Gyermekmagyarország álma

A magyar társadalom elsöprő többsége majd’ negyedik esztendeje és immáron szinte naponta tapasztalhatja meg a saját bőrén az Orbán-rezsim “áldásos” működését: reálértéken (is) csökkenő jövedelmek, eget verdeső mértékű adók, rakás szám megszűnő munkahelyek, fokozódó nyomor (4 millió nélkülöző!), polgárjogoktól való megfosztás, saját és gyermekeink jövőjének felélése (stb.). Ennek ellenére nyoma sincs semmiféle tömeges lázadásnak, mert a többség még mindíg csöndes, még mindíg kűzd és bízva remél. … Hogyan? Miért? Miben?

Különösebb illúzióim soha nem voltak a magyar társadalom szabadságra való érettségével kapcsolatosan. Talán csak egyszer, egyetlen egyszer hittem benne egy rövid ideig, hogy lehet ebből az országból egy élhető, jól működő és sikeres köztársaságot fabrikálni. Ámde a fiatal felnőttként megélt 1980-90-es esztendők fordulójának Nagy Lendülete hamar elenyészett a Közből, s egy szűk értelmiségi elit által kivívott és a kezébe erőltetett szabadságjogával már a legelső alkalommal is visszaélt: a gyors és gyökeres rendszerváltás, az ország modernizálása (“Tudjuk! Merjük! Tesszük!“) helyett a fontolva helybentopogást (“A Nyugodt Erő“) választotta.

Mindezt azért, mert Közösségünk szinte minden tagjában meg van ugyan a vágy a szabadságra, de nincs igény a Szabadságra! Az előbbi körülbelül azt jelenti, hogy közülünk sokan legszívesebben születésüktől halálukig élnék a boldog gyermekkort, amelyben minden nap biztosított a reggeli, a tízórai, az ebéd, az uzsonna és a vacsora. Bármikor rendelkezésre áll a kényelmes ruha, a szép játék, a jól felszerelt játszótér, a vidám krándulás és az önfeledt nyaralás, mert mindezekről rendszeresen gondoskodik a Jó Szülő, a szerető szívű és figyelmes Állam. Míg az utóbbi a terhes felnőttséget jelenti. Azt, hogy önállóan köll gondolkodni, önállóan köll megtervezni a Jövőt és önállóan szükséges gondoskodni arról, hogy annak minél több feltétele létre jöjjön. Azt, hogy magunk teszünk magunkért, hogy megfontoltan és körültekintően választjuk meg azokat (politikusok), akikre a magunk által meghatározott közös ügyeinknek a magunk által előírt módján történő intézését bízzuk. Azt, hogy tudomásul vesszük: az Állam mi vagyunk (és nem valami önálló egzisztencia, rajtunk kívül és fölöttünk álló lény), s ha ügyintézőink közül egy vagy több hazug, magánakkapari, tolvaj kólkernek bizonyúl, akkor azokat messzire zavarjuk, helyükre pedig megfelelőbbeket (annak tűnőket) űltetünk, függetlenül a magukra aggatott pártjelvényektől.

Gyermekmagyarországnak tehát terhes a Szabadság, azzal élni nem akart, kezdeni vele bármit nem tudott. Ezért osztán választások sorozataival addig erőltette bele az Állam kezébe a saját jogait, míg a legutóbbival (2010) sikerült megszabadítani önmagát az egyébként vágyott szabadságtól is. Most ott tart, hogy már se reggeli, se tízórai, se ebéd, se uzsonna, se vacsora, … a múló esztendők temetik maguk alá a kényelmes ruhák, a szép játékok, a jól felszerelt játszóterek, a vidám kirándulások és az önfeledt nyaralások emlékeit, mert a mindent megígérő és önálló életre kelt Államról kiderült: csak önmagát szereti, csak önmagával szemben figyelmes, s nem egy jó szülő, hanem egy, a hatalom alkoholának mámorában napi rendszerességgel fetrengő, famíliájának tagjait folyamatosan sanyargató, ütlegelő családfő csupán. Olyan Államapa, aki eleszi csemetéitől az utólsó falatokat is, aki lerángatja róluk a ruhát, a cipőt, eladja fejük fölül még a házat is, csak hogy tovább élvezhesse bódulatát, s bár időnként nagylelkűségi rohamai támadnak, de azokat hamar kompenzálja egy alapos veréssel.

Gyermekmagyarország ma vár és remél. Olyan, mint az alkoholista szülő gyereke: szereti Apukát, mert amikor nem részeg, “rendes” tud lenni. És valóban: két – egyre gyakoribb és hosszabban tartó – tombolása között néha oda-oda vet neki egy-egy filléres cukorkát, s megsímogatja azt a buksi fejet, amelyet egyébként csak ütlegelni tud, s megígéri holnaptól/a jövő héttől/a jövő hónaptól más lesz, megváltozik, jobbra fordul minden. Gyermekmagyarország ezeket a ritkuló pillanatokat várja, s reméli, hogy Államapuka egyszer csak kijózanodik, leszokik a szeszről és normálisan kezd viselkedni. Úgy, ahogyan a szomszéd családokban, amelyekhez idősebb és/vagy bátrabb testvérei egymás után szökdösnek át úgy, hogy sokuk már látogatóba sem akar visszajönni. Hallja a figyelmeztetéseket, a jótanácsokat, hogy ne hagyja magát és tudja is ugyan: ez így nem mehet tovább! De félve szereti Államapukát: örömmel fogadja baksisként annak ezredét, melyet tőle elvett (pl.: “rezsicsökkentés”), s retteg az önálló cselekvéstől.

Gyermekmagyarország ismét szabadságra vágyik. Nem Szabadságra, hanem egy Jobb Szülőre, aki szerető szívvel és jóságosan gondoskodik róla. Ámde ez csakis Felnőttmagyarország lehet, aki nem hazudik neki, aki megmondja: sem holnaptól, sem a jövő héttől nem lehet még jobb, de ha mindenki kitartóan együttműködik, s nem hallgatnak a Részeges ígéreteire, ha végre hajlandóak felnőni és úgy is viselkedni, akkor néhány esztendőn/évtizeden(!) belül normalizálódhat a helyzet. Ámde ez már a Szabadság lenne! Az a bizonyos félelmetesen ismeretlen valami, amitől folyamtatosan menekül! És hiába mondják neki a szomszédba átszökött, ott is maradt, s egy ideje már békében, nyugalomban és (viszonylagos) jólétben élő testvérei, hogy vegye már tudomásul: az igenis működőképes és csakis azt lehet Életnek nevezni … nem hisz nekik. Nem mer! Talán már nem is tud.

Így osztán marad a fokozódó nyomor, a mind gyakoribb ütlegek, az egyre ritkább és vékonyabb baksisok világa. A Szabadság nélküli szabadság pár perces álma … sebes, zúzódásokkal teli testet takaró rongyokban éhezve, fázva.

… és ezt …

… szendamondja!

Élhető jövőt!

Nem éppen harmatos frissességű “primőr” ez az írás, melyet most mnden változtatás és komment nélkül idézni fogok, de garantálom, hogy “minőségét és szavatosságát kolátlan ideig megőrző”!

Mit kíván a magyar nemzet?

Itt ez a 12 pont, ami újra és újra aktuális, mióta csak megszületett. 165 évvel az első felolvasás után ismét a sajtó szabadságáért kell kiáltanunk. Cenzúra ugyan nincs, de nem kérünk a kormány uralta médiából, az ellenzéki sajtó elhallgattatásából, a népbutító álhírekből sem. Nem kenyeret és cirkuszt akarunk, hanem tényszerű és független tájékoztatást a valós helyzetről. Nem a hatalom igényének megfelelően átszabott képeket, hanem azt a valóságot, amiben élnünk kell.

A képviseleti demokráciában olyan képviselőket akarunk, akik átérzik annak a felelősségét, amivel felruháztuk őket, akik komolyan veszik, hogy a kormány (“ministerium”) felelős nekik, és nem ők a kormánynak. Azt akarjuk, hogy ne felejtsék el: a hatalmukat tőlünk kapták, és ehhez méltóan bánjanak velünk. Nem kérünk a lekezelésből, mert nem vagyunk ostobák.

Ha az “egyenlőség, szabadság, testvériség” jelszó első megfogalmazói most látnák, hogyan érvényesülnek nálunk az emberi jogok, gyaníthatóan újra lerohannák a Bastille-t. Nem akarunk a listák országa lenni. Azt akarjuk, hogy ne vallásunk, származásunk, nemünk, szexuális beállítottságunk és szokásaink, netán ismerőseink és politikai nézeteink, hanem tetteink, képességeink és gondolataink alapján ítéljenek meg bennünket. Nem akarunk szégyellni vagy titkolni olyasmit, amiről nem tehetünk. Nem Pistának akarunk “jók” lenni, hanem saját magunk akarjuk eldönteni, mire vagyunk alkalmasak. Nem annyit érünk, amennyink van, hanem annyit amennyi bennünk van.

Szégyelljük azt a kormányt, amely erőszakszervezetekkel akar félelmet kelteni. Nevetséges, hogy arra tartsanak fenn adóforintjainkból egy szervezetet, hogy vízi pisztolyos diákokra vadásszon, ugyanakkor egy időseket bántalmazó kormánytanácsadót védelmezzen. Nem akarunk sem félkatonai szervezeteket, sem besúgóhadosztályokat, sem masírozó félelemkeltőket magunk körül. Olyan országot akarunk, ahol a hatalom nem fél tőlünk, és nekünk sem kell félnünk a hatalomtól.

Szolidáris állampolgárok vagyunk. Olyan arányban akarjuk kivenni részünket a közterhekből, amilyen arányban erre képesek vagyunk. Nem fogadjuk el azt az adórendszert, amely a szegényeket egyre szegényebbekké teszi. Hiába akarják elhitetni velünk, hogy ez nekünk jó, mi nem csak számolni tudunk még, de a saját bőrünkön is érezzük az aránytalanságot. Elhisszük, hogy a kormány a javunkat akarja, de azt nem adjuk. Nem tűrjük, hogy ne csak az út szélén hagyják a már ott lévőt, hanem autójukból kiszállva még az árokba is rúgják. Sem táblagyárosokat, sem baráti vállalkozásokat nem kívánunk támogatni.

Az úrbérnek számos formája létezett: a robot, a dézsma, a pénzbeli fizetés vagy az ajándék. Jobbágyok vagyunk tehát, annak tekintenek bennünket, hiszen a közmunka, az ötletszerűen ránk rótt terhek, a kenőpénz, a korrupció jelen vannak életünkben, sőt most már a röghöz kötés is. Nem közmunkaprogramot akarunk a beígért egymillió munkahely helyett. Nem akarunk és már nem is tudunk kenőpénzt adni, sem az orvosoknak, sem a hivatalokban, sem a hatóságoknak. Nem kérünk többet a korrupcióból, amely eddig is része volt az életünknek, de amelyet az ország jelenlegi vezetői tettek a rendszer lényegi részévé. És nem akarjuk, hogy röghöz kössenek bennünket, hanem azért akarunk itt maradni, mert itt jó élni.

A bíróságok függetlenségét kikezdte, az alkotmánybíróságot gúzsba kötötte kormányunk. Rendszerváltóink nem a kalaptartón bólogató kutyák testületét hozták létre, hanem olyan szervet, amely felette áll a kormánynak, és illetékes bírája a mindenkori hatalomnak, amely megvédi az állampolgárok alkotmányát. Azt az alkotmányt, amely nem játék, amelyet sehol a világon nem változtatnak percenként, mert az nem notesz, amiből ki lehet tépni a lapokat. Nem rosszul összeragasztott Alaptörvény-makettet, hanem szilárd, a polgárt az állammal szemben védelmező Alkotmányt akarunk, hozzá független igazságszolgáltatást és feladatát ellátni képes Alkotmánybíróságot.

A Nemzeti Bank garantált függetlensége az infláció elleni legfontosabb biztosíték. Független Nemzeti Bankot akarunk tehát, az élén pénzügyekhez értő, szuverén elnökkel, és nem a miniszterelnök jobb kezéről lehúzott kesztyűbábbal. Nem kérünk a további destabilizációból, mert ez a játék a mi zsebünkre megy.

Ma nem csak a katonáink vannak külföldön, hanem lassan minden ismerősünk, pedig nem viszik őket. Mennek maguktól, és nem lehet őket hibáztatni érte. Az elmúlt három évben többen mentek el Magyarországról, mint ’56-ban, mi viszont nem azért akarunk elutazni, mert muszáj, mert már nem tudunk itt életben maradni, hanem azért, hogy világot lássunk, és tapasztalatokat szerezzünk, de utána jó érzéssel hazajöhessünk, mert itt vagyunk otthon. Nem csak maradni nem akarunk kényszerűségből, de menni se.

Nem vagyunk hajlandóak politikai nézeteink miatt bűnhődni csupán azért, mert egy parlamenti kétharmad úgy gondolja. Nem akarunk koncepciós pereket. Békésen, de határozottan állunk ki a jogainkért, és nem fogunk meghátrálni minden megfélemlítés ellenére sem, mert változást akarunk, és azt ki is fogjuk kényszeríteni.

Uniót akarunk, de egész Európával. Büszke magyarok akarunk lenni, nem szánalom tárgyai vagy elrettentő példa. Nem leszünk bevándorlók, a nemzetközi eszmecseréknek alanyai és nem tárgyai akarunk lenni. Nem elszigetelődni akarunk, hanem nyitni, mert nem félünk a külvilágtól, mert képesek vagyunk átérezni az átalakuló-globalizálódó világ kihívásait, és meg tudjuk állni helyünket a versenyben. Az ország vezetőitől pedig elvárjuk, hogy ne akadályozzanak ebben, hanem segítsenek.

Egyenlő, szabad, testvéri Magyarországot akarunk, és élhető jövőt!

Rendszerszolgák

A “Rendszerszolga” egy egészen speciális emberfajta, amelyet nem lombikban és génmanipulációval (bár vannak erre utaló jelek is!), hanem a retrográd szocializációval tenyészt ki a mindenkori Diktatúra. A Glóbusz számos pontján rájuk lelhetünk, de a tapasztalatok szerint földrajzilag (és leginkább) az úgynevezett “Volt Szocialista Országok” területén fordulnak elő leggyakrabban és a legnagyobb példányszámban, lévén itt találják meg a létfenntartásukhoz legkedvezőbb környezetet.

A Rendszerszolgának alapvető ismérve az, hogy a saját vélt, avagy valós tehetségét csakis úgy gondolja/tudja kibontakoztatni, hogy keres magának egy Ánuszrózsát, amelynek nyalogatásáért cserébe, az ippeg Aktuálistól kap egy-két(sok) nyelvecskét, amelyek ugyanezt teszik az Ő végbélnyílásával és persze hasonló szándékkal, ugyanezen “ellenszolgáltatásokért”  cserébe. … Ez bennük a közös!

Ami azonban megkülönbözteti őket, hogy az “Egyik Alnem”-be tartozó azt hiszi, hogy az Űrgyűrű tisztántartása mellett ő még dolgozhat/viselkedhet “Szakemberként”, míg a “Másik Alnem” tagja önnön évtizedes gyakorlata alapján pontosan tudja, hogy ez lehetetlen! … Rendszerszolga ugyanis semmi mást nem tehet, mint kiszolgál: annak akaratát, akinek a segge a szája előtt van!

Vidnyánszky

 

Fekete György, a betákolmányozott Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke már egy tapasztalt Rendszerszolga, akinek eszében sincs azt hinni, hogy őt azért emelte stallumára az Ippeg Aktuális, hogy ott ő “szakmai munkát” végezzen. AgyaláGyörgy, egy a Kádár-rendszer által, az ő “Ötvenhatos tevékensége” okán nemegészen 24 óráig (ebben már benne van az ÁFA is!) üldözött “értelmiségi”, aki kénytelen volt rendszerelnyomatását úgy elviselni, hogy már az ötvenes évek végén párt- és egyéb székházak belsőtervezésére fogták (a gaz kommenisták!), osztán már a hatvanas években is nem egyszer száműzték Külföldre, az ottani kiállító pavilonok felépítésére (a gaz kommenisták)! Persze mindezt szinte ingyé’ (majdnem akkora? fizetésért, mint amennyit a későbbi Gaz Kommenisták, meg a Liberbolsik kaptak Recsken!), így aztán alig tudta üzemeltetni a (neki gazkommenistailag megengedett) magánirodáját, illetve fizetni felesége (az akkor is gyönyörű) Sunyovszky Szilvia, egykori színésznő és volt orbánhostes számláit.

 

Fekete, miután megörökölte a Tákolmányos Pozíciót az ezt kiharcoló (köpködö, nyálazó, fröcsögő, nyaló?), hozzá hasonlóan Rendszerszolga Makovecztől (kinek ugyanolyan és bevallott averziói voltak a már a Vidnyánszky által is emlegetett “liberálisok”-kal szemben!) pontosan tudta, hogy mi a dolga. Művészet? Piha! … Szorgalmasan nyomon követte a Hájas Focista és Barátai által finanszírozott sajtóorgánumokat (Magyar Nemzés, Agyar Hírlap, RémHír és Tahó Tv), s az azokból megismert Pártirányvonal alapján ordenáré nyilatkozatokat tett. Ámde ezek miatt néhány MMA-tag (a nem kellően rendszerszolgák) kissé felháborodtak és lemondásra szólították fel a Mindenrendszer Avatott Szolgáját!

 

Január végén az MMA elnökségében ezért szó-szót követett, osztán a Korábban Felháborodottak úgy döntöttek, hogy a Rendszerszolga szolgálja csak tovább a NER-t, ők meg áprilisig … de lehet, hogy tovább is! … légzőmaszkokkal fognak bejárkálni az MMA-ba, meg persze a Pénztárba – magukból is ezáltal Rendszerszolgákat csinálva!

 

Fekete Rendszerszolga egyébként nem egy buta, élhetetlen ember. Hasonlatosan Vidnyánszky Rendszerszolgához, ő is a lehető legtöbbet igyekszik kipréselni azon Ánuszrózsa Tulajdonosából, melyet ő szapora nyelvcsapásokkal illett napi negyvennyolc órában. Ráadásul még önzéssel sem vádolható, hiszen a szakmailag már jó két évtizede “láthatatlan” feleségének is kibrusztolta(kinyalta) a Kossuth-díjat, s gondolom a szintén Rendszerszolga Asszonyság előkelő helyen szerepel már azon a Listán is, melyről a következő – haláleset útján létre jövő – üresedés okán kiválasztják majd “A Nemzet Színészé“-t. … “szakmailag”!

 

Károly

 

 

Sokáig tanakodtam, hogy ki legyen az a bemutatandó Harmadik Rendszerszolga, aki kellően emblematikus képviselője ezen emberfajtának. Számos jelöltem volt erre (pl. a Táncsics-díjazása okán is elhíresült Szaniszló Izéke), de végül osztán Károly Benedek mellett döntöttem, mert valószínűleg ő a leghülyébb ebből az egész díszes társaságból!

 

Ez a fiatalember az egyik mellékszereplője az elhíresűlt, Orbán-féle “katasztrófamentő” videónak, melynek egyik jelenetében a Hős Miniszterelnök (oldalán a nemkevésbé Hősies Belügyminiszterrel) pár száz méteren át megkocsikáztatja a napok óta hófogságban sínylődő, bevásárlásból a lerohadt kamionjukhoz visszaigyekvő csíkszeredai párocskát. Ő az, akiről a videó közzé tétele után alig huszonnyégy órával később kiderült, hogy ugyan csíkszeredai, de nem kamionos, hanem ippeg pont munkanélküli, ráadásul ezek szerint két(!) felesége van. Aki (felkutatott Facebook-profilja szerint) kissé Szálasi-imádó, aki így az erdélyi nácibiznisz egyik parányi ügyfele és aki ezen “vendégszereplésével” a “Százhetvenhatodik Alabárdosa” a “Magyarországon minden a legnagyobb rendben van!” című fideszes-habonyárpis, parasztvakító népszínműnek.

 

Károly tehát egy Rendszerszolga, ráadásul a leghülyébb, az úgynevezett “Ingyenes” változatból. Nem tudhatom, hogy videoszerepéért kapott-e valamit, s ha igen, akkor mennyit. A lényeg ugyanis az, hogy Külhoniként hajlandó volt részt venni egy Belhonra szóló csalásban, s hogy jövőre minden bizonnyal hajlandó lesz majd részt venni egy még ennél is nagyobb Csalásban, mikoris (“Pótárpi“, fidesznyik képviselő és Rendszerszolga elképesztő törvényjavaslata értelmében) titkos választóként levélben leadott szavazatát, a jelenlegi Állampárt, “szükség esetén” mint egyfajta “Jolly Joker“-t használhatja fel a voksok összeszámlálásakor!

 

És mindezt miért? Lehet, hogy majd valamikor a hóna alá nyúlnak (tán már meg is tették), s kap valami közepesen jólfizetett szinekúrát mondjuk a Pucipüspöktől. De neki szerintem az lehet a legnagyobb fizettség, hogy ő Odakintről, mint “Jómagyar“, megmondhatja és meghatározhatja nekünk, “Rosszmagyarok“-nak Idebentre, hogy miként vélekedjünk Szálasi Ferencről, hogy ki legyen majd Magyarország miniszterelnöke, kik és milyen törvényeket alkossanak nekünk, idebentieknek, s hogy ő ezáltal egy “történelemformáló személyiség” lehet, aki segített legyőzni a magyarországi “liberálbolsevik-kommunista-zsidó” hadakat!

 

Végszó

 

Amit egyetlen Rendszerszolga sem képes felfogni, az a Történelem Üzenete (pláne, hogy azt igyekeznek rendszeresen meg is hamisítani – elsősorban önmaguknak!). Az az Üzenet, hogy az őket kitenyésztő Rendszer (a Diktatúra) elébb-utóbb óhatatlanúl összeomlik, s a Tündöklés időtartama az évszázadok múltával egyre rövidül. A fentebb említettek bele sem gondolnak, hogy mi lesz velük azután, ha a minden létező, a Károly-félék közreműködésével is megkísérelt csalások ellenére is a honi többség úgy dönt: “Nem tetszik a rendszer!” Azt még megértem, hogy Fekete Rendszerszolga ilyesmivel nem törődik, hiszen nyolcvan esztendősként már csak a maga (sívó homokra épülő) emlékművével törődik azzal, hogy beírja magát a történelembe (nem fog neki sikerülni, a Bukás után pár hónappal már csak néhányan fognak emlékezni rá!). No de az élete delén lévő Vidnyánszky Rendszerszolga? Ő vajon mit lát maga előtt? Milyen a jövőképe? És milyen Károly Rendszerszolgáé? Ő vajh’ miféle elképzelésekkel rendelkezik?

 

Komolyan azt hiszik, hogy az általuk gerinctelenül támogatott Rendszer létrejöttével véget ért a történelem? Hogy rendszerszolgálatukkal megállíthatják az Idő Kerekét? Komolyan?! Nekik azt javasolnám, hogy nézzék meg “Marabu” eme zseniális karikatúráját, …

 

 

… s gondolkodjanak el rajta alaposan! … Ha még tudnak, s ha van még mivel!

 

A diktatúrák bűneiért eleddig még minden esetben a Rendszerszolgák fizettek meg! Szinte soha nem annak Legfőbb Haszonélvezői, Tulajdonosai!

 

… és ezt (nem csak) …

 

… szendamondja!