreteinek be nem tartásával simán segget csinál a szájából!

Ez a hozzá állás pedig nem csak erre az esetre jellemző, hanem általában is arra, ahogyan a hazai oligarchia viszonyul úgy az ország, mint a nép gyarapodásához. “Teljesítményükhöz, a társadalomban, a gazdaságban játszott szerepükhöz képest túl nagy az arcuk a magyar nagytőkéseknek. Keveset tettek le a közös asztalra, de politikai befolyásukra támaszkodva sokat igyekeznek onnan elvenni.” – írta Galgóczy Éva és Zsebesi Zsolt március végén a Népszavában megjelent közös cikkükben. A szerzőpáros úgy véli, hogy a hazai nagyvállalkozók sem gazdasági teljesítményükben, sem pedig társadalmi érzékenységükben nem mérhetőek össze külföldi kollégáikkal, pályatársaikkal, ám messze magasan “verik” őket a politikával való szoros összefonódásban. Az újságírók szerint:

A leggazdagabb magyarok pályafutása vagy előbb, vagy utóbb de találkozik a politikával és érezhető a magyar milliárdosok törekvése arra, hogy minél kedvezőbb gazdasági környezetet lobbizzanak ki maguknak. Csányi Sándor és Demján Sándor véleménye néha egészen konkrétan köszön vissza a Fidesz-kormány szociális intézkedéseiben, adó- és oktatáspolitikájában. Mivel a magyar nagytőke jórészt hagyományos magyar sikeriparágakban igyekezett kezdettől pozíciókat szerezni, főleg privatizáció útján, ezért nem túl sok érzékenységet mutat a társadalmi, a technológiai haladás iránt.
A járműgyártást, a kereskedelmet, vagy az élelmiszeripart favorizáló magyar gazdasági elit főleg abban érdekelt, hogy olcsó, nem túl magasan képzett munkaerő álljon rendelkezésére. Ezért állítja Demján Sándor, hogy Magyarország nem elég szegény ahhoz, hogy a dolgozók kínai teljesítményt nyújtsanak, és ezért mondja a televíziónak nyilatkozva Parragh László a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, hogy a hazai gazdaság sikeréhez le kell értékelni a magyar munkaerőt.

A “Nemesség kötelez!” elve azt jelenti, hogy aki sokat kap országától, nemzetétől az köteles annak sokat is visszaadnia. Az hogy az olyan ősi családok, mint a Zrínyiek, a Nádasdyak, az Esterházyak, a Batthyányok, a Wesselényik, avagy a Széchenyiek így viselkedtek, az a nemzedékeken át kialakult felelősségérzetüknek, hagyományaiknak és a leszármazottak szigorú nevelésének volt köszönhető. Ilyesmivel sem Csányi, sem Demján nem dicsekedhet. Márpedig ha ők, akik vagyonunknak csupán egy részét köszönhetik közvetlenül az államnak (privatizáció, illetve lobbyzás) így viszonyulnak saját polgártársaikhoz, akkor mit várhatunk a huszonöt-harminc esztendeje még csupán a disznó töke mellett hempergett simicska-nyerges-orbán-satöbbiktől, akik hírtelen jött gazdagságuk utolsó fillérjét is a közcsöcsből fejték ki?! És ugyan mit várhatunk a csak módosaknak nevezhető azon “törvényhozóink”-tól, vezető beosztású tisztviselőinktől, akiknek teljes egzisztenciájuk azon havi százezrektől, millióktól függ, melyeket a Hírtelengazdagok lecsöppentgetnek nekik a közkasszából? Netalán a nép, a köz szolgálatát? Ugyanmár!

Normális országokból egy normális nép az ilyen “arisztokráciát” hetedhét határon túlra zavarja. Nálunk meg úgy látszik az a “normális”, hogy akár önként is hatalomra emeljük, majd zsörtölődve eltartjuk őket … vállalva a nyomort, a jogfosztottságot, a kilátástalanságot!

… és ezt …

… szendamondja!

Gyógyintézmény kerestetik!

Mesterházy Attila blogjának egyik múltheti bejegyzésében azt írta hogy: bár ez a kormány a választók többségét már nem tudja becsapni, önmagát még mindíg sikerül. Ha bárki kételkedett még a szocielnök ezen megállapításának igazságában, az tegnap alapos bizonyítékot kaphatott személyesen Matolcsy Györgytől!

Jobbsorsra talán érdemes Hazánkban szinte már axiómának számít az a megállapítás, hogy az Orbán kormány tagjainak viselkedéséből, megnyílvánulásaiból és nyilatkozataiból több tucatnyi elmekórtanász írhatna kimagaslóan jó PhD-dolgozatot sőt, futna belőlük még egy-két akadémiai székfoglalóra is. Ha sorrendbe köllene állítanom ezeket az emberkéket, akkor közvetlenül Mein Vezér után (annak szinte már a sarkára lépve) következne az ő “Szent Jobb“-ja, azaz Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter.

Aki eleddig azt hitte, hogy a pofátlan hazudozás “Csomolungmá“-ját a már erősen amortizálódott, s ezért nemrégiben (“…érdemeinek elismerése mellett, saját kérésére…”) oldalra-felfelé buktatott Szíjjártó Péter testesíti meg, még soha nem olvasta/hallotta a nevezett miniszter egyetlen nyilatkozatát sem. Aki azonban már volt kénytelen elszenvedni egy-két ilyen eszmefuttatását az tudja: Terpesz Szem ezen téren nyújtott teljesítménye sztatoszférai magaslatokból szemléli a szíjjártói vakodtúrást!

Hithű kormánypártiak nevezhették ugyan még “a nemzeti érdekért indított szabadságharc“-nak azt, amikor Elkúrcsy 2010. őszén diadalittasan bejelentette az IMF kirúgását, majd az “eurozóna válságá“-nak azt, amikor ugyanezen pasi egy esztendővel később deklarálta ugyanezen “hárombetűs szervezet“-hez való visszakullogást. Azt pedig, hogy eleddig Dr. Unorthodox egyetlen gazdasági jóslata sem jött be, illetve az általa “elkészített” költségvetési törvények már a hatályba lépésük második-harmadik hónapjában rendre megbuktak, magyarázhatták akár úgy is, hogy “csak az nem hibázik, aki nem dolgozik“. Nevezhették őt még jóindulatúan akár fantasztának is, amikor tavaly december elején a kormany.hu portálon közzé tette “Magyar Növekedési Terv” című tanulmányát, melyben olyan agyament kifejezéseket használt, mint “új borostyánút“, “új gazdasági selyemút“, “fordítókorong” és “Kelet-Európai Banán“, de ahhoz már különösen vakhitűnek kellett lenni, hogy bárki gyomorforgás nélkül sőt, egyetértően olvassa/halgassa végig azt az öntömjénező ömlengést, azt a töményen narcisztikus hazugságáradatot, melyet ez az alak produkált tegnap az Országgyűlés gazdasági és informatikai bizottságának ülésén.

A nepszava.hu rövid, de érzékletes beszámolója szerint ez az alak a közgazdaságtan fel nem ismert és meg nem értett, zseniális művészének képében tetszelegve válaszolgatott a neki feltett kérdésekre … illetve pontosabban: úgy csinált, mint ha felelgetett volna, de egyébként csakis a saját szövegét nyomta. Az Állami Számvevőszék által “részben megalapozatlan“-nak nevezett, jövőévi költségvetési törvénytervezetről ugyan egyetlen szót sem ejtett, de a Központi Statisztikai Hivatal aggasztóan negatív tendenciákat mutató adataiból a saját miniszteri működésének laudációját volt képes kiolvasni. Amikor a “háromszoros bóvli“-minősítésről kérdezték, azt csupán jelentéktelennek nevezte, mely szerinte csak szimpla “bosszú” volt azért, hogy a kormány a szükséges 3000 milliárdos megszorításokat nem a magyar lakosságra és vállalkozásokra, hanem a multikra terhelte. Azt ugyan beismerte, hogy recesszióban van a honi gazdaság, de szerinte némi további(!!!) romlás után “növekedésnek indulhat a GDP“. … ésatöbbi … ésatöbbi … blablabla és blablabla! … Aki kíváncsi az összesre, hát olvassa el a fentebb linkelt cikket, feltéve ha van benne kellő mazochizmus, avagy strapabíró gyomor!

Én inkább visszatérnék a Matolcsy esetében a közgazdaságtannál jóval indokoltabb elmekórtanra. Nem vagyok e terület szakértője, így nem tudom pontosan megnevezni azt a betegséget, melynek elsődleges tünetei az önimádat, a létező valóság valós tényeinek figyelmen kívül hagyása, ezek helyett egy virtuális valóság generálása, illetve a kóros hazudozás. Hogyan nevezi a pszichiátria azt, amikor valakiről lesír: tisztában van azzal, hogy szakmányban és sorozatosan valótlanságokat állít, meg azzal is, hogy ezt mindenki tudja róla, de elvárja, hogy falmelléki dumáit megfellebbezhetetlen igazságoknak tekintsék? Hogy hívja az elmegyógyászat azt az esetet, amikor valaki komolyan elhiszi: rajta kívül mindenki hülye?

Matolcsynak nem minisztériumra és nem “jövőkutató” intézetre, hanem egy olyan intézményre lenne szüksége, ahol felkészült orvosok és türelmes (de markos) ápolók segítik a hozzá hasonlóak esetleges gyógyulását. Egy olyan, árnyas és csendes helyen lévőre, melynek egyik magánlakosztályában (falak puhára gumizva!) a miniszter úr Főnökét is kezelik!

… és ezt …

… szendamondja!

“Pusztaputyin” rabszolgái

A külföldi (főleg az amerikai és a német) sajtó gyakran ad hangot azon véleményének, hogy az, amit Orbán Magyarországon “Nemzeti Együttműködés Rendszere“-ként épít, az nem más, mint a Putyini Model “hun“osítása. Túlzás lenne ez? Aligha!

Oroszország történelme szerintem arról tanúskodik, hogy történjék ott bármiféle, alapvetőnek tetsző változás, előbb-utóbb mindíg visszatérnek a kiindulási pontra. Ez azt jelenti, hogy megváltozhat ugyan az államforma hivatalos megnevezése, de a lényeg mindíg megmarad: mindenféle jog fölött álló bojárok szűk és nagyongazdag rétege és mindenféle jogtól lényegében megfosztott muzsikok elképesztő számú tömege. Ez a mindenkori orosz elit a történelem tanúbizonysága szerint továbbá feltűnően vonzódott a rabszolgatartáshoz is. Nem csak a saját alatvalóinak renitens tagjait (pl.: Gulag), de a hadifogságba került idegen katonákat, illetve az elfoglalt államok polgári lakosait is gyakran hurcolták el saját, hatalmas országuk belső vidékeire (Szibéria), hogy azok ott kényszermunkát végezzenek. Nos, országméret és nyert háborúk alapján ugyan nem, de úgy a bojár/muzsik-rétegek megteremtése, mint a kényszer- és rabszolgamunkások alkalmazása alapján kétségtelenül jogos párhuzam vonható az Orbanista Magyarország és Oroszhon között.

Amikor Orbánék meghírdették a “Jóléti Helyett Munka-alapú Államot!“-című programjukat, még sokan nem is sejtették, mi lesz ennek a következménye. Aztán hamar kiderült, hogy a “Segély helyett munkát adni!“, meg a “Tíz év alatt egymillió munkahely megteremtése!” tulajdonképpen nem más, mint hogy az ilyen-olyan szociális segélyekben részesülők, meg a korkedvezményes és rokkantnyugdíjasok számára olyan jogi környezetet hozzanak létre, mely arra kényszeríti őket, hogy függetlenül egészségügyi, illeve szociális helyzetüktől ún. “közmunkát” végezzenek azon pénzekért cserébe, melyekre egyébként is jogosultak lennének. Ennek megkoronázásaként még arra is képesek voltak, hogy egyrészt ezen “munkaszolgálatos századok” magáncégek számára is kölcsönadhatóak legyenek, s kötelezően előírt mukavégzésük helyszíne akár több órányi távolságban is lehet lakóhelyüktől, másrészt nem csak csökkentették a segély összegét (havi 28.500-ról 22.800-ra!), az egyéb közmunkásoknak pedig nyolcórás foglalkoztatás esetén havi 47 ezerben szabták meg a jövedelmüket (ebből még adózni is köll!), de még azt is előírták, hogy az együtt nem működőktől (hogy kik ezek, azt egy helyi kápó dönti el!) ezen összegek részben, de akár egészben is megvonhatóak.

A jogi csűrcsavarok dzsungelében tájékozódni képes szakemberek már akkor felhívták a figyelmet arra, hogy ez az egész törvényförmedvény-halmaz semmi másra nem jó, mint hogy személyes önkénynek szolgáltassák ki a közmunkára kötelezetteket, akikből így állami és/vagy önkormányzati tulajdonú rabszolgákat, kényszermunkásokat fabrikáljanak. Felhívták továbbá a figyelmet arra, hogy a magáncégeknek való “kölcsönadás” lehetősége automatikusan vezet majd a munkanélküliség növekedéséhez, hiszen mi az ördögért fizessen valaki törvényes minimálbért mondjuk az agrárvállalkozásában alkalmazottnak, ha ennél sokkal olcsóbb és fenyegetéssel fegyelmezhető, teljes mértékben kiszolgáltatott és jogfosztott munkaerőt is kaphat.

És milyen igazuk lett! Manapság nem csak azon híreknek se szeri, se száma, hogy az ország mely területén és hány kormányközeli agrárvállalkozás üti fel fejét egyik napról a másikra, szaporodva mint gomba eső után. De azoknak sem, melyek arról szólnak, hogyan ugornak rá ezen “lakcím-cégecskék”, “ős- és családi termelő magánszemélyek” a legteljesebb sikerrel állami földek húszesztendei, kedvezményes bérletére kiírt pályázatokra … no meg a hektáronként évi 57 ezret fialló szubvenciókra is. Bár ezek ugyan szintén “támogatások”, de nem “szociális”-ak, hanem “területalapú”-ak, így kifizetésükhöz nekik nem köll dolgozniuk (pedig ugye “munkaalapú” az állam), hiszen megteszi azt helyettük a segélyért robotoló munkaszolgálatos is, ráadásul szinte ingyé’!

Talán nem is véletlen, hogy ennek egyik legelső és egyben legelképesztőbb példáját éppen egy állampárti “politikus”, egy vidéki polgármester-képviselő produkálta még idén tavasszal. A Népszabadság május 5.-én megjelent cikke szerint Simonka György fideszes országgyűlési képviselő, aki ugyan csak a 370 lakos számláló világváros, Pusztaottlaka polgármestere, de simán elérte, hogy a választókerületéhez tartozó, szintén Békés megyei, 3800 lakosú Medgyesegyháza és az 1070 fős Medgyesbodzás azon állástalanjai, akik az államilag finanszírozott “Start munkaprogram“-ban vettek részt, egytől-egyig az ő pusztaottlakai dinnye- és egyéb földjein végezzenek nehéz fizikai munkát. Ez alól még egészségügyi okoból sincs felmentés (a “helyi román háziorvos” betegség esetén legfeljebb igazolást ad, de táppénzre venni senkit nem hajlandó, mert “ez van neki kiadva“!), a mukavezető úgy bánik minden közmelóssal, mint egy kutyával, mindenféle indokkal pénzt von le tőlük büntetésként, ha pedig valaki megúnja a banánt (a “narancsot”), akkor azt kirúgják, s mindenféle segélyt megvonnak tőle! Amikor pedig ez nyílvánosságra került, Simonkát pedig kérdőre vonták, a mocsadéknak volt pofája azt válaszolni, hogy a 22.800 forintos segély szerinte “jutalom“, a Népszabadságnak nyilatkozók pedig hazugok, s csak azért dumának, mert “elszoktak a munkavégzéstől“. (Érdemes a linkelt cikket teljes terjedelmében elolvasni. Nem csak arra szolgál tanulságul, hogy kik is ücsörögnek a Parlamentben állítólag bennünket képviselve, de miféle világot szánnak nekünk, ha még egy pár esztendeig hatalmon maradhatnak! – szendam)

A másik gyönyörűséges példával pedig személyesen Juhász Oszkár, Gyöngyöspata jobbikos polgármestere szolgált. Megjegyzem, ezt a hátsó lábaira ágaskodott pithecust onnan ismerhette meg a közvélemény, hogy amikor a tavalyi cigányrettentő Gárdajárás miatt lemondott az akkori polgármester, az időközi voksolás alkalmával éppen belőle, a balhégeneráló Jobbik ottani emberéből csináltak településvezetőt a helyiek … nemkevés cigány szavazat segítségével (gratulálok! – főleg a rá szavazó romáknak!). Nos, ezt az ipsét most elkapta a területileg illetékes kormányhivatal, mert kiderült róla, hogy a kormányzat által még tavaly meghírdetett és finanszírozott “Közmunka Mintaprogram” keretén belül a saját földjén dolgoztatta a patai segélyezetteket, s emiatt most 1,1 millió forint visszafizetésre kötelezték őt, illetve a patai önkormányzatot. Persze a pasas most ugyan nem tagadja (dehogynem!) a magánbirtokon való közmunkavégzést (szerinte ez az illetékes hatóság hibájából történt! – hehehe!) és misem természetesebb, mint hogy “politikai támadásról” hablatyol, de az egészben mégsem ez az érdekes. Hanem az, hogy ez az Orbán-kiköltötte, álellenzéki, “Kicsi Büdös Náci Pete” banda, amely még a legdisznóbb Orbán-törvényt sem vonakodott megszavazni, ez a Zazrivecz Párt is ugyanúgy hajlandó bármikor lenyúlni és magánhasznosítani a közpénzeket, ugyanúgy hajlandó rabszolgákat csinálni a “magyar zemberekből”, mint Példaképe. A gyöngyöspatai előírás szerint ugyanis egy esztendőre tíltható ki bármiféle szociális segélyezésből az, aki nem hajlandó közmunkában részt venni, három esztendőre pedig az, aki ezt a helyi kápó szemmértéke szerint nem megfelelően végzi!

Aki azt hiszi, hogy ennél már nincs lejjebb, az alapost téved! A nepszava.hu (a fidesz.hu-ra hivatkozva) éppen ma számolt be arról az “eseményről”, melynek során Mein Vezér “magánlátogatást tett Agárdon”, ahol megtekintette a nemrég kultuszállamtitkárrá kinevezett L. Simon László szőlészetét és pincéit (nicsak, egy újabb fideszes földműves!). Mielőtt a Führer, aki napi 24 órányi áldozatos munkájával igyekszik Hazánk sorsát egy Jobbik útra terelni, kellő szakértelemmel letesztelte volna a pincében található “elsimon-pia” minőségét, megszemlélte a földeken “zöldmunkát” végző brigádot is, melynek egyenruhába és -sapkába bújtatott tagjai a két műszakjuk közötti szabadidejüket a Baracskai Büntetésvégrehajtási Intézményben töltik, mint elítéltek! Fűzzek még ehhez néhány szónyi kommentet, avagy elég lesz csupán a hír is?!

*****

Ha belegondolok, hogy ez a Díszes Társaság, amely dolgozni ugyan lusta, de közpénzeket lenyúlni, meg abból közrabszolgákat tartani nem, beszél itt éppen nekünk “munkaalapú” társadalomról … Ha belegondolok, hogy éppen ez a Díszes Társaság merészel arról szövegelni, hogy a segélyeket Bözske-utalványokban köll adni a zembereknek, mert a kápét úgyis csak elinnák … hát kinyílik a bicska a zsebemben!

Sokan fenik már a bugylit, meg a kacort. Belezés meg herélés lesz ebből uraim!

… és ezt …

… szendamondja!

Beszéljük meg!

Rendkívül érdekes írást olvastam a nepszava.hu “Szép Szó” rovatában. Olyat, amely mellett szerintem egyetlen “politikai tábor”, avagy vélemény-vonulat képviselője, követője sem mehet el szó nélkül!

Ezt a cikket Csernok Attila írta. A történész nem tartozik a “kurzus tudósok” azon népes táborához, akik az éppen aktuális kormányzati és közízléshez idomítják a véleményüket. Következtetéseit általában a szikár tények alapján és érzelemmentesen vonja le, ahogyan arról számos könyve is tanúskodik. Én a Trianonhoz vezető logikai láncolat leírását olvastam tőle, s ki kell jelentenem: olyan hiánypótló esszé volt ez, melynek állításait ha a magyar  társadalom képes enne tudomásul venni, ma talán egy sokkal jobb országban élhetnénk! Csernok megállapításai persze a “nagy többségnek” nem szoktak tetszeni, s attól függően, hogy ezekkel éppen melyik véleménytábor tyúkszemére lépett rá, sorolták be őt “jobbra“, avagy “balra” (általában az utóbbiba). Ezek azonban csupán azt szolgálták, hogy az ilyen-olyan “oldaliak”-nak ne kölljön se vitatkozniuk vele, se pedig gondolkodniuk az általa felvetett tényeken,  a megvilágított összefüggéseken! 

Bocsánatot kérek továbbá Bolgár Györgytől, hogy közismert és népszerű rádiós műsorának címét eltulajdonítottam, de e posztomnak egyszerűen nem találtam jobb címet. Szándékom ugyanis ezzel valóban a gondolatébresztés volt, s az hogy a Csernok-féle írást, annak mondanivalóját azzal a százegynehány emberrel, akik naponta olvassák bejegyzéseimet igenis “Beszéljük meg!“.

A magam véleményét most és itt egyelőre nem közölném, de az úgyis ki fog derülni azon viszontválaszokból, melyeket a reményeim szerint szépszámmal beérkező kommentekre adni fogok! Szeretném ugyanakkor felhívni a figyelmet, hogy kizárólag értelmes, valódi gondolatokat tartalmazó hozzászólásoknak adok teret. A gyalázkodókat, az indulatvezérelteket ki fogom moderálni!

És akkor most lássuk az írást!

Érzelem, indulat, tények

Amikor történelmünkről beszélünk, Mohácsnál még szelíd a vita. A kiegyezés már hullámokat ver, a huszadik század felkorbácsolja az indulatokat. Tények? Ritka az olyan, aki ismeri. Amikor Trianon, a második nagy háború, a holokauszt, 1956, az utána következő harminchárom év, vagy a rendszerváltás kerül szóba, elszabadul a pokol. Sistergő indulatban csapnak össze szemben álló vélemények. Hit csatázik a tényekkel.

Az új hatalom is sokat ártott. A római egyház egy mérsékelten tájékozott hívője kitalálta: “Isten a történelem ura.” Nem ám a magyar történelemé, az egész világé. Balsors újratöltve. Idézek egy amerikai írást: “Ha a hit vezet, vakon megyünk.” Egykori “kommunisták” kommunistáznak és van Trianon emléknap is. A nép civilizált fele meg ámul és szégyenkezik, ha olyan szavak, mondatok hangzanak el az országgyűlésben, amelyek a műveltség és a viselkedéskultúra sajnálatos fogyatékosságát jelezik. Ám nincs mit tenni, a nép választotta őket.

Barátom rosszallóan kérdezte:
– Miért kell neked Kádárt védelmezni?
– Mert a törénelemhamisítás szinte fizikai fájdalmat okoz. A történelem tényeit védelmezem, a tények pedig Kádár Jánost. Ilyen egyszerű. – válaszoltam.
Mindez Niedermüller Péter írását (“DK közlemény. Száz éve született Kádár János.”) olvasva merült fel bennem. Cikkét felhívás zárja: “A jelenlegi kormány primitív … vádaskodásaival szemben mi azt hangoztatjuk, hogy a múlttal való kritikus szembenézés, a múltról vallott eltérő felfogások szembesítése, a múltról folytatott, előítéletektől és ideológiáktól mentes, egymás véleményét és méltóságát tiszteletben tartó társadalmi vita elengedhetetlen ahhoz, hogy képesek legyünk megújítani és helyreállítani a magyar társadalom politikai erkölcsét; hogy visszanyerjük a különböző módon megélt, de mégiscsak közösen birtokolt történelmünket.”

E gondolatok jegyében a történelmi tényeket tisztelő “eltérő felfogást” adok közre.

Niedermüller kemény mondatokkal nyit: “Kádár hatalma … a forradalom romjaira, … könyörtelen megtorlásra épült. … uralkodása elválaszthatatlan a forradalom vezetőinek aljas meggyilkolásától.” E mondatot egy félművelt képviselő a parlamentben elmondhatja, ám egy “középbal” párt alelnöke ezt nem teheti meg. Mert nagyon finoman fogalmazva téves vélemény. Érzelmek. Semmi közük a tényekhez. Hogy lesz ebből “közösen birtokolt történelem”?
Kádár János hatalma nem “a forradalom romjaira”, nem “megtorlásra”, nem “meggyilkolásra” épült. Hruscsov szovjet pártfőtitkár döntött így és a szovjet hadsereg garantálta, hogy a döntést végrehajtják. Nem Kádár János hívta be az oroszokat – akik 1945 óta “bent voltak” – az oroszok jelölték ki őt. Amikor szovjet tankok védelmében megjelent, érzelmeink elutasították. Ám a józan eszünk azt súgta: az adott helyzetben ez a legjobb megoldás. Az is hamar kiderült: ez az ember értünk dolgozik. 1957 május elsején már százezres tömeg hallgatta a Hősök-terén. Fénykép a tanúm.

A történet 1941-ben, Moszkvában kezdődött. Ahol egy Molotov nevű szovjet külügyi népbiztos azt tanácsolta nekünk, maradjunk ki a háborúból. A semlegességért cserébe megígérte, hogy a háború után megtarthatjuk Észak-Erdélyt. A magyari urak az előnyös ajánlat ellenére, “vak veréb” módjára megtámadták a Szovjetuniót. A szovjet hadsereg a támadókat kiverte, majd megszállta Magyarországot. Jalta és Potsdam volt a folytatás. Amikor a szövetségesek megállapodtak, hogy melyek azok az országok, amelyek “nyugati”, és melyek azok, amelyek szovjet megszállás alá kerülnek. E döntéssel ismerték el a Szovjetunió több mint húszmillió áldozatát, fél országuk lerombolását.

Magyarország egy elbukott háború után, 1945 óta nem volt független állam. Korábban sem, de ezt most hagyjuk. Az írás szerzője e tényt nem ismeri, “az ország politikai és gazdasági függetlenségének feladását” kéri számon Kádár Jánostól. Nem értem. Remélem a szerző nem azt akarja mondani nekünk, hogy 1956. október 23-a és november 4-e között egyszer csak “politikailag és gazdaságilag” függetlenek lettünk. Egy ilyen kis ország függetlenségét, egy megszállt országban a nem létező “politikai és gazdasági függetlenség feladását” emlegetni a tájékozottság nagy fehér foltjairól árulkodik.
Zsukov marsall londoni rádiónak adott nyilatkozatából idézek, jól jellemzi a szovjet felfogást: “A Szovjetunió nem küld újabb csapatokat Magyarországra, mert az ott állomásozó haderő elegendő ahhoz, hogy megfékezze a magyarországi zendülést. A szovjet csapatokat viszont csak akkor vonják ki az országból, ha ezt a varsói szerződést aláíró többi állam kormányai is kérik.” (Igazság, 1956. október 30.)

Az október 30-i szovjet nyilatkozat szóról-szóra ezt fogalmazta meg. Az ő szemükben ilyen egyszerű volt a történet. Budapesten e világos mondatot értették úgy, hogy kivonják a szovjet csapatokat. Meg kellett volna értenünk, hogy Horthyék esztelen támadása évtizedes következményekkel jár. Az idősebb Bush és Gorbacsov máltai találkozójáig a szovjet hatalom volt a történelem e tájon.

1956 októbere külföldről is gerjesztett meggondolatlan felkelés volt, esélye sem volt a szovjet haderő ellen. Azok után, ami a Rádiónál és a Köztársaság-téren történt, nem volt lehetőség a békés kibontakozásra. Ha egy kormány képtelen biztosítani a rendet, bukása csak idő kérdése. Nagy Imre – miközben a Szabad Európa Rádió folyamatosan “moszkovita gyilkosként” emlegette – sodródott. Nem tudta elszánni magát, hogy szovjet fegyveres erővel tegyen rendet. Kádár és Münnich ezt felismerve kivált a kormányból. Más utat kerestek. Végül Hruscsov – Tito tanácsára – Rákosi és Münnich helyett Kádár Jánost állította Magyarország élére. Jó választás volt.

A magyar sztálinisták abban reménykedtek, hogy Rákosi előbb-utóbb visszatér. Ennek a szovjet vezetésben is voltak hívei. Kádár János az első években egy bosszúért lihegő, sztálinista politikai bizottsággal kezdett kormányozni. Később kritikusai szemére vetette, hogy az indulásnál csak a sztálinisták álltak melléje – kényszerből. “Akkor nem támogattatok, most ne bíráljatok engem, hogy ilyen lett a politika” – fakadt ki. Ez a politikai bizottság – szovjet tanácsadókkal” a háttérben – szavazott “a legsúlyosabb büntetéssel sújtandók” névsoráról. Donáth Ferenc és Kopácsi Sándor – valószínűleg Kádár közbelépésére – lekerültek a listáról és életben maradtak.

“Könyörtelen megtorlásról”, “koncepciós perekről”, “a forradalom vezetőinek aljas meggyilkolásáról”, a forradalom ártatlan áldozatainak véréről” írni, beszélni azok után, ami 1956 október utolsó hetében Magyarországon történt, legenyhébben szólva is egyoldalú. Soroljam az eseményeket? A “hős forradalmárok” ártatlan áldozatait? A gyilkosságok sorozata október 23-án este a Rádiót védő katonák lemészárlásával kezdődött. Majd jött a miskolci és a köztársaság-téri lincselés. Nem értem, Niedermüller Péter miért csak a megtorlás áldozatait veszi észre, siratja? A kötelességüket teljesítő katonák, vagy Mező Imre előtt miért nem hajtja meg fejét a Demokratikus Koalíció? Ha minden áron fejet akar hajtani.

Mi, kortársak is nehezen értettük meg, sokan máig nem képesek elfogadni a történelem évszázados tanulságát: a forradalom, felkelés áldozatokkal, ártatlan áldozatokkal is jár. A felkelő, a forradalmár, ha mozgalmát a hatalom leveri, az életével fizet. A bűnökért megérdemeltem, túláradó lelkesedés miatt ártatlanul is.

Azt gondolja a szerző, hogy a szovjet parancsnokság szó nélkül eltűrhette több száz meggyilkolt katonáját? Az új magyar párt elfelejthette fehér zászlóval legyilkolt elvtársát, Mező Imrét? A Rádió és a pártház lemészárolt védőit? Akik a Köztársaság-téren és a Rádiónál gyilkoltak, ők voltak “tiszta, szép forradalmunk” hősei? Én láttam egy csapatukat és nem kértem belőlük. Apám a Ludovika Akadémián végzett, a Don-kanyarból visszajött magyar királyi törzstiszt volt, és tőlem kérdezte: “Fiam! Meg vagytok őrülve? Mit gondoltok meddig tűri ez a három orosz hadosztály ezt a bohóckodást?” Ő október 25-én megmondta a végét. És egy vidéki városban bohóckodásnak nevezte mindazt, ami Budapesten forradalomnak tűnt. Ezzel csak azt akarom jelezni, nem kellett kommunistának lenni ahhoz, hogy valaki tovább lásson az orránál.

Niedermüller írja: A Kádár-rendszer ma is megosztja a magyar társadalmat: vannak akik diktatúrának tartják, míg mások nosztalgiával tekintenek vissza a számukra biztonságot, kiszámíthatóságot és kiegyensúlyozott növekedést biztosító évtizedekre.” Furcsa mondat. Nem nagy felfedezés megállapítani, a Kádár-rendszer diktatúra volt. Mi más lehetett volna? Az esztelen háborúból és a megszállásból következő diktatúra, amihez Kádárnak nem volt semmi köze. Nem kell vele azonosítani. A lehetőségek szabta keretek között fokozatosan enyhülő, a szocialista országok körében a legenyhébb diktatúra volt.

A lehetőségek kitapogatása, az óvatos, fokozatos nyitás Kádár János érdeme. Nem a diktatúrát, az enyhülést kell Kádár nevével összekapcsolni. Az írás szerzője téved. Nem nosztalgia, egyszerű összehasonlítás, a mai rendszer kritikája, ha mondják: a Kádár-korban emberszámba vették őket, volt munkájuk, nem éheztek. A vállalat üdülőjében pihenhettek, gyereküket egyetemre járatták. Ma a fél ország nyomorog.

A Kádár-rendszer nem állította szembe a biztonságot a szabadsággal, ez tévedés. A vesztett háború után, megszállt országban nem volt mit mivel szembeállítani, mert szabadságról szó sem lehetett. A szabadság korlátait a megszállás állította. Kádár a szabadon hagyott térben jól politizált. Igyekezett megbékíteni az országot. “Aki nincs ellenünk, az velünk van.” – sokan emlékszünk erre a bölcs mondatra. Kádár János kora egy szerény, ám érzékelhető fejlődéshez segítette az országot. Tisztességes, okos embernek sem “hazudozás”, sem “alakoskodás” nem kellett ahhoz, hogy elismerje a rendszert, amely a történelemben először munkát, emberhez méltó körülményeket adott neki és családjának. A szegény ember másként él, lát, mint a tehetős réteg. Tudomásul kellett vennünk, hogy a nagyhatalmak a háború után kettéosztották a világot. Egy kemény lecke után mit kellett volna tennünk az alkalmazkodás helyett? Niedermüller elmarasztal az alkalmazkodás miatt, ám utólag sincs sem javaslata, sem jobb ötlete.

A Kádár-kor eredményei ellen gyakran használt fordulat – Niedermüller is használja -, hogy a siker nem Kádárnak, hanem az ’56-os forradalomnak köszönhető. Gyenge “érv”, amivel fel akarják értékelni a “forradalom”-nak nevezett zűrzavart, és lesajnálni Kádár és rendszere kétségtelen, a világ által is elismert eredményeit. Szerintük az oroszok “megijedtek” tőlünk, és hogy elkerüljenek egy újabb magyar forradalmat, lazítottak a gyeplőn. Ezzel a gyermeteg elmélettel két baj van. Az egyik Csehszlovákia 1968-as példája: a Varsói Szerződés csapatai órák alatt megszállták az országot. Volt elszántság, hadsereg, szervezettség. Pedig Prágában csak bután beszéltek, nem lincselték a kommunistákat. Az egy civilizált ország. 1968-ban Csehszlovákiáért sem jöttek az amerikai felszabadítók. Mert ott egy őrmester is tudta, hogy a keleti az egy másik zóna. Másrészt ne feledjük: a Kádár-korban folytatódott Nagy Imre 1953-as reform-programja. Amihez nem kellett forradalom. Kádár János érdeme, hogy ott folytatta, ahol Nagy Imre kénytelen volt abbahagyni.

Huszonkét év szégyellni való politikája után ne Kádár diktatúráját emlegessék. Ne “nosztalgiázzák” az ötmilliót, akiket e “szabad”, új világ nyomorba lökött. Az éhezők joggal mondják: szabadsággal nem lehet jóllakni. A szegény húsz éve nem számít embernek. Ám tudja, mert megtapasztalta: a szabadság a gazdagok, a pénz szabadsága. Ezek tények, vitassa, aki tudja. Aki nem szégyelli. Miről vitatkozunk, ha elfogy a türelem?

A stílus, ahogy a Demokratikus Koalíció alelnöke 1956-ról, Kádár Jánosról és koráról ír, nem “szembenézés”, nem a “közös történelem” birtokbavétele. Kézfogás a kommunistázó “keresztény konzervatívokkal”. Sajnálom.

Csernok Attila / Népszava

Néhány “Nemcsöndes Amerikai”

Újabb levelet kapott a magyar Viktoriánus Kormányzat az Egyesült Államokból. Tartok tőle, ennek sem lesz semmiféle hatása! … a belföldi politikára.

Azt olvasom a nepszava.hu-n, hogy Elie Wiesel, illetve a washingtoni “State Department” nyilatkozata után most már az amerikai Kongresszus egyes – többségében demokrata – képviselői is levélben adtak hangot a magyarországi elnáculása miatt érzett “mély aggodalmuk“-nak. Az  aláíró képviselők (ÖTVENEN!) levelükben kiemelik az általuk szélsőjobboldalinak tartott “Jobbik“-ot, melynek korabeli államfőjelöltje, Morvai Krisztina, az izraeli zsidókra “tetves, koszos gyilkosokként” hivatkozott, maga a párt pedig “…olyan törvénytervezetet terjesztett be, amely a homoszexualitást perverzióként bélyegzi meg, s börtönnel fenyegeti a melegeket.“. A kongresszus ezen tagjai szerint “Ilyen álláspontoknak nincs helyük a civilizált közbeszédben, s nem szabad hagyni, hogy akadálytalanul folytatódjanak.“, illetve “Létfontosságú, hogy Magyarország vezetői éljenek hatalmi jogosítványaikkal, és emeljenek szót az antiszemitizmus és bigottság minden formája ellen, s világosan nyilvánítsák ki, hogy az intolerancia sérti a jóerkölcsöt!“.

Minden tiszteletem a Kongresszus azon ötven tagjának, akik ezt a levelet/nyilatkozatot aláírták. Tökéletes igazuk van, megnyílvánulásuk abszolute indokolt. Csakhogy …

… bár pontosan annak címezték (Orbán), akinek köllött, de a Jobbikra való hivatkozással szélesre tárt kiskaput hagytak neki ahhoz, hogy ezen teljesen jogos bírálat alól kitérhessen. Mert ugye “hivatalosan” ugyan mi köze van Orbán Viktornak, meg a Fidesz-kormányak az “ellenzéki” Jobbikhoz?

Azt persze mindenki tudja – aki akarja -, hogy ezt az egész Trágyadomb Társaságot, meg az annak élére emelt Utolsó Senkiházit, mint egy “Kicsi Büdös Náci Peté“-t személyesen Orbán költötte/melengette világra, s tette “Titkolt Személyiségé“-nek szócsövévé! Azt is tudja mindenki (még az USÁ-ban is! … pláne!), hogy ez az Újmagyar Nácibanda, hasonlatosan Orbán személyes pártjának minden tagjához, még a gatyáját sem meri szarás előtt letolni, ha előtte nem kapott engedélyt  Mein Vezértől!

Ennek ellenére ez a Felfuvalkodott Hólyag az ezerfejű kommunikációs gépezet valamelyik agymentes, emberszabású hangszórójának szájába majd teljes nyugalommal bele adhatja azt a szöveget, miszerint: Magyarország egy alkotmányos demokrácia, ahol a pártok működését törvények szabályozzák, így a Miniszterelnöknek (aki már többször is elhatárolódott az antiszemitizmustól!) sajnos nincs lehetősége korlátozni azok működését, kivéve az Általa elnökölt, a legutóbbi választásokon a polgárok kétharmadának támogatását megkapott pártot!

A kongresszusi képviselők kezdeményezése és címzettje tehát jó volt, csak nem a Jobbiktól, hanem saját pártjának és kormányának tagjaitól kellet volna Orbán elhatárolódását kérniük!

Hiszen az Ördög a részletekben (2/3) rejtőzik!

… és ezt …

… szendamondja!

Frissítés:

Nemsokkal éjfél után, a 168ora.hu jóvoltából nyílvánosságra került Kövér titkolt levele (itt olvasható!)! Tartalma alig tér el attól, amit “Ki olvasta Wiesel levelét?” c. posztomban már vázoltam: Wieselt félretájékoztatták, Nyírőben nem a politikust (bár tévedett ugyan, de se antiszemita se náci nem volt), hanem az írót tiszteljük; mi sem vagyunk náci-szimpatizánsok, hiszen éppen mi vezettük be a Holocaust Emléknapot és mi alapítottuk a Múzeumot is! … ésatöbbi, blablabla.

A portál közli Elie Wiesel rövid válaszát is (lásd a fentebbi linken!), amelyből kiderül, hogy a neves irodalmár nem hagyta félrevezetni magát, s udvariasan bár, de elküldte Nagybajuszt a sunyiba!

Lesz még ennek folytatása, attól tartok!

… és ezt is …

… szendamondja!

A magyar “Relativitás-elmélet”

Levél elment, püspökszobor jön, nácimosdatás és történelemhamisítás folyamatos. Mindez a magyar “Relativitás-elmélet” jegyében!

Hát, ma reggel is hülyén kelhettünk föl. A Nemzeti Együttizélés Pofaszőrzete tegnap este ugyan volt kegyes tudomásunkra hozni, hogy megírta és elküldte válaszát Elie Wiesel Nobel-békedíjas írónak, de azt, hogy abban mi is foglaltatik már nem volt hajlandó a “zemberek” orrára kötni. Parteigenosse Kövérnek ebben tökéletesen igaza volt, hisz’ ugyan mijafasz közünk van nekünk, magyar honpolgároknak ahhoz, hogy a magyar Országgyűlés Elnöke a személyesen őt, rajta keresztül pedig a komplett magyar törvényhozást és államvezetést a nemzetközi nyílvánosság előtt súlyosan bíráló levélre minő módon reagált (tizennégy nappal annak elküldése után!). “Magánlevélre adott magánválasz.” – kb. ez az értelme a kiadott hivatalos közleménynek.

*****

De ne is foglalkozzunk ezzel, hiszen a Kövér-levél néhány napon (de talán pár órán) belül úgyis nyílvánosságra kerül, s aztán kezdhetünk majd hüledezni! Jelen pillanatban ugyanis az a lényeg, hogy a Nemzet Lackója ismét bebizonyította: Főnökéhez hasonlatosan (aki a 2006-os puccskísérletre jelt adó beszéde után fejest ugrott egy páncélozott BMW-be és “biztos helyre” menekült) neki sincs elég vér a pucájában (mínusz kifakadt aranyér!), hogy vállalja a felelősséget minden tettéért. Legutóbbi, erdélyi kampányfellépése során is ezt játszotta el, hiszen a magyar házelnöki tekintélyt próbálta rásugározni az enyhe Down-kór külső jegyeit mutató haverjára, Szász Jencire, ilyeténként beleavatkozva a romániai önkormányzati választásokba, de amikor az ottani törvényhozás mindkét házának vezetője szépen kérve-kérte, hogy ezt ne tegye, akkor arra hivatkozott, hogy magánszemélyként és EU-polgárként az Unió valamennyi tagállamának területére joga van bármikor belépni. Gondolom, ha az ottani kormány mindezek után ráküldte volna rendőrségét erre a magán-huneuropolgárra annak okán, hogy egy általuk háborús bűnösnek tekintett nyilas irodalmár újrakapartatásával tudatosan akarja megsérteni a román törvényeket, akkor rögtön előkerült volna Kövér zsebéből a diplomata útlevél, s mint hivatalos személy a nemzetközi egyezmények által garantált mentességére hivatkozott volna.

*****

A magukat jobboldalinak hazudó politikusok gyávaságára azonban nem csak az jellemző, hogy alkalmasint “privát személyiségük” mögé bújva igyekeznek elhárítani felelősségüket de az is, hogy a szavazatszerzés érdekében elkövetett csimbókos disznóságaik miatti elkerülhetetlen botrányok elől csak papíron létező (ál)civil szervezetek leplébe burkolódznak. Ennek egyik kitűnő példája az, amiről a 168ora.hu számol be egyik ma megjelent cikkében.

A hír szerint a Fővárosi Önkormányzat, tökéletes diplomáciai tempóérzékről tanúbizonyságot téve éppen akkor kezdte meg Prohászka Ottokár katolikus püspök, korának közismert és kiemelkedő antiszemita és szélsőjobboldali személyiségének szobra felállításának ügyintézését, amikor a Wiesel-levél miatt egyébként is fokozott nemzetközi figyelem irányul a Magyarországon tapasztalható, befolyásos kormányzati politikusok által (fél)hivatalosan is támogatott antiszemita és szélsőjobboldali nézetek terjedésére. Persze a budapesti helyhatóságnak ehhez “hivatalosan” nincs köze, mindössze a “lakossági igényeket” elégíti ki.

A szoborállítás kezdeményezője ugyanis (itt lép be a szokásos álcivil szervezet!) a “Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Prohászka Ottokár Szobráért Alapítvány“, melynek (neve eltitkolását kérő!!!) elnöke azzal indokolta a Prohászka emlékét megörökíteni hivatott javaslatot, hogy (mindenki kezdjen kapaszkodni, illetve érzékenyebb gyomrúak vegyenek be egy Daedalont!):

Katolikusként nagy tisztelője Prohászkának, akire szociálisan érzékeny hitvédőként tekint. A „hungarizmus” kifejezés valóban a püspök találmánya, de Prohászka ezen a „magyar érdekekért való kiállást” értette. Sajnálatos, hogy ennek jelentését a nyilasok és más szélsőségesek eltorzították – mondja. Elismeri, a zsidósággal kapcsolatban Prohászkának akadtak olyan kijelentései, amelyek ma szalonképtelenek. A korabeli közbeszéd azonban más keretek között folyt: ami akkor megengedhető volt, a holokauszt után megengedhetetlen. Prohászka 1927-ben halt meg, egészen bizonyos, hogy a vészkorszak után másképpen fogalmazott volna. (idézet a fentebb linkelt cikkből!)

De ki is volt ez a Prohászka Ottokár? Az életművét hosszú évek óta kutató Fazekas Csaba történész szerint a katolikus püspök “nagy formátumú, sokszínű egyéniség volt, szociális tanításai kiállták az idők próbáját, de pályafutásának elválaszthatatlan része az antiszemitizmus is.“. Prohászka felkapott szónoka volt a szélsőjobboldali “Ébredő Magyarok Egyesületé“-nek, jelentős propaganda-tevékenységet fejtett ki Európa első zsidótörvényének, a “Numerus Clausus” meghozása érdekében, az antiszemitizmust a keresztény erkölcstan szempontjából “a legjogosultabb mozgalom“-nak, a zsidókat pedig parazitáknak, ekölcstelen fajnak tartotta.

*****

Nos, itt érhető tetten az a magyar “Relativitás-elmélet“, melyet posztom elején és annak címében is megemlítettem! Igaz, hogy Horthy Miklós véres terrorral és törvénytelenül jutott hatalomra; hogy rakás-szám hozatta meg az ilyen-olyan ismérvek alapján zsidóknak tekintett magyar honpolgárok jogfosztásáról szóló törvényeket, majd ezen egykori polgártársaink százezreit juttatta hóhérkézre; hogy megteremtette a dzsentri-világot és elnyomásban tartotta a városi munkásságot és a vidéki parasztságot – de nem baj, mert a trianoni romokból, meg a Károlyi-féle országlás és a kommunista diktatúra káoszából rendet teremtett (majd ugyanezt az országot előbb Hitlernek, aztán Szálasinak kiszolgáltatva romokba döntötte!), megérdemli tehát az utókor elismerését, állami rehabilitációt és szobrok tömkelegeit neki! Igaz ugyan, hogy Wass Albert gróf két Vaskeresztet is kapott Hitlertől (vajon miért?), s még az emigrációban sem szűnt meg szélsőjobbos, erősen náci elveit hangoztatni – de kitűnő irodalmár és rendes, keresztény magyar ember volt (aki aztán öngyilkos lett, s az USÁ-ban a szcientológiai egyház szertartása szerint temettek el!), megérdemli tehát az utókor elismerését, állami rehabilitációt és szobrok tömkelegeit neki! Igaz ugyan, hogy Nyírő József meggyőződéses szélsőjobbos volt, aki laudációkat írt Hitler rendszeréről, aki az utolsó pillanatig tartott ki az ország- és nemzetáruló Szálasi mellett, aki megszavazta saját képviselőtársa, Bajcsy-Zsilinszky Endre kivégzését is – de nem baj, mert irói tevékenységét nem szabad összekeverni politikai állásfoglalásaival, megérdemli tehát az utókor elismerését, állami rehbilitációt és szobrok tömkelegeit neki!

*****

“Jó, elhiszem! … Te, én már olyan régóta élek itt, hogy mindent elhiszek!” – mondta Hofi Géza még a ’80-as esztendők közepén. Csatlakozva Gézához, én is elhiszem, hogy ezek az urak tényleg elhiszik azt, amit egy Isten (avagy Ördög) tudja milyen forrásból származó ideológiai software előgomolyogtat a nyakukon hordott hidroglobus által irányított hangképző szerveikből. Ám azt már nem értem, hogy miként lehet “nemzeti érzelmű”-nek tekinteni olyanokat, akik egy idegen hatalmat szolgáltak ki szorgosan, magyar életek százezreinek feláldozásával, az ország vagyonának elrablásával, infrastruktúrájának rombadöntésével? Miként lehet “keresztény”-nek tekinteni olyanokat, akik a jézusi hit alapvető tanításaival szembe helyezkedve, pusztán vélt avagy valós származásuk alapján gyűlöltek (gyűlölnek ma is!) embereket, s működtek közre elébb azok jogfosztásában, majd iparilag szervezett elpusztításában csecsemőtől aggastyánig?

Azt pedig már végképp nem értem, hogy ha már ennyire jól megy nekik az “igen-de” realitivizálás, akkor miért állnak meg félúton? Miért háborodnak fel, ha az Ellenoldal egynehány hozzájuk hasonló idiótája is ugyanezt csinálja? Péládának okáért: Joszif Viszarionovics (Dzsugasvili) Sztálin ugyan egy véreskezű, milliókat elpusztító diktátor volt, de nem csak megvédte a hazát a hódítóktól, de a világ katonai, ipari és politikai szuperhatalmai közé emelte Oroszországot (a mindmáig létező orosz sztalinisták véleménye)! Aztán: igaz ugyan, hogy Kádár János kezéhez az ’56-osok vére tapad és hogy a polgári szabadságjogok jelentős részét elvonta a néptől, de a szovjet gyarmatvilág legélhetőbb államát teremtette meg, szerény ember volt és kitűnő sakkozó (a mai kádáristák, többek között Moldova György író véleménye)!

Hát ez már “pfujj”?! Tényleg? Pedig a módszer ugyanaz mint a kimosdatandó széljobbereknél, így a jogossága is ugyanannyi! Ugye?!

*****

Egy bölcs mondás szerint: “Az ‘Igazság‘ nem más, mint a ‘Valóság‘ (a múlt és jelen tényeinek) magyarázata. Éppen ezért az ‘Igazság‘ sokféle lehet, annyi ahány ember él a Földön, mert mindenki másként tudja/akarja látni az egyetlen ‘Valóság‘-ot. ‘Hazugság‘ azonban nem létezik, mert az ‘csak úgy ki van találva’!“.

Szerintem pedig rengeteg “Kitalált Igazság” és “Létező Hazugság” irányítja már több száz esztendeje hazánk népének életét, sorsát, s az ilyesmik szarkupacára épített (lég)váraink szoktak koronként a fejünkre omlani!

Most éppen egy ilyen kort élünk!

… és ezt …

… szendamondja!

Válaszra várva

Miközben ezt a posztot írom (09:30 CET), még mindíg nem ismeretes, mit akar válaszolni Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke a Nobel-békedíjas Elie Wiesel, magyar származású amerikai író június 7.-én küldött levelére. Vajon miért e késlekedés?

Tegnapi posztomban már leírtam az események azon láncolatát, mely odáig vezetett, hogy Elie Wiesel demonstratív módon lemondott az egyik legmagasabb magyar állami kitüntetésről. Hangot adtam továbbá azon véleményemnek is, hogy ha egy ország vezetését ilyen súlyos kritika éri egy internacionálisan köz- és elismert személyiség részéről, akkor az érintett adminisztráció kezét-lábát törve igyekszik minél hamarabb menteni azt a kárt, amely ennek révén úgy az ország, mint annak kormányzatának reputációját érte. Az Orbán & Tsai. Kft. által létre hozott Abszurd Állam (és annak éjt nappallá téve lebutított közvéleményének többsége) azonban nem így működik: Wiesel június 7.-én küldte el levelét, ez 18.-án került nyílvánosságra, melyre reagálva 19.-én másnapra ígérte válaszát a címzett (Kövér), s ma 21.-én délelőtt még mindíg semmi!

Mármint “hivatalosan”, mert kormánypárti reakciókból abszolute nincs hiány úgy az “polgári, jobboldali” sajtóorgánumok, a félhivatalossá vált “személyiségek”, mint a netszennyező “véleményaktivisták” részéről. Fentebb említett tegnapi posztomban ezekből is nyújtottam némi ízelítőt, melyekből kiderül: mindenki hozza a szokásos formáját és az ilyenkor automatikus “szemétzsidózás“-tól kezdve a “miközehozzá“-n át a “szándékosan-megtévesztették“-ig terjednek a kommentárok.

No, de az egyszem DK-n kívül, hol vannak az ellenzék demokratikus pártjainak nyilatkozatai? – tette fel a jogos kérdést “öregszeder” nicknevű kommentesem, melyre válaszolva “bonhomme” úgy vélete “…lapulnak, mint sz@r a gazban, és várnak a különféle reakcióra, hogy mindent összevetve kialakíthassák a ‘saját’ véleményüket.“. Ebben azonban csak részben volt igazuk, mert a nevezett posztomban linkelt nepszava.hu-hírben igenis olvasható a szocik reakciója (Hiller)! A “se-ide-se-oda” ellenzék (LMP) részéről azonban kiáltó volt a némaság, melyet “Avi” azzal magyarázott, hogy “Még nem kapták meg az utasítást a führertől, hogy mit mondhatnak!“. …
… nos, ez az “utasítás” már tegnap megérkezhetett a “Lehetmásék” email-fiókjába, mert a nepszava.hu ma reggeli cikkében már megszólal Schiffer András is, aki…

“…az ATV tegnapi Start című műsorában sajnálatosnak nevezte Elie Wiesel döntését, amely szerinte rendkívül kínos Magyarország számára. Az LMP-s képviselő úgy vélte, a felelősség elsősorban Kövér Lászlót és a kulturális államtitkárt terheli, akik nagyon súlyos politikai hibát követtek el azzal, hogy olyan személy újratemetéséhez adtak állami asszisztenciát, aki tagja volt az utolsó nyilas parlamentnek.”

Ami a “legdícséretesebb” ebben a Schiffer-nyilatkozatban az nem az, hogy két nap alatt sikerült megszülniük, hanem az, hogy milyenre sikerült! Tessenek már egy kicsit szemantikázni és alaposan elolvasva végre kitalálni, hogy e Schiffer szerint is “sajnálatos” és “kínos” ügyért kiket is terhel a felelősség, kik is követtek el “nagyon súlyos politikai hibát“? Hát Kövér és Szőcs!

Merem feltételezni, hogy annyira sem a volt frakcióvezér, sem pedig az LMP nem hülye és tájékozatlan, hogy ne tudná:  sem az elszabadult hajóágyúként viselkedő, kiemelten kezelt “parteigenosse” (Kövér), sem pedig a a közpénzeken való élősködésen kívül a “franc-se-tudja-mit-csinált” exállamtitkár (Szőcs), de általában az egész állampárti garnitúra egyetlen tagja sem vetemedhet még a normál emésztési folyamatok által diktált fingásra sem, ha megelőzően ahhoz nem kapta meg  Mein Vezér engedélyét! Merem feltételezni továbbá úgy Schifferről, mint az LMP-ről, hogy ismeretes számukra az a “Die Pressé“-ben megjelent Orbán-interjú, amely semmi másról nem szólt, mint hogy a Felkapaszkodott Alcsútinak a világon semmi baja (Há’, ha mán a zemberek annyira akarják!) a Horthy-kultusz szoborállítgatások és emléklap-avatgatások, illetve a nyilas-eszméknek Nyírő ki- majd demonstratívnak szánt (de becsődölt) újraelásása útján való reinkarnáltatásával!

De térjünk csak vissza a kiinduló ponthoz, azaz oda, hogy vajon miért nem sikerült megszülni tegnap Elie Wiesel számára a kövéri választ? Miért állunk mi, a “zemberek” itten, a Nagymagyar Szabadságharc Fülkeforradalmi Hazájában immáron napok óta hülyén és tájékozatlanul, a “Válaszra várva“? A helyes felelet ismét csak az orbáni propaganda eddig tapasztalt metodikájában van, abban a “kint-nyal-bent-vicsorog“-stílusban, melyet “Kettősbeszéd“-nek szokás nevezni.

Nincs ugyanis itt másról szó, mint hogy két levél készül! Az egyiket Elie Wiesel és a nyugati közvélemény kapja, melyben sajnálkozni fognak és az író “szándékos félrevezetése” miatt, a nemzetközi baloldal összeesküvéséről (lásd: Szőcs nyilatkozatát korábbi posztomban!) írogatnak majd, s kérik a híres írót, hogy bírálja felül döntését. A másik pedig belföldi használatra készül, melyben méltóságteljes morcossággal kérik ki maguknak a “globális baloldal” újabb hitelrontását, majd kifejezik fájdalmukat amiatt, hogy még egy Nobel-díjas Elie Wiesel sem képes arra, hogy objektíven szemlélje úgy Nyírő irodalmi munkásságát (a politikai pedig ugye ebből a szempontból irreleváns!), mint a magyar kormány nemzeti erőfeszítéseit. Az ismételt késlekedés oka pedig az lehet, hogy a két levelet még mindíg nem sikerült annyira szinkronizálni, hogy a megszólítás és a keltezés közötti szövegrészekben ne legyenek annyira ordító különbségek, mint ahogyan anno pl. a médiatörvényt, avagy a Tákolmányt “fordították le” fideszmagyarról fideszangolra és nyugati használatra!

Mint említettem, amikor ezt a posztot írom, még nem tudhatom: feltételezéseim beválnak-e. Ám ismerve ezt a társaságot, tartok tőle, hogy igen sőt, talán még rosszabb is lesz!

Egy biztos: ezzel a “politikusi” garnitúrával, mellyel Magyarország ma “rendelkezik”, nemhogy Európába, de még Ázsiába sem juthatunk! Bár ha mondjuk Afganisztánra, Kazahsztánra, netalán a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságra gondolok, akkor az Ázsia-opciónak még lehetnek esélyei!

… és ezt …

… szendamondja!