Kellemes Húsvétot!

Kellemes Húsvétot szeretnék ezúton is kívánni minden kedves Olvasómnak, Kommentesemnek, tehát Köztársamnak és Barátomnak … különös tekintettel időnkénti szerző-, tettes- és kvaterka-társamra, emigrant Köztársamra!

Ámde ha ünnep, akkor elengedhetetlen valamiféle ajándékot is átnyújtanom, s mivel blogom erősen “közéleti”, azon belül is a kriticista, hülyeségútáló változat, ezért osztán ünnepi ajándékként az alábbit nyújtanám át így, elektronikus formában (az animgif.-ért hálás köszönet Maria kollegínámnak!):

           

Tehát mégegyszer: Boldog Húsvétot Mindenkinek!

… és ezt …

szendamondja!

Reklámok

A keresztényüldöző kompjúter

Kilenc hónappal az eredeti határidő után a Központi Statisztikai Hivatal végre közzé tette a 2011. évi népszámlálás adatait. Ezekből az olvasható ki, hogy fogy a magyar, de különösen fogy a “keresztény magyar“. A magyarázkodások bullshitgenerátorai tegnap óta már teljes üzemben működnek – különösen a katolikusoknál!

Tizenhét hónap és tizenkilenc milliárd forint. Ennyi ideig tartott és ennyibe került (jutott ebből Simicskaorbánnak is 400 milla!), mire a KSH nagynehezen feldolgozta azt a 11,4 milliónyi kérdőívpárt, melyet a 2011. évi népszámlálás idején gyűjtött össze. Eredetileg ugyan tavaly júliustól akarták közölni az adatokat, de akkor az illetékes, Vukovich Gabriella elnök bejelentette, hogy “kicsit megcsúszott a feldolgozás“, majd idén márciusra tolta ki a végleges határidőt. Ezt – mint látjuk – sikerült is betartani. Hogy mi volt a csúszás oka (sőt, hogy egyáltalán volt ilyesmi) arról az elnök asszony a tegnapi sajtónyilatkozatában már nem tett említést, pusztán kijelentette, hogy a magyar adatfeldolgozás sebessége a környező országokéhoz viszonyítva a “közepes mezőnyben” foglal helyet, majd mosolygósan aláhúzta, hogy a közzététel majdnem pont egybe esett a Húsvéttal, amely szerinte “a kereszténység legnagyobb ünnepe”.

Nos, lehet hogy így van, de a közölt adatok alapján a keresztényeknek, pontosabban magyarországi egyházaiknak nincs okuk ünnepelni. Köztudott ugyanis, hogy akárcsak a 2001-es kérdőívbe, úgy a 2011-esbe is a kormányzat beleerőltette a vallási hovatartozásra vonatkozó pontot is. Hogy mi az ördög köze van a KSH-nak, s rajta keresztül az államnak ahhoz, hogy ki vallásos és melyik felekezethez tartozik, azt tizenkét esztendővel ezelőtt az ötlet kiagyalóin kívül még nem értette senki. Csak pár hónappal később (érdekes, hogy akkor a KSH mennyivel gyorsabb tudott lenni! … vajh’ miért?) derült ki, hogy szokás szerint itt is a költségvetés fosztogatásáról, azaz pénzről volt szó. Egészen pontosan arról, hogy a magánszemélyek által az egyházaknak felajánlható egyetlen adószázalékot mennyivel egészítse ki az állam.

Az akkor még hatályos, eredetileg a Horn-kormány által az egyházakkal kötött megállapodás szerint, a felekezetek nem a nekik ténylegesen felajánlott, hanem a teljes szja. egy százalékát kapják meg, de olyan arányban, ahogyan a valós felajánlások történtek. Bár már ez is egy kicsit “necces” volt, hiszen így az egyházak olyan polgárok adóiból is részesedtek, akik egyiküket sem akarták támogatni, de ezt még talán el lehetett fogadni. Az első Orbán-kormány azonban ezt a módszert már áttolta az elfogadhatatlanság határán úgy, hogy a népszámlálási ívbe belegyömöszölt, vallási hovatartozást firtató kérdésre adott válaszok száma és aránya alapján kezdte osztogatni az szja-százalékokat, elszakítva azt a tényleges felajánlások, tehát a polgárok (már eleve kissé megerőszakolt) akaratától.

A 2001-es népszámlálás legnagyobb anyagi nyertese így természetesen a Katolikus Egyház lett, de nem volt okuk panaszra a reformátusoknak és az evangélikusoknak sem. A korabeli adatok szerint 10,2 millió honpolgár közül 5,5 millióan vallották magukat katolikusoknak, 1,6 milliónyian reformátusoknak és 304 ezren evangélikusnak. Bár ez csupán a vallási (érzelmi) és nem a ténylegesen aktív felekezeti hovatartozásra vonatkozott, az Orbán-kormány (és valamennyi utóda) mosolyogva nyújtotta át a “lét” nekik, amelyet azok vonakodás nélkül zsebre is vágtak (az “egyebekkel” együtt).

A polgári akarat ilyeténként történt, ismételt jogi megerőszakolásából származó, tehát méltatlanul folyósított adóforintok egy évtizeden át csordogáltak be a hivatásos egyházfik zsebeibe, egészen a 2011-es adóév zártáig. Ekkor ugyanis kiderült, hogy az “egységesen-igazságosan-és-arányosan” átalakított személyi jövedelemadózás rendszere az egyházak szempontjából (is) “beadta” az egyetlen kulcsát: nem csak a felajánlott, de a ténylegesen befolyt adó összege is alaposan megcsappant (utóbbi kb. 500 milliárddal!), s így “Isten Szakmunkásai” is jóval kevesebbet kaphattak csak a megszokottnál. Ámde: “Ahol a Szükség, ott a Segítség is!” A TeremtőSemjén Apostol, a Katolikus Egyház (kissé eltompult, pacsirtavadász) Dárdahegye “személyében” – kinyújtotta kezét nélkülözésre ítéltetett hivatásos szolgái felé, melyből csak a katolikusok úgy 5 milliárdnyi “gyorssegélyt” markolhattak ki. Meg is nyugodtak hát a kedélyek, s egyházfiaink az állami önkény folyósította milliárdok melegéből nézték végig, ahogyan ugyanezen állami önkény kihajigálja az “egyház” kategóriából azokat a felekezeteket, melyek valóban engedelmeskedve a Jézusi Parancsnak, elesett embertársaikon igyekeztek segíteni (kirívó példa az Iványi Gábor-féle Magyar Evangéliumi Testvérközösség esete!). Ámde az Úr (avagy az Ördög) újabb próbatételt tartogatott a számukra!

A tegnap közzé tett KSH-adatok szerint ordas mértékben megcsappant a “nagy” keresztény egyházak követőinek létszáma! Ahogy korábban a legnagyobb nyertes, úgy most a legnagyobb vesztes is a Katolikus Egyház lett: a 2001-es 5,5 millió után már csak 3,9 milliónyian (mínusz 1,6 millió) vallották magukat híveinek. Nem büszkélkedhetnek a reformátusok sem, akik ma már csak 1,15 milliónyian vannak (mínusz 450 ezer!) és és 214 ezerre csappant (mínusz 90 ezer) az evangélikusok tábora is!

Hát hogy az Istenbe … Ördögbe történhetett ez? Miért fordult el a vallástól több mint 2 millió ember mindössze tíz esztendő alatt? Miért van az, hogy szinte pontosan ugyanennyien vallották magukat felekezeten kívülinek (plusz 300 ezerrel összesen 1,8 milliónyian), illetve tagadták meg az erre vonatkozó választ (plusz 1,6 millióval összesen 2,7 milliónyian)?

Nos, a leginkább érintett katolikusok már tegnap készen voltak a magyarázattal. Az általuk beindított bullshitgenerátor azt köpte ki magából, hogy “A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkársága nem tekinti mérvadónak a vallási hovatartozásra vonatkozó népszámlálási adatokat, mert a 2011-es kérdésfelvetés eltért a korábbi népszámlálásokétól, így szerintük az eredmények nem alkalmasak az összevetésre“. … Hát ezt a magyarázatot még csak megmosolyogtam, lévén az adatok ismeretében egyetlen percig sem tartottam kétségesnek, hogy azokat a tisztelt püspöki konferencia majd “nem tekinti mérvadónak”. Az azonban már egy kicsit erőltetettnek tűnik, hogy szerintük a kérdésfeltevésben volt a hiba, lévén azt már a népszámlálás elindítása előtt is ismerhették, s ha akkor nem volt gondjuk vele, most mégis mit kifogásolnak? Ámde az ellenálhatatlan, taknyosan könnyes röhögés akkor robbant ki belőlem, amikor azt olvastam, hogy “Emlékeztettek arra, hogy a népszámláláskor, a vallási hovatartozásra vonatkozó kérdésre a számítógépes rendszer napokig nem fogadta el a választ, ha valaki katolikusnak vallotta magát” (muhahaha!).

Hát itten van kéremszépen a klerikális jobboldaltól oly’ megszokott konteó-gyártás legújabb terméke: a “Keresztényüldöző Kompjúter“! Úgy kétezer évvel ezelőtt a rómaiak még csak “ad bestiam” vetették Jézus Urunk követőit. Ámde azóta fejlődött kicsinyt a Világ (ellentétben a katolicizmussal), s most már bitekkel és byte-okkal marcangoltatják szét a pogányok Krisztus követőinek közösségét?! Gondolom hamarosan ki fog majd derülni az is, hogy azt a beste számítógépet, meg főleg annak szoftverjét még az Emútnyócévben szerezték be, s ezek a gaz liberálkommunisták (kiktől minden kitellik) szándékosan beleprogramozták a masinába az egyház- és vallásüldözést! … Jézusom és Máriám! Hát ezek tényleg itt tartanak már?! Önvizsgálat helyett összeesküvés-elméletekkel foglalkoznak?! És még el is várják, hogy azokat mi elhigyjük?! Zokszó és vita nélkül úgy, mint a vallási alaptételeket? Úgy, mint a klerikálnáci-fasiszta államhatalom naponta változó, “megmásíthatatlan” ideológiáját?

Mert a vallásoktól, pontosabban bizonyos egyházaktól való honi elfordulás magyarázata ennél sokkal egyszerűbb, prózaibb! A katolikus egyházzal a jónépnek az a baja, hogy szakmányban bújtatgatja perselyfosztogató, pedofil papjait és olyan embereket ajnároz, állít a gyülekezet tagjai elé példaképűl, kiknek közük sincs a vallás alapvető parancsolataihoz. Hogy templomi szószékeikről (különösen választások idején) nem Isten Igéje, hanem nettó pártpropaganda rezeg már bele évtizedek óta a hívek kagylófüleibe. Hogy Jézus helyett (már bő évtizede) egy felkapaszkodott, műveletlenül bunkó, köztörvényes bűnöző (Igen! Ő!) kritikátlan, vakhitű követését írja elő, mint vallási alapvetést. A reformátusokkal az a gond, hogy ők meg a náci-nyilas lelkészeiket igyekeznek megóvni még a saját híveik haragjától is. Hogy ezek a fasiszta tiszteletesek (emblematikus figura: ifj. Hegedüs Lóri, … de azért Balog tiszteletes-minisztert se felejtsük mán el!) szinte már a rendszerváltás óta harsoghatják tele templomaik légtereit a Jézusi Szeretet helyett az Emberi Gyűlölettel! Az evangélikusokkal meg az, hogy a híres “lutheránus tisztesség“-ből, szinte döccenő nélkül váltottak át egy magát jobboldalinak hazudozó, keresztény-ateista pártcsoport “eltartott ügyfelé“-re. Mindannyiukkal pedig az a Jónép hatalmas, de nagyon hatalmas gondja, hogy kilóg alóluk a pénzimádat kilóméteresen hosszú és szőrösen büdös lólába! Hogy miközben semmiféle módon nem kívánnak részt vállalni a közteherviselésből, folyamatosan kotorásznak könyékig úgy az államkasszában, mint híveik zsebeiben. Az, hogy …

De nem folytatom, hiszen a Sátánnak és az Ő sámánjainak nem fog megrezdülni lelkiösméretük (lévén nekik ilyesmijük nincs!) attól, hogy a fejükre olvasom bűneiket. Mi pedig enélkül is tudjuk, hogy mi az Igazság!

… és ezt …

szendamondja!


A szar húzza le a vécét (II.)

Alábbi posztomban veretes kövéri mondatokat fogok citálni. Gyöngébb gyomrúaknak javaslom: mielőtt folytatnák az olvasást, vegyenek be legalább két Daedalont! Garantálom a hatást, hiszen ezért tudtam én is végig írni ezt az egészet.

      

Kövér nertárs, aki közel három milliónyi tudatlan honfitársunk jóvoltából, továbbá Fel- és Alcsút, valamint a Részek Örökös Ura kegyelméből ma méltatlanul viselheti “A Magyar Országgyűlés Elnöke” címet, a minap alaposan belenyilatkozott a nagymagyar sajtóba. A valamilyen oknál fogva “mérsékelt konzervatív”-nak tekintett (Simicska által “megnyergelt“) Heti Nyálas nevű pártlap szervilisen alázatos, újságírónak álcázott diktafonjának adott interjújában alaposan lehordott mindenkit, aki csak szóval, tettel, avagy nem kellő mértékű hálelújázással lázadni merészel/merészelt a kormányzat ellen (a nyilatkozat tömör összefoglalóját lásd itt!).

“Egy demokráciában egyetlen alkotmányozó hatalom létezik: a nép, amely a választásokon mandátumot nyert képviselőin keresztül, a rögzített eljárási szabályok alkalmazásával gyakorolja ezt a jogát. Az az elképzelés, hogy az Alkotmánybíróság akár az alkotmányt is vizsgálhatná, az alkotmányos jogállam, a demokrácia halálát jelentené.”

Kövér nertárs mindezt azért tartotta szükségesnek megjegyezni, mert a múlt hét végén, a “Taláros Testületbe” még 2010-ben fideszileg beerőltetett Stumpf nertárs (aki még a jelölésre vonatkozó törvény minimumfeltételeinek sem felelt meg), valamilyen morális(?) kompenzáció okán a “Tákolmány Negyedik Módosításá“-val kapcsolatosan azon véleményének merészelt nyílvánosan is hangot adni, hogy ezzel az Országgyűlés kétharmados többsége “túllépett bizonyos alkotmányos normákat“. Márpedig ez ugye lehetetlen, hiszen a Kövér nertárs által is hangoztatott Orbán-misztika szerint a jelenlegi hatalom “együtt kormányoz a néppel“, azt – konzultációk útján – rendszeresen megkérdezve. Ám, hogy a Nép mikor is adott bármiféle felhatalmazást úgy a tákolmányozásra, mint annak immáron negyedik (gyökeres!) átírására, erről mikor is kérdezték meg őtet, arról már nem szól az interjú. Gondolom azért, mert ezt a Nyálas diktafonja “elfelejtette” megkérdezni. Igaz, erre nem is volt szükség, hiszen Kövér nertárs válaszolt rá: a Nép az alkotmányozó hatalmát a választott képviselőin keresztül és a rögzített szabályok szerint gyakorolja, mely szabályokat ugye – és ezek szerint – ezen képviselőknek bármikor jogukban áll megváltoztatni (megtették, nem is egyszer!).

Én most már csak azt nem értem, hogy amikor az a Kövér nertárshoz hasonló rengeteg ex-MSZMP-s nekiállt tákolmányozni, miért nem nyúltak vissza a történelembe, s írták bele a Förmedvényükbe, hogy “Minden hatalom a dolgozó népé, melynek élcsapata a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség“? Most nem is lenne semmi gondjuk, s ráadásul egyszer a büdös életükben végre őszinték is lettek volna.

“Ki is a demokrata? Én, aki szerint a nép szabad döntésén múlik az ország iránya, aztán négy év múlva lehet korrigálni, vagy az, aki a nép iránti bizalmatlanságában egy szűk grémiumtól várja, hogy a csillagok állásából, belekből és madárcsontokból olvassa ki, alkotmányosságisten mit üzen a földi halandóknak?”

Mint a fentebbiekből levezethető volt, Kövér nertárs szerint “a nép szabad döntése” tulajdonképpen a megválasztott képviselők “szabad döntés”-re való felhatalmazása, melyet csak négy évente lehet azoktól visszavonni (feltéve, ha ők, mármint az utóbbiak időközben másként nem döntenek). Igaz ugyan, hogy bő hat esztendővel ezelőtt Kövér nertárs Főnöke a “Kossuth Téri Vizelde” pulpitusán hátsó lábaira ágaskodva még olyasmiket ugatott, hogy a Népnek igenis joga van akár időközben is és akár az utcáról is elzavarnia a kormányt, no de egyrészt “Tempora mutandis“, másrészt – mint tudjuk – az egy népellenes és idegenszívű kabinet volt, melyet a zemberek 2006 őszén (az önkormányzati! választásokon) tulajdonképpen le is váltottak. Ami tehát akkor még igaz volt, az ma már nem az, különös tekintettel ugyanezen Főnök azon korabeli kijelentésére, miszerint “az Alkotmánybíróság döntése mindenkire kötelező, s az alól nincs kibúvó“.

Hát, most már van, nevezetesen “a nép (képviselők) szabad döntése“, s ezért amikor Stumpf nertárs (aki még csak nem is Fidesz-tag! – mint azt Kövér nertárs szükségesnek tartotta aláhúzva megjegyezni) olyasmiket merészel mondani, hogy még az alkotmányozó hatalom sem lehet ellenőrizetlen, akkor a nevezett nemfidesztag nertárs egyrészt nép(képviselő)felségsértést követ el, másrészt egy szűk (ma 15 főre dúzzasztott) grémiumnak vindikálná azon legalapvetőbb népjogokat, melyeket ugye egy annál jóval népesebb (jelenleg 265 fős) testület gyakorol! Ebből pedig immáron mindenki számára nyilvánvalónak köll lennie az, hogy ki is itten a demokrata és ki nem az, illetve hogy a kategorizálást minő ismérvek alapján szükséges elvégezni!

“Óriási a különbség az egykori fideszesek és a mai diák-tüntetők között. Akik ma a ‘röghöz kötés’ ellen tiltakoznak, még átgondolni sem képesek, mi ellen menetelnek, nemhogy olyan morális alapról tennék ezt, mint mi annak idején. (…) Ezek a fiatalok beleszülettek egy működő demokráciába, amelyért annak idején tenni is kellett.”

Kövér nertárs szerint tehát azok, akik már beleszülettek a demokráciába, s most tüntetni merészelnek jogaik csorbításai ellen, azok nem lehetnek demokraták – mert ugye élnek a demokratikus jogaikkal. A “demokraták” csakis az “egykori”, meg a mai “fideszesek” lehetnek. No, nem az összes (mint pl.: Fodor Gábor, vagy Ungár Klára), csak azok, akik ma a jogokat csorbítják (bár nem beleszületettek), illetve nem tiltakoznak (bár beleszületettek). Az előbbiek közé soroltatik manapság például Fekete műakadémikus, Pozsgay tákolmány-koncepcionáló és még számos ex-MSZMP-s (élükön Kövér nertárssal), utóbbiak közé pedig azon ifjak, akik (a fideszes és főleg jobbikos káderkeltető) HÖK-ökbe, EHÖK-ökbe, HÖOK-ba tömörülve, az előbbiekkel vállvetve harcoltak “a magát ‘SZDSZ’-nek és ‘MSZP’-nek nevező, az országot többször is tökre tevő társaság” ellen.

Ezek a “demokrata” ifjak azok, akiknek egy részét a liberálbolsevik egyetemi ízlésterroristák a szélsőjobb (Jobbik?) karjaiba taszajtottak, bár többségüknek sikerült “megkapaszkodniuk” a nemzeti konzervativizmus táptalajában. Ezek a “demokrata” ifjak azok, akik épp a minap leplezték le azt a “liberális hálózat“-ot, mely az ELTE BTK-n György Péter esztéta vezetésével már évtizedek óta mérgezi “neomarxista nézetek által átpolitizált tananyagával” a feltörekvő és tanulni vágyó ifjúságot. “Demokrata” továbbá az az ifú(?) is, aki az “Ultras Liberi” nevezetű széljobbos “focidrukker“(!) társaság nevében kijelenti, hogy a felsőoktatás lerohasztásában “a kormánynak van igaza és jól csinálja amit csinál“, s az ez ellen tüntetni merészelők (a nyílvánvalóan antidemokraták) …

       

… pedig a soros tüntetésükről visszatérve  “velünk találkozhatnak … az egyetemen és majd mi megválogatjuk, hogy kik jöhetnek be az egyetem területére, ha már a rektor képtelen erre!“.

De csakis antidemokrata lehet pl. az a Kis János filozófus, aki a legújabb “Magyar Narancs“-ban megjelent írásában (rövid ismertető itt!) úgy véli, hogy az ország mai helyzete “leginkább a két világháború közötti parlamentáris autoritarizmusra hasonlít, amikor volt Országgyűlés és abban több párt volt, de volt egy leválthatatlan kormányzó párt, amelynek nem nagyon kellett az ellenzékével törődnie. A két világháború közti rezsimre emlékeztet az állam túltengése és a gazdasági nacionalizmus is. A Horthy-kultusz mindehhez igen jól illeszkedik.“, s akinek ezen véleményét tulajdonképpen kitűnően bizonyítja az elébb idézett “focidrukker” beszólása is, lévén az élénken emlékeztet arra a “Turul Szövetség“-re, mely az 1920-as esztendőkben kipofozta az egyetemekről a szerintük oda nem való hallgatókat (hallgatólagos jóváhagyásával a korabeli hatalomnak és az érintett alma materek rektorainak)!

És nyílvánvalóan csakis antidemokrata lehet az a Hegyi Gyula is, aki szóvá merészeli tenni, hogy az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja hatalmi megrendelésre kitíltja a közterület-elnevezhetőségi listáról azt a Lukács Györgyöt, akinek “munkásságát a nemzetközi szellemi életben amúgy egymagában is sokkal többen ismerik, mint … (a nevezett Kutatóközpont) … összes tagjáét és munkatársáét együttvéve“. Közben pedig – mint “bölcsészettudományi kutatók”-nak! – szavuk nincs a Hitler-bérenc Wasskeresztes gróf, a Szálasi-hívő Nyírócska, meg a széljobber Cécileszbika emlékének és munkásságának közterületi átfestése/megörökítésével szemben!

Az Örökké Élő Géza az egyik ’90-es évek eleji kabaréjában az ilyen újsütetű keresztény-nemzeti-konzervatív-demokratákról azt mondta, hogy “Te! Most már ott tartunk, hogy lassan a szar húzza le a vécét!” … Hát már ott tartunk. … A szag is olyan. … Bennem meg elmúlt a Daedalon hatása, így e posztnak most itt a vége!

… és ezt …

szendamondja! … =>

És még néhány elképesztően hányingeres “Best of Kövéritt! … Szódabikarbóna (azaz: nátrium-hidrogén-karbonát EHHEZ?! Nincs az a gyár, ami bírná!) 😦 és 👿


A melegvíz felfedezése

Vasárnap három településen is lezajlott egy-egy időközi, önkormányzati választás – tulajdonképpen tétek nélkül. Fideszék most trumfálnak, szociék meg magyaráznak, a “lényeg” pedig nem változott egy kummányit sem.

Azt mondja Molnár Zsolt, az MSZP fővárosi elnöke (aki pártjában a kampányokért is felelős), hogy bár jelöltjeik elhasaltak a vasárnap megtartott mindhárom időközi, önkormányzati választáson, de ezekből (bele értve a soproni, a szolnoki és a dunaföldvári szoci győzelmeket is) “…országos tendenciákra vonatkozó következtetést nem szabad levonni“, legfeljebb tanulságokat.

Bár nem szoktam feltétlenül, s pláne szakmányban egyetérteni a szocikkal, ezúttal ki köll jelentenem: a legteljesebb mértékben egyetértek Molnár úr megállapításaival. Hiszen annak, hogy egy két-három ezer lelket számláló településnek ki a polgármestere (és mely párt jelöltjeként vált azzá), kik ücsörögnek az öt-hat fős képviselő testületekben (és mely pártok színeiben), az legfeljebb csak a helyieket érdekelheti, ám az országos erőviszonyokra semmiféle befolyást nem gyakorol. Ugyanez vonatkozik az ilyen településekből álló országgyűlési kerületekre is, ahol csupán általános választások idején van tétje a mandátum elnyerésének, míg az időközi megüresedések miatt rendezett voksolásoknak nem sok – kivéve ha a parlamentben olyan csekély a kormánypárti többség, mint pl. 2002-06 között az akkori MSZP-SZDSZ koalíciónak volt. Ippeg ezért a baloldal, a maga szoksásos, a szimbólumokra érzéketlen “gyakorlatiasságával”, ilyesmikre nem is nagyon szokott “rákészülni”: csekély jelentőséget tulajdonítva nekik, mindenkoron kevés pénzt és energiát ráfordítva kampányolt csupán.

A racionalitás szempontjából még ezzel is egyet tudnék érteni és nem csak azért, mert tudomásul veszem a “tét nélküliség” tényét. Hanem azért is, mert egyszerűen el köll fogadni azt a factumot, hogy bizony vannak országunknak olyan részei, amelyekben a választásra jogosultak talán még (ha lenne ilyen) a vécésnéni választásokon is kizárólag pártszimpátia alapján voksolnának. Ahol egyáltalán nem számít, hogy a kedvenc (mára “egyházzá” átlényegült) párt kit állít jelöltként – a narancsra mázolt Blöki kutyát, avagy akár Kubatov havi 400 ezerrel fizetett sittesgyilkosát – , némi K-listás rásegítéssel arra fognak voksolni. Ilyenre már számos példa volt eleddig, s általában csekély (30-35 százalékos) részvétellel. Majdnem hasonló a helyzet az olyan kistelepüléseken is, ahol a helyiek egyetlen megélhetési forrását az ottani Erős Ember vállalkozása, avagy a polgármesteri hivatal által fizetett közmunkák/segélyek jelentik. Ilyen helyeken még a K-listára sincs szükség: mindenki tudja, hogy “ha jót akar magának”, akkor elmegy szavazni és az “elvárt” négyzetbe skribálja az ikszét és mindenki abban a tudatban él, hogy ezt biza’ még ellenőrzik is. Utóbbira kitűnő példa a szintén hétvégi választás Tiszabőn. Természetesen a világon senkit nem akarok megvádolni törvénytelen választási befolyásolással, de a 88 százalékos részvétel, hogy finoman fogalmazzak … hm, nos … feltűnően szokatlan!

Ilyen helyeken tehát csakis szimbólikus jelentőségű a preferált párttal, illetve az Erős Emberrel szemben ellenjelöltet állítani. Győzelemre (talán) ugyan nincs esély, de vannak esetek, amikor az ilyesminek igenis van hatása a társadalomra, s ez az, amit a balodal egyszerűen képtelen megérteni. Tessék csak megnézni, hogy a múltban hány alkalommal fektetett eszméletlen energiákat úgy a Fidesz, mint a Jobbik ilyen időközi választások megnyerésébe, látszólag teljesen értelmetlenül! És tessenek csak megnézni, hogy siker esetén micsoda csinnadrattát csináltak ezekből! Lali király például tegnap nem volt rest az Országgyűlés folyósólyán kiállni a kamerák elé, s oldalán a meglehetősen hervatag győzteseivel …

… országos jelentőségűvé puffasztani a dunakeszi és a szentendrei eseményeket! Csinált ilyesmit az MSZP a szolnoki, a soproni, avagy a dunaföldvári győzelme után? Nem! És miért nem? Mert egyszerűen képtelenek felfogni a jelképek jelentőségét! Azt, hogy bár az ő sajtótájékoztatójukból jó, ha tíz másodpercet adott volna le a “közszolgálati” (meg a fideszes kapcaronggyá silányúlt TV2, illetve a közügyektől magát rettegve távoltartó, kizárólag bóvlibulvárt árúsító RTL Klub), de a jónép láthatta volna, hogy az ellenzék igenis aktív és igenis van esély legyőzni a Diktatúra jelöltjeit, s ezáltal majd magát a Diktatúrát is!

Mert ez is egy tanulság drága Molnár úr! Az, hogy bizony a szimbólumoknak is van komoly jelentőségük! Pláne most, amikor a kilátástalanságot, a beletörődést köll megtörni, de minél hamarabb. A 168ora.hu a minap pl. megkérdezte Ferge Zsuzsát (érdemes a rövid interjút elolvasni!), hogy miért ment el együtt tüntetni az egyetemi hallgatókkal a kormányzat ellen. Mire ő azt válaszolta, hogy azért, mert “…úgy éreztem, mennem kell“. Nos, ez a 82 esztendős asszony, …

                    

… aki ugyan nem profi politikus, “csak” egy Széchenyi-díjas tudós, sokkal jobban érti a személyes kiállás szimbolikus jelentőségét, mint a feleannyi idős, állítólag “hivatásos” pártemberek! Azt, hogy egy Jó Ügy esetén egyáltalán nem számít, hogy az ennek érdekében indított akciónak ő fő-, avagy mellékszereplője, hanem csakis maga a Cél, vezessen az a megmozdulás akár átmeneti kudarcra is.
 
Molnár azt is mondta, hogy a hétvégi eseteknek az a tanulsága, hogy az ellenzéknek össze köll fognia! Bárvó! Sikerült ismét felfedezni a melegvizet?! Ezzel (akinek esze van … még) mindenki tisztában van. No, de ez az összefogás úgy nem megy, hogy annak hiányáért mindíg a másikat okolom! Molnár, a pártja által Dunakeszin abszolvált, megalázó negyedik helyért tulajdonképpen az Együtt 2014-Párbeszéd Magyarországért választási szövetséget (melynek helyi szervezete alig pár héttel korábban jött létre!) tette felelőssé mondván: nem sikerült létre hozni a megállapodást, pedig pártja az “utolsó pillanatig nyitva hagyta” a lehetőséget (közben pedig a szentendrei második helyezésükre mutogatott), s ezért (meg ennek ellenére) az ő jelöltjüket a választók sajna “jobban büntették“, mint az E14-PM-ét. Így is lehet magyarázni a dolgot, csakhogy a bajnaista aspiráns második helyezése azt bizonyítja, hogy ő volt a szimpatikusabb, az elfogadottabb, tehát az esélyesebb és nem pedig az MSZP-é! Ezt pedig netalán előzetesen fel is lehetett volna méretni, ha lett volna rá egy kis hajlandóság, meg nem az lett volna az alap-hozzáállás, hogy “én-vagyok-a-második-legnagyobb-párt“, így osztán minden ellenzékinek az a dolga, hogy nekem pitizzen!
 
De hagyjuk ezt! Bízzunk abban, hogy ezekből a racionálisan ugyan jelentéktelen, de szimbolikusan igenis releváns esetekből mindenki tanult! Megtanulta azt, hogy itt már csakis és kizárólag az Ország számít. S ha az jövőre elbukik, akkor onnantól fogva a Molnár-féle párt csoportérdeke is csupán a kényelmesebb marhavagon megtalálására fog korlátozódni!
 
… és ezt …
 
szendamondja!

Gyermekmagyarország álma

A magyar társadalom elsöprő többsége majd’ negyedik esztendeje és immáron szinte naponta tapasztalhatja meg a saját bőrén az Orbán-rezsim “áldásos” működését: reálértéken (is) csökkenő jövedelmek, eget verdeső mértékű adók, rakás szám megszűnő munkahelyek, fokozódó nyomor (4 millió nélkülöző!), polgárjogoktól való megfosztás, saját és gyermekeink jövőjének felélése (stb.). Ennek ellenére nyoma sincs semmiféle tömeges lázadásnak, mert a többség még mindíg csöndes, még mindíg kűzd és bízva remél. … Hogyan? Miért? Miben?

Különösebb illúzióim soha nem voltak a magyar társadalom szabadságra való érettségével kapcsolatosan. Talán csak egyszer, egyetlen egyszer hittem benne egy rövid ideig, hogy lehet ebből az országból egy élhető, jól működő és sikeres köztársaságot fabrikálni. Ámde a fiatal felnőttként megélt 1980-90-es esztendők fordulójának Nagy Lendülete hamar elenyészett a Közből, s egy szűk értelmiségi elit által kivívott és a kezébe erőltetett szabadságjogával már a legelső alkalommal is visszaélt: a gyors és gyökeres rendszerváltás, az ország modernizálása (“Tudjuk! Merjük! Tesszük!“) helyett a fontolva helybentopogást (“A Nyugodt Erő“) választotta.

Mindezt azért, mert Közösségünk szinte minden tagjában meg van ugyan a vágy a szabadságra, de nincs igény a Szabadságra! Az előbbi körülbelül azt jelenti, hogy közülünk sokan legszívesebben születésüktől halálukig élnék a boldog gyermekkort, amelyben minden nap biztosított a reggeli, a tízórai, az ebéd, az uzsonna és a vacsora. Bármikor rendelkezésre áll a kényelmes ruha, a szép játék, a jól felszerelt játszótér, a vidám krándulás és az önfeledt nyaralás, mert mindezekről rendszeresen gondoskodik a Jó Szülő, a szerető szívű és figyelmes Állam. Míg az utóbbi a terhes felnőttséget jelenti. Azt, hogy önállóan köll gondolkodni, önállóan köll megtervezni a Jövőt és önállóan szükséges gondoskodni arról, hogy annak minél több feltétele létre jöjjön. Azt, hogy magunk teszünk magunkért, hogy megfontoltan és körültekintően választjuk meg azokat (politikusok), akikre a magunk által meghatározott közös ügyeinknek a magunk által előírt módján történő intézését bízzuk. Azt, hogy tudomásul vesszük: az Állam mi vagyunk (és nem valami önálló egzisztencia, rajtunk kívül és fölöttünk álló lény), s ha ügyintézőink közül egy vagy több hazug, magánakkapari, tolvaj kólkernek bizonyúl, akkor azokat messzire zavarjuk, helyükre pedig megfelelőbbeket (annak tűnőket) űltetünk, függetlenül a magukra aggatott pártjelvényektől.

Gyermekmagyarországnak tehát terhes a Szabadság, azzal élni nem akart, kezdeni vele bármit nem tudott. Ezért osztán választások sorozataival addig erőltette bele az Állam kezébe a saját jogait, míg a legutóbbival (2010) sikerült megszabadítani önmagát az egyébként vágyott szabadságtól is. Most ott tart, hogy már se reggeli, se tízórai, se ebéd, se uzsonna, se vacsora, … a múló esztendők temetik maguk alá a kényelmes ruhák, a szép játékok, a jól felszerelt játszóterek, a vidám kirándulások és az önfeledt nyaralások emlékeit, mert a mindent megígérő és önálló életre kelt Államról kiderült: csak önmagát szereti, csak önmagával szemben figyelmes, s nem egy jó szülő, hanem egy, a hatalom alkoholának mámorában napi rendszerességgel fetrengő, famíliájának tagjait folyamatosan sanyargató, ütlegelő családfő csupán. Olyan Államapa, aki eleszi csemetéitől az utólsó falatokat is, aki lerángatja róluk a ruhát, a cipőt, eladja fejük fölül még a házat is, csak hogy tovább élvezhesse bódulatát, s bár időnként nagylelkűségi rohamai támadnak, de azokat hamar kompenzálja egy alapos veréssel.

Gyermekmagyarország ma vár és remél. Olyan, mint az alkoholista szülő gyereke: szereti Apukát, mert amikor nem részeg, “rendes” tud lenni. És valóban: két – egyre gyakoribb és hosszabban tartó – tombolása között néha oda-oda vet neki egy-egy filléres cukorkát, s megsímogatja azt a buksi fejet, amelyet egyébként csak ütlegelni tud, s megígéri holnaptól/a jövő héttől/a jövő hónaptól más lesz, megváltozik, jobbra fordul minden. Gyermekmagyarország ezeket a ritkuló pillanatokat várja, s reméli, hogy Államapuka egyszer csak kijózanodik, leszokik a szeszről és normálisan kezd viselkedni. Úgy, ahogyan a szomszéd családokban, amelyekhez idősebb és/vagy bátrabb testvérei egymás után szökdösnek át úgy, hogy sokuk már látogatóba sem akar visszajönni. Hallja a figyelmeztetéseket, a jótanácsokat, hogy ne hagyja magát és tudja is ugyan: ez így nem mehet tovább! De félve szereti Államapukát: örömmel fogadja baksisként annak ezredét, melyet tőle elvett (pl.: “rezsicsökkentés”), s retteg az önálló cselekvéstől.

Gyermekmagyarország ismét szabadságra vágyik. Nem Szabadságra, hanem egy Jobb Szülőre, aki szerető szívvel és jóságosan gondoskodik róla. Ámde ez csakis Felnőttmagyarország lehet, aki nem hazudik neki, aki megmondja: sem holnaptól, sem a jövő héttől nem lehet még jobb, de ha mindenki kitartóan együttműködik, s nem hallgatnak a Részeges ígéreteire, ha végre hajlandóak felnőni és úgy is viselkedni, akkor néhány esztendőn/évtizeden(!) belül normalizálódhat a helyzet. Ámde ez már a Szabadság lenne! Az a bizonyos félelmetesen ismeretlen valami, amitől folyamtatosan menekül! És hiába mondják neki a szomszédba átszökött, ott is maradt, s egy ideje már békében, nyugalomban és (viszonylagos) jólétben élő testvérei, hogy vegye már tudomásul: az igenis működőképes és csakis azt lehet Életnek nevezni … nem hisz nekik. Nem mer! Talán már nem is tud.

Így osztán marad a fokozódó nyomor, a mind gyakoribb ütlegek, az egyre ritkább és vékonyabb baksisok világa. A Szabadság nélküli szabadság pár perces álma … sebes, zúzódásokkal teli testet takaró rongyokban éhezve, fázva.

… és ezt …

szendamondja!


Élhető jövőt!

Nem éppen harmatos frissességű “primőr” ez az írás, melyet most mnden változtatás és komment nélkül idézni fogok, de garantálom, hogy “minőségét és szavatosságát kolátlan ideig megőrző”!

Mit kíván a magyar nemzet?

Itt ez a 12 pont, ami újra és újra aktuális, mióta csak megszületett. 165 évvel az első felolvasás után ismét a sajtó szabadságáért kell kiáltanunk. Cenzúra ugyan nincs, de nem kérünk a kormány uralta médiából, az ellenzéki sajtó elhallgattatásából, a népbutító álhírekből sem. Nem kenyeret és cirkuszt akarunk, hanem tényszerű és független tájékoztatást a valós helyzetről. Nem a hatalom igényének megfelelően átszabott képeket, hanem azt a valóságot, amiben élnünk kell.

A képviseleti demokráciában olyan képviselőket akarunk, akik átérzik annak a felelősségét, amivel felruháztuk őket, akik komolyan veszik, hogy a kormány (“ministerium”) felelős nekik, és nem ők a kormánynak. Azt akarjuk, hogy ne felejtsék el: a hatalmukat tőlünk kapták, és ehhez méltóan bánjanak velünk. Nem kérünk a lekezelésből, mert nem vagyunk ostobák.

Ha az “egyenlőség, szabadság, testvériség” jelszó első megfogalmazói most látnák, hogyan érvényesülnek nálunk az emberi jogok, gyaníthatóan újra lerohannák a Bastille-t. Nem akarunk a listák országa lenni. Azt akarjuk, hogy ne vallásunk, származásunk, nemünk, szexuális beállítottságunk és szokásaink, netán ismerőseink és politikai nézeteink, hanem tetteink, képességeink és gondolataink alapján ítéljenek meg bennünket. Nem akarunk szégyellni vagy titkolni olyasmit, amiről nem tehetünk. Nem Pistának akarunk “jók” lenni, hanem saját magunk akarjuk eldönteni, mire vagyunk alkalmasak. Nem annyit érünk, amennyink van, hanem annyit amennyi bennünk van.

Szégyelljük azt a kormányt, amely erőszakszervezetekkel akar félelmet kelteni. Nevetséges, hogy arra tartsanak fenn adóforintjainkból egy szervezetet, hogy vízi pisztolyos diákokra vadásszon, ugyanakkor egy időseket bántalmazó kormánytanácsadót védelmezzen. Nem akarunk sem félkatonai szervezeteket, sem besúgóhadosztályokat, sem masírozó félelemkeltőket magunk körül. Olyan országot akarunk, ahol a hatalom nem fél tőlünk, és nekünk sem kell félnünk a hatalomtól.

Szolidáris állampolgárok vagyunk. Olyan arányban akarjuk kivenni részünket a közterhekből, amilyen arányban erre képesek vagyunk. Nem fogadjuk el azt az adórendszert, amely a szegényeket egyre szegényebbekké teszi. Hiába akarják elhitetni velünk, hogy ez nekünk jó, mi nem csak számolni tudunk még, de a saját bőrünkön is érezzük az aránytalanságot. Elhisszük, hogy a kormány a javunkat akarja, de azt nem adjuk. Nem tűrjük, hogy ne csak az út szélén hagyják a már ott lévőt, hanem autójukból kiszállva még az árokba is rúgják. Sem táblagyárosokat, sem baráti vállalkozásokat nem kívánunk támogatni.

Az úrbérnek számos formája létezett: a robot, a dézsma, a pénzbeli fizetés vagy az ajándék. Jobbágyok vagyunk tehát, annak tekintenek bennünket, hiszen a közmunka, az ötletszerűen ránk rótt terhek, a kenőpénz, a korrupció jelen vannak életünkben, sőt most már a röghöz kötés is. Nem közmunkaprogramot akarunk a beígért egymillió munkahely helyett. Nem akarunk és már nem is tudunk kenőpénzt adni, sem az orvosoknak, sem a hivatalokban, sem a hatóságoknak. Nem kérünk többet a korrupcióból, amely eddig is része volt az életünknek, de amelyet az ország jelenlegi vezetői tettek a rendszer lényegi részévé. És nem akarjuk, hogy röghöz kössenek bennünket, hanem azért akarunk itt maradni, mert itt jó élni.

A bíróságok függetlenségét kikezdte, az alkotmánybíróságot gúzsba kötötte kormányunk. Rendszerváltóink nem a kalaptartón bólogató kutyák testületét hozták létre, hanem olyan szervet, amely felette áll a kormánynak, és illetékes bírája a mindenkori hatalomnak, amely megvédi az állampolgárok alkotmányát. Azt az alkotmányt, amely nem játék, amelyet sehol a világon nem változtatnak percenként, mert az nem notesz, amiből ki lehet tépni a lapokat. Nem rosszul összeragasztott Alaptörvény-makettet, hanem szilárd, a polgárt az állammal szemben védelmező Alkotmányt akarunk, hozzá független igazságszolgáltatást és feladatát ellátni képes Alkotmánybíróságot.

A Nemzeti Bank garantált függetlensége az infláció elleni legfontosabb biztosíték. Független Nemzeti Bankot akarunk tehát, az élén pénzügyekhez értő, szuverén elnökkel, és nem a miniszterelnök jobb kezéről lehúzott kesztyűbábbal. Nem kérünk a további destabilizációból, mert ez a játék a mi zsebünkre megy.

Ma nem csak a katonáink vannak külföldön, hanem lassan minden ismerősünk, pedig nem viszik őket. Mennek maguktól, és nem lehet őket hibáztatni érte. Az elmúlt három évben többen mentek el Magyarországról, mint ’56-ban, mi viszont nem azért akarunk elutazni, mert muszáj, mert már nem tudunk itt életben maradni, hanem azért, hogy világot lássunk, és tapasztalatokat szerezzünk, de utána jó érzéssel hazajöhessünk, mert itt vagyunk otthon. Nem csak maradni nem akarunk kényszerűségből, de menni se.

Nem vagyunk hajlandóak politikai nézeteink miatt bűnhődni csupán azért, mert egy parlamenti kétharmad úgy gondolja. Nem akarunk koncepciós pereket. Békésen, de határozottan állunk ki a jogainkért, és nem fogunk meghátrálni minden megfélemlítés ellenére sem, mert változást akarunk, és azt ki is fogjuk kényszeríteni.

Uniót akarunk, de egész Európával. Büszke magyarok akarunk lenni, nem szánalom tárgyai vagy elrettentő példa. Nem leszünk bevándorlók, a nemzetközi eszmecseréknek alanyai és nem tárgyai akarunk lenni. Nem elszigetelődni akarunk, hanem nyitni, mert nem félünk a külvilágtól, mert képesek vagyunk átérezni az átalakuló-globalizálódó világ kihívásait, és meg tudjuk állni helyünket a versenyben. Az ország vezetőitől pedig elvárjuk, hogy ne akadályozzanak ebben, hanem segítsenek.

Egyenlő, szabad, testvéri Magyarországot akarunk, és élhető jövőt!

Nagypál Anikó újságíró /

Andrassew & Balog

Elnézést kérek Andrassew Ivántól, hogy Balog emberminiszter-páterral egy címben említettem a nevét! Tudom, hogy ez (úgy erkölcsileg, mint szakmailag) nem illendő, de szükséges volt!

Hogy hogyan kerül e két, egymástól teljesen eltérő beállítódottságú és erkölcsiségű ember neve egyetlen posztcímbe? Hogy miért kérek bocsánatot ezért Andrassew Ivántól? Nos azért, mert …

… Andrassew, a vátesz …

… a Szaniszló Izékének a “szakmai zsűri” által meg nem ítélt, de Halász államtitkár által kilobbizott és Balog emberminiszter-páter által át is adott Táncsics-díjával kapcsolatosan azt írta népszavás jegyzetében, hogy:

“Vagyis kiderült: az történt, amire egyébként sokan gondoltak is – én nem, mert csakugyan hittem Balog miniszter tisztességében -, hogy ő pontosan tudta, mit művel. Bedobott egy kis mérgezett szart az újságírók közé, amitől ők majd szétrebbennek, kimenekülnek egy közösségből. Ezzel a kitűnő trükkel szét lehet verni az értékrendet, a méltóságot, bármit. A lényeg az, hogy a szétverés után ki lehet építeni az új rendet. (…)

Iván mindezt azért írta, mert Balog emberminiszter-páter ugyan elismerte, hogy Szaniszló Izékének Táncsics-díjat adni ordas hiba volt, de az őt leerkölcsihullázó (magát valamilyen furcsa oknál fogva újságírónak tekintő) jobbikos Pörzse Sándornak is dobva egy kis kormányzati “csontot”, kijelentette: hogy a méltatlanúl méltatott Szaniszló Tetűhöz képest Elefántnyi Újságírók díj-visszaadogatási akciója nem különösebben zavarja, lévén közöttük sokan vannak, akinek “legfeljebb tévedésből” adta volna oda ezt az elismerést sőt, még örül is neki, mert így legalább tisztul” a névsor!

A botrány azonban ezzel még nem volt elsimítva, lévén Balog emberminiszter-páter szerint elsősorban a (kizárólag fidesznyik sajtómunkásokból álló!) “szakmai zsűri” volt a hibás, tehát szerinte a javaslattétel/elbírálás folyamatában volt a gikszer. Hogy egészen pontosan fogalmazzak: abban a metodikában, melyet személyesen Balog emberminiszter-páter saját hatáskörében meghozott rendelete szabályoz! Ezt a hibalehetőséget persze a lehető leghamarabb meg kell szüntetni, ezért osztán …

… Balog, a méregfogorvos …

… rögtön elővette a fogóját és extrahálta az általa (? … a Főnöke által!) összeszkábált rendszerből a gennyesedő szájüregi csontképződményt úgy, hogy a jövőben a Táncsics-díjak odaítéléséről a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Médiatanácsa  fog dönteni! Tehát ők:

Szalai Annamária nagy fotó (585x290)

Szalai Annamária: 1961-ben született Zalaegerszegen. Diplomáit 1982-ben a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán tanítói, 1990-ben az ELTE BTK népművelés szakán, majd 1998-ban a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán szakközgazda, pénzügyi szak vállalkozási szakirányon szerezte. 1982-1984 között a zalaegerszegi Ady Endre Általános Iskolában tanított, 1984-85 között a Zalai Hírlapnál újságíró, 1985-97-ig a Zala Megyei Moziüzemi Vállalatnál, majd jogutódjánál filmforgalmazó, filmiroda-vezető. 1997-2002-ig a zalaegerszegi Városi Hangverseny és Kiállítóterem igazgatója. 1998 és 2004 között országgyűlési képviselő. 2002-től a Kodolányi János Főiskola kommunikáció tanszékén óraadó, 2003-tól adjunktus. Az Országgyűlés 2004-ben és 2008. március 31-én az Országos Rádió és Televízió Testület tagjává választotta. 2010 augusztusától a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke. Az Országgyűlés 2010. október 11-ével a Médiatanács elnökévé választotta.

Auer János (587x400)

Dr. Auer János: 1982-ben szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. 1987-ben ügyvéd-jogtanácsosi szakvizsgát tett. Szakmai pályafutását jogi előadóként kezdte, majd jogtanácsosként és egyéni ügyvédként dolgozott. Hírközlési jogi tapasztalatait távközlési cégek jogi képviselőjeként, illetve jogtanácsosaként szerzete.

Kollarik Tamás (587x400)

Dr. Kollarik Tamás: az ELTE Radnóti Miklós Gimnáziumában érettségizett. 1998-ban diplomázott az ELTE BTK történelem-, illetve az Államigazgatási Főiskola igazgatásszervező szakán, 2004-ben jogi diplomát szerzett. 1998-tól a Miniszterelnöki Hivatalban dolgozott főtanácsadóként, majd 2002-től nyolc éven át képviselő volt Budapest-Zugló Önkormányzatánál. Több éven át a Budapest Film Zrt. FB tagja. Könyvkiadóként, producerként, gyártásvezetőként, ötletgazdaként és szakértőként számos könyv, DVD, dokumentum- és reklámfilm megalkotásában vett részt. 2010-ben a Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központ Nonprofit Kft. ügyvezetőjévé választották.

Koltay András (587x400)

Dr. Koltay András: jogi diplomáját 2002-ben vette át a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ahol PhD fokozatot is szerzett. Szakmai pályafutását 2002-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Tanszékén tanársegédként kezdte, majd 2007-ben adjunktussá nevezték ki. A University College London, a strasbourgi Emberi Jogok Nemzetközi Intézet és a sydney-i Kent Intézet szervezésében kiegészítő jogi és menedzsment tanulmányokat folytatott. Legfőbb kutatási területe a szólásszabadság, a médiajog, a személyiségi jogok, valamint a kommunikációs alapjogok. 2009 óta a Magyar Televízió Közalapítvány Kuratóriumának elnökségi tagja.

Vass Ágnes (587x400)

Dr. Vass Ágnes: 1991-ben szerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Szakmai pályafutását 1991-ben kezdte a Budai Központi Kerületi Bíróságon fogalmazóként, majd egyéni ügyvédként tevékenykedett. Jelenleg a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karán európai jogi szakjogász képzésén vesz részt. Széles körű médiajogi tapasztalatait ügyvédi munkája során szerezte.

(életrajzi adatok és fotók forrása: http://mediatanacs.hu/tart/index/652/Mediatanacs_tagjai )

Nos Balog emberminiszter-páter rendelete szerint ez a társaság lesz az, amely a jövőben dönthet arról: melyik újságíró kapja meg az államilag adható legmagasabb szakmai díjat!

Csupa fidesznyik jogász-bürokrata-pártember, kik közül legfeljebb Szannamáriának lehet némi újságírói “tapasztalata” (életrajzából “lefelejtődött” annak a bizonyos “magazin”-nak a főszerkesztése!). Jövőre ők fognak a Szaniszló Tetűhöz képest mégmikróbb-mégvéglényebbeknek is Táncsics-díjat elbírálni/javasolni, Balog emberminiszter-páter-pilátus pedig moshatja kezeit!

Azért szar érzés, hogy ezeknek a sajtó-skríblereknek oly’ gyakorta van igazuk! Andrassewnek abban, hogy a Táncsics-díjnak mi lesz a sorsa, az “amerikás” Bartus Lászlónak pedig (még tavaly előtt!) abban, hogy mi lesz az országé!

Arról már nem is beszélve: mennyire kifordították ezek a Fideszfeudális Főurak/Főhölgyek eredeti értelmükből a fogalmakat: Cenzorok ítélik oda a Cenzúra ellen kűzdő Táncsics Mihályról elnevezett díjat?! … Mint ha a dögevő-ragadozó Foltos Hiénát választották volna meg a “Vegetáriusok Világszövetsége” elnökének! 

… és ezt …

szendamondja!