Előző posztomban, melynek címe “Bokros ante portas“, megígértem olvasóimnak, hogy még ma írok erről egy véleményposztot. Késő este van, de állom a szavamat! … Megjegyzés: sokaknak nem fog tetszeni, amit írok, de állítom: Bokros Lajos soha nem lesz portása a Diktatúrának!
Igazából sem időm, sem energiám, hogy most, lassan “késő” este körültekintően és cizelláltan írjam le véleményposztomat a Bokros-Falus cseréről. Fáradt is vagyok, ráadásul már baromira unom az úgynevezett Ellenzék – különösen annak “baloldala”, a “liberálisa”, meg a “zőggye” – abszolút hülye, önmagyarázó szövegeit.
Ez pedig vonatkozik a “magamoldali” Blogger-kollégáimrai is, akik legfeljebb annyiban különböznek a Zellenzék “politikusaitól”, hogy nekik még annyi felelősségük sincs, mint ezeknek a PártZembereknek. Utóbbiakon a Blogger majd szépen számon kéri a tegnapi véleményét, míg a magát Véleményformálónak hívő posztoló (no meg az “elemző politológus”) már délután képes egy, a délelőttitől teljesen eltérő álláspontot elfoglalni. … Őt meg még a kommentesei sem nagyon számoltatják el, hiszen ez is csak Hit kérdése, no meg “moderációé”, ugyi?!
Szóval Falus Gáborból Bokros Lajos lett. Oka ennek a racionalitás, lévén Nagybajusz, A Csomagos, egy felmérés szerint esélyesebb arra, hogy elfoglalja Orbán Viktor Helytarlósának székét. Ezzel csak kevesen (senki) hajlandó vitatkozni, ámde annál több az “ideológus”, akik “elvi alapon” kifogásolják a “Cserét”. Szerintük:
Bokros mögött nem áll senki! (Mert Falus mögött állt?! Miután a Hárompártok kinevezték Közös Jelöltnek, úgy hagyták magára eme kampányoláshoz nem értő, alapvetően tisztességes Hivatalnokot, mint eb a “szaharát”! Éliástóbiás, a Maszop pillanatnyi elnöke odáig vetemedett, hogy “Nemismerem“-embernek nevezte Falust, közvetlenül az ELSŐ találkozásuk előtt!)
Falus visszahívásával a Baloldal megcselekedte azt, amit eddig még soha: nincs SAJÁT főpolgármester-jelöltje, tehát Pfujj! (Falus nem a “Baloldal”, hanem a magát “Liberálisnak” aposztrofáló E-PM jelöltje volt. A deklaráltan baloldali pártok jelenleg az MSZP/?/ és a gyurcsanyista DK. Ugyanakkor húsz esztendőn át volt Budapest főpolgármestere Demszky Gábor, aki ugyan baloldalinak nevezhető, ha az általános szabadságelvek tiszteletét nézzük, de SOHA nem volt az úgynevezett Baloldal jelöltje, sőt, többször is volt ellenaspiránsa a Maszop részéről!)
Bokros esélytelen, hiszen mindenkinek a “Csomag”, tehát a “Megszorítás” jut erről az eszébe! (Abból a bizonyos “Csomagból” élt az egész Magyarország esztendőkön át. Többek között az Első Orbán-kormány, mely’ ebből a szempontból – szociális és nyugdíjkiadások – még kegyetlenebb is volt, mint Bajusz! … A 2010 óta folytatott Unorthodoxiáról meg nem is beszélve!)
Bokros a “Baloldal” (meg a Ződdikék) szempontjából vállalhatatlan, lévén Ő “csak” egy jobboldali konzervatív, akire egy Baller soha nem szavazna, hiszen sem a Szociális kérdéseket nem képviseli (lásd A Csomagot! – a sok hülye szerint!), sem pedig a Környezetvédelmet. (Mert ugyi az ilyesmit a Jelenlegi Főpolgármester ezek szerint “sokkal jobban” – hajléktalanok kitiltása, fakivágások! – képviseli, így az ilyesmit inkább Tarlós prolongálásra kéne bízni, mint az “érzéketlen” Bokrosra! Ugyi?)
Tudomásom szerint az Ellenzéki Összefogás azér’ jött létre, hogy a Demokraták úrrá legyenek a Diktátor, tehát az Állammaffia és annak agyalágyúlt/haszonélvező Hívei fölött. Ebben az összefüggésben pedig csak kétféle Politikus és Választó létezhet: DEMOKRATA és ANTIDEMOKRATA!
Előbbiek legfőbb célja a DEMOKRÁCIA, a JOGÁLLAMISÁG, az ALKOTMÁNYOSSÁG, tehát A KÖZTÁRSASÁG vissza/helyreállítása!
Ha pedig ez igaz, akkor KURVÁRA LE VAN SZARVA, HOGY AZ A DEMOKRATA IPPEG PUNK JOBB-, AVAGY BALLER! (Aki pl. kétségbe vonja a demokrata mivoltát, mert a fideszes praktikák egy olyan EP-frakcióba kényszerítették, ahol nem biztos, hogy jól érezte magát, az nagyon aljas ember, lévén teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy Viktátort az Európai Néppárt immáron esztendők óta nem csak elviseli, de még támogatja is! Ugye, Schiffer nertárs?!)
Bokros nem vállalható?! Mert miért is? Talán azér’ mert nem egy PÁRTEGOISTA? Talán azér’ mer A LEGFŐBB CÉLT tartja szeme előtt:
“… a szakpolitikai kérdések most másodlagosak, a „rendszerpolitika” a fontos, vagyis a verseny támogatása a monopóliumok helyett, a szolidaritás az elnyomás helyett, a jogállam újjáépítése annak eltiprása helyett és a nyugati típusú demokrácia a keleti irányított diktatúra helyett!“ (forrás itt!)
Jelentkezzen már nekem egyetlen Ballerlibes, aki ugyanezt mondja/képviseli immáron minimum négy esztendeje, tehát Orbán Után Egytől!
Én csak egy ilyet ismerek. Őt úgy hívják, hogy “Gyurcsányahibás“!
Ő volt az egyetlen, aki a Falus-féle visszaléptetés miatti (ballibes) visszhangokat úgy kommentálta:
“ … ha az önkény emberei és demokrata pártok küzdenek egymással, akkor már nem fontosak azok a különbségek, amelyek elválasztják egymástól a liberálisokat, a konzervatívokat, a különböző színezetű baloldaliakat. Ilyen küzdelemben a demokraták egységére van szükség.” (forrás itt!)
Ez az amit csak nagyon kevés, úgynevezett (“demokratikus”, “ellenzéki”) politikus képes/hajlandó megérteni (megérteni?! hajlandó??! – ugyan miért?!). Aki pedig mégis, azt meg az úgynevezett Elemzők (lásd itt!), a “valahol másutt is fizetést kapó pártkáderek”, meg a magukból kikelt, de huszonnégy órán belül akár kétszer is véleményt váltó, avagy csak elaggott elméleteket gyártó Elemzők és Bloggerek … csak hogy észre vegyük a létezésüket … úgy küldik el a Jóbüdös Fenébe (mint Orbánleváltásra Alaklmatlant! … pedig ők azok! … Falus Ferenc önként lépett vissza! … “Pártjai” pedig “agyaltak” … a SEMMIN!)
Csakis a Demokrácia, az Alkotmányos Jogállam, tehát A KÖZTÁRSASÁG a fontos! Minden más le van szarva! … Aki ennek bármiképpen ellene tesz, nem más, mint bűnöző, sőt, HAZAÁRULÓ! … Gyermekeink jövőjének GYILKOSA!
Körülbelül egy órával ezelőtt Falus Ferenc, a “Hárompártok” budapesti főpolgármester-jelöltje bejelentette visszalépését a konzervatív-liberális Bokros Lajos javára. Az Ellenzék vezérei ugyan még agyalnak, de ezt visszacsinálni már nem lehet … nem szabad újabb hibát elkövetni!
Mivel ma meghalni sincs időm, így nem tudok véleményposztot írni eme (egyébként várható) eseményről. Ha minden igaz, holnap viszont már igen, s ennek “beharangozásaként” most mindössze annyit írnék: az Egyesült Ellenzék a budapesti választások szempontjából megtette “A Második Leglogikusabb Lépést“. Továbbá ideschmittelném a 444.hu oldalán megjelent cikket is. Nem mintha mindennel egyetértenék, de a megállapítások többsége (szerintem) tökéletesen fedi a valóságot!
Bokros nagyon messze van a Fidesztől, de az MSZP-től is
Bokros Lajosnak sikerült rákényszerítenie az akaratát a szétesett baloldalra. Az MSZP 2010-es csúnya veresége óta az oldal próbálkozásai mind olyanokhoz kötődtek, akik részt vettek a 2002-2010 közötti szocialista kormányzásban. Bokros Lajos viszont 1996-ban tűnt el az MSZP közeléből. Nagy visszatérésének több fontos tanulsága is van.
Teljes az ideológiai katyvasz
Bokros Lajos 1995-96-ban volt pénzügyminisztere az MSZP–SZDSZ-kormánynak. 2009-ben az MDF jelöltjeként lett EP-képviselő. Az EP-ben a konzervatív frakcióhoz csatlakozott, ez az a csoport, ahol a brit konzervatívok és a lengyel Jog és Igazság a meghatározók: a frakció nézetei az EU jövőjéről leginkább ahhoz vannak közel, amit Orbán Viktor szokott mondani. Gyenge Brüsszelt és erős nemzetállamokat akarnak.
Bokros EP-mandátuma most nyáron járt le, innen nézve teljesen értelmetlen, hogy három baloldali párt miért áll be egy konzervatív frakcióból jött jelölt mögé. Még jó, hogy tudjuk, hogy Bokros nem meggyőződésből lett konzervatív: azért volt ott, mert az MDF-t kifúrták a fideszesek a néppártból, balra az MDF nem akarta ültetni, elmentek tehát a következő jobbos frakcióhoz, és a konzervatívoknál, vagyis a fasisztákon innen, de már a néppárton túl találtak csak helyet. A Bokros által képviselt elvek egyébként leginkább a liberálisok közé valók az EP frakciói közül.
A politikus, aki tényleg nagyon mást csinált, mint amit a Fidesz
Bokros Lajos az önmagáról elnevezett csomagról lett híres, a magyar költségvetés 1995-ös nagy szanálásáról, aminek négy fontos eleme volt: gyors privatizáció, az infláció felpörgetése, az állami alkalmazottak bérének befagyasztása, és bizonyos állami ingyenes juttatások (fogászati kezelések, felsőoktatás) fizetőssé tétele. A szociális juttatásokat is megvágta, ám ezen intézkedések nagyobb részét az Alkotmánybíróság megsemmisítette.
Bokros az utolsó aktív politikus, aki tényleg nagyon markánsan mást csinált, mint most a Fidesz. A Fidesz mostanában részben pont azokat a cégeket veszi újra állami kézbe, amit a Bokros-korszakban adott el az állam. Most rekord alacsony az infláció, Bokros idején az állam mesterségesen pörgette a pénzromlást. A mostani kormány az egészségügyi dolgozók és a pedagógusok fizetésemelésével kampányol, Bokros idején a reálbérek és a nyugdíjak értéke is csökkent.
A magyar gazdaság utolsó nagy fellendülése a csomag után kezdődött, az első Orbán-kormány idején. Hogy ez melyikük érdeme, azon azóta is megy köztük a vita.
Mindenesetre akármilyen ideológiai katyvaszt is jelent európai értelemben Bokros összbaloldali támogatása,
az aktív politikusok közül Magyarországon Bokros az, aki leginkább az ellentétét képviseli annak, amit most a Fidesz csinál.
Ez különösen szembetűnő volt az idei ősz első parlamenti vitanapján, amikor senki sem szólt az elszámoltatási törvény ellen: az MSZP, a Jobbik és az LMP is úgy volt vele, hogy oké, ez a törvény kell, legfeljebb az időzítésével szemben érvelgettek. Bokros viszont azt mondta, hogy a törvény káros.
Bokros összes nyilatkozata az utóbbi évekből sokkal inkább ellentétét képviseli annak, amit a Fidesz csinál, mint például az MSZP érvelése, ami balról igyekszik támadni a kormányt, és a rezsicsökkentést is megszavazta. Bokros ezzel szemben egy liberális-piacbarát érveléssel jön mindig – már amikor van, aki meghallgatja.
A konokság most bejött
Bokros Lajos utoljára 2010-ben indult választáson, akkor az MDF miniszterelnök-jelöltje volt, de a párt be se jutott a parlamentbe. A semmiből jött vissza, szó szerint.
Nem kezdett alkudozni az MSZP-vel és a pártból kivált DK-val, vagy az összbaloldali megegyezésért minden kompromisszumra kész Együtt-PM-mel. Ment a maga útján, és közben elég sokszor nevetségessé vált. Alapított egy pártot (MoMa néven), ami nem bírt elindulni sem a parlamenti, sem pedig az EP-választáson. Egyszerűen nem bírtak elég aláírást szerezni még az induláshoz, miközben kamupártok sora is meg tudta ezt csinálni.
Kezdett kínossá válni erőlködése, és amikor az önkormányzati választásra is gyűjteni kezdte az aláírásokat, azzal tudott a hírekbe kerülni, hogy kampányolás közben leszarta egy galamb.
Most mégis sikerült rákényszerítenie az akaratát a baloldali pártokra. Nem bonyolult különalkukkal, engedményekkel, hanem azzal, hogy a baloldal annyira megtört a vereségektől és a belső vitáktól, hogy képtelenné vált használható jelöltet kiállítani. Úgy tűnik, hogy végül a pártok mentek Bokroshoz, és nem Bokros a pártokhoz. Bokros 2013 végén próbálkozott ugyan azzal, hogy rákerüljön az összbaloldal közös listájára, de aztán maradt annál, hogy próbálkozik egyedül, jut ameddig jut, aztán majd lesz valami. Most az ölébe hullott a lehetőség, hogy a felszínen maradjon.
Ugyanez a konoksága persze akár akadálya is lehet eredményes működésének, ha esetleg megnyerné a választást. Bokrost összeférhetetlen és sértődékeny embernek írták le azok is, akikkel a 90-es években együtt kormányzott, és azok is, akik később a CEU-n dolgoztak együtt vele.
Megbukott az összefogás kényszerkoncepciója
A Fidesz úgy alakítja a választási törvényeket, hogy kompromisszumra kényszerítse a baloldal pártjait. Ezek a kompromisszumok annyira nyögvenyelősen és nehezen jöttek össze az utóbbi másfél évben, hogy rossz személyi döntések, sértődések és gyenge eredmények fakadtak belőle. Bokros a maga kompromisszumképtelenségével elérte, hogy benne lássák az utolsó esélyt a megkapaszkodásra.
Érdekes ellentmondás, de logikus következménye a baloldal válságának: belülről képtelenek voltak megoldani a gondjaikat, ezért inkább beálltak valaki mögé.
A baloldal Budapesten a legnépszerűbb az országban, és a főpolgármesteri poszt szimbolikusan is a legfontosabb a két hét múlva tartandó választáson. Egy elvben nyerhető és fontos tisztségre képtelen volt használható jelöltet állítani a három baloldali párt, egy olyan helyzetben, amikor zsinórban öt választáson (2009, EP, 2010 parlamenti, 2010 önkormányzati, 2014 parlamenti, 2014 EP) nem tudtak semmit sem elérni.
Vagyis Bokros előretörése nem csupán makacsságának jutalma, hanem a baloldal totális szétesésének következménye is.
Ez még nem megoldás
Bokrosnak persze most sincsenek nagy győzelmi esélyei, de többre juthat mint Falus Ferenc, aki képtelen volt bármi értelmeset állítani ebben a kampányban. Bokros legalább következetesen gondol valamit arról, hogyan kellene kinéznie az országnak, és ezt viszonylag összeszedetten elő is tudja adni.
Alig két hét van hátra a kampányból, Tarlós István nagyon vezet, és a Bokros mögé most beálló pártoknak nincs meggyőző kampánygépezetük és túl sok pénzük sem, hogy nagyot villantsanak az új jelölt érdekében. Ezzel együtt is Bokrossal inkább van esélye a baloldalnak, mint eddig volt.
Ha még Bokros nyerne is, akkor sem oldja meg a magyar baloldal válságát. Elveiben és ideológiájában nagyon messze van az MSZP által képviseltektől. Összeférhetetlen habitusa miatt aligha tud majd vele mit kezdeni a szintén nehezen egyezkedő Gyurcsány Ferenc. Nem lenne mögötte semmilyen frakció sem a Fővárosi Közgyűlésben, a kormány pedig lépten-nyomon keresztbe tenne neki. Főpolgármesterségéből nehéz lenne erős eredményt kihozni, és ha sikerülne, akkor az személyéről szólna és nem a most mögé álló pártokról.
Bokros mostani jelölése a baloldal válságára egyetlen szempontból válasz csupán: figyelmeztetés arra, hogy a belső erőforrások elfogytak, és van keresnivaló a meglévő struktúrákon kívül is. És jelzés arra, hogy néha bejön, ha valaki következetesen a maga útját járja.
Néha különös véletleneket generál a sajtó. Valaki ír valamit, arra pedig egy másik Valaki úgy válaszol, hogy még csak nem is olvasta az előbbit. Ennek ellenére tökéletes reflexiót, sőt, cáfolatot ír le ugyanarról!
Kétféle “elemző” létezik manapság és itten, Abszurdisztánban. Az Egyik tudományos köntösbe bújtatja az igazából nem is létező mondanivalóját. Ez az az “állatfajta”, amelyik a szokásos “egyrészt-másrészt” bölcselkedéseit adja elő csakis azért, hogy blogjának (“mindenoldalról”) nagy olvasottságot biztosítson, magának pedig így “Nimbuszt”. A Másik leszarja a lájkolását, semmit nem öltöztet tudományos gúnyába, nem operál a riszálós pávatánccal … csak a maga tapasztalatait, az azokra alapozott véleményét írja le.
Az “Egyrésztmásrészt” Pávatáncosok közül kiemelkedő figura Török Gábor, aki – mint tudjuk – “elemez“. Legutóbbi bejegyzésében (melyet azzal vezet be, hogy bocsika: “Régen nem jelentkeztem már …” – a francnak nem hiányzott!) “szakmai látleletét” írta le az Orbán-féle “politzálásnak“. Ebből pedig a következő tanulságokat vonta le:
“Baromi jó Orbán, a mai baloldal sose veri meg! (…) Gondolhatunk bármit a céljairól és az eszközeiről, Orbán Viktor vitathatatlanul a rendszerváltás utáni magyar politika legjelentősebb politikusa. Lehet, hogy soha nem lesz szobra, mert a céljait és az eszközeit finoman szólva sem övezi konszenzus. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy az elmúlt huszonnégy évben ő volt az egyetlen szereplő, aki – ismétlem: demokratikus körülmények között – képes volt tartósan megmaradni és valódi hatalmat építeni. Az egyetlen, akinek a politikai pályája nem csupán tervekről szól, de azt megvalósító gépezetet is teremtett. A kivétel, aki felülírta azt, amit tudtunk, pontosabban tudni véltünk a politika normál működéséről. (…) A Fideszt a baloldal talán akár meg is verhetné, ha nem Orbán vezetné és nem róla, rendszeréről szólna a küzdelem, de a mostani konstellációban vele szemben egyszerűen nem tudnak felállni a padlóról.”
Bár Török ezek után, a szokásos “másrészt” miatt leírja ugyan, hogy Orbán mindenképpen bukni fog, de a komplett analízise semmi másról nem szól, mint az Amoralitás, az Elvmentes Haszonlesés, az Agresszív Kismalacság, a Porcelánbolti Elefántság dícséretéről. Bár ő ugyan politkusnak (sőt, sikeres politikusnak!) nevezi a Mi Boldogságunkat, valahogy elfelejti definiálni: mit is ért ő ezen teminus technicus alatt! (Rövid, de kimerítő kritika erről itt!)
Ezzel szemben Az Elemző, aki igazából nem elemző, “csak” egy tapasztalt Újságíró, már egy kissé átgondoltabban, ráadásul történelmi párhuzamok “felfedezésével” fogalmazta meg véleményét ugyanerről. (Mivel Aczél Endre jegyzete a mai Vasárnapi Hírekben jelent meg, elektronikusan tehát még nem elérhető, ismét “frater Sendamus” segítségét kértem. Esetleges elírásokért Isten és az Olvasók bocsánatát kérjük!)
DÉJÁ VU:
Mozdíthatatlan?
Orbán Viktor leválthatatlansága hovatovább közhely: nem csak a közbeszédben, a politológiában is. Szó, mi szó, ahhoz, hogy távozzék a miniszterelnöki székből, a Fidesz kétharmados parlamenti többségével a háttérben semmi esély nincsen. Ahhoz az kellene, hogy az első etapban a saját pártja szabaduljon meg tőle. A horizonton azonban ilyesmi ugyancsak nem sejlik fel.
Mindazonáltal megvallom, nem hiszek a leválthatatlanságban. Javaslom tehát azoknak, akik – olykor vallásos hittel – hisznek az ilyesmiben, nézzenek vissza egy kicsit a XX. század középtájának magyar történelmébe!
Ott beleütköznek Rákosi Mátyás nevébe. A Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára egy évtizeden át leválthatatlannak tűnt. Pozíciója ugyan 1953 júniusa és 1954 vége között gyöngült ugyan, de 1956 nyaráig egy percre sem merült föl, hogy kiakolbólintsák abból a tisztségből, amelyet viselt, s ahonnan minden szálat a kezében tartott.
Nem akarnék ugyan történelmietlen párhuzamokba bocsátkozni, de e tekintetben – mármint a “minden szál egy kézben” – nagyfokú rokonság az egykori kommunista vezető (inkább diktátor) és a mai miniszterelnök között.
De van más is. A káderpolitika.
A mából visszanézve kifejezetten érdekesnek találom, hogy ha a “helyzet” úgy kívánta, Rákosi épp olyan szenvtelenül szabadult meg a régi harcostársaitól, ahogyan Orbán tette. Magában a Fideszben (hatalmon kívül és azon belül) legalább annyi tisztogatás és lefokozás volt, mint amennyi az MDP-ben. (Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a Rákosi-diktatúra 1951-ig legszívesebben a börtönt és a bitót választotta “megoldás” gyanánt, míg Orbán a politikai száműzetés módszerével élt, élhetett csak.)
Rákosi előbb a régi szocdem bajtársaktól, aztán a Kádár-féle honi kommunistáktól szabadult meg, majd 1953, de különösen Nagy Imre kiszorítása után már a hajdani bizalmi körből is csak Gerő Ernő maradt meg mellette. A régiek helyett jöttek az addig alig ismert, de már egy ideje funkcióban lévő újak: Ács, Vég, Kristóf, Hidas, Kovács István, Földvári, Szalai Béla és különösen Hegedüs András, akiből a főtitkár Nagy után miniszterelnökt csinált. Bár ezek közül senki se maradt sokáig a Politikai Bizottságban vagy a Titkárságban, mert Rákosi szeszélye ide-oda tologatta őket.
1953 júniusáig a magyar nép csak azt tudta, hogy létezik egy “négyesfogat” – Rákosi, Gerő, Farkas, Révai – s rajtuk kívül senki más. Aztán új neveket tanult, ha tanult.
Ezt a “tanfolyamot” végeztük el mi is Orbánnál.
Volt ugyebár rajta kívül (ha a húsz éve kivált “fodoristákat” nem számoljuk) Kövér, Áder, Deutsch, Pokorni, majd Navracsics, de Orbán idővel másokba szeretett bele. Felbukkant Kósa, Rogán, Lázár, Szíjjártó, Budai, Papcsák, de olyan nevek is, mint Schmitt Pál, vagy Pelczné Gáll Ildikó.
Ha ma végignézünk a terepen, a “nehézsúlyú”(-nak hitt), olykor morgolódó figurák, mint Kövér, Áder, Pokorni, Navracsics – ellentétben Lázárral, Rogánnal, Szíjjártóval és néhány más, új kedvenccel – nincsenek döntési helyzetben. A parlamenti elnöki, az államfői, a polgármesteri, a brüsszeli biztosi szék nem olyan, ahonnan Orbán ügyeibe bele lehetne szólni.
Minthogy a Fideszben az Orbán Viktor iránti lojalitás az utóbbi pár évben minden más szabályt felülírt, a “fiatal farkasok” azzal tündökölnek, hogy ha kell, keményebbnek, eltökéltebbnek, szúrósabbnak látszanak, mint maga a főnök. Ezrével vannak ma Magyarországon olyanok, akik “kisakkozták”, hogy ha már egyszer Orbán túlhatalmi helyzetben van, akkor a hozzá való feltétlen alkalmazkodás, kiszolgálás nélkül egy lépéssel sem lehet előrébb jutni a karrier lépcsőfokain. Legfeljebb hátra.
A magyar funkcionáriusokat 1954 vége és 1956 nyara között ugyanez az érzület vezérelte. Fájdalom, de közéjük tartozott az épp hogy rehabilitált Kádár János is. Ma is létező híveinek, csodálóinak nem ajánlom olvasásra Rákosihoz intézett 1954. novemberi levelét, mely egy hűségnyilatkozattal ért fel. A már akkor is “sakkmester” Kádár, körülnézve a formailag még részben Nagy Imre által uralt magyar politikai tájképen, vissza akart emelkedni a politika csúcsaira, s ráérzett – helyesen – , hogy ez Rákosi nélkül nem fog menni.
Ebben a levélben úgy tett, mint ha fogalma se lett volna róla, hogy őt nem az ÁVH, nem farkas dugta börtönbe három éve, hanem épp maga Rákosi. Azzal “nyalt be” a főtitkárnak, hogy önnön hányattatásaiért a felelősséget teljes egészében az ÁVH-ra, az ügyészekre, a bírákra tolta, ráadásul egy jó szava nem volt Nagy Imréről. Legfeljebb egy-két sunyi módon kételkedő.
Kádár is leválthatatlannak gondolta akkor Rákosit, s lám, a “Borzalmasnak” becézett főember karrierje kevesebb, mint két év múltán véget is ért. Nem tudta, hogyan számoljon el a múltjával; hibát hibára halmozott. Miként 1954 vége felé Nagy Imrétől, ’56 tavaszán-nyarán tőle is elfordult a saját – opportunista – központi vezetősége.
Történnek előre nem látható csodák, föltéve ha van “külső nyomás”
A Falkaforradalmi Jogász-Paraszt Kormány a lehető legdurvább módon nekiment Barack Obamának, az Amerikai Egyesült Államok elnökének (is). Mivel erre napok óta senki nem hajlandó, kénytelen vagyok én, a “mezei blogger” egy nyílt levélben bocsánatot kérni tőle!
Tisztelt Elnök úr!
Néhány nappal ezelőtt Ön, a “Clinton Global Iniciative” konferenciáján elmondott beszédében súlyos kritikával illette a magyar kormányt. Ennek során a budapesti adminisztrációt azon rezsimek egyikeként aposztrofálta, amelyek a nem kormányzati (“civil”) szervezeteket fizetett külföldi ügynököknek, tehát ellenségeknek tekintenek, működésükbe erőszakosan beleszólnak, azokat “parttalan túlszabályozással” ellehetetleníteni igyekeznek. Ezzel pedig súlyosan megsértik a legalapvetőbb emberi és polgári alapjogokat, melyeket minden, magára valamit is adó, civilizált állam tisztelni köteles, ha másért nem is, de az általa aláírt, majd parafált nemzetközi szerződések/egyezmények okán.
Elnök úr, az Ön bírálata nem csak tényszerű, de a budapesti rezsim tevékenykedéséhez mérten még visszafogott is volt! Erre egy tisztességes, a Nép érdekeit szem előtt tartó, azt képviselő kormányzat kizárólag egyetlen módon reagálhatott volna: annak minimum csöndes tudomásulvételével.
Az Orbán-féle diktatúra azonban támadással válaszolt. Önt és az Ön egyik hivatali elődjét, a hasonló kritikát megfogalmazó Clinton Elnök urat, a mindössze alig néhány órával korábban hivatalba lépett, harmincöt esztendős magyar “külügyminiszter”, bizonyos Szíjjártó Péter, egy-egy kommünikében gyakorlatilag lehülyézte. Tette mindezt olyan alpári, durván szemtelen hangnemben, amely a diplomáciában még ellenérdekeltek között is öléggé szokatlan, nem hogy szövetségesek esetén.
Elnök úr!
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az Ön információs csatornái jóval szélesebb keresztmetszetűek, mint az enyémek, tehát sokkal többet tudhat a Magyarországon zajló események hogyanjairól, miértjeiről, összefüggéseiről, mint én. Amit azonban Ön nem tudhat (mert elemzői valószínűleg ezt nem veszik figyelembe), az a Magyar Társadalom állapota, pszichés beállítódottsága.
Minálunk ugyanis az a divat, már évszázadok óta, hogy soha, semmikor és semmiféle módon nem vállalunk felelősséget a saját tetteinkért. Az, hogy nem tanulunk a saját történelmünkből (lecserélve ezzel a korábban sikertelen paradigmát), hanem inkább egy “másikat” hazudunk önmagunknak.
Például mi a mai napig is legendásan igazságos királyunknak tekintjük a XV. században uralkodott Hunyadi Mátyást. Pedig ő semmi mást nem tett, mint hogy ráerőszakolta akaratát mindenkire és (bocsánat a kifejezésért!) szarrá adóztatta a népet (akárcsak Mr. Orbán) annak érdekében, hogy finanszírozhassa a monstre háborúit. Azokra meg azért volt szükség, mert ez a “Fickó” fejébe vette, hogy megszerzi a korabeli, európai Főhatalomnak számító Német-Római Császárság koronáját. Természetesen ez nem sikerült neki, lévén nem volt képes tudomásul venni a saját lehetőségeit/korlátait, avagy ahogyan mi itt, a Balkán északi csücskévé vált országunkban mondani szoktuk: “elmérte a farkát” (akárcsak Mr. Orbán)!
Alig három évtizeddel később pedig török megszállás alá kerültünk. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy az akkori uralkodó elveszítette a Mohácsi Csatát, lévén az ország kiváltságos elitjének egy jelentős része egyszerűen (ismételt bocsánat!) baszott megjelenni seregeivel a csatatéren. Osztán meg ahelyett, hogy a legalapvetőbb dolgokban (pl.: kereszténység) azonos elveket valló Habsburgokhoz pártoltak volna, hagyták magukat lefizetni a korabeli ország leggazdagabb főura, Szapolyai János által, aki meg a koronáját a török uralkodótól “kapta”. Ebből meg sikerült levonni azt a “történelmi tanulságot”, hogy minket a Keresztény Nyugat cserben hagyott, pedig mi voltunk annak “védőbástyája” … holott a “magyarság fennmaradását” állítólag biztosító “független” Erdélyi Fejedelemség együtt ostromolta a “pogány és megszálló” törökökkel “Bécsnek büszke várát” (akárcsak manapság Mr. Orbán).
Mintegy négy évszázaddal később pedig az “elitünk” túlzott Habsburg-imádata vezetett el egy esztendőkig tartó, véres és persze szintén elveszített háborúhoz (az ismételt “farok-elmérés” eklatáns példája). A következmény egy elképesztő mértékű és tényleg igazságtalan országcsonkítás lett, amelyet az Ön egyik hivatali elődje, Wilson olyannyira nem helyeselt, hogy kishíjján felállt a tárgyalóasztaltól. Osztán meggondolta magát, s úgy döntött: egy Latorállam kedvéért nem fog összeveszni a Szövetségeseivel (nem úgy mint manapság Mr. Orbán). Ebből meg azt a tanulságot vonta le a Magyarság (annak tanulságlevonásra kizárólagosan jogosult része), hogy bennünket (azaz Őket) hátba szúrt a háborúba és nélkülözésbe belefáradt Népet “feltüzelő” Baloldal (akik mind “zsidók” voltak) és ismételten elárult A Nyugat (azaz háborús ellenfeleink!).
Két évtizeddel később Magyarország ismét hadba vonult. Többek között az Ön által elnökölt Köztársaság ellen is annak érdekében(?), hogy a korabeli elit által elveszített területeket azok akkori utódai visszaszerezzék (önmaguknak!). A Vélt Győztesek mellett való menetelést természetesen ismét sikerült elveszíteni … mintegy kétmillió polgártársunkkal (közöttük cca. félmillió, az állam törvényei szerint “zsidónak minősülő” honfitársunkkal) egyetemben nemzeti vagyonunk minimum felét … plusbonus a (szovjet)orosz gyarmatbirodalmi lét felejthetetlen élményeinek megszerzése! Ebből meg azt az “okos” tanulságot vonták le (a tanulságlevonásra mindenkoron és egyedül hivatottak), amit az Első Világháborúból is: háborús ellenfeleink kiszolgáltattak minket a háborús ellenfelünknek, a Baloldal (tehát a zsidók) meg ismét hátba döfte az Országot. Azóta szobrokat emelünk és köztereket nevezünk el a Hadbavonultató Tehetségtelen Bunkóról, illetve Megszállási Emlékművet emeltetünk be daruval az egyik terünkre … suttyomban, éjszaka, rohamrendőrök századainak biztosítása mellett (ahogyan azt Mr. Orbán akarta!).
Tisztelt Elnök úr!
Ez a társadalom tehát beteg! Történelmével, múltbéli hibáival szembe nézni nem merő, a felelősséget vállalni nem akaró társaság vagyunk mi. Akik alig több, mint fél esztendővel a modernkori “Legnagyobb Hőstettünk” (1956) után már milliós gyűlésen (1957., május 1.) ünnepeltük legújabb Diktátorunkat (Kádár János), akinek ugyan véres volt a keze, de ezt azzal magyaráztuk, hogy még mindig “jobb” volt, mint a “keményvonalas” alternatívája (Münnich Ferenc). A “realitásokat” elfogadva be is tagozódtunk egy olyan “társadalmi rendbe”, mely arról szólt: ha befogod a pofádat, annyit lophatsz önmagadtól, amennyit csak akarsz. (Hasonló volt Mr. Orbán “ajánlata” is, de csak manapság derült ki: lopni kizárólag nekik szabad, nekünk meg maradt a kussolás “joga”!)
Mint egy agresszív carcinosis, úgy rágta magát át ez az aljas kór (tekintélytisztelet, szolidaritás hiánya, hazudott történelem, felelősség nem vállalása) egészen a gyökerekig, amelyből pedig kisarjadt a Jelenlegi Rezsim. Ennek képviselői pedig nem csak primitív, műveletlen bunkók, de még gorombák, alpáriak és agresszívek is (ahogyan azt Ön is tapasztalhatta!). Ámde azért ilyenek ők, mert ezt tanulták a hiányosan szocializálódott Főnöküktől.
A jelenlegi magyar miniszterelnök pedig azért ilyen, mert … szóval ő is hiányosan szocializált és nagyon komoly elmekórtani problémákkal küszködik. Nála és tőle kiindulóan manapság a goromba, mosdatlanszájú, bunkó paraszti viselkedés nem más, mint “Bátorság”, az alpári nyilatkozatok közzététele egyenlő a “Karakánsággal”, a szövetségeseinkkel kapcsolatos primitív hozzáállás pedig a “Nemzeti Érdek Képviselete”.
A jelenlegi magyar ellenzék pedig ebben az “aktívan passzivitás” módszerével támogatja Őt és Tettestársait. Teszik mindezt azért, mert nem csak a Diktátor és Famulusai, de Ők Maguk is A Népből (itteni szleng szerint: “a Zemberek”) származnak. Tehát maguk is megkötötték az Alkujukat a Hatalommal: kisebb mértékben a Lopás, nagyobb mértékben az Eltartottság terén!
Ezért osztán EZEK igazából nem is tettek semmit, amikor Önt és Hivatali Elődjét az Alpári Kormányzat Kisizéje a szájára merészelte venni. Mindössze annyit állapítottak meg, hogy “Jajjistenem és szörnyű!”. De hogy egyikük is vette volna magának a fáradságot, hogy bocsánatot kérjen Öntől egy mindössze öt perc alatt megfogalmazható és közzé tehető nyilatkozatban? Addig már nem terjedt a kompetenciájuk, az eszük, no meg a bátorságuk sem. Ezzel ugyanis megkockáztatták volna, hogy a Beteg Társadalom Primitív Kormánya netalán megharagszik rájuk, elvonva tőlük (átmenetileg) a júdási Harminc Ezüstöt!
Tisztelt Elnök úr! Kérem mindezen magyarázkodások után fogadja el tőlem, minden jóérzésű polgártársam nevében, őszinte bocsánatkérésemet:
I’m so sorry, Mr. President!
… és ezt …
… szendamondja!
P.S.: Ha ezek az Idióták (a Rendszerszolgák szokásosan néma jóváhagyásával) netalán mégis hadat üzennének az Egyesült Államoknak, kérem csak “szelektívek” legyenek a légicsapások! … Szükség esetén kitűnő GPS-koordinátákat tudok közölni!
Rekordot döntött a frissiben kinevezett magyar “külügyminiszter”! Néhány napon belül sikerült beletörölnie a mutyiszaros gumicsizmáját két amerikai Elnökbe is. A “nyuggerbe”, aki valószínűleg a következő President férje, meg a jelenleg hivatalban lévőbe, tovább fokozva ezzel Agyarország hírenevét. Köszönöm szépen! … Mindenkinek! És mivel tartozom? … Ugyan kinek?!
Néhány nappal ezelőtt, az USA egykori elnöke, Bill Clinton egy amerikai “show-műsorban” azt találta mondani, hogy “Vannak bizonyos ‘fickók’, akik örökké hatalom akarnak maradni és sok pénzt keresni“. Eklatáns példaként erre a mi Szeretett Vezetőnket, Abszurdisztán MiniElnökét, Al- és Felcsút, valamint a Részek Örökös Urát (születési anyakönyvi kivonata szerint “Orbán Viktor Mihály“) említette meg. Mire a “Küküm” akkor még csak alminisztere (trónörököse) azzal kegyeskedett válaszolni egy közlemény formájában, miszerint Clintont “valakik alaposan átverték” és látszik, hogy “már régen nem járt Magyarországon“. Mert ha a “Magyarországon jelen lévő vállalkozókat kérdezte volna“, akkor nem mondhatott volna ilyesmiket.
(Hogy mi az ördög köze van a “Magyarországon jelen lévő vállalkozóknak” Clinton Orbánról alkotott véleményének, azt még most sem értem. Az egykori Elnök ugyanis a Hatalmi Elmebajról beszélt. Arról, hogy egyeseknek semmi nem elég: mindenből mégtöbbet akarnak, s közben zsebre vágni néhány fillért is. Persze ha ez a Valaki azokat a bizonyos filléreket hatalmi szóval kényszeríti ki bizonyos vállalkozóktól, akkor már van kapcsolat a két dolog között. Kivéve akkor, ha az a bizonyos “vállalkozó” nem más mint Mészáros Lőrinc, az ország legtehetségesebb víz- és gázszerelője!)
Teltek-múltak a napok.Idehaza egy “összevont, bizottsági meghallgatás”-nak nevezett bohózaton átpasszírozták a Kásagerincű Zseléshajút, akit osztán eme Grémiumok (többségi szavazattal) rögvest alkalmasnak is nyilvánítottak arra, amire ők maguk sem alkalmasak. Folyt tehát a “békés, építő munka“. Ámde eközben Odakint meg már készülődtek az “Ellenséges Hadosztályok” arra, hogy megindítsák “szokásos támadásaikat” a Világ Legtökéletesebb Állama, illetve annak Kormánya ellen. Annak ellenére, hogy az a (szavazni hajlandó) “Polgárok” (44 százalékától) ismételten Kétharmados Felhatalmazást kapott (néminemű törvényesített választási csalások útján).
Ez a Támadás pediglen abban nyilvánult meg, hogy a Hivatalban Lévő Elnök egy minapi konferencián A Világ Tíz Legsötétebb Diktatúrája közé sorolta azt a Tökélyállamot, melynek Párja Nincs! Sem Európában, sem Amerikában (lejárt szavatosságú liberális jogállamok!), annál több viszont az úgynevezett “Keleten” (versenyképes, “talán nem is demokráciák“), melynek “szelei” hatására ez az Abszolúte Modern és Munkaalapú Állam teljes mértékben felkészült és tökéletes vezetői úgy döntöttek (a Cinege utcából!), hogy “Nyitnikék!“.
Az Új Külügyér, akinek seggén még alig száradt meg a kinevezési pöcsét, nem is volt rest rögvest kiadni egy egyáltalán nem röstelkedő Nyilatkozatot, miszerint nem csak Bill Clinton, de Barack Obama is egy tájékozatlan hülye, akiket bárki és bármikor “megvezethet”:
“Mi abból indulunk ki, hogy Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok szövetségesek. Ugyanakkor az Amerikai Egyesült Államok elnökének magyar civil társadalom kormányzati korlátozására vonatkozó megjegyzéseinek nincsen ténybeli alapja. A magyar nép egy szabadságszerető nép, ezért nem viselné el szabadságának semmilyen korlátozását.” – Külgazdasági és Külügyminisztérium.
Ami engem ebből megragadott, az a “szabadságszerető” kitétel. Azért, mert ez ugyanolyan hazugság, mint “polgároknak” nevezni a magyar Zemberek jelentős részét, az “Élcsapatot” pedig “polgári kormánynak”, “keresztény-konzervatív jobboldalinak”. Ugyanis!
Ha itten valóban lenne “szabadságszeretet”, akkor kezdjük mán azzal, hogy ebből a szuper módon takarékos és segítő családból származó Nyikhajból (lásd itt!) soha a büdös életben nem lett volna külügyminiszter, de még parlamenti képviselő sem. Ugyanez vonatkozik a Főnökére, meg annak összes létező beosztottjára is!
Ámde az a helyzet, hogy ezek az Alakok, ezek az amorális, Szubhumán Proteinzacskók ma meghatározó tényezői a teljes magyar államiságnak, a közéletnek, a jövendőnknek, a megélhetésünknek és a külkapcsolatainknak is! Ezzel pedig a saját, pucér hatalmi/anyagi érdekeik okán “kegyeskedtek” ellopni/elrabolni tőlünk mindent (pl.: polgárjogok, nemzetközi tekintély), amiért egyébként évtizeden át kutyakeményen megdolgoztunk! … Mindezt pedig “Népi Felhatalmazással”, elébb (2010) 2,7 milliónyi, utóbb (2014) pedig 2,1 milliónyi, kitömni való Ostoba Barom “szavazatával” … az úgynevezett Demokratikus Ellenzék aktívan passzív közreműködésével!
Nagyon szépen köszönöm! És mivel tartozom?! … Amorális kormányomnak, a lefizetett Ellenzéknek és az ostoba Választótársaimnak, … valamint Szíjjártó Péternek … is …
Ahhoz képest, hogy a “Magyar Mélytorok“, azaz a hvg.hu “informátora” szerint Orbánt “intellektuálisan nem hozza lázba” az önkormányzati választás (lásd előző posztomat!), az Örökös MiniElnök úgy száguldozik és (bak)ugrál az ország települései között, mint egy megbokrosodott kecske. Kedden Tatabányán, tegnap pedig Szolnokon mekegett hülyeségeket a mi Mekk mesterünk.
A “Duális Képzés”? Hát az nagyon fontos dolog ám kéremszépen tisztelthölgyeimésuraim. Konszenzus is vagyon a kormányban, hogy ezt be köll vezetni, mint inszeminátornak a pacipéniszt a kancakonnektorba, mer’ ugyi ez egy hagyományon alapszik. Mi meg az ilyesmit úgy támogatjuk, mint gyámfa a kidőlő közfalat, csak egy kicsit még várni kéne a támogatásra is, meg a kidőléssel is. De persze nem sokáig, talán csak az esztendő végéig, amíg kiderül például a derék tatabányászok földjén is, hogy ki lesz a helyi gauleiter. Ha az, akire mi gondolunk, akkor semmi gond! Az Edutus Főiskola mechatronikai képzése államilag támogatott lesz! … Talán, esetleg. … Ha majd a “konzultációk” során, azaz az éppen aktuális emésztésem szerint, végre eldől, hogy az október 12. utáni “új felállásban” ennek a fősulinak “milyen helye lesz”.
A Duális Képzés az orbáni narratívában azt jelenti, hogy a szakmunkásképzőkben az állam csakis a közismereti tárgyak oktatását vállalja. A gyakorlati képzést a diákok – egy tanulmányi szerződés megkötése után – a különböző iparvállalatoknál, cégeknél kapják meg. Ennek előnye elméletileg az, hogy a tanonc, megfelelő teljesítmény esetén, a képző cégnél azonnal munkát kap. Hátránya: az adott iparvállalattól speciális, jószerint csakis ott hasznosítható képzést kap, ami egy esetleges – talán kényszerű – munkahelyváltás esetén, egy másik cégnél csak részben lesz elfogadható. Ugyancsak komoly gond van a képzés “állami” részével, amelyet az Orbán által “Hoffmann Rózsa” álnéven benyújtott és elfogadtatott Köznevelési Törvény gyakorlatilag teljesen lebutított. Egy szakképzős hetente két matematikaórát kap, Természetismeretből (fizika, kémia, biológia, földrajz) mindössze egyet, informatikából pedig még ennyit sem! Ez pedig nem más, mint hogy ez a rendszer félművelteket, funkcionális analfabétákat, három esztendőn át idomított segédmunkásokat termel és nem szakembereket! Márpedig így elképzelhetetlen a magas hozzáadott érték termelése, azaz a versenyképes ipar nem hogy megteremtése, de fenntartása sem!
Körülbelül ezt mondta a Szeretett Vezető Tatabányán, a megyei napilapnak nyilatkozva. Ennek során meg is jegyezte, hogy a duális képzéshez hasonlóra már volt példa Mária (közmunkaalapú) Országában, csak bizonyos gazok (értsd: kommenisták) azt hagyták elsorvadni. No de semmi vész, mert a kormány a helyén van és tuggyaisadógát. Az meg ugyi nem más, mint hogy az iparnak szakképzett munkaerőt köll biztosítani. Ez pedig nem csak a derék tatabányászoknak, de a kabinetnek is nagyon fontos dolog ám. Előbbieknek azér’, mer’ a Kárpátok Géniusza szerint a város “tavasz óta kiemelt térség” az iparvállalatok letelepülése szempontjából és kormányzatilag, utóbbinak meg amiatt, hogy a (matolcsysta-tellérgyulaista) Nemzeti Gazdaságfejlesztési Stratégia szerint: a lehető legtöbb embert le köll szállítani a Magyarország-szekérről annak érdekében, hogy ne utazzanak csak rajta, hanem inkább tolják azt!
Pontosan erről szól egyébként a Vargamiska-féle, 1700 milliárdos, Nemmegszorító Csomag is, melyet tegnap óta igyekszik kibontani a “szakma”. A “Napi Gazdaság” címet viselő, századvéges “szaklap” által szervezett konferencián a Karcagi Miskakancsó ugyan körülményesen kerülte a konkrétumokat, de a Fényesrenyaltseggű Főkormányzó által meghírdetett “Szekér-program” alapján nyilvánvaló, mi lesz a következmény. Mivel eme “járművön” az elterebélyesedett seggű Maffia-adminisztráció miatt (csak a Miniszterelnökség csecsén csüng fürtökben már legalább száz helyettes államtitkár!) egyre kevesebb a hely, hát szekérvégre kell küldeni azokat a vidéki bürokratákat, akik olyan haszontalan dolgokkal foglalkoznak, mint a Zemberek közvetlen, adminisztratív kiszolgálása! Hogy így milyen módon tuggyák majd ezek a Zemberek intézni az ügyes-bajos dógaikat a Hivatalnál? Hát egyrészt ott az internet (Mari bácsi és Józsi néni klikkel!), másrészt az ilyen közhivatali feladatokat közmunkások is el tudják látni (havi 150 helyett mindössze 47 ezerért … jelentős megtakarítás!), ahogyan arra már esztendők óta számos példa is vagyon!
“Ipar, ipar és ipar!“ – ez a legújabb orbanista elmebaj, s ezt a Koronátlan Fő egyáltalán nem is rejtette véka alá egy nappal később Szolnokon. A helyi televíziónak adott interjújában azon véleményének adott hangot, miszerint másfél évtizeddel ezelőtt még az számított trendinek, hogy a gazdaságot elsősorban a szolgáltatásokra köll helyezni. Ámde gyütt a Válság, s kiderült (szerinte), hogy a lópikulának nem kell az ilyesmi akkor, amikor a Zembereknek nincsen pénzük. Ezzel szemben az ipari termékek mindenkoron kelendőek, azt a jónép akkor is megveszi, ha egyébként kivan a segge a gatyájából. Különösen igaz ez a gyógyszeriparra (a Vezér a Béres Gyógyszergyár Zrt. szolnoki gyártósorának felavatására tolakodott be!), s bár ezt nem mondta ki, de ő bizonnyal az egyik olyan ember Magyarországon, aki ezzel tökéletesen tisztában van … tapasztalati alapon!
Nem tudom, mostanában hol és milyen “anyagokkal” kezelik a Nemzet Ápoltját, de tény, hogy alaposabban. Az igaz, hogy továbbra is püffed a pasas – nem csak pocakra, hanem tokára is! – , de a szeme már közel sem annyira véreres, mint tavaly és úgy tűnik, még a nyelvét is egyre hosszabb időn keresztül képes a szájüregében tartani. Ez pedig nem más, mint a gyógyszeripar diadala! … Az egy másik kérdés, hogy ilyen vegyületek kikísérletezéséhez és előállításához baromira elégtelen lesz a hazai Új Rendszerben kitenyészteni/beidomítani szándékolt, gyakorlatilag funkcionális analfabétákból, agyatlan rendszerszolgákból álló “szakemberek” Ifjú Gárdája. No de ez nem az ő gondja, hiszen időszakos(?) problémáival nem a zembereket szolgáló hazai, hanem a Haldokló Nyugat intézményeit szokta rendszeresen felkeresni.
Szóval az Ipar! Ennek mindenek feletti fejlesztése jelenti szerinte A Megoldást. Azt, amire csakis Ő (meg Elkúrcsy?) gyött rá egyedül az egész világon. Azt,amit csakis az Ő Legtökéletesebb Kormánya képvisel, ráadásul akkora sikerrel, hogy még! Meg is aszonta a szolnoki mikrofonállványnak, hogy (konkrét idézet következik!): “Erről ritkán szoktunk beszélni, de (…) Európa második legiparosodottabb országa éppen Magyarország, és nagyon jó esélyünk van arra, hogy ennek a választási ciklusnak a végére, tehát 2018-ra az első helyet is megszerezhetjük, ha ilyen ütemben fejlődik a magyar ipar“.
Két régi vicc:
1.) A Néphadsereg egyik századánál politikai oktatást tart az őrmester:
“Elvtársak! Jelenleg a Világ egyhatodán uralkodik a Szocializmus! Fejlődésünk azonban megállíthatatlan, így hamarosan már a tizedén, huszadán, sőt, a századán is a Mi Eszméink fognak érvényesülni!“
2.) Szabad Nép-félórán felteszi a kérdést az alapszervezeti párttitkár:
– Elvtársak! Hol áll a Kapitalizmus?!
– A szakadék szélén – hangzik a válasz kórusban.
– És hol áll a Szocializmus?!
– Egy lépéssel előtte!
Halvány sejtelmem nincs, hogy Béresék mit gyártanak Szolnokon. De légyen az akármi is, azt a Főnök bizonnyal “megkóstolta” és “alapos hatást” gyakorolt rá. Nem csak a nagyzási hóbortját, de a nagylelkűségi rohamát is alaposan felerősíthette. Ugyanis az, hogy ezt a “ritkán emlegetett”, tehát valamiért szupertitkos információt pont az alig nézett szolnoki tévé és nem pedig (az ennél alig népszerűbb) “Közszolgálati” nézőivel osztotta meg, … hát az ölég sok dolgot elárul! … Nemde? (hehehe!)
Bármennyire is szórakoztató, én azt a régi, az eredeti “Mekk mestert” sokkal jobban szerettem. Kevesebbe is került, no meg csak báboknak okozott kárt!
Ezt üzente haza a Zorbán még nyáron, a posványosi dagonyából. Így utólag azt lehet mondani, tulajdonképpen ez volt az ő legfontosabb mondanivalója, ami sajnálatos módon elveszett az “illiberális demokrácia“-kifejezés által gerjesztett csatazajban. Borzalmas esztendők elé nézünk!
“Ha az előző négy évet forradalomnak neveztük, akkor egyszerűen nincs elég erős kifejezés arra, ami most következik!“ – hozta nyilvánosságra még tegnap a hvg.hu “egy, a Miniszterelnökségen zajló tervezésre rálátó forrás”-tól származó értesüléseit. Az Informátor szerint a kormány “Legbelsőbb Köre” olyan átalakításokon gondolkodik, melyekkel teljesen fel akarják forgatni a komplett magyar állam- és közigazgatást úgy, hogy ne legyen egyetlen terület sem, mely fölött ne a Miniszterelnökség gyakorolna közvetlen felügyeletet. A végrehajtani kívánt intézkedések egyelőre annyira titkosak, hogy a tervezésbe még a párt elnökségét sem vonták be (morgott is érte a Kövér Házmester – lásd itt!). Senkivel nem közölnek semmit, lefagyott a teljes államapparátus, lévén nincsenek információik arról: melyek a jövendőben elérendő célok. Nehogy még az önkormányzati választások előtt bármi kiszivárogjon!
Közbevetőleg:
Van némi gondom ezzel a hvg.hu által közzé tett információval. Ha minden annyira szupertitkos, ha minden terv/értesülés annyira szűk körben mozog, hogy abból még Laci bácsit, a Hűséges Szervienst is kihagyták, akkor vajon ki lehet ez a “Bátor Informátor“, ez a “Magyar Mélytorok“, aki annak ellenére vállalta a szivárogtatást, hogy (állítólag) benne van a Szűk Körben, kilétét tehát a Titkolózó Hatalom bármikor megállapíthatja?! … Gyanúm így talán indokolt: újabb “kísérleti léggömb” felbocsájtásának voltunk tanúi.
Mélytorok szerint ugyan Orbánt már egyáltalán nem hozza “intellektuális lázba” a helyhatósági választás (tűkön ülve várja annak végét, hiszen buzog benne a tettvágy), az óvatosság egyelőre a passzivitásra inti. Lévén október 12. után három esztendőn keresztül semmiféle választás nem lesz, így az Intézkedések miatt bekövetkező népszerűségvesztést csak ebben az időszakban lehet “kezelni”. Erre pedig azért lészen szükség, mert az Átalakítások “jelentős érdeksérelmekkel” járnak majd, melyek később a fideszes szavazótáborban is éreztetik hatásukat. Hiszen itt nem másról van szó, mint az államapparátus jelentős leépítéséről (állítólag 100 ezer fő elbocsájtása várható), az oktatás és az egészségügy fizetőssé tételéről, ami semmiképpen nem úszható meg arcvesztés nélkül, lévén ezek (különösen a két utóbbi) eleddig tabutémák voltak.
Lépjünk most kicsit “hátrébb és feljebb”! Ha ez sikerült, akkor pedig vizsgáljuk már meg egy kicsit “hidegebb fejjel” ezt a Mélytorok-féle HVG-információt! Mert ebben nekem több dolog is “bűzlik” picinyt. Az egyiket már fentebb megemlítettem. A másik pedig nem más, mint hogy simán életszerűtlennek tartom ezt az elképesztő titkolózást. Ezt az egész, erről szóló infót (nevezzük csak nevén: összeesküvés-elmélet!) meg sima misztifikációnak. Minderre ugyanis a világon semmi szükség nincsen!
Az Orbán-rendszer ugyan komplexnek tűnik, de valójában olyan egyszerű, mint a faék! Néhány amorális kalandor huszonsok esztendővel ezelőtt bizonyos, a Társadalom által a mai napig sem értett Üdvtan (Liberalizmus) állítólagos képviseletére, bejegyeztetett egy politikai pártnak álcázott gazdasági vállalkozást (Fidesz). Ebből elébb az Üdvtan valódi képviselőit, majd magát az Üdvtant is kipicsázták. Az előbbieket a még náluknál (az Alapítóknál) is kétesebb, amorálisabb figurákra cserélték le, az utóbbit pedig egy könnyebben és egyszerűbben képviselhető, magyarázható, kommunkálható Ideológiára (keresztény-konzervatív jobboldaliság, majd az ebből kinövesztett Klerikálfasizmus). Egy olyan álelméletre, mely mögött egyetlen “gondolatiság” áll: mindig és mindenhol pontosan azt mondani/hangoztatni, amelyet a megcélzott társadalmi csoport hallani akar, kijelölve mindenkoron azt az Ellenséget is, melyet ez a Grupp éppen akkor annak vél (elébb az oroszok, a “kommunisták”, illetve az “utódpártiak” … együtt a liberálisokkal!; később a nemzetközi tőke, az EU, Amerika; legújabban “norvégbűnöző civilek” és Simicska!).
Mikor a Grupp már elhitte, hogy a Vállalkozás igazából az ő véleményét képviseli, megfordították a dolgot: ügyes kommunikációval és médiafölénnyel elhitették “választóikkal”, hogy a Párt éppen aktuális, érdekdiktálta véleménye azonos az övékkel, sőt, az egész Társadaloméval. Ez pedig nem más, mint a Függetlenségi Háború, melyet hol a Nyugat oldalán vívunk az Oroszokkal szemben, hol meg fordítva.
Az így végtelenített Szabadságharc állandó ágyúdörgései közepette pedig a Célcsoport, tehát a Zemberek, nem hogy a csatasorban közvetlenül mellettük állók szavát nem értik, de a velük szemben (virtuálisan) felsorakozottakét sem: “Nincs értelme a küzdelemnek! Hiszen a harchoz te adod a pénzt, a paripát és a posztót, te prosztó! Akárcsak a zsákmányt és a hadisarcot! Te soha nem lehetsz győző, csakis Viktor!“
Ennek lényegét ugyan sokan és sokszor leírták már, de nyilvánvaló, hogy nem elégszer! Sem az egyik, sem pedig a másik “Oldalon” nincs egy releváns csoport (hadosztály) sem, mely végre ráébredne: tükör előtt áll, s lát azáltal “homályosan”.
Látni véli az “Ellenség Seregeit“, melyek valójában önmagával azonosak. Az Ellenség Vezéreit, akik valójában a Sajátoldalival azonos Táborban uszítanak csatára. Miközben ugyanazt a luxusmenázsit fogyasztják, amint a “Szembenálló” Seregek éhező tagjai hordtak össze nekik. Azt saját és gyermekeik szájai elől megvonva, a hála és a köszönet legcsekélyebb ellentételezése nélkül! De egyikük sem veszi magának a bátorságot, hogy kilépjen a sorból és megkocogtassa a Tükröt (mert az kishitűség, gyávaság), majd szóba elegyedjen önmagával (mert az meg árulás), majd úgy rúgja seggbe a Hadvezéreket, hogy a lábuk ne érje a földet (mert az meg blaszfémia, szentséggyalázás).
Egy tanulságos “vicc”:
Isten úgy dönt, hogy ideje revíziót tartania a Pokolban. Lucifer illően fogadja is az Urat a dolgozószobájában, megmutatja neki az elszámolásokat, majd körbevezeti a Purgatóriumon.
Ez első benyílóban Isten látja, hogy egy terjedelmes, fortyogó üstben, melyet magasan lobogó lángok fűtenek, lelkek tízezrei szenvednek. A kondér mellett pedig egy elegáns, csokornyakkendős úriember áll, nádpálcával a kezében.
– Itt kik szenvednek? – kérdi az Úr.
– Angolok – válaszolja a Pokol Ura.
– És ez a nádpálcás pasas?
– Ha valamelyikük ki akarna mászni az üstből, ő meglegyinti a pálcájával, majd udvariasan felkéri: “Legyen szíves visszafáradni az üstbe, lévén most az a dolga, hogy purgálódjon.”
Következő benyíló, ugyanez a helyzet, de ott egy rohamsisakos, puskás katona az őr.
– Itt kik vannak?
– Németek.
– És a katona?
– Ha valamelyik ki akarna mászni, lekapja válláról a puskát és a tusájával visszaveri.
Újabb benyíló, helyzet ugyanaz, de nincs őrség.
– Itt kik vannak? – kérdi a Teremtő.
– Magyarok – hangzik a válasz.
– De miért nincs őrség?
– Fölösleges. Ezek egymást rángatják vissza!
Nos, ezek után megkérdeném: ugyan mi szüksége van valójában Orbánnak a titkolózásra? Ugyan mi az, amit az ösmételt Kétharmad után meg ne tehetne? … Bármikor?! Van ellenzéke? Nincs! Van vele szemben bármiféle társadalmi ellenállás? Nincs! … Hát akkor?!
Hát akkor az a helyzet, hogy ez a nagy HVG-s, besszervisszeres, mélytorkos “Szivárogtatás” nem más, mint az alapvetően gyáva, mert ingatag lábakon álló Diktatúra újabb “kísérleti léggömbje”. Annak mérésére, hogyan reagál az újabb disznóságok terveire a Társadalom (meg a kilóra megvásárolt Ellenzék). Az meg a szokása szerint, tehát SEHOGY! Egyik, huszonesztendeje a Haldokló Nyugaton élő barátom szerint: “A magyar társadalom 2014. április hatodikán veszítette el végleg az ártatlanságát, s ezzel a tekintélyét is. Addig lehetett magyarázni a ‘bizonyítványt’ azzal, hogy Orbán becsapta a népet és így építette ki a diktatúráját. … Utána már ezzel sem!“
Újabb “vicc”:
– Minálunk azért nem lehetséges a tisztesség, meg a demokrácia, mert olyan sok a korrupt gazember” – panaszkodik a Magyar a Nyugatinak.
– Hát miért nem dugják őket börtönbe? – kérdezi a Nyugati.
– Mert a politikusok nem engedik.
– Akkor talán kezdjék velük!
Nekünk is el köllene már kezdenünk valahol! Hacsak nem az az általános (tehát többségi), társadalmi célunk, hogy egy pocsék állam pocsék diktatúrájában éljünk, folyamatosan azon nyafogva, hogy “minket mindenki cserben hagy“. Persze a vicaverza örökösen bölcs mondás szerint: “Akinek magyar a barátja, annak nincs szüksége ellenségekre!” – Kurt Vonnegut.
Dátum szerint jövő szerdán szűnik meg a Magyar Diplomácia, de valójában az már hónapok, sőt, esztendők óta nem is létezik. A szervilis, de legalább még “valakinek” tekinthető Martonyi után (rövid Csicska-korszak beillesztésével), jön a Szíjjártó-éra. … Már csak Istenben bízhatunk!
AVilág Legnagyobb Gondolkodója nem más, mint az a bizonyos “Murphy“. Az “empiriokriticizmus” terén senki nem alkotott nagyobbat, mint “Ő”. Egyik alapvető törvénye szerint: “A padlónál nem eshetsz lejjebb, de készülj fel rá: pince is lehet alattad!“. Hát mi itten, Abszurdisztánban kezdhetünk megismerkedni a Pince alatti pincék sorozataival, s ebben nagy segítségünkre lesz a jelenleg harminchatodik(!) esztendős Szíjjártó Péter (pelenkás kora óta karrierdiplomata! … ugyi?), aki Vezéri Kegyből szerdán már külügyminiszter?/külkerminiszter lehet.
A Táskacipelő Trógerből Táskacipeltetővé avanzsált Izéke nacionáléját, valamint a tőle “elvárhatókat” Aczél Endre írta le egy kitűnő jegyzetben a Vasárnapi Hírek mai számában. Mivel ez online egyelőre még nem érhető el, felkértem szokásos “segéderőmet”, fater Sendamust: a print-kiadásból legyen szíves átmásolni az én elektronikus oldalamra a kérdéses írást! (Esetleges elírásokért Isten nevében bocsánatot kérünk!)
Aczél Endre:
Pehelysúlyú táskahordó
És még mondja nekem valaki, hogy a “táskahordás” – egy fiatal politikusnak legalábbis – nem útlevél a karrierhez! Lám, Lázár Jánost, aki ma a (hatalmas) miniszterelnökségi apparátust vezeti és minden vitán felül Orbán után “a második ember”, a rendszerváltozás után csak a hódmezővásárhelyi Rapcsák András “táskahordójának” nevezték, milyen magasra emelkedett?! S nyomában itt van új külügyminiszterünk, Szíjjártó Péter, aki Orbán Viktor miniszterelnök személyi szóvivője, azaz – mint filmfelvételeken is láthattuk – “táskahordója” volt még két évvel ezelőtt is, a kedvenceit elég szeszélyesen váltó, viszont régi harcostársait hol parlamenti funkciókba, hol Brüsszelbe száműző miniszterelnök kegyéből, hipp-hopp beköltözik a Bem térre.
Igaz, “parlamenti államtitkárként” (miniszterhelyettesként) már pár hónapja ott volt, de akit némi szaglással áldott meg a jóisten, gyaníthatta, hogy nem sokáig marad az amúgy is átmenetinek szánt miniszter, Navracsics Tibor mögött, mert a miniszteri posztot valójában neki szánja Orbán.
Az időközben külgazdasági “és” külügyminisztériummá átkeresztelt hivatal élére – pár nap múlva, de ez puszta formaság – , egy olyan fiatalember (36 éves sincs még) kerül, aki a nemzetközi politikában súlytalan. Ellentétben elődeivel, Kovács Lászlóval, Martonyi Jánossal, Balázs Péterrel.
Súlytalan és ismeretlen – még abban a kis, de számunkra oly’ fontos körben, amelyet “visegrádi csoportnak” neveznek.
Ha azt nézem, hogy például a lengyel külügyminisztériumot évekig az Unió egyik hangadója, Radek Sikorski vezette (akit most egy volt miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter, Gregorz Schetyna vált fel); ha azt, hogy a szlovákot északi szomszédunk európai ételemben “koszorús” diplomatája, Miroslav Lajcák vezeti, akkor elhúzom a számat.
Orbán személyzeti politikája eddig is számos különlegességgel ajándékozott meg bennünket. Ha már a külügyminisztériumnál vagyunk, érdemes kitérni arra, hogy vajon Navracsics beléptével miért kellett onnan kitúrni az évtizedeken át hűségesen szolgáló, ráadásul Fidesz-alapító Németh Zsolt, államtitkárt.
Erre történetesen van válaszom. Szíjjártó Péter mint a miniszterelnökség nemzetközi kapcsolatokért felelős államtitkára sokkal kevésbé volt “atlantista”, mint Németh. Két éven át (2012-14) ő képviselte – nem mint külügyér, hanem mint miniszterelnökségi államtitkár – Orbán legfrissebb rögeszméjét, a “Keleti Nyitást”. Rohanvást utazta be a tőlünk keletre eső világ jelentős részét, nem kevesebb mint nyolc, úgynevezett kormányközi bizottság élére állította a miniszterelnök, lett légyen szó akár egy öbölbeli monarchiáról, Azerbajdzsánról vagy Kínáról. Ugyanazzal a megbízatással utazgatott, ami immár a haramadik Orbán-Kormány hivatalos “diplomáciai stratégiája”: pénzt és üzletet szerezni.
Tegnap egyszerre négy(!) parlamenti bizottság hallgatta meg Szíjjártó Pétert. Ez a feltétele ugyanis annak, hogy már szerdán letehesse a miniszteri esküt. Expozéiban a Jelölt szinte pontosan elismételgette mindazon “elveket”, melyeket Főnöke hangoztatott nemsokkal korábban, az elhíresült Nagyköveti Értekezleten. Szerinte a magyar külpolitikát “meg kell újítani”, lévén annak legfontosabb feladata – “az új világrend” követelményeinek megfelelően – a magyar gazdasági érdekek érvényesítése. A leendő miniszter szerint a klasszikus diplomáciai feladatokat ugyanúgy kell elvégezni, mint idáig. De ez “nem cél, hanem eszköz”, amelyre építve kell “Magyarország gazdasági érdekeinek érvényt szerezni” a külpolitikában is. A miniszterjelölt szerint: “Belátható időn belül Magyarországnak az élére kell állnia az Európai Unióban az egy főre jutó külföldi működőtőke szempontjából”. (hehehe, sőt, muhaha! – szendam)
Hogy ennek a sok utazásnak és tárgyalásnak mi volt a konkrét hozadéka, azt két szóval el lehet intézni: “Majdnem semmi!“. Nincs olyan információnk, hogy a kínaiak, szaúdiak, azeriek “rábukkantak” volna a magyar állampapírokra, vagy hogy jelentős beruházások mellett kötelezték volna el magukat. Különben is, ezek az országok olyanok, hogy nem Szíjjártót, hanem a londoni brókereiket kérdezik meg: “érdemes-e?”. És a válasz általában nemleges volt.
De ha szabad így mondanom, ez még a kisebbik baj. Az is, hogy mostantól a nagyköveteknek pénzszerzésre kell berendezkedniük. (Ez nem baj, ez őrültség.) A nagyobbik az, hogy Szíjjártó Péter “nem oda van bekötve”, ahová – elvileg – tartozunk: az uniós és transzatlanti integrációban (Visegrádot is ideértve). Arrafelé semmi olyan kapcsolata nincs, amiről én tudnék. Lobbiereje az Unióban és Amerikában a nullával egyenlő.
De egy biztos: erőteljesen, ha nem épp lelkesen viszi majd azt a vonalat, amit a Gazda parancsol neki és a “kicserélt” (érdekes módon már eddig is fideszes, de valamiért nem eléggé megbízható) külügyi apparátussal kíméletlen lesz, ha a nagykövetek nem védelmezik elég energikusan az Orbán-rendszer egész politikáját és nem hoznak beruházókat Magyarországra.
Egyébiránt tudják mit? Szinte tökmindegy, ki a magyar külügyminiszter. Partnereink pontosan olvassák, Orbán mit akar. Eddig is hatástalan volt védeni a védhetetlent, ezután s az lesz, akárki uralja a Bem téri házat.
Arra nézve egyébként, hogy mennyire kifizetődő az antiatlantista politika, illetve vonzódás a keleties önkényuralmi modellek felé, rávilágít az Amerikában még ma is véleményformálónak számító volt Elnök, talán egy leendő Elnök férje, Bill Clinton nyilvános kifakadása egy televíziós programban. Őszerinte az Orbán-féle “fickók” általában semmi mást nem akarnak, mint “örökre megmaradni a hatalomban és pénzt keresni”.
Még tegnap találtam egy remek írást a 444.hu oldalán. Kissé terjedelmes ugyan, de hétvége lévén vagyon tán ideje sokunknak ilyesmire, ráadásul egy annyira pontos és kitűnő analízisről van szó, amihez már régóta nem volt szerencsém az “egyrésztmásrészt“-típusú elemzői kakofónia mocsaras dzsungelében. Érdemes hát alfától ómegáig elolvasni az egészet!
A Nemzeti Együttműködés Rendszere („NER”) egy, az elmúlt száz évben minden magyar rezsimet elsüllyesztő dilemmával küzd. Természetes legitimáció híján már rövidtávon is az általános jólétet kell növelnie, miközben hatalmi megfontolások miatt folyamatosan a saját támogatói helyzetbe hozásán dolgozik. Ebből az egyensúlyozásból korábban mindig a magyar gazdaság további leszakadása és végül a rezsim bukása lett. A NER ugyanezen az úton jár, és képtelen letérni.
Csak a Fidesz
Az immáron négy éve épülő új rezsim, azaz új politikai-hatalmi berendezkedés, három fő pilléren nyugszik.
Az első a centrális erőtér, az a választási rendszer, amelyik megannyi sajátos megoldással biztosítja, hogy akár a felnőtt népesség 20-25 százalékának támogatásával is meglegyen a fideszes parlamenti többség.
A második a korábbi hatalomgyakorlási korlátok – az Alkotmánybíróság, az államigazgatás bevett gyakorlatai, az önkormányzatok önálló döntési kompetenciái, továbbá a releváns információk és folyamatok nyilvánossága – jelentős visszanyesése, aminek gyakorlatilag csak a bíróságok tudtak legalább részben ellenállni.
A harmadik a honi tulajdonviszonyok alapvető átalakítása. 2010 óta meredeken emelkedik az állami tulajdon és koncessziók, illetve a tulajdonjog állam általi korlátozásának jelentősége, miközben a magántulajdon védelme visszatérően sérül, sőt, bizonyos tulajdonosok esetében nyílt állami vagy „félállami” attakról beszélhetünk.
A látszat ellenére a NER meglehetősen bizonytalan lábakon álló képződmény.
Egyrészt fiatal korában még a legszélesebb társadalmi támogatottsággal rendelkező rezsim is instabil valamennyire, mert senki sem gondolja, hogy a létezése természetes volna. Másrészt a NER-nek nincs egy olyan, a politikai oldalaktól függetlenül pozitívnak tekintett legitimációs hivatkozási alapja, mint mondjuk az 1990-ben létrejött posztkommunista berendezkedésnek a demokrácia bevezetése volt.
Az elmúlt négy év nagy rendszerépítő, illetve leépítő munkája mellett végül csak a hatalmi érvet sikerült felsorakoztatni. Azt, hogy megtehetjük, ezért meg is tesszük. Így aztán nem meglepő az sem, hogy pusztán azok elégedettek az ország által vett új iránnyal, akik a Fideszre szavaznának. Sőt, sokszor még azok sem.
Ez pedig azt jelenti, hogy nem a rezsimnek, hanem csak a Fidesznek van támogatottsága. Az új politikai-hatalmi berendezkedés önálló, saját magából származó legitimitás nélkül áll. Ez a berendezkedés a Fideszre, pontosabban Orbán Viktorra van kitalálva, és a fennmaradását is kizárólag az ő hatalmi helyzete biztosítja.
Bizonytalan lábakon
Ezért a kormány ellenzéke automatikusan az egész rezsim ellenfele is. Egy, a Fideszt legyőző erőkből álló kormány minden erejével azon lenne, hogy aláássa a most kialakult politikai berendezkedést. Ennek érdekében nem csak új törvényeket alkotnának, hanem a végletekig kihasználnák az állam megnövekedett gazdasági hatalmát is. Sőt, minden bizonnyal zaklató célú adóvizsgálatok és néhány év előzetes fogvatartás is bevetésre kerülnének – ha más nem, hát a viszonosság logikája alapján. Ha pedig egyszer a Fidesz ellenzéke alkotmányozó helyzetbe kerül, akkor a rezsim fenntartói mindent el fognak veszíteni, és úgy végzik majd, mint az MSZP öregjei és az őket kiszolgáló szellemi holdudvar.
A rezsim működtetőinek és támaszainak alapvető érdeke, hogy minimalizálják a fentiek bekövetkezési valószínűségét, illetve a kárt, amit egy ilyen fordulat okozhat nekik.
Sokan feltételezik, hogy mindebben a Fidesz legfontosabb eszköze a folytonos háborús retorika, a csatákról és harcokról szóló propaganda, a józan diskurzus megszüntetése. Abból indulnak ki, hogy azért duplázhatott a jelenlegi kormánypárt, mert híveit egyfajta feltüzelt, beszűkült tudatállapotba hajszolta. Bár a „szellemi polgárháború” létezik és az ellenségképeknek jelentős szerepe van a Fidesz hatalmi stratégiájában, de mindez önmagában édeskevés lenne a rezsim túléléséhez. Mint ahogyan az ellenzék marginalizálása és pénzügyi ellehetetlenítése sem elegendő az üdvösséghez.
A szómágia és kiszorítósdi ugyanis semmit sem ér, ha az emberek többsége azt érzi, hogy szegényedik. A polarizációt és az ellenzék elnyomását lényegesen szélsőségesebb módon űzte Rákosi és Kádár, volt is fanatikus hívük bőven, nyílt ellenfelük meg szinte egy sem, mindez mégsem mentette meg őket, amikor széles tömegek kezdtek el évről évre rosszabbul élni.
Vagy vegyünk egy közelebbi példát: minden békemenetesdi és Gyurcsány-féle MSZP-felfordulás ellenére 2012 közepén a Fidesz támogatottsága az akkori MSZP mélységének közelében járt. Onnan pedig nem más, mint a rengeteg embernek kézzelfogható és jól érzékelhető jövedelemnövekedést hozó rezsicsökkentés (2013 januárjától) és néhány csoport (pedagógusok, egészségügyi dolgozók, közmunkások) célzott juttatás emelkedése (2013 őszétől) rántotta ki, és generált több mint egymillió további szavazót a Fidesznek a ciklus második felében.
Aki egy, a NER-hez hasonlóan legitimációdeficites rezsimet akar megszilárdítani, annak elsősorban az elégedetlenek számát kell csökkentenie, azaz a széleskörű jólétet kell növelnie. És közben a hatalomgyakorlás évezredes szabályainak megfelelően a híveit kell minél több befolyáshoz és vagyonhoz juttatnia.
Ha a NER-nek ez sikerül, az példa nélküli lesz az elmúlt száz év magyar történelmében. De nem fog sikerülni.
Az elmúlt száz év dilemmája
A NER dilemmája nagyon hasonló ahhoz, mint amivel Trianon óta valamennyi magyarországi rezsim (a Horthy-, a Rákosi-, a Kádár-, és a posztkommunista rendszer) szembesült: hogy lehet a rezsim általános társadalmi elfogadottságához szükséges jóléti szintet elérni, miközben a saját hátországukat hozzák helyzetbe?
A dilemma azért ugyanaz, mert ugyanabból a gigantikus politikai kataklizmából ered.
1918 és 1920 között nemcsak egy birodalom, egy ország és egy rendszer, hanem gyakorlatilag az egész világ összeomlott Magyarországon.
Megszűntek az általánosan elfogadott igazságok, az emberemlékezet óta érvényben lévő szabályok, az ezer éven át használt fogódzkodók. Hatalmi szempontból ez azt jelentette, hogy megszűnt mindaz (az apostoli királyság intézménye, az ezeréves jogfolytonosság, a Magyar Királyságnak nevezett kis birodalom, a „mindig így volt” logikája), amire bármely rezsim a társadalmi támogatottságát alapozhatta volna.
Mindez elveszett és azóta sem alakult ki olyan általános érdek vagy érték, amely előremozdítását a politikai közösség többé-kevésbé egységesen elvárta vagy elvárja az uralmon lévőktől. Sőt, az elmúlt száz évben még az ezt megelőző kérdésben sem született egyetértés, abban, hogy kik is alkotják a magyar politikai közösséget. Először a zsidókat, aztán a svábokat, majd az osztályidegeneket nem tekintették részének. De ma is milliónyian gondolják úgy, hogy a határon túli magyarokat vagy a magyar cigányokat ki kellene hagyni e körből. Miután a legalapvetőbb kérdések kapcsán sem alakult ki közmegegyezés, nem jöhettek létre azok a legitimációs források sem, amelyek alapján az emberek döntő többsége számára természetes módon elfogadható lehetne valamelyik rezsim.
Általános legitimációs bázis híján nem jött létre stabil, magától értetődő politikai berendezkedés sem.
Ezért aztán egyetlen rezsim sem volt képes az ország hosszútávra tekintő szerves építésével foglalkozni, hanem helyette a saját önfenntartásáért folytatott küzdelmük kötötte le őket. Folyamatosan meg kellett szolgálni a népesség bizalmát, mert a rövidtávú kudarcok nagyon gyorsan a fennálló politikai berendezkedés bukásával fenyegettek.
Valamennyi rezsim arra kényszerült, hogy a népesség többségének rövidtávú jólétérzetére fókuszáljon. Amíg volt elég kenyér, addig a politikai közösség többsége nem is feszegette az uralmi viszonyokat. Ezzel párhuzamosan, a legitimitásproblémára adott hatalmi válaszként, mindegyik rezsim folyamatosan tolta előre – hozta helyzetbe, juttatta vagyonhoz, ültette pozícióba – a „mieinket”, hogy legyen egy réteg, amelyikre mindig számíthat.
Ez a két cél azonban mindeddig összeegyeztethetetlennek bizonyult.
Az elmúlt száz év kudarca
Miközben a „mieink” helyzetbe hozását az elmúlt száz év valamennyi honi rezsimje megvalósította, ezt egyik sem tudta fenntartható módon kombinálni az életszínvonal folyamatos emelésével. Amint pedig az életszínvonallal kapcsolatos ígéretek tarthatatlansága az emberek széles köre számára is nyilvánvalóvá vált, nagyon gyorsan el is jött az összeomlás.
A Horthy-rendszer a „mieink”, az egyházi és világi nagybirtok védelme miatt nem tudott jelentős földosztásban gondolkodni, ami viszont lehetetlenné tette a világgazdasági válságban rázúduló nincstelenek óriási tömegének kezelését. Utóbbiak viszont olyan nyomást jelentettek, hogy utolsó éveiben a rezsim már csak önfeladó utóvédharcra volt képes az elkerülhetetlennek tűnő forradalmi szociális (szélsőjobboldali) változás ellen.
A Rákosi-rezsim olyan ostoba mértékben és ütemben hozta helyzetbe a „mieink” következő változatát, a munkás- és parasztszármazásúakat és a kollektív tulajdon kezelőit, hogy nemcsak életszínvonal emelkedést nem tudott elérni, hanem 1952-re már országos éhínséget generált. A népharagot végül csak orosz fegyverekkel és Rákosiék feláldozásával lehetett megfékezni.
A kommunista párt gazdaságirányítási szerepéhez és az állami tulajdon primátusához (a „mieink” védelméhez) azok gazdasági teljesítménykorlátozó hatása ellenére is mindvégig ragaszkodó Kádár-rendszer csak az olcsó szovjet energiahordozókra építve és folyamatosan növekvő eladósodással volt képes a jólét illúzióját fenntartani. Amikor aztán elfogyott a külföldi támogatás és hitel, a szocialista rendszer az itt állomásozó szovjet csapatok fenyegető árnya ellenére is kártyavárként omlott össze.
A posztkommunista rendszer „mieink”-jei a politikát a közérdektől szisztematikusan eltérítő járadékvadászok voltak: a pártokon keresztül az államra tapadt „vállalkozók”, tanácsadók és véleményformálók, valamint a szavazatukért fenntarthatatlan mértékű állami juttatásokat igénylő és kapó inaktív rétegek.
Az államból élők koalíciójára épülő modell csak addig működött, amíg volt mit kiárusítani.
A 2002-es kifulladást követően azonban már csak meredek eladósodással lehetett az életszínvonal-javulás illúzióját fenntartani. Amikor aztán hirtelen elzáródtak a hitelcsapok, a rendszer legfontosabb oszlopa, az MSZP gyakorlatilag feladta a kormányzást, és a 2010-es választások elsöpörték a rezsimet.
Csonka-magyar átok
A feladat azért nem sikerült egyiknek sem, mert eleve irtózatosan nehéz volt. A trianoni országvesztés ugyanis drámaian elmélyítette Magyarország eredendő gazdasági problémáját, a tőkeszegénységét.
A tőkét azok a gépek és gyárak jelentik, amelyek képesek tömegtermelésre, illetve az a pénz (komoly hazai ipar híján mindig deviza), amivel ilyen eszközöket lehetne vásárolni. Tőke nélkül nincs modern gazdaság: ez varázsolja a szegény embereket olcsó munkaerővé, de ez teremt egyre nagyobb keresletet a jól képzett szakemberek iránt is. A tőke segítségével termelődik meg az a jövedelem, amely az adóbevételeknek és ezen keresztül az állam mozgásterének alapját képezi.
A tőke talán legfontosabb tulajdonsága, hogy nem fán terem, azaz nem magától jön létre, hanem kizárólag korábbi tőke fialtatásával vagy megtakarítással lehet előállítani. A szegény országnak nyomorognia kell ahhoz, hogy egy kicsit is felhalmozhasson belőle, miközben a gazdag ország a jövedelme pusztán töredékének megtakarításával is lényegesen több új tőkét teremthet. Ha minden tőke a hazájában marad, azaz nincs nemzetközi tőkemozgás, akkor egységnyi idő alatt a szegények szinte mindig kevesebbet halmoznak fel belőle, mint a gazdagok.
Egy, a tőkeállománya jelentős részét elveszítő ország pedig nemcsak visszacsúszik pár évet, hanem tartósan alacsonyabb fejlődési pályára kerülhet. Minket pontosan ez fenyegetett 1918/1920 után. Az ország feldarabolásával gyáriparunk nagy részét elveszítettük, miközben a pénzügyi megtakarításaink lenullázódtak, sőt, a jóvátételi kötelezettség miatt gyakorlatilag negatív értékűek lettek. Ez volt a helyzet 1945-ben is, amikor a háborús pusztítás és a jóvátétel tizedelte meg a korábbi tőkeállományt. Részben ezzel kellett Kádáréknak is szembesülnie, csak a rombolást nem háború, hanem a Rákosi-rezsim vitte végbe. És természetesen az Antall-kormány is egy leamortizált tőkeállományú, végletesen eladósodott országban kezdhetett neki a rezsimépítésnek.
Ilyenkor a sok évtizedes szegénységet csak egyféleképpen lehet megúszni: a megsemmisült tőke pótlásával. Mivel a tőke nem a semmiből jön létre, olyanhoz kell fordulni, aki rendelkezik vele. A szegénysorba zuhanás (a Rákosi-rendszer modellje) egyetlen alternatívája tehát a külföldi tőke nagy mennyiségű importja volt. A Bethlen-féle stabilizáció idején az angolszászoktól, Kádár idején az oroszoktól (például a piacinál olcsóbb olaj formájában), majd az IMF-től és a nyugati pénzpiacokról, a posztkommunista rendszer alatt pedig az utóbbi kettőtől, illetve a nyugati, elsősorban német vállalatoktól jutottunk tőkéhez.
Ennek formája nagyon változatos volt: lehetett kölcsön, beruházás vagy vásárlás, jöhetett gépek, deviza vagy támogatott árú nyersanyagok formájában, kaphatta az állam, helyi bankok vagy az itteni vállalatok. Végső soron azonban valamennyi külföldön megtermelt és Magyarországra importált pénz volt, amely, hol közvetlenül, hol közvetve, a mindenkori magyar kormány mozgásterét bővítette.
A külföldi tőke azonban drága. Minél kiszámíthatatlanabb egy ország, például minél több rezsimváltást élt meg, annál drágább. Az ára – akár a kamat, akár az elvárt profit – előbb-utóbb elhagyja az országot.
Ezért nem sikerült soha
Ebből a kétségtelenül lehangoló helyzetből úgy lehet kitörni, ahogy a Monarchia Magyarországa tette. Egyrészt nagy mennyiségű külföldi tőke Magyarországra vonzásával és értékteremtő, a gazdaság egészét megtermékenyítő hasznosításával. Másrészt a külföldi tőke hazai forrásokra váltásával: de csak lassan, évtizedekre elhúzva a folyamatot (akkor harmincöt év kellett ahhoz, hogy 60 százalékról 25 százalékra csökkenjen a külföld súlya az új tőke képződéséből). A hosszú átmenetre azért van szükség, hogy a hazai tulajdonosok is megtanulják mindazt, amit a külföldiek tudnak. Továbbá, hogy legyen idejük felhalmozni annyi tőkét, ami mellett a helyiek természetes előnyei már érvényesülhetnek. Ez a modell persze csak akkor működhet, ha a magyar állam közben nem veszi el a tulajdonosok megtakarításait, működő tőke javait, vagy éppen az életüket.
Talán mondani sem kell, hogy a fenti feltételeket az elmúlt száz év magyar rezsimjei közül egyetlen egy sem teljesítette. Valamennyijükre igaz, hogy a felvett külföldi hitelek nagy részét a lakossági fogyasztás finanszírozására költötték ahelyett, hogy hosszútávon is ható termelékenységjavító beruházásokra fordították volna. És nem csak, sőt, nem elsősorban a rövidlátásuk miatt, hanem a születésüktől kezdve meglévő legitimitásproblémáik okán.
E rezsimek egész egyszerűen csak úgy maradhattak életben, ha folyamatosan pénzt szórtak az emberek közé.
Ezzel persze nyertek valamennyi időt és mozgásteret maguknak, de ezt egyik sem arra használta, hogy megpróbáljon a hosszú távú növekedést, a Nyugathoz való felzárkózást, és ezáltal a rezsim fenntarthatóságát is megalapozó pályára állni. A pályára, amelyet a magántulajdon szisztematikus védelme, a hatalommal rendelkezők hatékony korlátozása és az állam megcsapolásából szerezhető jövedelmek viszonylag alacsony szinten tartása jellemez leginkább. Ez az az egyetlen ismert ösvény, amelyen keresztül az elmúlt két évszázadban közepesen fejlett országok fejletté tudtak válni.
Az összes többi kísérlet, az ezeket levezénylő, magukat egytől-egyig nagyon különlegesnek képzelő rezsimmel együtt, beleesett a közepes jövedelem hírhedt csapdájába és a felzárkózásuk elérhetetlen cél maradt.
Ezek a feltételek csak akkor teljesülhetnek, ha a saját hatalmuk végtelen meghosszabbításában érdekelt politikai vezetőkkel szemben létrejön egy, a fenti feltételek kierőszakolására és megvédésére képes gazdasági elit. Azaz olyan tőkésekre van szükség, akik nem függnek a hazai politikától. Akik nem a politika kegyéből gazdagok. És akik akkor is fenn tudják tartani vagyoni helyzetüket, ha a politikai vezetők esetleg ellenük fordulnak. Egy réteg, amelyik puszta önérdekből ellensúlyozza a politikai hatalmat. Az ország számára kívánatos szabály- és intézményrendszer kialakulásához egy egymástól kellően független politikai és gazdasági elit folyamatos birkózására lenne szükség – anélkül, hogy az egyik tartósan maga alá gyűrné a másikat.
Ez nálunk, erős hazai tőkebázis híján, csak akkor teljesülhetett volna, ha a mindenkori rezsim tudatosan kiépítette volna saját hosszú távú ellensúlyát. Magyarul, ha az állam által helyzetbe hozott „mieink” a produktív, valódi értéket előállító hazai rétegek lettek volna.
Nem így történt. A „mieink” térfoglalását finanszírozó összegek az elmúlt száz évben soha nem a produktív tőkével és versenyképes tudással rendelkező rétegek támogatását szolgálták, hanem kiváltságaikból élő, az állam csecsén lógó csoportok megerősítését, illetve felépítését. Utóbbiak természetesen semmilyen nyomást nem helyeztek a rezsimekre annak érdekében, hogy versenyképes vállalkozások kiemelkedését lehetővé tevő szabályokat alkossanak. Ilyenek nélkül pedig még elméletileg sem lehetséges a külföldi tőke hosszú távú kiváltása, az örökös csapdahelyzetből való kievickélés.
Így viszont e rezsimek külföldi tőkétől való függése egyre csak mélyült. Majd egyszercsak a források elapadtak vagy politikailag nagyon költséges feltételekhez kezdték kötni őket. A rezsim pedig megbicsaklott: lehetetlenné vált a növekvő jólét illúziójának fenntartása. Innentől a gyenge legitimációjú rezsimek számára már csak az agónia hossza volt kérdéses.
Külföldi köldökzsinór nélkül leghosszabb ideig az egyébként legtöbb hazai tőkével rendelkező Horthy-rendszer húzta (az 1931-es államcsődtől 1944-ig). A radikális szociális fordulat („szociális forradalom”) Damoklész-kardja azonban az egész időszak alatt ott lebegett a feje felett, és csak az erősen korlátozott választójogra, továbbá rendőri intézkedések sorozatára (cenzúra, pártok betiltása, ellenzéki politikusok bebörtönzése) támaszkodva sikerült ilyen sokáig túlélnie. Kádáréknak és a posztkommunista rezsimnek viszont a csapok elzáródása után már csak 1-2 év jutott.
Veszélyes mutatvány egy tőkeszegény gazdaságban legitimációdeficites rezsimet építeni. A trükk csak külföldi tőke segítségével sikerülhet. Ez azonban évtizedeken át tartó kiszolgáltatottságot jelent: amíg jön külföldi tőke, addig létezik a rezsim.
Ettől a sorstól próbál szabadulni a NER.
Ismét ugyanabba a folyóba
Aki azt gondolja, hogy a NER nem külföldi tőkére támaszkodva próbálja növelni az általános életszínvonalat, illetve finanszírozni az aktuális „mieink” menetelését, az nem hallgatott Orbán Viktor tanácsára, miszerint azt figyeljük, amit tesz, ne azt, amit mond.
A magyar gazdaság 2010 és 2013 között összességében stagnált, azaz a tavalyi GDP-nk reálértéken gyakorlatilag akkora volt, mint a 2010-es.
Ez a teljesítmény szja-csökkentésre, folyamatos nyugdíjemelésre, energiaár-dotációra, devizahitel-végtörlesztési támogatásra vagy éppen stadionépítési programra, csak radikális állami kiadáscsökkentés vagy bevételnövelés mellett adna alapot. Kiadáscsökkentés nem volt, az adóemelés pedig ehhez nem volt elég nagymértékű, a korábban felsorolt intézkedések mégis megtörténtek. De akkor honnan szerezte a magyar állam a szükséges plusz pénzt?
A külföldiektől és külföldről. Egyrészt a külföldi vállalatokra kivetett sarcok sorozatából. A különadókkal, a végtörlesztéssel, a rezsicsökkentéssel nem csak az aktuális év megtermelt nyereségéből vett el a magyar kormány, hanem rendszerint a szóban forgó, jórészt külföldi cégek felhalmozott tőkéjéből. Azaz mindabból a pénzből, amit azok Magyarországra betettek, illetve itt megtermeltek.
Másrészt a kormány az EU-pénzek lehívására koncentrált. A magyar állam az egész régióban messze a legsikeresebb volt ebben a tekintetben. 2007 és 2012 között a GDP 21 százalékának megfelelő nettó EU-támogatást kaptunk. Továbbá csak 2013-ban a GDP 5 (!) százalékának megfelelő összeg érkezett az országba az Unióból, és 2014-ben minden bizonnyal még ennél is több fog. (A kormánynak szerencséje is volt, hisz az EU-támogatások többségét a hétéves uniós költségvetési ciklus utolsó évében, illetve azt követően, azaz 2013 és 2015 között, lehet lehívni).
Mit tudott volna megvalósítani céljaiból a NER a fenti külföldi tőkeforrások nélkül? A magyar gazdaság 2010 és 2013 között még úgyis az elmúlt két évtized legalacsonyabb beruházási szintjét produkálta, hogy a három év alatt a GDP 10 (!) százalékát meghaladó EU támogatás érkezett az országba. Hány járda-, út-, és köztér-felújítás, óvoda- és iskola modernizáció vagy egészségügyi fejlesztés történt volna Magyarországon, ha nincsenek ezek az EU-pénzek? És miből finanszírozta volna a kormány az egykulcsos adót, a devizahitel-végtörlesztést és rezsicsökkentést, ha nem lehet megcsapolni az itteni külföldi bankok, energiaszolgáltatók és telefontársaságok felhalmozott vagyonát?
Ha ezek a külföldi források nincsenek, akkor a NER gazdasági katasztrófát eredményezett volna, és a Fidesz óriási vereséget lett volna kénytelen elkönyvelni a választásokon.
Tehát a rezsim éppen olyan kiszolgáltatott, mint az elődei: a külföldi tőkéhez való hozzáférés mértéke és feltételei határozzák meg a jövőjét.
Ezért aztán a kormány minden szabadságharcos retorikája ellenére szentírásként kezelte a Brüsszel és Berlin által ráerőszakolt, egyébként valószínűleg inkább káros, mint hasznos 3 százalékos költségvetési-hiány küszöböt, drámaian megkötve ezzel saját mozgásterét is. Mindegy volt, hányszor kell költségvetést módosítani, hányszor kell a tervezési hibákat beismerni, hány új adót kell bevezetni, csak egy dolog számított: a küszöbértéket át ne lépjük. Ha ugyanis az mégis megtörtént volna, akkor a túlzott deficit eljárás következő lépéseként Brüsszel felfüggesztette volna az EU-pénzek folyósítását.
A bukás szele
Még ezek a források is csak arra voltak azonban elegendőek, hogy 2013 második- és 2014 első felében növekedjen a lakosság reáljövedelme.
A kormányzati ciklus egészére vetítve csökkenés volt, de legalább a választási kampány idején el lehetett mondani, hogy jobban élünk, mint tavaly. Hogy elindultunk felfelé. Hogy csak folytatni kell a megkezdett utat.
Ez azonban nem igaz. A Fidesz-kormány eddigi jólétnövelési eszközei hamarosan kifulladnak.
A külföldi tulajdonú közszolgáltatók és bankok esetében a megvalósult, illetve már bejelentett intézkedéseivel a kormány a lehetséges elvonási szint határait feszegeti. E társaságok felhalmozott tőkéjében nincs már több tartalék és anyavállalataik egyre kevésbé hajlandóak további friss pénzt tenni magyar leányvállalataikba. Az MKB tulajdonosa inkább kivonult, semmint hogy megfizesse a következő évek százmilliárdos veszteségeit, és nem lenne meglepő, ha a már ismert új devizahiteles intézkedések összesen legalább további ezermilliárdos (!) terhe számos más nagybankot is hasonló lépésre kényszerítene. Amennyiben pedig a „mieink” megkapják a bankrendszer egy kézzelfogható részét és az áram- és gázszolgáltatók többsége is hazai kézbe kerül, akkor nemhogy a további szivattyúzás, de a már bejáratott elvonási szint fenntartása is nehézségekbe fog ütközni.
Az EU-támogatások kapcsán időzítési nehézsége van a kormánynak. Az új uniós költségvetési ciklus (2014-2020) közepén, ugyanis hagyományosan kevesebb támogatást lehet felhasználni, mint az első két évben, amikor az előző ciklus lehívásai még tartanak, és a végén, amikor az aktuális ciklus pénzei elkezdenek ömleni. Utóbbi folyamat azért nem tud elindulni már korábban, mert a komplex, nagy fejlesztési projektek sokéves előkészítést, pályáztatást és engedélyezést igényelnek.
A kormányfő olyan komolyan veszi ezt a problémát, hogy közvetlenül magához rendelte annak kezelését. A fejlesztési ügynökség feladatait egy, a Miniszterelnökséghez rendelt szervezet vette át, központosították az állami projektekhez kapcsolódó pályázatírást, sőt, még a támogató mérnöki munkát is. Bárhogy is sikerüljön ez az átszervezés, annyit már a dél-európai példákból is tudunk, hogy 2016-17-ben drámaian kevesebb támogatás érkezik majd, mint 2013 és 2015 között.
A NER legfontosabb külföldi tőke forrásai kapcsán egyiknél az elapadás, másiknál a jelentős visszaesés veszélye fenyeget. Hamarosan nem az lesz a kérdés, hogy hogyan lehet újabb juttatásokkal csökkenteni az elégedetlenek számát, hanem hogy fenn lehet-e egyáltalán tartani az eddigi szintet. Így nagyon hamar elillanhat a jólétnövekedés rezsicsökkentésre épített illúziója.
Ez pedig a rezsim jövőjét fenyegeti.
A hagyományos kitörési pontok
A NER számára elérhető hagyományos kitörési stratégiák közül egyik sem oldja meg a rezsim nagy dilemmáját, a széleskörű jövedelememelés és a „mieink” térfoglalásának összhangba hozását.
Egyrészt állami pénzszórással, az államadósság meredek növelésével, ideig-óráig növelni lehetne a jólétérzetet (lásd Magyarország, 2002-2006), de még a jelenlegi, nagyon megengedő tőkepiaci környezetben sem lehetséges ezt a politikát tartósan űzni a forint jelentős gyengülésének, azaz a jólét általános csökkenésének veszélye nélkül. Ráadásul ez azon kevés gazdaságpolitikai stratégiák egyike, amelyet Brüsszel, az uralkodó német dogma miatt, valóban meg akarna és meg is tudna akadályozni.
Másrészt a kormány megpróbálkozhat több nyugati, elsősorban német és osztrák tőkét az országba vonzani. Ezt azonban a „mieink” helyzetbe hozásának szándéka még évekig lehetetlenné teszi, hisz utóbbiak egy részét éppen az előbbiek kárára próbálja a rezsim vagyonhoz juttatni. Ennek ellenére a NER sem szeretne lemondani az összes nyugati befektetőről, ezért aztán igyekszik éles határvonalat húzni jó és rossz multi közé. Előbbiekkel stratégiai megállapodásokat írt alá és gyakorlatilag bármilyen kérésük teljesül, amennyiben friss tőkét hoznak. De egyelőre nem nagyon teszik, mert óriási a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ki és meddig maradhat jó multi és mi miatt lesz valaki hirtelen rossz. Ráadásul a nyugati tulajdonú bankok folyamatos kormányzati vegzálása miatt a nyugati tőke beáramlásának másik fontos csatornája teljesen elzáródott.
A hagyományos megoldások közül egyedül az EU-pénzek lehívásának gyorsítása jöhetne szóba, de ahhoz is egy kisebb varázslatra lenne szükség. A kormányzat már idén áprilisban nekidurálta magát az ezt célzó szervezeti változtatásoknak. Csakhogy ez a garnitúra az összetett átszervezések lebonyolításában hagyományosan katasztrofálisan teljesít (elég csak a KLIK kialakításával kapcsolatos „szervezésre” gondolni). Az áprilisi átalakítások kapcsán Brüsszellel kialakult állóháború pedig azt mutatja, hogy ezen a területen sem úgy mennek a dolgok, mint azt a tervezőasztalnál elképzelték. A valószínű forgatókönyv az, hogy végül nem lesz csoda, és 2016-17-ben nálunk is éppen úgy bezuhan majd az EU-támogatások szintje, mint mindenhol máshol.
Sem itthon nem lesz, sem Nyugatról nem jön elég pénz arra, hogy a kormányzati ciklus második felében megnyugtató mennyiségű elégedetlent lehessen majd leszerelni.
A moszkvai segítség
A fenti probléma által szorongatott kormányfő már évek óta személyes feladatának tekinti, hogy a Nyugaton kívülről szerezzen tőkét az országba. A kínai, szaúdi, azeri, katari, kazah és ki tudja még milyen „nyitások” azonban semmilyen összgazdasági szinten érzékelhető eredményt nem értek el. És nem is fognak. Ezen országok számára ugyanis sem kiugró megtérülést, sem különös stratégiai értéket nem tudunk nyújtani.
Ebben a szorult helyzetben fordult tavaly Orbán Viktor Vlagyimir Putyinhoz és írta alá a legalább 10 milliárd euróról szóló, titkos paksi megállapodást. Oroszország számára ugyanis, ha kiugró megtérülést nem is, de stratégiai előnyt tudunk produkálni – ehhez azonban el kell adnunk a lelkünket. Moszkvának Magyarország nem önmagáért, hanem mint az Európai Unió és a NATO tagja érdekes. Ha ezekben az intézményekben előmozdítjuk az orosz érdekek érvényesülését, az valóban sokat érhet a Nyugatra megrögzött gyanakvással tekintő keleti birodalomnak.
Első ránézésre meglepően keveset kapunk cserében. Ez a 10 milliárd euró ugyanis jórészt nem a magyar GDP-t fogja javítani, hisz még a magyar fél is csak 40 százalékos hazai hasznosulásban reménykedik. Azaz évi 120 milliárd forintnyi külföldi tőkéért (a magyar GDP nagyságrendileg 30.000 milliárd forint, az EU támogatásokból egy jó évben lehívható összeg pedig 1500-2000 milliárd forint) vállaltuk mindazt, amit az oroszoknak adnunk kell majd.
Persze lehet, hogy másról is szó lesz. Jövőre például megújításra kerül a hosszú távú orosz-magyar gázszerződés. Szélsőséges esetben, ha például a NER olyan alacsony árat kapna, mint annak idején a bukás előtt álló Janukovics-rezsim, akkor az évi 50-75 milliárd forintnyi megtakarítást jelentene. Ezzel pedig, ha széleskörű jövedelememelés nem is, de néhány újabb rezsicsökkentési kör minden bizonnyal biztosítható lenne.
Moszkva tehát dobott egy mentőövet a NER-nek, és dobhat még egy másikat is. Bár ezek mérete eltörpül az uniós támogatások szintje mellett, utóbbiakat kiegészítve néhány extraévet biztosíthat a rezsimnek. Különösen azért, mert a moszkvai pénzek egy jelentős része teljesen szabad felhasználású, azaz arra fordítható, ami éppen politikailag szükséges. Ahhoz azonban még a maximális összeg is édes kevés, hogy megoldja a rezsim alapvető dilemmáját.
A NER közelgő bukása
A NER egy rövid- és egy hosszú távú egzisztenciális fenyegetéssel szembesül. Az előbbit szerencsével akár túl is élheti, az utóbbi azonban megoldhatatlannak tűnik.
A rövidtávú fenyegetés az, hogy az elkövetkező négy évben, de különösen a ciklus második felében, a NER esetleg nem tud elég pénzt Magyarországra szivattyúzni, illetve csábítani ahhoz, hogy kitermelje a hatalomban maradáshoz szükséges életszínvonal-emelkedés fedezetét.
Ez azért lesz különösen nehéz, mert a már biztosítottnak tűnő források fenntartásához is kötéltáncra lehet szükség. A rezsimnek ugyanis egyszerre három finanszírozóhoz, az EU-hoz, Moszkvához és a nyugati pénzpiacokhoz (az államkötvényeink okán) kell majd alkalmazkodnia úgy, hogy bármelyik feldöntheti az egész építményt.
A legfontosabb igazodási pont továbbra is az lesz, hogy betartsuk az EU deficitkorlátját, illetve hogy mindent megtegyünk, hogy Brüsszel ne gördítsen akadályt a támogatások gyorsított folyósítása elé. Ez a feladat nagyon nehéznek ígérkezik, mert az elmúlt négy év retorikája igen sok ellenséget szerzett a NER-nek a Bizottságban csakúgy, mint a legfontosabb európai fővárosban, Berlinben. Minderre még rátesz egy lapáttal, hogy Orbán Viktor hihetetlen külpolitikai baklövést elkövetve, mindjárt a ciklus elején ellenséget csinált az EU Bizottságának elnökéből. Ma nehéz elképzelni, hogy Brüsszel partner lenne a rezsim aládúcolásában, és sokkal valószínűbb, hogy lassítják majd a folyósításokat.
Miközben sürgetjük majd Brüsszelt, érkezni fognak a kérések Moszkvából. Hogy pontosan milyenek, azt legfeljebb sejthetjük, de a jelenlegi nyugati-orosz viszonyban kódolva van, hogy a NER-nek folyamatosan tojáshéjon kell táncolnia. Ha pedig a helyzet nagyon kiéleződne, mondjuk valóban súlyos Oroszország elleni uniós szankciók okán, akkor Budapest arra kényszerülhet, hogy tetszik, nem tetszik, de lemond az orosz pénzek egy részéről vagy egészéről. Ha a rezsim elesik évi 50-100 milliárd forintnyi, vagy esetleg még több külföldi tőkétől, akkor 2018-ra reménytelen helyzetből fog ráfordulni.
Ha pedig az elkövetkező években esetleg jelentősebb felfordulás lesz a nemzetközi pénzpiacokon, akkor a forint valószínű meredek gyengülése pillanatok alatt alááshatja a rezsim választóknak tett implicit ígéretét. Ilyen globális pénzpiaci turbulenciát indukálhat például a reméltnél jelentősebb kínai lassulás, az amerikai kamatvárakozások hirtelen változása vagy a nagy japán gazdaságélénkítési kísérlet látványos kudarca. Egytől-egyig olyan események, amelyekre semmilyen befolyásunk nincs.
A három elvárásrendszer (az EU-é, az oroszoké, a pénzpiacoké) viszonya könnyen összekuszálódhat, és akár feloldhatatlan ellentétbe is kerülhetnek egymással. Bizony szerencse kell ahhoz, hogy a következő években ne váljanak kezelhetetlenné a rezsim függelmi viszonyai, vagy akár csak egy is közülük. De még ebben az esetben is érződik majd a külföldi tőke hiánya, és 2016-17-ben nagyon sok elégedetlen ember lesz az országban. Hogy mindebből lesz-e földindulás a 2018-as választásokon, az persze az ellenzék állapotán is múlik. Rövidtávon ez az utóbbi tény jelenti a NER elsőszámú reményét.
A hosszú távú fenyegetés azonban már független az ellenzéktől. A rezsim jövőjét ugyanis a saját szabályai lehetetlenítik el azzal, hogy nemhogy nem segítik, hanem kifejezetten akadályozzák a fejlett országgá válás alapvető előfeltételeinek teljesülését.
Az országba érkező külföldi tőke ugyanis elsősorban nem értékteremtő, a gazdaság előrelépését segítő beruházásokra megy. Ehelyett vagy az életszínvonal azonnali javítására (például rezsicsökkentés, nyugdíjemelés, végtörlesztés, egykulcsos adó) vagy az államból élő „mieink” helyzetbe hozására (például bank- és közszolgáltató-vásárlások, illetve azok az államilag finanszírozott vagy pályáztatott építkezések, amelyeknek kézzelfogható fejlesztési haszna bizonyosan nincs: a stadionoktól kezdve, a díszburkolat-tengereken át, az állami épületek felújításáig) költik. Közben hasonló hatalmi megfontolásokból egyre-másra születnek azok a szabályok, amelyek aláássák a magántulajdon védelmét, és maximalizálják az állam megcsapolásának jogi védettségét.
Ilyen stratégiával még soha egyetlen országnak sem sikerült fejletté válnia, viszont megszámlálhatatlanul sok olyan volt, amelyik éppen ezt próbálta és tartós leszakadás lett belőle.
A NER azon a rossz úton jár, amelyet elődei az elmúlt száz évben kitapostak előtte. Alig néhány évvel a rezsim zászlóbontása után csak évi sokmilliárd eurós külföldi tőkebeáramlással tartható fenn a választók számára elfogadható jóléti illúzió. A hangos függetlenségi retorika pusztán gyenge fügefalevél annak leplezésére, hogy a NER és vele együtt egész Magyarország a totális gazdasági függés állapotába lavírozta magát, és onnan még csak esélye sincs kitörni. Ebben a stádiumban a rezsim már nem is nézi, hogy kitől érkezik a pénz, és hogy mibe kerül majd hosszú távon, csak az számít neki, hogy jöjjön, de gyorsan.
Mert amikor egyszer csak elapad majd a külföldi tőke beáramlása, akkor menthetetlenül vége lesz a rezsimnek. Amint elveszik a jövedelemnövekedésbe vetett általános hit, összeomlik a NER is.
Hatott rám az Orbánvírus?! Alapvetően rosszindulatú ember lettem? Nem is ismerem a hölgyet/urat, de immáron zsigerileg feltételezem róla a gazemberséget! … Persze ebben több a Tapasztalat, mint a Fertőzés.
Rosszindulatú ember lettem! Bármennyire is kényelmetlen ez számomra (meg a beismerés is), de kénytelen vagyok azt tudomásul venni. Alapvető műveltségem és (ergo) humanizmusom ugyan azt diktálná nekem, hogy ne általánosítsak. Ne gondoljam, jelentsem ki azonnal egy általam még csak nem is ismert embertársamról, hogy egy Szarszemét csak azért, mert egy bizonyos Csoporthoz tartozik!
Ámde a Tapasztalat ennek ellenkezőjére sarkal. Azt meg ugyi tudjuk, hogy a Felvilágosodás (XVII.-XVIII. század) Zászlóvivői azt hirdették: “Bízz a saját értékítéleteben! Ne fogadj el semmilyen dogmát csakis azért, mert azt évekkel/századokkal korábban valamiféle ‘Tekintély’ kijelentette! Tégy mérlegre mindent, részesítsd a tiszta ész kritikájában, s ami nem állja meg a helyét, azt vesd el!“. (I. Kant: “A tiszta ész kritikája“)
A Bölcs Emánuel természetesen mindezt csakis azoknak ajánlotta (sőt, tette kötelezővé!), akik kellő műveltséggel és világra való látóképességgel rendelkeznek. Mert szerinte csakis az ilyen emberek képesek elbírálni: mi ANépbutító Domga, tehát A Hazugság és mi A Fejlődést Elősegítő Alapigazság.
Újabb vallomás: magamat ebbe a Körbe sorolom. A velem alapvetően egyet nem értőeket pedig a “Másik Csoportba“. … Az Emberszabású, de valójában csupán Szubhumán Ösztönlényekébe. Akiknek egyetlen saját gondolatuk nincsen. Akik a gyakorta agresszíven, ordítva előadott “Meggyőződéseit” egy bizonyos “Központból” (ahol meg ugyanolyan szubhumán ösztönlények egzisztálnak, csak ezek, az előbbiektől eltérően, jelentős fizetést is kapnak ezért … az utóbbiak adóiból is!) s amelyek aszerint változnak (akár 24 órán belül is!), hogy e Centrumnak (lásd: “Centrális Erőtér“, avagy “Nemzeti Együttműködés Rendszere“, azaz A Führer, tehát a mindenkori Orbánviktor) ippeg punkt mi is felel meg. Kedden még ez, szerdán meg már amaz, … a hátralévő napok (“meggyőződéses”) bizonytalanságairól meg már nem is beszélve.
Gondolkodónak, tehát Kritikára Alkalmasnak tarom magam. Ellentétben a Vezérhitűekkel. Akik valahol a Felvilágosodás Előtti Korszakban, a Feudalizmusban, de lehet, hogy inkább a mégkorábbi, a Rabszolgatartó korszakban felejtették önmagukat (ugyanide akarnak visszagyömöszölni minket is … sikertelenség egyelőre kizárva!) … kiszolgálva ezzel az oda visszavágyó Hűbérurukat/uraikat, akiket ma “miniszterelnöknek“, illetve “politikusoknak” merészelnek nevezni. … Agyatlanul, gondolattalanul, fogalmatlanul.
Ezek után mindez részemről Fellengzőség? Narcista pöffeszkedés? Elitista lenézés? Lehet, de immáron nem szégyenlem, lévén a Tapasztalati Valóság ezt diktálja nekem. Ahogy azt is, hogy en bloc feltételezzem mindenkiről, aki a Vezérpártba bármiféle módon beáll: simán gazember!
Kedvenc városom utcáit járva ma mást sem látok, mint Plakátfejeket. Kivitelezésük profi: a Photoshop kitűnően tünteti el születési hibáikat – szinte szép- és emberarcú Izékék néznek le reám, várospolitikushoz/jelölthöz méltó, kissé felhős, gondterhelt, de optimista mimikával. A plakátok kihelyezése szintén profi: műanyag lapra nyomtatott arcképek, szorítópánttal rögzítve a villanyoszlopokon … amelyeken ugyi elvileg tilos az ilyesmi, de a maffiapárti önkormányzat a maffiapárti jelöltek esetében “elnéző”.
A Plakátarc számomra ismeretlen. Pedig itt lakom már tizennyolc esztendeje. Ugyanúgy, ahogy a “szomszédomnak” is, lakjon ő közvetlenül mellettem, avagy a hatodik utcában … a pasi a Maffiapárt jóvoltából lett a “mi képviselőnk”. Bár a város egyik túlsó negyedében lakik, ennek ellenére itt sokan “Régi Ismerősként” köszöntötték (három cikluson át a harmadikat!), kiről “mindenkituggya, hogy rendes, jobbódali keresztényember“. Honnan? Hát a plakátról, melynek “naracsszíne” az erről felvilágosító egyetlen információ.
Én meg nézem a Plakátarcot, akit ugyan látásból ismerek valahonnan (fotomemóriám van, így nem vagyok benne biztos, hogy hol, mikor és milyen körülmények között találkoztunk!), de fogalmam nincs, hogy ki ő. A kiadott brosúra szerint egy “egykori valaki”, de én csak egy (leendő?) Gazembert látok, aki a Mi Pénzünkre ácsingózva eladta magát a Maffiának!
Igen tudom, ez az a bizonyos Prejudikáció, amit egy “Kultúrált Ember” nem engedhet meg magának! Mert ez ugyi “nem ajrópai“. Mer’ ugyi itten az a “stíl”, hogy elébb mérettessék meg a Jelölt (későbbi) tevékenysége, s csak osztán kritizáljuk őt … ha még szabad. Kivéve ha nem maffiapárti, mer’ akkor meg “teljesen jogos” az ismeretlenségre (tehát kizárólag a Kívánatos Csoporthoz való nem-tartozásra) alapított kritika … pl.: hazaáruló, bérenc, libsibolsi, “civil” esetében pedig “külföldről fizetett külföldi ügynök”. Utóbbiból kivétel a Röffröff/Coki, amit meg uííí ugyi belföldről fizetnek a Zönkéntesek a Zemberek Kormánya érdekében.
De tényleg prejudikáció ez?
Egyik ismerősöm arról számolt be még tavaly, hogy amikor az iskolák törvény szerint “Klikk“-elni voltak kénytelenek, számos tanárkollégája annak kezdett örülni, hogy a Tankerületi Felügyelőség élére a helyi önkormányzat korábbi, oktatási osztályvezetője került. Márpedig Ikszipszilonné mindig is arról volt híres, hogy teljes megértéssel, támogató jóindulattal képviselte a Nermester Polgármester őfelsége színe előtt az iskolák érdekeit. Osztán eltelt néhány hónap és ugyanezen Bürokratína, immáron mint Tankerületné, úgy söpörte le magáról azt a korábbi “támogató jóindulatot”, mint ha soha nem is lett vóna. Ehelyett “csinálta” azt, amit Felülről elvártak tőle: csuklóztatás és csicskáztatás, az oktatás klerikálfasiszta, bürokratikus egyenfazonírozása, a Hatalom által kinevezett, helyi omnipotenciával felvértezetett Csinovnyik felülrőllefelé néző Gőgje, korábbi “hozzáállása” teljes negligálása! … Korábbi önnönmagának teljes feladása?
Avagy ez nem is önmegtagadás volt? Hanem az eredeti habitus végre felszínre jutása? Soha nem fogjuk megtudni (talán csak A Bukás után?). ahogyan azt sem: miként lett a Cunyinébertalanjuditból mindenkit (diákot, szülőt, pedagógust) simán leszaróHoffmannrózsa (akiből meg kotraneofita … Körforgalom van a “Damaszkuszi úton“?!).
Néhányszor már leírtam: aki ezzel az Orbánbandával összebútorozik, az lehet hogy csak pillanatnyi érdekeit akarja ezzel szolgálni, vagy valamilyen Szent Célt (például Ő) de valójában beleragad egy pókhálóba. Ahonnan nincsen többé szabadulás. Ezzel pedig immáron mindenki tisztában lehetne. A fővárosi, kormánypárti (fő)polgármesterjelölttől kezdve az alsó-bivalybasznádi önkormányzat Fidesz-jelöltjéig.
Mindenki pusztán egy Gazember (“tégla” a “Falban”). A Gazemberek Gyülekezetének egyik Csereszabatos Senkije. A Főgazembert kiszolgáló Algazember al-algazembere! Káder és plakátfej! … Harminc Álezüstért! … Lelke, ha volna, meg se kapná!
szendamondja 