Közhírré tétetik, …

…, csak hogy mindenki lássa és tisztában legyen vele: miféle alakokkal vagyunk mink itten körülvéve, kik ücsörögnek az Országnak Házában és nyomogatják szorgalmasan a szavazógombokat Ocsmány Vitéz instrukciói alapján, az alábbi hírecske és a hozzá tartozó interjú!

Előzmények: Balogh József (Fidesz), fülöpházi polgármester és országgyűlési képviselő, néhány napos intenzív italozás és egy kimerítő lagzit követően, múlt szombatról vasárnapra virradó éjjel, matt részegen agyba-főbe verte élettársát … ahogyan az egy keresztény-nemzeti konzervatívtól illik, s ahogyan az a NENYI alapján dukál. Terike azóta (többek között) koponyalalapi töréssel a kecskeméti kórházban fekszik. Az intézmény hivatalból feljelentést tett Balogh ellen.

A Haza eme nagyját tegnap mikrofonvégre kerítette az fn.hir24.hu. A megjelent interjút az alábbiakban teljes terjedelmében közlöm:

Hallom, mi történt.

Én egy békés ember vagyok.

Mégis koponyaalapi töréssel fekszik kórházban az élettársa. Hogy volt?

Szerda-csütörtöktől kezdve dolgoztunk éjszakánként, rengeteget daraboltunk tyúkokat, kakasokat, aztán meg mindet bele a hűtőházba, hogy szombaton, a lagzi napján ezzel már ne kelljen foglalkozni. Pénteken éjszaka is fél tizenkettőig daraboltuk a húsokat. Zúzát is pucoltunk, kétszázötven kilót. Tudja, micsoda meló azt egyesével kifordítani? Rengeteg.

Fotók: Neményi Márton

Negyed mázsa zúza?

Falunapra annyi kell.

Elveszítettem a fonalat. Milyen esküvő? Milyen falunap? Milyen zúza?

Baromfizúza. Szombaton az élettársam fia nősült, arra készültünk. Vasárnap pedig falunap volt.

Vegyük át elébb a lagzit.

Szombaton megérkeztünk kilenc órakor…

Este?

Dehogy. Reggel! Solton az a szokás, hogy ebéddel kezdődik az egész, előtte vendégvárás, aztán polgári esküvő, egyházi esküvő. És mulatság. Hát ebből áll. A mulatságra én már, mondhatom, majdnem összeestem, de hát mindenkit végig kellett várni a párommal, hogy mi menjünk el utoljára, hiszen mégiscsak a párom fia nősült. Szabika azt mondja, hogy…

Szabika a vőlegény?

Nem, ő közös gyerekünk. Illetve örökbefogadott. Velünk él.

Hány éves Szabika?

Harmincegy.

Aranyos srác lehet. Szóval mit mond Szabi, mi történt?

Azt, hogy a Terike…

Terike az élettársa, aki most koponyaalapi töréssel fekszik a kecskeméti kórházban?

Igen, ő. Szóval úgy volt, hogy hazaértünk vasárnap hajnal öt körül a mulatságból, Terike kivett egy tál húst a csomagtartóból, amit hoztunk, jó lesz az kóstolónak, és cipelte be. De van nekünk egy nyolcvankilós komondor kutyánk, vak szegény, az megriadt valamitől, előszaladt, és közben fellökte Terikét, aki elesett, és beverte a fejét.

Gondolom, azonnal hívták a mentőket.

Nem. Szabika azt mondja, nem látott komolyabb sérülést. A szomszéd korábban kórházban dolgozott műtősként, ő vitte be kocsival Terikét.

Ön miért nem hívta a mentőket?

Mert már aludtam.

Szabika miért nem ébresztette föl önt?

Mert nem látszott súlyosnak Terike sérülése.

A koponyaalapi törés? Az elég súlyos.

Nem tűnhetett annak. Szabika szerint.

Az élettársa azt mondta a kórházban, hogy ön ütötte meg.

Nem tudom, hogy jöhettem szóba. Eleve fáradtan mentünk az esküvőre, ráadásul Terike is iszogatott, én is iszogattam… Én ugye lefeküdtem, nem is fürödtem, letettem a nadrágot meg a zakót, tudtam, vasárnap reggel kilenckor indítanom kell a falunapot. Ami igazából egy helyi termékbemutató, de olyan, mint egy falunap. Szabikának mondtam, meg hát Terikének is, hogy keltsetek fel. Aztán lefeküdtem, ők meg ugye szállították be a csomagokat, sült húsokat, pörköltet, hurkát, kolbászt, amiket Terike belepakolt a kocsiba, hogy kóstolónak jó lesz az esküvőből a falunapra.

Igen, említette.

De azt én már nem vártam meg, mert annyira fáradt voltam. A másik kislányom, a tizenötödik éves, az a saját kislányom, az is el volt halkulva, ő is rögtön lefeküdt.

És jött a komondor?

Igen. Szabika azt mondja, igaz, ő is ivott, hogy amikor a Terike a kocsi mögül kilépett, a vak komondor fellökte… Egyébként nem értem, ha egyszer ott állt az udvaron a Terike autója meg az én autóm is, miért valaki mással vitette be magát a kórházba.

Biztos nehezen vezetett volna Terike azzal a koponyaalapi töréssel. De ugye jól értem, azt állítja, nem ön ütötte meg az asszonyt?

Azt. Illetve azt azért hozzá kell tenni, hogy olyan házilag készített italból is megkínáltak a mulatás alatt, amitől igazából nem úgy rúgik be az ember, hogy ne tudja, mi van, de azért megütött.

Milyen házilag készített itallal kínálták?

Ilyen zöld mézessel.

Pálesz?

Az.

Mitől zöld?

Zöld dió héja van benne, azt facsarják bele.

Mennyi csúszott le belőle?

Három. Négy. Talán öt.

Deci?

Feles. Egész éjszaka összesen!

Kis kísérő?

Sör. Abból igazából csak egy féllel tudtam meginni, mert azt a fajtát, ami volt, nem szeretem.

Ennyi?

Meg, mit tudom én, másfél deci küvébor, házi.

Slussz?

Meg deci fehér. Semmi több… Nekem idáig nem volt semmi ilyen balhém, nem is értem, hogy a francba’ jöhetett össze. El sem tudom képzelni, mi történt… Még most se pihentem ki magam.

Örömapának kötelező a vedelés.

Jól éreztük magunkat.

Elhajolt a képviselő úr.

Annyira azért nem. Tánccal fejeztük be, beültünk a kocsiba, bepakoltuk a húsokat, elmentünk haza, ahogy mondtam is.

Elképzelhetőnek tartja, hogy ön ütötte le Terikét, aztán reggelre, hogy kijózanodott, el is felejtette az attakot?

Miért ütöttem volna meg Terikét?

Tőlem kérdezi?

Nem értem, mi történt.

Soha pofon el nem csattant odahaza?

Nem… Arra emlékszem, megmondom őszintén, hogy amikor én már lefeküdtem, Terike bejött, matatott valamit az éjjeli szekrényen, nem tudom, tán a telefonját hozta be. Aztán nekem reggelig semmi képem nincs.

Meglehet, a matatás közben csattant egy pofon az óvatlan élettárs arcán.

Miért adtam volna?… De jó a kérdés. Nem tudom. Ilyen kifáradt állapotban az ember megtenne ilyet?… Nem az a fajta vagyok. Bizonyára ismerik a munkásságomat ebben a tizenhat évben.

Én nem.

Rengeteget dolgozok az emberekért. Ráadásul mindig én szoktam mondani, hogy az első a család, és most pont én kerülök oda, hogy a családom gajra megy!

Azt mondja az élettársa: ön azzal fenyegette meg, ha nem azt vallja, hogy a vetőgépről leesve ütötte meg magát, akkor ön agyonüti.

Milyen vetőgépről?

Mit tudom én. Sose láttam vetőgépet.

Na, ugye.

Van önnek vetőgépe?

Van hát. Van mindenféle mezőgazdasági gépem… Terikének mondtam volna ilyet?! Na de ő soha az életben nem volt a vetőgépen.

A Fidesz-frakcióban mit szóltak az akciójához?

Még senki nem keresett. Sőt, még az ügyészség sem hívott. Először nekik kell megkérdezniük, hogyan rendelkezem a mentelmi jogomról.

Hogyan?

Azonnal lemondok róla, ha kérik.

Derék. Az asszonnyal beszélt azóta?

Persze.

Mit mondott önnek?

Azt, hogy megütöttem.

Haragszik önre?

Nem.

Tényleg?

Aha.

Semmi „te tróger, mit műveltél velem”?

Nem mondott ilyet… Ide figyeljen, hát akinek koponyaalapi törése van, meg nem tudom, mije, az ugyanúgy beszél, mint egyébként? Hát akinek el van törve az álkapcsa, az nem tud már beszélni.

Terike pedig beszél?

Pont úgy, mint annak előtte.

Miért nem menti magát?

Én?

Nem. Terike. Terike miért nem vallja azt, hogy, mondjuk, leesett a vetőgépről? Miért nem menti önt, a nemzetmentő országgyűlési képviselőt, a gyereke apját a hatóság elől?

Tán a magnószalag nélkül tudnék beszélni, de inkább nem… Én szeretem Terikét. Meg ő is engem. Ezért sajnálatos dolog ez.

Jól tudom, hogy öt gyereket nevelnek?

A többi már megnősült. Csak a Szabi nem. Meg a tizenötödik éves van még velünk… azt sem tudom, mi van, arra sem volt időm, hogy megkérdezzek valakit, mi is lehetett.

Csak hárman voltak a tett helyszínén, Szabika, Terike és ön?

Nem. Én már aludtam. Ők voltak ketten: Szabika meg Terike.

Akkor túl sok embert már nem tud megkérdezni.

Vasárnap reggel annyit tudtam meg, hogy az asszonyt elvitték, aztán muszáj volt végigcsinálnom a termékbemutatót, muszáj. Egyébként jól is sikerült.

Micsoda?

A termékbemutató.

Nem is látta azóta?

Mit?

Az asszonyt.

Ja. Nem hát. Most megyek be estére hozzá, ha innen a Parlamentből el tudok szabadulni.

***

Nos, ez a Szubhumán Lény egyike azon Izékéknek, akik immáron harmadik esztendeje szavazgatják meg nekünk például a Manyup-tagok kifosztását, a Tákolmányt (és annak valamennyi módosítgatását), a Választójogi Törvényt, a matolcsysta költségvetéseket (és azok kéthavi átskribálgatásait), s sok egyéb mellett az állami földbérleti és a trafik-pályázatokat is. Magától érthetődően hosszas, az interjúból jól felmérhető, természetes IQ-ja diktálta megfontolás után!

A hírportál újságírója a fentebb idézett cikkét a következő megállapítással kezdte: “…ekkora faszkalappal régen találkoztunk“. Értékítéletével tökéletesen egyetértve, mindezt azzal egészíteném ki, hogy ezen címkével nyugodtan illethetjük azokat is, akik Baloghot a posztjára jelölték, azt is, aki a hírhedt Felcsúti Audiencián azt jóvá hagyta, valamint azokat is, akik ezt a … nem is tudom Kicsodát képviselőjüknek és polgármesterüknek megválasztották!

… és ezt …

szendamondja!


Olvastam valamit, …

… egy nagyon jó posztot, az általam rendszeresen (naponta!) látogatott “Örülünk, Vincent?” blogger-közösség honlapján, melyet “Kettes” kollégám volt oly’ kedves “elkövetni”. Kommentet ugyan tudnék hozzáfűzni, de szerintem nincs ember, aki ezt ki tudná (érdemben) egészíteni. … Hja’, ha én is ilyen jó posztokat tudnék írni! De jó lenne!

A rezsim születésnapja és egyéb fontos események

A Hoppál Péter Trollakadémia közleménye:

Lelepleződött a Fidesz trafikmutyija! Nem elég, hogy a Fidesz több ezer magyar családot fosztott meg a megélhetését jelentő családi trafiktól, de a mutyiban kiosztott trafikkoncessziókkal fideszes polgármesterek pereputtyát juttatta kiváltságos helyzetbe. A Hoppál Péter Trollakadémia véleménye szerint Orbán Viktor magyarázattal tartozik a magyar emberek felé, hogy a halálkufárkodással szerzett dohánymilliárdokkal tankolja-e meg a kampánybuszát, vagy izé, dízellel.

Erős héten vagyunk túl. Sikító üveghangon pörög a Fidesz választási kampánya alig egy évvel a választások előtt. Beizzították Hoppál Pétert és Hoppál Pált, a két sziámi táncoskomikust, hogy a dadaista sajtóközleményeikkel undorba és halálvágyba fojtsák a választók maradék érdeklődését is. Rogán, Répássy és Selmeczi a maguk idejében már felfoghatatlan lokális minimumok voltak, mégis hogy előreverekedték magukat a pártkarrier korrupcióval, cinikus hazudozással és seggnyalással szegélyezett útján. És akkor jön Hoppál és Zsigó, ez a két bükkfagatyás, közműtúlszámlázáson megtollasodott suksükölő kisvárosi fideszkáder, és leiskolázza a műfaj klasszikusait. Bajnainak ideje sem volt felfogni, hogy drogliberalizálás fontolgatásába keverték, amikor már rezsicsökkentés elleni multinacionális összeesküvés vádját vágták a fejéhez, hogy a harmadik nap Amerika-barátsággal (ami köztudomásúlag az árdrágítás és a sötétben bujkálás minősített esete) inszinuálják, sikerrel. Uramisten, mire lesznek képesek ezek a fiatalok, ha egyszer bizonyítási lehetőséget kapnak mondjuk az orosz-magyar gázkereskedelem területén, és megcsináltatják a fogaikat?

A héten egyébként a szervezett bűnözés történetének legpompásabb, csoportosan elkövetett védelmipénz-szedése bontakozott ki a magyarok ámuló szeme előtt. Száz és száz fideszbűnöző csodálatos szándékegységben, a rezsimre amúgy nem jellemző módon jól megszervezett akciósorozattal szedett el a dohányosoktól mintegy ötvenmilliárd forintot, és osztotta el a klánok között. Az ügy egyedülálló eleganciáját jelzi, hogy azt sem eltitkolni, sem eltussolni, sem letagadni nem kell, inkább társadalmi célú óriásplakáton kéne hirdetni, mint annak bizonyítékát, hogy a NER magasabbrendű az ortodox európai válságkezelésnél:

Melyik országban sikerült néhány tucat politikusnak ötvenmilliárd forintot ellopnia a népétől úgy, hogy azok fel sem néztek közben a lábujjpiszkálásból?

Nigériában?

Szomáliában?

Tádzsikisztánban?

Fidesztánban!

A Fidesz jobban lop.

A héten volt a rezsim születésnapja. Április 25-e az Alaptörvény és Orbán második eljövetelének napja. Ehhoz képest sehol egy vezércikk, sehol egy lendületesebb seggnyalás, kivéve Borókait (Gábor, rád mindig lehet számítani, ha kicserepesedik valahol egy valag). Arra számítottam, hogy legalább egy háromórás agyzsibbasztóan monoton hangon előadott Áder-beszéddel, egy rendkívül osztályfőnöki órával, vagy néhány, a barátoknak kiosztott járásnyi termőfölddel megemlékezik magáról a rendszer. De nem. A rendszer megint megfeledkezett magáról.

De hát kit érdekelnek ezek az ügyek, amikor végre kiderült, hogy Gyurcsány. Már rég tudtunk meg valamit Gyurcsányról. Én például tökéletesen átéreztem Orbán Viktor izgalmát, aki a napi sajtóból tudta meg, hogy Gyurcsány embere, pontosabban Gyurcsány emberének az embere találkozott az alvilággal, és eladta neki a lelkét. Tehát Gyurcsány, vonta le a következtetést briliánsan Hoppéter Péterpál szóvivő. Gyurcsányt mégsem viszi el az ördög. Meg a fekete autó sem, meg a fehér Škoda Fabia sem. — Sok álmatlan éjszakát okozott nekem, míg az ügy összes mozzanata összeállt a fejemben — mondta Rákosi Mátyás szerényen a Rajk-per koncepcióját prezentálva. De ezt nem ide akartam írni, csak rajta maradt a vágólapon.

Orbán Viktor őszintén megdöbbent. Ilyen van? Egy titkosszolgálati tiszt leül egy bűnözővel, és alkudozik? Hát micsoda dolog ez? Én még ilyet nem láttam. Még akkor sem, amikor Pintér Sándor leült Dietmar Clodóval vagy Kubatov Gábor a fradista gyilkossal. Még akkor sem, amikor Merkel csak a testőrei jelenlétében volt hajlandó együtt ebédelni velem. Észbontó. Hívják ide a Hoppálokat, énekeljenek és táncoljanak valamit, meg küldjék be azt a faszlengető motorosgyereket is, meg akarom mondani neki, hogy már nem haragszom rá.

<!–

–>


Por(tik)hintés

Egyszerűen nem tudok hová lenni a csodálkozástól! Hogy ennek a Magyarországot kigebinelő Orbán & Tsa. Kft.-nek, illetve annak tagjainak micsoda baromi szerencséjük van szinte mindíg! S még akkor is, amikor látszólag nincs.

Bevallom őszintén, bennem sem az 1989-es (Nagy Imre és társai újratemetésén elmondott) Orbán-beszéd, sem pedig az 1990-es, országgyűlési választások kampánya során követett fideszes taktika nem szóllaltatta meg a vészcsengőt. Még ma is állítom: akkor erre nem volt semmi okom. Osztán egy esztendővel később volt szerencsém látni, hogy városunk önkormányzatán belül az ifjonc fideszesek többsége miket (és főleg kikkel) kezdtek művelni. Számos, velem egykorú (vagy fiatalabb) fideszes képviselőtársam alig másfél esztendei mandátumbirtoklás után elébb drága öltönyt húzott a korábban pucér seggére, majd azt bele tette egy ugyancsak áros, csilivili autóba. És ami “idelent” folyt “kicsiben“, ugyanaz ment “odafönt” és “nagyban“.

Legelső húzásuk, a hírhedt MDF-Fidesz Székház-ügy azonban még szinte rögtön kiderült (mert akkor a sajtó még végezte a dolgát!), s a Fidesz egeket ostromló (44% a csúcson!) népszerűsége meredek zuhanásba kezdett. Ám ez a pálya sajnos nem a kívánatos ponton, azaz a megsemmisülésben ért véget: Orbánék az utolsó pillanatban, behasadt tíz körömmel bár, de meg tudtak kapaszkodni a szakadék szélén (1994), tehát megúszták az első mutyibalhéjukat. Hogy ennek mi lehetett a tulajdonképpeni oka, azt csak vélelmezni tudom: valószínűleg nem elég korán derült fény a dologra és/vagy nem kellően lett az a köznyílvánosság számára feltupírozva.

A következő fordulóban ismét szerencséjük volt. Legelébb is abban, hogy Horn nem a Békesi– (1994), hanem (elkésve) a Bokros-csomagra (1995) bólintott rá, s mire annak pozitív hatásai ténylegesen érezhetőkké és tudatba rögzültekké válhattak volna, már voksolásra került a sor. A másik momentum az volt, hogy sajna a szocik (és a szadeszosok) sem tudtak ellenállni a Mutyidémonnak, tevékenységük kiderült (“Tocsik-ügy“), s azt a Fidesz jó időzítéssel nyílvánosságra hozva ott is tartotta a kellő ideig. A harmadik pediglen az, hogy az Orbán-párt saját sötét ügyletei (“Cégfantomizálás“) ismételten csak későn kerültek köztudomásra, s Bossányi Kati hiába írta leleplező cikksorozatát a Népszabadságban, hatása nem tudta felülmúlni a másik két tényező együttes effektusát. Szerencsésen sőt, sikeresen megúszták ezt is, bár ehhöz köllött még az is, hogy a Horn-Kuncze-kormány egyszerűen nem volt hajlandó kellő súllyal (nyomozás elrendelése nagy hírveréssel) és kellően a helyén (köztörvényes bűncselekmény) kezelni “Josip Tot” és “Kaya Ibrahim” tevékenységét (ez a teszefoszaság később is visszaköszön a ballib oldalon!), no meg a városi zugügyvédekből és vidéki téeszjogászokból szerveződött “kisgazdák” nemcsekély mandátum-segítsége is. (Orbánék még azt a hazugságot is megúszták, hogy a ’98-as kampány idején nem győzték telehrasogni a honi média kagylófülét: “A Kisgazdákkal nem lesz koalíció!“)

A 2002-es és 2006-os tavaszi bukásukról azért nem ejtenék különösebb szót, mert az elsősorban nem a párt, hanem személyesen Orbán szerencséjéről szól. Bár a Fidesz mindkét kudarcot kizárólag a Vezérnek köszönhette, Viktornak mégis sikerült nyeregben maradnia azzal, hogy a kudarcokat másokra fogta, a demokráciából alúlművelt társadalom pediglen nem kezdett görbe szemmel nézni egy olyan (pártra és) pártelnökre, aki két választási vereség után is még mindíg a posztján maradhatott.

A 2010-es eseménysor azonban már egyértelműen a “szerencsék” tömkelegét jelentette. Megúszták a 2006 őszi netto puccskísérletet, köszönhetően annak, hogy a Gyurcsány-Kóka-kormány – a szokásos ballib balfaszsággal –  nem volt hajlandó azt a helyén (a demokratikus államrend erőszakos megdöntésére tett kísérlet!), illetve a kellő súlyával (az üggyel kapcsolatban a rendelkezésükre álló rendészeti és titkosszolgálati információk közszemlére tétele!) kezelni, pedig erre két esztendejük volt (Hornéknak “csak” harmadennyi!). Ha ezt megteszik, lehet ugyan, hogy a Fidesz elindulhatott volna a 2010-es választásokon, de nem lett volna ember (avagy legalább is nem ennyi), aki szavazott volna egy olyan pártra, melyről dokumentálható, hogy neonáci huligánokkal, köztörvényes bűnözőkkel tart fenn bennsőséges, napi kapcsolatokat, tagjai maguk is gazdasági és egyéb bűncselekmények szakmányban való elkövetői, s ez a két “halmaz” együttesen alkotmányellenes, ráadásul erőszakos politikai bűntettet követtek el, s igyekeznek a későbbiekben is véghez vinni.

Lehetne még sorolni ezeket az ügyeket és dolgokat. Kezdve a személyre szabott sőt, visszamenőleges hatályú törvénykezésekkel, folytatva a Manyup-lenyúlással, a Tákolmánnyal, annak ikszedik (notorikusan jogfosztó) módosítgatásával, bezárva(?) az elképesztően alpári földosztogatással, a gazdaság, az életszínvonal, az általános közerkölcs- és hangulat romba döntésével. Ezeket mindíg és mindenkoron megússzák! Most éppen port(ik) hintenek a szemünkbe azért, hogy ne lássuk például a trafikmutyit (sem), melyben Ártunk és Kúrmányunk oly’ eleganciával és kecsességgel tömi tele a klientúrája zsebeit, mint ahogyan a tütübe bújtatott víziló szokott piruettezni. És ezt is meg fogják úszni(?)! … Szerencsével?

Ámde tényleg “szerencse” ez? Avagy itten valami teljesen másról van szó? Arról-é, hogy itt hathatósan működik a figyelemelterelés a nyílvánvalóan állami és törvényhozói segédlettel elkövetett nettó bűncselekményekről (egy eklatáns példa itt!), az általános gazdasági, oktatási, egészségügyi, szociális és külpolitikai kudarcokról? Arról-e, hogy a mi (baltával) Fából Faragott Királyfink hősies pózban hadonászva kűzd fakardjával a SzemétEU, a Piszokájemef, a Gazmultik és a Rezsidémon ellen a társadalom szúvasan fafejű (de annál aktívabb és ájultabb) kisebbsége (le)épülésére és a fatökű ellenzék asszictenciájával?

Nem! Itt szó sem lehet semmiféle “szerencsé”-ről! Csak arról, amit Kertész Ákos (még idehaza), meg Bartus László (az Óceánon túlról) oly’ éles szemmel meglátott!

… és ezt …

szendamondja!


Kényszeresség

Egyik gyerekkori barátom (aki húsz éve ki-, nyolc esztendeje vissza-, januárban pedig újra kitántorgott Kanadába) szerint Magyarországon a “zemberek” oly’ kényszerességgel művelik a lopást, a korrupciót és az egymásnak való keresztbe tételt, hogy enélkül már akkor sem tudnák intézni a dolgaikat, ha akarnák. Van benne valami!

Most arra szeretném megkérn minden kedves Olvasómat, tehát Köztársamat és Barátomat, hogy egy picit dőljön hátra,s kezdjen gondolkodni! Elgondolkodni azon, hogy jelenlegi oligarcháink között van-e egyetlen egy, aki nem az államal folytatott csencseléseken tollasodott meg? Azon, hogy jelenlegi országgyűlési képviselőink jelentős többsége, minisztereink, államtitkáraink és tengernyi sokaságú, politikai kinevezett főhivatalnokaink között ven-e egyetlen egy is, aki nem az állam csöcsén élősködve vált jómódúvá? Azon, hogy jogos-e azt állítani: a magyar kleptokrácia huszonéve tartó törzsfejlődése a jelenleg regnáló “elit”-tel érte el a csúcsát? Azon, hogy csak az elmúlt három esztendőben volt-e olyan állami beruházás, pályázat, bármiféle intézkedés, amely a hírdetett elvek, a meghozott törvények betűinek aggályosan szoros betartásával zajlottak le?

De fölösleges a tanakodás, mert a helyes válasz valamennyi kérdésre az, hogy “nincs“, illetve “nem volt“. A lopkodás, a korrupció a regnáló eliten belül mára kényszeressé, beteges automatizmussá vált. Valószínűleg már akkor sem lennének képesek bármiben is a tisztességes lebonyolításra, ha a Főnök, az önnön nagyszerűségének vakondtúrásnyi Csomolungmáján kukorékoló Kiskakas arra kifejezetten parancsot adna: a mindenhová beépített, hardveresen programozott, egybites biodroidok akkor is a szokott útra terelnék az ügyintézést, s a szokott eredményt produkálnák.

Mindenki tudja, hogyan zajlottak le az állami termőföldek haszonbérleti pályázatai. A kihírdetett törvények és a notorikusan hajtogatott “elvek” szerint azokon elsősorban helyben lakó őstermelőknek és családi vállakozóknak köllött volna nyerniük. Osztán mi is lett belőle? Az Ángyán-dossziék tanúbizonyságai szerint hetedhét határon túli oligarchák, helyi fideszes csávók, illetve azok műkörmös-könyvtáros strómanjai (a pályázók kb. 25%-a) tenyereltek rá a földek háromnegyedére (a többieknek, a Patyomkin-elv szerint maradt a resztli), s így a kisgazdaságok Magyarországa helyett a több ezer hektáros latufundumok Fideszisztánja jött létre. (Nem akarom különösebben fényezni Ángyán Józsefet, mert igazából nem érdemli meg. Igaz ugyan, hogy hősiesen kiállt a maga igaza mellett, de csak akkor kezdett kiénekelni az Orbán Kórusból, amikor a személyes vesszőparipáját látta keresztül bukni a nepotista korrupció azon akadályán, melynek felépítésében bő másfél esztendőn át maga is szorgalmasan segédkezett!)

Szinte szórul-szóra hasonló módon bonyolódott le a Nagy Nemzeti Dohánybiznisz is! Ugye itten arrúl vót nagyba’ szó, hogy a kiskorúak bagózását megakadályozandó, állami monopóliummá köll tenni a dohányáruk kiskereskedelmét. Persze ezt nem úgy képzelték, hogy majd közalkalmazottak ücsörögnek a trafikokban (kétezer lakosonként egy boltocska!), s ők szolgálják ki a bagósokat! Nem. Állam bácsi csupán az agyonadók beszedésének nyűgét vállalta magára, az árudák működtetésének horribilis hasznát pedig nagyvonalúan átengedte az ezekre pályázó kisvállalkozóknak, kiknek többsége (legalább is a hírdetett elvek szerint) a “megváltozott munkaképességűek“, illetve a “tartósan munkanélküliek” köréből köllött volna kikerülniük.

Gondolom eme horthysta hadiözvegyek trafikengedélyeire, illetve a kádári gebines világra emlékeztető törvény hírének hallattán megcsillanhatott Boros Hóbagoly (ex-vendéglátós, ex-miniszterelnök) szigorú szemében a nosztalgia parányi könnycseppje. Persze azok, akik ebben az országban élnek és nem ment még el a józan eszük, pontosan tudták: egyetlen szó nem igaz az egészből, csupán egy újabb Fidesz-mutyi fog történni. S így is lőn. A NER hozta a maga megszokott formáját. A korrupt osztogatás szőrösen bűzlő lócipője kilométer hosszan nyúlik ki az egész tendereztetésből sőt, egyes nertársak már annyira el vannak szemtelenedve, hogy még a látszatra sem ügyelnek: ahelyett, hogy egy stróman pajzsát tartanák maguk elé, személyesen zsebelték be a nekik lehullajtott újabb orbánbaksist!

A tegnap nyílvánosságra hozott lista szerint, az utolsó utáni pillanatot követő hetedik percben is még mindíg módosított pályázaton csupa-csupa nertárs nyert működtetési jogot húsz esztendőre, s némelyikük egyszerre több boltra is. Az index.hu által közölt nevek között a “tartós munkanélküliség” okán otthon unatkozó CBA-feleségeket és –öcsikéket, életcél nélkül a papa nyakán lébecoló polgármester-kölköket találhatunk, azaz: a Nagy Nemzeti Szabadságharc rokkantjait és hadiárváit, akik az akkut nyelvizom-lázig és a maximális gerinc-sorvadásig kűzdöttek a “Szebb Jövő“-ért, a nepotista államkapitalizmus frontjának vériszamos lövészárkaiban. A boldog trafiktulajdonosok listájából nekem leginkább Slakter Kornélia nevén akadt meg a szemem. El nem tudom képzelni, hogy a jólmenő Swietelsky Magyarország Kft., valószínűleg nem közmunkásbéren fizetett ügyvezetőjének vajon mi szüksége lehet még két dohányárudára is, illetve hogy ő mostan mégis melyik kedvezményezett kategóriába sorolható: rokkant vagy munkanélküli?!

De ha már a Swietelskynél tartunk! Jelenlegi kormányunkról elmondható, hogy nem autópályán (az a sikeres katasztrófaelhárítás okán esetleg napokra bedugulhat), hanem vasúton “utazik”. Az elmúlt három ner-esztendő legnagyobb (ha nem az egyetlen) uniós támogatású állami beruházása a Szajol-Püspökladány vonal grandiózus és hetekig tartó közlekedési káoszt okozó felújítása volt. A buli főkivitelezője természetesen Simicska nertárs közismert cége volt, amelyre Ártunk és Kúrmányunk azzal a jelszóval erőltette rá a megrendelést, hogy ez a “nagy falat” ne az emútnyócévvel bizniszelgető, a magyar vállalkozásokat csontig kiszipolyozó osztrák társaságoknak jusson. Nos, ehhöz képest a Közgéptől az osztrák Swietelsky (pontosabban annak honi leánya) kapta meg az alvállalkozói státus pénzzel is alaposan kitömött megtiszteltetését. A szemtelenül csimbókos túlszámlázás (négyszer annyi költségvetési és úniós pénzt emésztett fel ez a projekt, mint a hasonló hosszúságú, horvátországi vasútfelújítás, melyet ugyanez a Swietelsky végzett!) azonban felkeltette az EU csalás elleni bizottságának (“OLAF”) figyelmét, s így annak vizsgálódása (no meg az EU-val folytatott “haragszomrád”-politika) miatt, mostanság nehéz lenne onnan újabb anyagiakhoz jutni egy ehhöz hasonló (módon lenyúlt) beruházás finanszírozására.

Márpedig a közismert fideszes újlatin mondás szerint: “Közbe’ szerezni necesse est!, Simicska nertársnak pedig még számtalan ötlet lapul a tarsolyában! Ilyen például az úgynevezett “V0-s tehervasúti körgyűrű“, mely 113 kilométer hosszú, kétvágányos, villamosított vonal lenne, megsépkelve két Duna-híddal is. A hírek szerint a MÁV (értsd: a kormány, tehát a Közgép) nagyon sürgősnek érzi a beruházás elkezdését még a jövőre esedékes(?) választások előtt. No, de ki finanszírozza majd ezt a 300 milliárd forintos projektet?

Az atlatszo.hu ma megjelent írása szerint nem más, mint maga a Kínai Nemzeti Bank! No, de miért adjon 1 milliárd eurónyi kölcsönt a kínai jegybank? Túl a kamatokon, mi ebben az üzlet Kínának? Nos az, hogy a MÁV április 12-én szándéknyilatkozatot írt alá a Kínai Vasútépítési Vállalattal (CCECC), melyben a felek megállapodtak abban, hogy a létesítendő vasúti körgyűrűt egy közös, kínai-magyar projektcég fogja megvalósítani. És ebben mi az üzlet Simicskának? Nos, túl azon, hogy a Közgépnek is leesik majd néhány morzsa a Nagyok Asztaláról, a hírportál által a MÁV-ból kipréselt dokumentumban foglaltak szerint lesznek ám itten egyéb feladatok is. Így például az egész projekt “kommunikációja és promotálása”, hiszen tudjuk, a mai, modern világban nincs az a sín, mely lefeküdne, nincs az a felsővezeték és Duna-híd, mely megépülne reklám nélkül! És vajon melyik az a szakavatott és tapasztalt magyarországi vállalkozás, mely évek óta egyedül és kizárólag alkalmas az ilyen megrendelések teljesítésére? Nos?! (Lehetséges válaszok: a./ Mahír, b./ Publimont, c./ B-Reklám) … Megjegyzem, bár a MÁV állítása szerint csak most, márciusban merült fel a kínai hitel ötlete, ámde azt a Közgép-kormány legfőbb külkerese, Szecska Pubi … 

… már tavaly lepapírozta a pekingiekkel, amit mi sem bizonyít fényesebben, mint hogy az atlatszo.hu szerint az egymilliárd eurós keretet a kínai kormány már tavaly májusban(!) elkülönítette a magyarországi beruházás céljára!

Mivel is hőzöngött a legutóbb a Mi Fényességes Boldogságunk:Magyarország bebizonyította, hogy pusztán a saját gazdasági teljesítményére támaszkodva, hitelek nélkül is képes megállni a saját lábán“. Aha! Tehát azok az államkötvények, melyeket iszonyú kamatra bocsájtanak ki, nem számítanak hiteleknek. Ahogyan a kínai egymilliárd euró sem az, amelynek jelentős részét (felét?) ráadásul vissza köll csorgatni a kölcsönt adónak, de úgy, hogy közben az egészet nekünk kell majd visszafizetni … kamatostúl! Emberek! Hát nem őrület ez? Háromszázmilliárd hitel plusz kamatai csakis azért, hogy Orbánsimicskáék lenyúlhassanak úgy 10-15-öt?! … Anyám, borogass!

S miközben megy az ország egyre pofátlanabb, netto kifosztása, mivel foglalkozik a Tisztelt Ellenzék? Hát, először is egymással (Bajnai belerúg Mestreházyba, az visszaszúr, Gyurcsány meg lehülyézi mindkettejüket – utóbbi teljes joggal!), másrészt meg az osztódva szaporodással. A pártalapítási láz most éppen Bokros Lajosnál kezd gyógyszer híján tetőzni. Az emblematikus bajuszt viselő közgazdász a hét végén “Modern Magyarország Mozgalom” néven …

bejelentette saját pártjának megalakulását. Nincs is ezzel semmi bajom, hiszen a megfogalmazott célok, szándékok tiszteletre méltóak és maximálisan elfogadhatóak. Az alapítók sem tűnnek hitelteleneknek, hiszen Pusztai Böskéről simán elhiszem, hogy jó közelítéssel tisztában van a valódi jobboldaliság és konzervatívság ethoszával. No de könyörgöm, Ő hogy kerül ide?!

                            

A kis “Népnemzeti Petőfi, aki az Antall-Boros-kormány idején, a csurkista Nahlik GáborTEJFA” (“Teljes Elnöki Jogkörrel Felruházott Alelnök“) kinevezettjeként oly szemléletes bemutatót tartott a szélsőségesen pártelkötelezett hírműsorvezetésből, a hatalom seggének tétovázás nélküli kinyalásából. Aki oly hősiesen harcolt a korabeli jobbkonz kormány ballib ellenfeleivel … őket meg sem szólaltatva! – minden este fél nyolctól nyolcig! Ugyan kijafasz hiszi el ennek az Izékének, hogy most hírtelen a “valódi jobboldaliságban” fedezve fel a “gépontját“, a demokratikus hajlamai okán lett az orbanista diktatúra ellenfele, s nem azért, mert Orbán neki nem osztott lapot/baksist?! Oké! Pálfyról is elképzelhető, hogy végig ment a maga damaszkuszi útján. Oké, hogy belép/alapít egy pártot, hiszen ehhez egyelőre még minden magyar polgárnak joga van. Oké, hogy Bokros oda beengedi, no de kiültetni a pulpitusra?! Kitenni őt a kirakatba?! Na ne! Ha volt is olyan demokrata, aki a Bokros-párt megalakulása hallatán “hurrá”-t kiáltott, Pálfygépicúr láttán szerintem rögtön lelohadt a libidója!

Nem csak az Orbán-párt és klientúrájának lopási ösztöne a kényszeres, hanem azok az ordítani valóan elemi hibák is, melyek a leváltására szervezkedő ellenzéki pártok, mozgalmak szakmányban elkövetnek! Mintha készakarva, szántszándékkal igykeznének elhajtani maguktól a megcsömörlött, kiábrándult és apátiába süllyedt, de remélni és szabadulni vágyó embereket!

Azt hiszem, egyelőre maradok a “bizonytalanok” táborában!

… és ezt …

szendamondja!


Az “Alaptörvény” alaptörvénye

Dési János alábbi írása a nepszava.huSzép szó” rovatában jelent meg még tegnap. Veretes mondatok, nincs mit hozzájuk fűzni.

Hajmási Péter országa

Alkotmányt nem olvasgat általában az ember. De még alaptörvényt, ó pardon, Alaptörvényt sem. (És most ne foglalkozzunk azokkal, akik hivatásszerűen bíbelődnek az efféle szövegek értelmezésével – az is csak egy munka, valakinek azt is meg kell csinálnia.)

 A k-európai polgárok edzettek már. Hozzászoktak, nem az számít, amit leírnak, az csak a népámítás része, olyas valami, ami éppen a lényeget fedi el.
Emlékszünk, úgy kezdődött valamikor, hogy “a Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé”.

A “dolgozó népnek” megvolt erről a maga véleménye, különösen a második kevert után, ámde ez itt most nem idézhető. A “dolgozó nép” egészen pontosan érzékelte azt, hogy mennyi hatalma van, és ezzel mire megy. És ezt a többé-kevésbé tiszta képet csak elhomályosította volna, ha magát a szöveget olvasgatja. Amely kevés eligazítást adott arról, hogyan is működik az ország. Hogy teljesen mindegy, miként kell megválasztani az elnöki tanács elnökét, vagy az elnöki tanács hogyan helyettesítheti a parlamentet vagy éppen, milyen szabályok vonatkoznak az országgyűlési választásokra, vagy miként fogalmazzák meg a bíróságok függetlenségét.

Az Alkotmány szorgos olvasása kevéssé segített abban, hogy megértsük, miért nyer mindig a Hazafias Népfront jelöltje 95,3 százalékos, vagy még jobb eredménnyel az országgyűlési választáson. És különben is, nem mindegy, hogy ki nyer? Az egyik kutya, a másik eb – így egyszerűsíthetjük le, kétségkívül némileg igazságtalanul a vonatkozó álláspontokat. És persze, ahogy haladtuk a nyolcvanas évek vége felé, egyre jobban kiderült, azért ez nem teljesen így van, de azért a nagy többség mégiscsak úgy érezte, az életünk, a jogbiztonságunk, a jogaink nem azon múlnak, mi szerepel leírva. Mert nekünk “addig jó, míg Kádár él”.
A relatív kiszámíthatóság és a nagyon viszonylagos jogbiztonság tehát sokkal inkább függ az uralkodó párt vezetőjétől, mint valamiféle papírra vetett, fennkölt szabályoktól.

Aztán eljött ’89 és sokan gondoltuk azt, vele együtt a jog uralma is. Amikor megfogalmazódnak a játékszabályok, kialakulnak azok a keretek, amelyek korlátozzák a hatalmat, megteremtik a fékek és ellensúlyok rendszerét. S bár arról e korból sincsenek adataink, hogy az új alkotmány első megjelenésekor a közlönybolt előtt lovasrendőröknek kellett volna szétverniük az új jogszabályért rohamozó terhes anyákat, azért mégis tapasztalhattuk, hogy az érdeklődő közönség úgy véli, legalább tudhatjuk, mire számíthatunk.
Igen, aggályok akkor is éltek bennünk, hogy vajon mindenki megtartja e a benne írottakat. De bízhattunk benne, hogy aki a közös, alkotmányba lefektetett értékeket megsérti, azt a dolgozó nép megvetése sújtja majd.

Természetesen a helyzet nem volt idilli. Sokat lehetett azon vitatkozni, hogy akkor az alkotmány értelmében a köztársasági elnök megtagadhatja-e olyan emberek kinevezését a közmédiumok élére – akkor még léteztek közmédiumok – akik nyilvánvalóan alkalmatlanok a feladatukra, s pozícióba kerülésük önmagában alkotmánysértő lenne. Vagy, ha már a köztársasági elnöknél tartunk, az, hogy az államfő a fegyveres erők főparancsnoka, jelentheti-e azt, megakadályozhatja az elnök, hogy egy meggondolatlan belügyminiszter fegyveres erővel fegyelmezze meg a blokádozó taxisokat, nyilván nem kis véráldozattal.
Bacsó Péter szép szavaival, mondhatjuk, ez az alkotmány kicsit sárga és kicsit savanyú volt, de kétségtelenül, a miénk.

Ahogy a ’89 utáni Alkotmány fogalmazott: “A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.” Tudom, bár a kevert nevű szörnyűség eltünedezőben, azért a második Unicum mellett erre sem mondták azt feltétlenül a népek, hogy hijnye, de milyen igaz ez. Ehelyett hosszan lehetett arról értekezni, hol ül több idióta, a kisgazdapártban, az MDF-ben, vagy a KDNP-ben. És persze ezek a vélemények is általában túlzóak és rettentő igazságtalanok lehettek a sok kiváló képességű honatyával szemben, egyet azért mégis jól mutattak. Azt, hogy most már a nyilvánosság előtt folyik a politika egy jelentős része és erről bátran és szabadon lehet akár túlzó és igazságtalan ítéletet mondani. Sőt, ha nagyon nem bírom a pofájukat, kimehetünk az utcára és jelszavakat skandálhatunk ellenük, miközben a rend derék őrei reánk vigyáznak. Néha ugyanazok, akik pár éve még jól elverték a felvonulókat, mondjuk egy március 15-e alkalmával.
És valóban, ugyan nem mindenki tudta továbbra sem szabatosan megfogalmazni, hogy ez kérem sajtószabadság, meg a gyülekezés szabadsága – vagyis a véleményalkotás szabadsága, de megértette ezt jogszabályok olvasgatása nélkül is.

Mégsincs olyan, hogy itt egyeseknek mindent szabad – mert a miniszterelnököt le lehet hazugozni a parlamentben és nem jön a parlamenti őrség, hogy áristomba zárjon. Mert nem lesz mindig a hatalomra jutott párt vezetőjének igaza, vagy a köztársasági elnök vagy az Alkotmánybíróság közbeszólhat és keresztbe tehet neki. (Fiatalabb olvasóink kedvéért idézem fel, hogy a valaha létezett Alkotmánybíróság egy olyan intézmény volt, amelyben tekintélyes jogtudósok működtek, és ha egy-egy jogszabályról megállapították, az nem alkotmányos, akkor azt köszönettel megsemmisítették, vagy megkérték a képviselőket, hogy kicsit még gondolkozzanak rajta. Rég volt, talán igaz sem volt.) És ha messze nem paradicsomi a helyzet, de mennyire nem, azért működik és körülbelül kiszámítható, ki mit tehet.

Aztán jöttek az új undokok. És megint teljesen mindegy, mi is szerepel az alaptörvényben. Mert a második rézízű házipálinka után megállapíthatjuk, annyira,de annyira mindegy, mit köttet éppen a héten bőrbe Kerényi úr, mit őriz az alaptörvény asztalának a szolgája.
Ami ott szerepel, az nagyjából csak máz, ami eltakarja a lényeget. De mi, a nép, pontosan tudjuk ezt, hogy akármit is okoskodtak ki egy iPaden két vonatmegálló között, itt mindig Orbánnak lesz igaza.

Pedig a legtöbben nyilván nem kezdték el értelmezni azt a bekezdést, amely szerint “A hatalom forrása a nép. A nép hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja”. Kétségtelen, nem ringatnak hamis illúzióba. “Kedves nép, nem a tiéd az a hatalom, hát te is tudod. Meg különben is, mit csinálnál vele te kis oktondi, még tönkretennéd. Jó, persze, te vagy a forrása, mehetsz szavazni – de majd mi jól kigondoljuk a vonatkozó szabályokat, nehogy tévedjél – különben pedig élvezd azt a páratlan bölcsességet, amellyel elöljáróid a gondjaidat viselik” (Jaj. Kérek még egy pálinkát – a szerző megjegyzése.)
A kedves nép pedig a szöveg behatóbb tanulmányozása nélkül is megérti, hogy ezentúl az iskolaigazgatót, a kórház vezetőjét éppen úgy a bölcs vezető nevezi ki, mint ahogy ő dönt arról, kinek kell és kinek nem, nyugdíjba mennie az onkológiai intézetből.
Ha pedig valaki okoskodik, akkor az megjárja. Nem tetszik eléggé a Liszt Ferenc repülőtér név? Akkor az erről döntő bizottság tagjai mehetnek a levesbe. Az alkotmánybíróság okoskodik, akkor gittegylet lesz belőle, bár kétségtelenül jól fizető, a barátainknak. (Stumpf István innen nézve rendszerhiba, kérdés, mikor küszöbölik ki.) Ha kiderül, hogy mégsem lehet megbüntetni a hajléktalanokat, azért mert közterületen laknak, akkor másnapra kitaláljuk, hogy mégiscsak hogyan lehet. Okosban megcsinálunk mindent.
Ha nem szeretnénk, hogy más pártok jól szerepelhessenek a választásokon, akkor úgy találjuk ki a szabályokat, hogy azok csak nekünk legyenek jók. De nekünk aztán nagyon, a többiek meg így jártak.

És meg tudjuk magyarázni azt is, hogy a szép lózungokkal a kedves szélsőjobbos honfitársainknak kell a kedvibe járni, mert az elég olcsón megvan, és szegénykék úgy tudnak neki örülni. Mi legfeljebb azt nem értjük, minek efféle szólamokat elhelyezni egy efféle szövegbe, de mi már annyi mindent nem értünk.
És rendben, van benne efféle, hogy “Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.” Ugyan ez semmit nem jelent, afelől, hogy miért épül Felcsúton pompás stadion a már meglévő 12 pálya mellé, és miért jár itt külön kisvonat, de hát Hajmási Péter, Hajmási Pál országában állítólag lehet népszerűségi pontokat szerezni az efféle falvédő dumákkal.

És na jó, “Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.” De mi ez? Merthogy Magyarország még köztársaság és az amúgy szemre csinos korona az hogy jön ide, ahogy mi lehet a történeti alkotmány vívmánya? – ha jogilag nézzük.
Egy kedves ismeretterjesztőnek szánt műben még elvitatkozgatnánk ennek az értelméről, – ott sincs sok neki -, ám egy jogi relevanciával bíró szöveg esetén csak egyetlen következtetést vonhatunk le.

Mindegy is, mi áll ott. Az egész arra szolgál, hogy igazolja azt a politikai tényt, hogy itt -a régi viccel szólva – 1. paragrafus szerint mindig Orbán Viktornak van igaza és ha netán mégsem, akkor automatikusan életbe lép az első paragrafus.
Hiába, az élet gyakran utánozza a (vicc)irodalmat. Csak éppen nem lehet olyan jót nevetni rajta.
Mindent összevéve, csak az olvasgassa ezt az alaptörvényt, akinek nagyon muszáj.
De hogy mi folyik az országban, azt sokkal jobban meg tudjuk ítélni, ha nem ezzel töltjük az időnket, hanem megint a valóság tanulmányozásával.
Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell!

Dési János / Népszava


László, a tőkés püspök

Néhány, magát középkori csákmáténak (alig-oligarchának) képzelő, közpénztolvaj “politikus” komolyan azt hiszi, hogy az egészen a XX. század végéig tartó “Informatikai Középkor“-ban élünk még mindíg, így osztán azt tehet, amit csak akar: úgy sem derül ki! … Hát dehogynem!

Úgy bő huszonhárom esztendővel ezelőtt egy Tőkés László nevű református lelkész azzal szerzett magának komoly erkölcsi tőkét, hogy személyesen és bátran kiállt az akkor már éppen hamvába hulló, tehát önelemésztő Ceausescu-rezsim ellen. Később, ugyanezen Tőkés Lászlóról egyre többen állították, hogy az az “erkölcsi vagyon”, mellyel ő a “Román Forradalom” egyik emblematikus figurájává, illetve egyházkerületi püspökké emelkedett, tulajdonképpen “talmi és rablott”, de én ezt akkoriban annak tudtam be, hogy a gyáván (és pénzért) rendszerszolga “Morális Trollok“, így akarják beszennyezni a hozzájuk képest Erkölcsi Titánt, lerántva őt abba a Mocsárba, melynek átható bűzét maguk is árasztották, illetve árasztják ma is. Korabeli naivitásomra mentség, hogy ugyanezen Senkik (a mai “Valakik“!) ugyanezt a karaktergyilkos propagandát kísérelték meg a minden éperkölcsű ember számára “Világítótorony”-nak számító Göncz Árpáddal (a Köztársaság “Árpi bácsi“-ja!) szemben is, a hírhedt “Patkány-propagandá”-val!

Ámde László testvérünkbe vetett hitem, az évek során egymásra halmozódó tények súlya alatt, elébb csak rogyadozni kezdett, majd végül a “tagadás”-ba esett át. Én, aki korábban híven támogattam Őt a Vele szemben felhorgadó rendszerszolgák indulataival és piszkoskodásaival szemben, ma már “eretnek“-nek számítok … korábbi ellenzőinek, a mára egy “Hatalomtechnikus Optikus” által “nemzeti kereszténységre” nyitott szemeikben! Mindez történt annak okán, hogy László testvérünk nekiállt következetesen és szakmányban “anyagi”-vá átalakítani/átváltani a bárhogyan is megszerzett morális tőkéjét!

Még nem telt el két esztendő sem a hősies(nek tűnő) erdélyi kiállása után, s arra lettem figyelmes, hogy László testvérünk többet időzik Magyarországon, szól bele a magyarországi ügyekbe, mint a neki rendelt egyházkerületben, illetve annak dolgaiba! Soha nem feldhetem, hogy a korabeli (Antall-) kormány politikai támogatásával, még az 1990-es esztendők elején, miként próbálta megszerezni a debreceni központú “Tiszántúli Református Egyházkerület” püspöki székét! … Nem sikerült. … Osztán azt sem, hogy az általai is megalapított, romániai magyar pártot (RMDSZ) miként próbálta a saját, kizárólagos ízlése szerinti vezetése alá vonni. … Nem sikerült! … Azt sem, hogy ezek után az “erdélyi magyarság összefogásá”-t hírdetve, hogyan próbált meg egy “alternatív” (tehát megosztó) szervezetet létre hozni. … Nem sikerült! … És azt sem, hogy ezen szervezet élén miként használta ki az RMDSZ-szel szembeni zsarló-potenciálját arra, hogy egyetlen, romániai magyar képviselőként, bejuthasson az Európai Parlamentbe! … Ahol osztán csupán arról tudott csak elhíresülni, hogy felnyalitva az euroképviselői fizetést (és költségtérítést), csupán a titkárnőjének hanyattdöntésével, meg a saját és a magyarországi áljobboldal érdekeinek kiszolgálásával volt képes foglalkozni. (Az, hogy közben mi a sorsa az erdélyi magyaroknak, meg a saját családjának, ő olyan magasról szarta le, mint én az Orbán-család érdekeit!)

László testvérünk tehát úgy döntött, hogy Krisztus Urunk kevéssé (és csak “később”) kifizetődő, ámde az erdélyi magyarság euroképviselőjeként tisztesen javadalmazott szolgálata helyett Orbán Úr(?) alaposan megfizetett kutyájává válik. Számolatlanul kapott magyarországi forintjait felhasználva (“Demokrácia Központ”-ok) …

… ismételten megkísérelte megosztani (EMNP, EMNT) és saját Hűbérura szolgálatába állítani az erdélyi magyarokat, s közben valószínűleg arra gondolt, hogy a jövőre leáldozó EP-mandátumát egy román szenátusi megbízólevélre cserélheti, hiszen közpénzből élni sokkal könnyebb, mint a hívek adományaiból! … Nem sikerült!

Ámde a megosztás budapesti célja nem is ez volt! Nem az (legfőképpen), hogy orbanista megmondóember legyen a román törvényhozásban, hanem az, hogy ez az orbánilag pénzelt álpárt (élén a hitehagyott Puncipüspökkel) magyar közpénzek elképesztő mennyiségű felhasználásával, a lehető legtöbb külhoni szavazót biztosítsák a Magyar Diktatúra fennmaradása érdekében! Akik osztán majd hatalomban tarthatják azt a magyar kormányt, mely a Puncipüspököt fizeti, aki pedig ezért cserébe a magyarországi magyaroknak egyetlen fillérnyi adót nem ró le, akárcsak az Általa szavazásra összegrundolt “külhoni magyarok” sem!

A magyar Újemeszempé (leánykori nevén: “Fidesz”) erdélyi, fideszklón-tenyésztő és szavazatszerző bizniszét alaposan körülíró és leleplező cikket, melyet a romániai “Transindex” újságírója, Sipos Zoltán írt és az atlatszo.hu teljes terjedelmében közölt kissé ugyan terjedelmes és ezért nehezen követhető, de érdemes “alfától ómegáig” elolvasni!

Csak hogy tisztában legyünk: kikkel vagyunk mi körülvéve, kiket fizetünk mi a megkérdezésünk nélkül, mire telik, avagy nemtelik ennek a kormánybandának, s kik fognak helyettünk mirólunk (meg a gyerekeinkről/unokáinkról) dönteni, ha nem vagyunk észnél!

… és ezt …

szendamondja!


Hatvankét perc

Hatvankét perc – ennyi időt szánt tegnap az Európai Parlament (EP) brüsszeli ülése arra, hogy megvitassa az orbáni Tákolmány komoly botrányokat kiváltó “Negyedik Módosításá“-t. Egeret szültek a hegyek? Meglehet.

Ahhoz képest, hogy magyar részről már szinte az anyázásig menő levél- és nyilatkozat váltás zajlott le az elmúlt hetekben az Európai Bizottság (EB) és az Orbán-kormány között, az EP tegnapi ülésén tulajdonképpen nem történt semmi. Ahhoz képest, hogy az Európai Néppárt (EPP) egyes vezetőinek (hivatalosan többször cáfolt, offrecord nyilatkozatokban pedig ugyanannyiszor megerősített) “Dubrovniki Vacsorá“-ján már a Fidesz kizárása is komolyan felmerült (ha “egy héten belül” nem hajlandó retirálni a tákolmánymódosítás ügyében); és ahhoz képest, hogy az EPP képviselői állítólag még kedden “komoly bírálatokat” intéztek Orbánhoz, ezen szándékok, kifogások és averziók a legkevésbé a néppárti frakción látszottak meg tegnap. Igaz, a többiekről sem mondható el, hogy különösebben jeleskedtek volna.

Az eseményekből véleményem szerint az alábbi következtetések és tanulságok vonhatóak le:

  1. Orbán a hangulatot ugyan jól, de a várható történéseket rosszul mérte fel.
  2. Minden EP-képviselőcsoport “hozta a formáját” – különösen a néppártiak.
  3. Igazaknak tűnnek az európai képviselőkkel kapcsolatban már régóta hangoztatott bírálatok – különösen a néppártiak esetében.
  4. Az EU vezető politikusai “ejtették” (jobb esetben csak) Orbánt.
  5. Az Orbán-probléma csakis belföldi “erőforrásokkal” oldható meg.

1.)  Nem kétséges, hogy Orbán, illetve brüsszeli helytartója (Szájer) jól mérték fel azt az undorral vegyes hangulatot, mely általánosságban úgy őt, mint kormányát és pártját övezi az EU-ban. Ehhöz nem köllött komolyabb elemző tehetség, lévén ez a helyzet már esztendők óta fenn áll, s az utóbbi hetek magyar nyilatkozatai (különösen az egészen elképesztő Navracsics-félék) csak tovább élezték ezt. Ám abban már tévedtek, hogy milyen “hőmérsékletű” bírálatözön várható majd az EP plenáris ülésén, különösen a többséget adó Néppárt részéről. Ippeg ezért hiba volt úgy dönteni, hogy a miniszterelnök maradjon csak távol ezen vitától, mert a “Magyar Szabadságharc Bátor Tábornoka” mondvacsinált propaganda-nimbuszát sikerült így azzal a képpel alaposan lerontani, hogy Orbán – a várható bírálatok elől – gyáván a halott Mrs. Tatcher koporsója mögé bújt. Igaz azonban az is, hogy ez a nyílvánvaló megfutamodása már semmit nem rontott külföldi megítélésén, a számára egyedül fontos belföldin pedig pláne nem. Az előbbi rosszabb talán már nem is lehetne (bár Orbán – a közismert bunkósága, szocio- és pszichopátiája okán – ebben még nem meríthette ki teljes kreativitását), az utóbbin pedig szinte semmiféle kopás nem látható. Az igaz ugyan, hogy egy legutóbbi felmérés szerint a magyar népvélekedés jobbnak ítéli meg Bajnai kormányzását, mint az övét, de a pártnépszerűség legutóbbi listáját még annak ellenére is a Fidesz vezeti, hogy az általa hírdetett, “Centrális Erőtér“-en (tehát a kizárólagos vezéri akaraton) alapuló kormányzati metodikája már nem egyszer mondott szinte minden területen és látványosan csődöt – legutóbb a márciusiHóshowalkalmából! Az oroszlánordításokat mímelő “Viki Mouse” Brüsszelből történt megfutamodása tehát a szokásos módszerekkel idehaza simán kimagyarázható – pláne a történtek fényében.

2.) Mert mi is történ tegnap Brüsszelben? Semmi! A baloldali, liberális és zöld frakciók hozták a szokásos formájukat, s nem fukarkodtak kritiáikkal, melyek valószínűleg élesebbek lettek volna, ha Orbán személyesen is jelen van az ülésteremben. Ámde ezeket (idehaza) simán ki lehetett volna magyarázni a már hetek óta melegen és talonban tartott “Rezsicsökkentés“-kártya előhúzásával mondván: “a ballibzöldek szokásukhoz híven a zembereket kizsigerelő és most sértett multik pártjára álltak“. Ráadásul ezek a frakciók “ellenzékben” vannak az EP-ben, s akarják bármiféleképp is elítélteni az Orbán-kormányt a maga jogtipró magatartása miatt, az lehetetlen a Néppárt nélékül. Márpedig az EPP is hozta a maga formáját, s ha nem is túl nagy vehemenciával, de igyekezte védeni az Orbán által már többször is leturházott “mundér” becsületét. Az ugyan valószínűleg igaz, hogy a “Fidesz” nevű Orbánbandát Európa vezető, jobboldali politikusai “70-30” arányban tekintik “persona nongrata“-nak (Viktor régóta már csak olyan eseményekre kap meghívást, melyekről funkciójánál fogva kihagyhatatlan!), de valószínűleg az is igaz, hogy Vityu kán EPP-beli “támogatói” és ellenzői már csak az “50-50” százalékot teszik ki, azért osztán a frakció képtelen eldönteni, hogy az “enfante terribile“-nek bizonyult Orbán (& Tsai.) nyílvános megszégyenítésével (kizárásával) a maguk tekintélyét és hitelességét, avagy a takargatással/mentegetéssel a parlamenti többségüket őrízzék-e meg. Az előbbit az ellenzők, az utóbbit a támogatók képviselik.

3.) E döntésképtelenség azonban felveti azt a régi vádat, miszerint az EP-be a nemzeti anyapártok olyan képviselőket juttatnak be, akik odahaza már csak “leharcolt ‘bé’-kategóriások“-nak számítanak, azaz: az Európai Parlament tulajdonképpen egy kádertemető! Ha azt nézzük, hogy az EU végső soron azt is állítja magáról, hogy nem csupán egy gazdasági (és gazdaságjogi), hanem politikai és elv/értékszövetség, s mindez ráadásul az “Alapító Nyilatkozat“-ában még szerepel is, akkor különösen kirívó az az impotencia, amelyet annak “törvényhozása”, azaz az EP ezek kikényszerítése terén a tagjaival (azok mindenkori kormányaival) szemben már fennállása óta szakmányban tanúsít. Nem csak abban, hogy pl. Nagy-Britannia már a kezdetek kezdete óta mentesítve vagyon olyasmik alól, melyek egyébként mindenkire kötelezőek; nem csak abban, hogy csupán nemrég derült ki az egyik alapítójáról (Franciaország – a “Bora Bora-ügy“), hogy “elfelejtett” bizonyos uniós jogokat ratifikálni – ezek csupán államközi és politikai “környülállások”. De abban is, hogy az EP két legnagyobb képviselőcsoportja mennyire nem képes még a saját pártcsaládjában sem érvényesíttetni az “Európai Értékek“-et! A Szocialisták például nem tudták kordába szorítani Robert Fico pártját, s amikor azt ki köllött volna teljes joggal zárni a maguk EP-frakciójából, akkor inkább az aktív semmittevés hősies taktikáját választották. Most ugyanez a helyzet a Néppárt és a Fidesz esetében is, azzal a kicsny különbséggel, hogy az EPP egy meghatározó része még nem is átallja védelmezni a “Magyar Fico”-t! S mindezek miért is történtek? Mert a normális esetben bekövetkező kizárások az adott EP-frakció létszámát csökkentette volna, márpedig ezek a “Békategóriás” europolitikusok sajnos ebben mérik pártcsaládjuk európai (pontosabban: EP-béli!) tekintélyét! … Nem pedig azon elvek betartásában és betarttatásában, melyek alapján ők is megkaphatták/átvehették megbízóleveleiket! … Ja, hogy honi pártjaik vezetői esetleg rávehetnék őket a harcosabb kiállásra? Hát, talán. De egyrészt egy euroképviselő ugyanúgy visszahívhatatlan, mint a magyar parlamentben ücsörgő társa, másrészt …

4.)  Európa vezető (többségükben igenis jobboldali!) politikusai egyszerűen már megúnták az orbáni orcátlankodásokat, s a jelenlegi magyar kormány hivatali idejéből (elvileg) hátra lévő egy esztendőt már fölöslegesnek tartják az azzal való konfrontációval eltölteni, s ennek érdekében az “Európai Normák“-hoz idomítani úgy az Orbán-kabinetet, mint saját euroképviselőiket. Igaz, hogy “Túlzottdeficit-eljárás” életben tartásával, meg a “Velencei Bizottság” (előre látható) vizsgálati eredményeinek “bevárásával” azért nem teljesen engedik ki Puszta Putyin pofájából a zabolát, de ennél többre nem lehet számítani tőlük, mert ők Orbánt és Bandáját már “ejtették”. Ez pediglen még akkor is így van, ha a honi Ellenzék (és annak aktív, valamint passzív támogatói) az EU-t tekintik az orbanizmus elleni Csodafegyvernek! De nem az!

5.) Mert a tegnapi (és általában a) brüsszeli események azt üzenik Magyarországnak, hogy: “Oldjátok meg a magatok által magatoknak okozott problémát!“. Demokráciát és demokratikus gondolkodást exportálni, bármiféle diktátummal bármelyik népre rákényszeríteni ugyanis lehetetlen! Ezt tanítja a Sikeres Országoknak az a Törénelem, melyből a honi polgár egy bötűt sem tud, avagy képes felfogni(de még a magát “demokratikus”-nak nevező Ellenzék sem)! Lehetne ugyan e Magyarországhoz képest elképesztő mértékű gazdasági/politikai csoportosulástól támogatást kapni a gőzerővel kiépülő Magyar Diktatúra ellen, de ahhoz kellene valami: mondjuk egy egységesült ellenzék és egy annak üzeneteire fogadókész polgárság! Jelenleg van ilyen? … Nos? … Úgy őszintén?! … Na ugye, hogy nincs!

Hát akkor meg mi a jóbüdös pacipéniszt csodálkozunk azon, hogy itt tartunk, ahol vagyunk?!

Brüsszelben tegnap bruttó hatvankét percet érdemeltünk ki magunknak … méltatlanul! Ha kicsit még tovább megyünk az “Orbáni Út“-on, legközelebb már hatvankét másodpercet sem fognak ránk pazarolni!

… és ezt …

szendamondja!