Közhírré tétetik, …

…, csak hogy mindenki lássa és tisztában legyen vele: miféle alakokkal vagyunk mink itten körülvéve, kik ücsörögnek az Országnak Házában és nyomogatják szorgalmasan a szavazógombokat Ocsmány Vitéz instrukciói alapján, az alábbi hírecske és a hozzá tartozó interjú!

Előzmények: Balogh József (Fidesz), fülöpházi polgármester és országgyűlési képviselő, néhány napos intenzív italozás és egy kimerítő lagzit követően, múlt szombatról vasárnapra virradó éjjel, matt részegen agyba-főbe verte élettársát … ahogyan az egy keresztény-nemzeti konzervatívtól illik, s ahogyan az a NENYI alapján dukál. Terike azóta (többek között) koponyalalapi töréssel a kecskeméti kórházban fekszik. Az intézmény hivatalból feljelentést tett Balogh ellen.

A Haza eme nagyját tegnap mikrofonvégre kerítette az fn.hir24.hu. A megjelent interjút az alábbiakban teljes terjedelmében közlöm:

Olvastam valamit, …

… egy nagyon jó posztot, az általam rendszeresen (naponta!) látogatott “Örülünk, Vincent?” blogger-közösség honlapján, melyet “Kettes” kollégám volt oly’ kedves “elkövetni”. Kommentet ugyan tudnék hozzáfűzni, de szerintem nincs ember, aki ezt ki tudná (érdemben) egészíteni. … Hja’, ha én is ilyen jó posztokat tudnék írni! De jó lenne!

A rezsim születésnapja és egyéb fontos események

Por(tik)hintés

Egyszerűen nem tudok hová lenni a csodálkozástól! Hogy ennek a Magyarországot kigebinelő Orbán & Tsa. Kft.-nek, illetve annak tagjainak micsoda baromi szerencséjük van szinte mindíg! S még akkor is, amikor látszólag nincs.

Bevallom őszintén, bennem sem az 1989-es (Nagy Imre és társai újratemetésén elmondott) Orbán-beszéd, sem pedig az 1990-es, országgyűlési választások kampánya során követett fideszes taktika nem szóllaltatta meg a vészcsengőt. Még ma is állítom: akkor erre nem volt semmi okom. Osztán egy esztendővel később volt szerencsém látni, hogy városunk önkormányzatán belül az ifjonc fideszesek többsége miket (és főleg kikkel) kezdtek művelni. Számos, velem egykorú (vagy fiatalabb) fideszes képviselőtársam alig másfél esztendei mandátumbirtoklás után elébb drága öltönyt húzott a korábban pucér seggére, majd azt bele tette egy ugyancsak áros, csilivili autóba. És ami “idelent” folyt “kicsiben“, ugyanaz ment “odafönt” és “nagyban“.

Legelső húzásuk, a hírhedt MDF-Fidesz Székház-ügy azonban még szinte rögtön kiderült (mert akkor a sajtó még végezte a dolgát!), s a Fidesz egeket ostromló (44% a csúcson!) népszerűsége meredek zuhanásba kezdett. Ám ez a pálya sajnos nem a kívánatos ponton, azaz a megsemmisülésben ért véget: Orbánék az utolsó pillanatban, behasadt tíz körömmel bár, de meg tudtak kapaszkodni a szakadék szélén (1994), tehát megúszták az első mutyibalhéjukat. Hogy ennek mi lehetett a tulajdonképpeni oka, azt csak vélelmezni tudom: valószínűleg nem elég korán derült fény a dologra és/vagy nem kellően lett az a köznyílvánosság számára feltupírozva.

A következő fordulóban ismét szerencséjük volt. Legelébb is abban, hogy Horn nem a Békesi– (1994), hanem (elkésve) a Bokros-csomagra (1995) bólintott rá, s mire annak pozitív hatásai ténylegesen érezhetőkké és tudatba rögzültekké válhattak volna, már voksolásra került a sor. A másik momentum az volt, hogy sajna a szocik (és a szadeszosok) sem tudtak ellenállni a Mutyidémonnak, tevékenységük kiderült (“Tocsik-ügy“), s azt a Fidesz jó időzítéssel nyílvánosságra hozva ott is tartotta a kellő ideig. A harmadik pediglen az, hogy az Orbán-párt saját sötét ügyletei (“Cégfantomizálás“) ismételten csak későn kerültek köztudomásra, s Bossányi Kati hiába írta leleplező cikksorozatát a Népszabadságban, hatása nem tudta felülmúlni a másik két tényező együttes effektusát. Szerencsésen sőt, sikeresen megúszták ezt is, bár ehhöz köllött még az is, hogy a Horn-Kuncze-kormány egyszerűen nem volt hajlandó kellő súllyal (nyomozás elrendelése nagy hírveréssel) és kellően a helyén (köztörvényes bűncselekmény) kezelni “Josip Tot” és “Kaya Ibrahim” tevékenységét (ez a teszefoszaság később is visszaköszön a ballib oldalon!), no meg a városi zugügyvédekből és vidéki téeszjogászokból szerveződött “kisgazdák” nemcsekély mandátum-segítsége is. (Orbánék még azt a hazugságot is megúszták, hogy a ’98-as kampány idején nem győzték telehrasogni a honi média kagylófülét: “A Kisgazdákkal nem lesz koalíció!“)

A 2002-es és 2006-os tavaszi bukásukról azért nem ejtenék különösebb szót, mert az elsősorban nem a párt, hanem személyesen Orbán szerencséjéről szól. Bár a Fidesz mindkét kudarcot kizárólag a Vezérnek köszönhette, Viktornak mégis sikerült nyeregben maradnia azzal, hogy a kudarcokat másokra fogta, a demokráciából alúlművelt társadalom pediglen nem kezdett görbe szemmel nézni egy olyan (pártra és) pártelnökre, aki két választási vereség után is még mindíg a posztján maradhatott.

A 2010-es eseménysor azonban már egyértelműen a “szerencsék” tömkelegét jelentette. Megúszták a 2006 őszi netto puccskísérletet, köszönhetően annak, hogy a Gyurcsány-Kóka-kormány – a szokásos ballib balfaszsággal –  nem volt hajlandó azt a helyén (a demokratikus államrend erőszakos megdöntésére tett kísérlet!), illetve a kellő súlyával (az üggyel kapcsolatban a rendelkezésükre álló rendészeti és titkosszolgálati információk közszemlére tétele!) kezelni, pedig erre két esztendejük volt (Hornéknak “csak” harmadennyi!). Ha ezt megteszik, lehet ugyan, hogy a Fidesz elindulhatott volna a 2010-es választásokon, de nem lett volna ember (avagy legalább is nem ennyi), aki szavazott volna egy olyan pártra, melyről dokumentálható, hogy neonáci huligánokkal, köztörvényes bűnözőkkel tart fenn bennsőséges, napi kapcsolatokat, tagjai maguk is gazdasági és egyéb bűncselekmények szakmányban való elkövetői, s ez a két “halmaz” együttesen alkotmányellenes, ráadásul erőszakos politikai bűntettet követtek el, s igyekeznek a későbbiekben is véghez vinni.

Lehetne még sorolni ezeket az ügyeket és dolgokat. Kezdve a személyre szabott sőt, visszamenőleges hatályú törvénykezésekkel, folytatva a Manyup-lenyúlással, a Tákolmánnyal, annak ikszedik (notorikusan jogfosztó) módosítgatásával, bezárva(?) az elképesztően alpári földosztogatással, a gazdaság, az életszínvonal, az általános közerkölcs- és hangulat romba döntésével. Ezeket mindíg és mindenkoron megússzák! Most éppen port(ik) hintenek a szemünkbe azért, hogy ne lássuk például a trafikmutyit (sem), melyben Ártunk és Kúrmányunk oly’ eleganciával és kecsességgel tömi tele a klientúrája zsebeit, mint ahogyan a tütübe bújtatott víziló szokott piruettezni. És ezt is meg fogják úszni(?)! … Szerencsével?

Ámde tényleg “szerencse” ez? Avagy itten valami teljesen másról van szó? Arról-é, hogy itt hathatósan működik a figyelemelterelés a nyílvánvalóan állami és törvényhozói segédlettel elkövetett nettó bűncselekményekről (egy eklatáns példa itt!), az általános gazdasági, oktatási, egészségügyi, szociális és külpolitikai kudarcokról? Arról-e, hogy a mi (baltával) Fából Faragott Királyfink hősies pózban hadonászva kűzd fakardjával a SzemétEU, a Piszokájemef, a Gazmultik és a Rezsidémon ellen a társadalom szúvasan fafejű (de annál aktívabb és ájultabb) kisebbsége (le)épülésére és a fatökű ellenzék asszictenciájával?

Nem! Itt szó sem lehet semmiféle “szerencsé”-ről! Csak arról, amit Kertész Ákos (még idehaza), meg Bartus László (az Óceánon túlról) oly’ éles szemmel meglátott!

… és ezt …

… szendamondja!

Az “Alaptörvény” alaptörvénye

Dési János alábbi írása a nepszava.hu “Szép szó” rovatában jelent meg még tegnap. Veretes mondatok, nincs mit hozzájuk fűzni.

Hajmási Péter országa

Alkotmányt nem olvasgat általában az ember. De még alaptörvényt, ó pardon, Alaptörvényt sem. (És most ne foglalkozzunk azokkal, akik hivatásszerűen bíbelődnek az efféle szövegek értelmezésével – az is csak egy munka, valakinek azt is meg kell csinálnia.)

                        

Az Alkotmány szorgos olvasása kevéssé segített abban, hogy megértsük, miért nyer mindig a Hazafias Népfront jelöltje 95,3 százalékos, vagy még jobb eredménnyel az országgyűlési választáson. És különben is, nem mindegy, hogy ki nyer? Az egyik kutya, a másik eb – így egyszerűsíthetjük le, kétségkívül némileg igazságtalanul a vonatkozó álláspontokat. És persze, ahogy haladtuk a nyolcvanas évek vége felé, egyre jobban kiderült, azért ez nem teljesen így van, de azért a nagy többség mégiscsak úgy érezte, az életünk, a jogbiztonságunk, a jogaink nem azon múlnak, mi szerepel leírva. Mert nekünk “addig jó, míg Kádár él”.
A relatív kiszámíthatóság és a nagyon viszonylagos jogbiztonság tehát sokkal inkább függ az uralkodó párt vezetőjétől, mint valamiféle papírra vetett, fennkölt szabályoktól.

Aztán eljött ’89 és sokan gondoltuk azt, vele együtt a jog uralma is. Amikor megfogalmazódnak a játékszabályok, kialakulnak azok a keretek, amelyek korlátozzák a hatalmat, megteremtik a fékek és ellensúlyok rendszerét. S bár arról e korból sincsenek adataink, hogy az új alkotmány első megjelenésekor a közlönybolt előtt lovasrendőröknek kellett volna szétverniük az új jogszabályért rohamozó terhes anyákat, azért mégis tapasztalhattuk, hogy az érdeklődő közönség úgy véli, legalább tudhatjuk, mire számíthatunk.
Igen, aggályok akkor is éltek bennünk, hogy vajon mindenki megtartja e a benne írottakat. De bízhattunk benne, hogy aki a közös, alkotmányba lefektetett értékeket megsérti, azt a dolgozó nép megvetése sújtja majd.

Természetesen a helyzet nem volt idilli. Sokat lehetett azon vitatkozni, hogy akkor az alkotmány értelmében a köztársasági elnök megtagadhatja-e olyan emberek kinevezését a közmédiumok élére – akkor még léteztek közmédiumok – akik nyilvánvalóan alkalmatlanok a feladatukra, s pozícióba kerülésük önmagában alkotmánysértő lenne. Vagy, ha már a köztársasági elnöknél tartunk, az, hogy az államfő a fegyveres erők főparancsnoka, jelentheti-e azt, megakadályozhatja az elnök, hogy egy meggondolatlan belügyminiszter fegyveres erővel fegyelmezze meg a blokádozó taxisokat, nyilván nem kis véráldozattal.
Bacsó Péter szép szavaival, mondhatjuk, ez az alkotmány kicsit sárga és kicsit savanyú volt, de kétségtelenül, a miénk.

Ahogy a ’89 utáni Alkotmány fogalmazott: “A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.” Tudom, bár a kevert nevű szörnyűség eltünedezőben, azért a második Unicum mellett erre sem mondták azt feltétlenül a népek, hogy hijnye, de milyen igaz ez. Ehelyett hosszan lehetett arról értekezni, hol ül több idióta, a kisgazdapártban, az MDF-ben, vagy a KDNP-ben. És persze ezek a vélemények is általában túlzóak és rettentő igazságtalanok lehettek a sok kiváló képességű honatyával szemben, egyet azért mégis jól mutattak. Azt, hogy most már a nyilvánosság előtt folyik a politika egy jelentős része és erről bátran és szabadon lehet akár túlzó és igazságtalan ítéletet mondani. Sőt, ha nagyon nem bírom a pofájukat, kimehetünk az utcára és jelszavakat skandálhatunk ellenük, miközben a rend derék őrei reánk vigyáznak. Néha ugyanazok, akik pár éve még jól elverték a felvonulókat, mondjuk egy március 15-e alkalmával.
És valóban, ugyan nem mindenki tudta továbbra sem szabatosan megfogalmazni, hogy ez kérem sajtószabadság, meg a gyülekezés szabadsága – vagyis a véleményalkotás szabadsága, de megértette ezt jogszabályok olvasgatása nélkül is.

Mégsincs olyan, hogy itt egyeseknek mindent szabad – mert a miniszterelnököt le lehet hazugozni a parlamentben és nem jön a parlamenti őrség, hogy áristomba zárjon. Mert nem lesz mindig a hatalomra jutott párt vezetőjének igaza, vagy a köztársasági elnök vagy az Alkotmánybíróság közbeszólhat és keresztbe tehet neki. (Fiatalabb olvasóink kedvéért idézem fel, hogy a valaha létezett Alkotmánybíróság egy olyan intézmény volt, amelyben tekintélyes jogtudósok működtek, és ha egy-egy jogszabályról megállapították, az nem alkotmányos, akkor azt köszönettel megsemmisítették, vagy megkérték a képviselőket, hogy kicsit még gondolkozzanak rajta. Rég volt, talán igaz sem volt.) És ha messze nem paradicsomi a helyzet, de mennyire nem, azért működik és körülbelül kiszámítható, ki mit tehet.

Aztán jöttek az új undokok. És megint teljesen mindegy, mi is szerepel az alaptörvényben. Mert a második rézízű házipálinka után megállapíthatjuk, annyira,de annyira mindegy, mit köttet éppen a héten bőrbe Kerényi úr, mit őriz az alaptörvény asztalának a szolgája.
Ami ott szerepel, az nagyjából csak máz, ami eltakarja a lényeget. De mi, a nép, pontosan tudjuk ezt, hogy akármit is okoskodtak ki egy iPaden két vonatmegálló között, itt mindig Orbánnak lesz igaza.

Pedig a legtöbben nyilván nem kezdték el értelmezni azt a bekezdést, amely szerint “A hatalom forrása a nép. A nép hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja”. Kétségtelen, nem ringatnak hamis illúzióba. “Kedves nép, nem a tiéd az a hatalom, hát te is tudod. Meg különben is, mit csinálnál vele te kis oktondi, még tönkretennéd. Jó, persze, te vagy a forrása, mehetsz szavazni – de majd mi jól kigondoljuk a vonatkozó szabályokat, nehogy tévedjél – különben pedig élvezd azt a páratlan bölcsességet, amellyel elöljáróid a gondjaidat viselik” (Jaj. Kérek még egy pálinkát – a szerző megjegyzése.)
A kedves nép pedig a szöveg behatóbb tanulmányozása nélkül is megérti, hogy ezentúl az iskolaigazgatót, a kórház vezetőjét éppen úgy a bölcs vezető nevezi ki, mint ahogy ő dönt arról, kinek kell és kinek nem, nyugdíjba mennie az onkológiai intézetből.
Ha pedig valaki okoskodik, akkor az megjárja. Nem tetszik eléggé a Liszt Ferenc repülőtér név? Akkor az erről döntő bizottság tagjai mehetnek a levesbe. Az alkotmánybíróság okoskodik, akkor gittegylet lesz belőle, bár kétségtelenül jól fizető, a barátainknak. (Stumpf István innen nézve rendszerhiba, kérdés, mikor küszöbölik ki.) Ha kiderül, hogy mégsem lehet megbüntetni a hajléktalanokat, azért mert közterületen laknak, akkor másnapra kitaláljuk, hogy mégiscsak hogyan lehet. Okosban megcsinálunk mindent.
Ha nem szeretnénk, hogy más pártok jól szerepelhessenek a választásokon, akkor úgy találjuk ki a szabályokat, hogy azok csak nekünk legyenek jók. De nekünk aztán nagyon, a többiek meg így jártak.

És meg tudjuk magyarázni azt is, hogy a szép lózungokkal a kedves szélsőjobbos honfitársainknak kell a kedvibe járni, mert az elég olcsón megvan, és szegénykék úgy tudnak neki örülni. Mi legfeljebb azt nem értjük, minek efféle szólamokat elhelyezni egy efféle szövegbe, de mi már annyi mindent nem értünk.
És rendben, van benne efféle, hogy “Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.” Ugyan ez semmit nem jelent, afelől, hogy miért épül Felcsúton pompás stadion a már meglévő 12 pálya mellé, és miért jár itt külön kisvonat, de hát Hajmási Péter, Hajmási Pál országában állítólag lehet népszerűségi pontokat szerezni az efféle falvédő dumákkal.

És na jó, “Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.” De mi ez? Merthogy Magyarország még köztársaság és az amúgy szemre csinos korona az hogy jön ide, ahogy mi lehet a történeti alkotmány vívmánya? – ha jogilag nézzük.
Egy kedves ismeretterjesztőnek szánt műben még elvitatkozgatnánk ennek az értelméről, – ott sincs sok neki -, ám egy jogi relevanciával bíró szöveg esetén csak egyetlen következtetést vonhatunk le.

Mindegy is, mi áll ott. Az egész arra szolgál, hogy igazolja azt a politikai tényt, hogy itt -a régi viccel szólva – 1. paragrafus szerint mindig Orbán Viktornak van igaza és ha netán mégsem, akkor automatikusan életbe lép az első paragrafus.
Hiába, az élet gyakran utánozza a (vicc)irodalmat. Csak éppen nem lehet olyan jót nevetni rajta.
Mindent összevéve, csak az olvasgassa ezt az alaptörvényt, akinek nagyon muszáj.
De hogy mi folyik az országban, azt sokkal jobban meg tudjuk ítélni, ha nem ezzel töltjük az időnket, hanem megint a valóság tanulmányozásával.
Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell!

Dési János / Népszava

Egy nagybeteg országrúl…

Állítólag “A történelem az élet tanítómestere“. De mi van akkor, ha a “Diák” nem hajlandó tanulni? Ha azt hazudja magának, hogy a “Tanító” hazudik neki, s ezért egy “Kitalált Tanárt” hazudik önmagának? … Nos, akkor “Magyarország” van!

Fura egy népség vagyunk mi, “magyarok“. Itt lébecolunk már majd’ 12 évszázada a Kárpátok gyűrűjében … őshonos idegenekként. Hogy miért is vagyunk mink itten idegenek? Hát tessenek csak körülnézni! Kik, miféle nációk vesznek körül bennünket? Olyanok, akiktől mi úgy nyelvünkben, mint származásunkban, kultúránkban és szokásainkban is nagymértékben különbözünk. Igaz, sok mindent átvettünk a szlávoktól (pl. a hét napjainak elnevezéséből csak kettő a sajátunk!), meg a németektől (pl. a komplett “műszaki” kifejezéseink), de a legalapvetőbb dolgokban csökönyösen megőriztük sajátosságainkat. Ezek közül az első és talán a legfontosabb a paradigmánk!

Úgy egy esztendővel ezelőtt, valamelyik posztomban már megemlítettem ezt a “paradigma” nevezetű furcsaságot. Nem feltételezem, hogy szeretve tisztelt Olvasóim és Kommenteseim, tehát Köztársaim és Barátaim ne lennének tisztában ezen fogalom mibenlétével, de egy korabeli tanárom (Isten nyugosztalja!) oly’ tökéletes parabolával világította meg nekem ennek értelmét, hogy szükségesnek tartom ezt mindenkivel ismételten megosztani:

“Képzeld el, hogy te egy zsoké vagy, akinek feltett szándéka, hogy megnyerje mondjuk az ‘Epsomi derbi’-t! Ehhöz nem csak arra van szükséged, hogy jól tudjál lovagolni, hanem arra is, hogy jó legyen a lovad! Ha egy olyat választasz, amelyik göthös, sovány, csökönyös és buta, akkor nem te fogsz elsőként a célba érni sőt, lehet hogy már az első métereken elveszíted a futamot! Ámde, ha a jó a lovad, minden esélyed meg van a győzelemre! No most képzeld el, hogy ezen ‘derbi’ megnyerése a te életcélod, az a bizonyos ‘versenyló’ pedig a te paradigmád, azaz a célod eléréséhez választott elképzelésed, eszközöd és módszered összessége! Ha helyesen választottad meg a célodat és a paradigmádat, akkor sikerre vagy ítélve!”

Mi lehet a célja egy népnek, egy társadalomnak? Felteszem ugyanaz, mint az egyénnek: a megelégedettség! Azért használom ezt a meghatározást, mert tulajdonképpen ez írja le a legpontosabban azt az életérzést, melyre mindenki törekszik. Ámde az, hogy ez mely dolgok megvalósulása (célok elérése) esetén ébred fel a lélekben/lelkekben, az függ az adott egyén/csoport földrajzi és időbéli elhelyezkedésétől. Nyílvánvaló, hogy ez a “megelégedettség” nem azonos élethelyzetet jelent a paleolitikum és a mai, “modern kor” emberénél. Nyílvánvaló, hogy a Kalahári bushmanja, avagy Belső-Amazónia esőerdeiben élő indiánja számára nem ugyanazt jelenti, mint New York, avagy London, esetleg Budapest, Bukarest, Debrecen avagy Bad Pyrmont lakójának, annak ellenére, hogy ugyanabban a történelmi korban (XXI. század) élnek. A bushman és az indián megelégszik azzal is, ha meg van a mindennapi betevője, s abszolajte nem törődik azzal, hogy van-e kellő térerő a mobiltelefonáláshoz, avagy kellő adatátviteli sebesség az internetezéshez. Egy new-yorki polgár bármikor képes lenne rádönteni az épületet a Szenátusra, a Képviselőházra, de akár még a “White House”-ra is, ha ottan valaki olyasmiket merne kitalálni (még az ötlet szintjén is), hogy nekije kötelező lenne a gyerekét bármiféle vallásra, avagy az állam által előírt “etikára” oktattatnia! Ezzel szemben egy magyar már azzal is megelégszik, ha hasonló előírás esetén és “nem megfelelő” választás után nem azonnal teszik őt az egyháziasúlt Kubatov-lista “E”-kategóriájába. Egy londoni polgár el sem tudja képzelni, hogy a sürgősen szükségessé vált egészségügyi kezelésére hónapokat várjon, s ha nem akarja, hogy az ezen közben akkuttá vált betegségét még félre is kezeljék, akkor jattoljon a doktornak. Ezzel szemben egy magyar birka módjára sorban áll (pedig hatalmas adót fizet havonta e rendszer üzemeltetéséért!), még le is jattol, aztán – hogy félrekezelték – még csak nem is keresi perrel az igazát! Egy bad pyrmonti pedagógus a világ legtermészetesebb dolgának veszi, hogy a szerződés szerinti (tehát törvényes) bérét minden hónapban pontosan megkapja, s egy minden szempontból tökéletesen felszerelt iskolában oktasson. Ezzel szemben egy magyarországi tanár már akkor is boldog, ha telente nem köll 15°C-ban fagyoskodnia a munkahelyén, ha a “Klebersberg Intézménykezelő Központ” négy hónap után végre kiutalja neki a törvényes fizetését (az addigi elmaradások pótlására – pláne a korábbi munkáltatója, a helyi önkormányzat által adott cafeteriájára – már nem is merészel igényt tartani!), ha a saját igazgatója nem jelenti fel őt minden hónap utolsó keddjén a tankerületi felügyelőnél mondjuk öt percnyi késés miatt, s ha a tantermi táblánál végre talál egyetlen olyan krétadarabot, melyet nem a saját zsebéből fizetett ki!.

Pedig “A Magyar” semmiben nem különbözik az angoltól, a némettől, az osztráktól, avagy a szlováktól (horribile dictu: az orosztól és a romántól)! Semmi mást nem akar, csak boldogulni, azaz: megelégedni. Igaz ugyan, hogy számára ez a cél nem ugyanazt jelenti, mint a többieknek, de akkor is: az életérzés hasonló … lenne! … Ha lenne hozzá megfelelő paradigmája! … De nincs! Említett történelem tanárom, Balogh Bözsi “néni” (“néni”?! – életemben nem láttam még délcegebb és arisztrokratikusabb kinézetű Hölgyet!, mint Őt!) azt mondta anno, hogy:

“A történelem tanúbizonysága szerint nekünk, azaz ‘A Magyarok’-nak nem is a Cél, hanem a Paradigma megválasztásával volt mindenkoron a legfőbb bajunk. Általában és szinte mindenkor egy dilinyós, magának kapari ‘elit’-re bíztuk a dolgainkat ahelyett, hogy bármikor is a magunk kezébe vettük volna a gyeplőt. Amikor pedig ez az ‘elit’ végérvényesen elbaszarintott mindent, akkor mindíg és minden esetben külhoniak tettek itten mindent rendbe,  osztán ezeket pediglen ‘magyarítottuk’, azaz úgy csináltunk, mint ha azokat az embereket mi magunk ‘termeltük’ volna ki, s hazudtunk maguknak ‘ezeréves államiságot’, holott az csupán alig volt több, mint ötszáz esztendő!”

Milyen igaz! Még a XI. században volt egy királyunk, aki “Vajk“-ból “István“-ná kikeresztelkedve beléptette az országot a korabeli “EU“-ba. Külföldi zsoldosokat “alkalmazva”, véres terrorral és kényszerrel! Utódai közel kétszáz esztendőn át uralták az országot úgy, hogy annak csodájára jártak még a Német-Római Birodalom egyes főtisztviselői is. Ámde a magyar elit nem sokáig bírta az “elnyomatást”: amikor az Árpád-háznak magva szakadt (de már előtte is, ld.: IV. Béla és a “Muhi csata” esetét!), Magyarországon akkora nemesi anarchia uralkodott (a király helyett!), aminek csak kevés példája volt a Világtörténelemben! Ekkor egy, a Nápolyi Királyságból elszármazott és pápailag kinevezett, Anjou-házbéli uralkodónak (Caroberto – magyar torzításban: Károly Róbert) köllött idehaza rendet csinálnia a borsa kopaszok és a csák máték földjén! Fia, a szintén Anjou-házbéli I. (Nagy) Lajos, a szintén “magyarizált” uralkodó teremtette meg osztán azt a Birodalmat, melyet a magyar történelem a “Három Tenger Mosta Ország“-nak hazudik a mai napig is. Lajos halála után szétesett a magyar-lengyel birodalom, mert elkezdődött a szokásos (magyar) nemesi oligarchia-anarchia, de ezt a “Luxemburg-ház“-ból való (tehát német!) Zsigmond királyunk törte le, illetve kényszerítette akarata alá. Ő volt az, aki kinevelte azt a Hunyadi Jánost, akinek fia, Mátyás ismételten létre tudott hozni egy erős és mindenféle szempontból “tényező”-nek számító országot … sok-sok vérrel, csimbókos adóztatással és (belső) erőszakkal. Ámde az ő halálával ismét visszatért az élet a maga “normális” kerékvágásába: királynak a cseh trónról meghívták azt az Ulászlót (második ezen név alatt, s valójában “Wladisław“-nak hítták!), akinek annyi saját akarata sem volt, hogy végre feleségül vegyen valakit – nem hogy az ország irányítására … “dobzse!”- mondta ő mindenre amit, mint egy korabeli schmittpál/áderjános, az orra alá tolt a Főnökség! – és akinek fia, Lajos (szintén második ezen a néven)  aztán 1526-ban, Mohács közelében nem csak a saját életét, de az önálló magyar államiságot is elvesztette évszászadokra!

Igaz, közben megpróbáltuk időnként ezt vissza is szerezni, de mindannyiszor a nemesi oligarcháink vezetése alatt és mindannyiszor sikertelenül, lévén ezen oligarcháink egy része – a maga hasznára – szíveskedett alaposan kiegyezni az “Elnyomóink“-kal! Ugyan melyik kuruc főurunk kérdezte meg Esze Tamás “talpasait”, amikor a Habsburgokkal történt kiegyezés után letetették a zászlókat a majtényi síkon? Ugyan mikor kérdezte meg a Népet az árvakasszát korábban kifosztó ügyvéd, Kossuth Lajos, hogy őt, avagy Széchenyi grófot akarja-e követni “A Nemzet”? Ez a “Nemzet” ugyan meddig volt hajlandó gyűlölni a terrorral és jogtalanságokkal uralomra jutott I. Ferenc Józsefet és mennyi idő múlva (meg főleg miért cserébe!) volt hajlandó ugyanezt az uralkodót később készségesen (és nosztalgikusan) “Ferencjóská“-nak nevezni? Ugyan mennyi ideig tartott az, hogy ez a kuruckodó nép a terrorral és jogtalanságokkal uralomra jutott Kádár Jánost “Kádár apánk“-nak nevezze? És főleg miért cserébe? És ugyan mennyi ideig tartott ennek a népnek megtagadnia azt a Kádár-rendszert, mely már nem volt képes biztosítani neki a gondolkodásmentes jólétet? És főleg miért cserébe? És mennyi ideig tartott ennek a népnek megtagadnia azt a “demokráciát”, melyről azt gondolta, hogy elég csak a Kádár-címert Kossuth-címerre cserélni, arra meg  koronát biggyeszteni, a “Népköztársaság” útját “Andrássy” útnak visszaneveznie és ettől rögtön és azonnal mindenütt a “Mariahilfer-“, avagy a “Kärterstrasse” világa köszönt ránk … szemlélet- és rendszerváltás nélkül?!

Kilenc esztendővel ezelőtt, először a történelmünkben végre önállóan dönthettünk arról, hogy egy “Unió“-hoz, azaz egy szövetségi rendszerhez tartozzunk-e, avagy sem. Akkor a szavazók jó 80 százaléka az “igen“-re ikszelt. Hogy mit is vártak ettől? Gondolom a szokásost: azonnali és erőfeszítések nélküli jólétet, pusztán attól, hogy a rendszámtábláink baloldalán a “H“-betű kék mezőben és csillagkoszorúban ábrázoltatik. Ámde az a marha egyszerű dolog, hogy minden klubnak szabályai vannak, már nem csurrant le a Jónép szürkeállományába! Pedig még egy Grundfoci-csapatnak is van néhány át nem hágható alapvetése! Például az, hogy nem gáncsoljuk el a csapattársunkat és nem a saját kapunkba rugdossuk a gólokat! Ezzel úgy kábé mindenki tisztában van, de azzal már nem, hogy az EU is egy “klub”, aminek meg vannak a maga szabályai, s bár a tagságért cserébe lehet ugyan kapni kedvezményeket (meg pénzt is), de a tagság (meg a kedvezmények és a pénz) feltétele a szabályok betartása!

Ma különböző weboldalak különböző kommenteit olvasom. Az egyik azt mondja, hogy az EU ne pofázzon már bele a mi dolgainkba, csak aggyamán a pízt, de rögvest és izibe, merkülönben marhára dühösek leszünk, arról mán nem is beszélve, hogy “nemleszünkgyarmat”! A másik meg azt, hogy miérnemteszmán semmit az EU az orbáni diktatúra ellen, hiszen nekije olyan eccerű lenne a dolog! …

Hát nem! Sem az egyik, sem pedig a másik “csapatnak” nincsen igaza! Az EU-tagság egyszerre lehetőség és kötelezettség is! A szabályokat be köll tartani, a lehetőségeket pedig maxmiálisan ki köll(ene) használni! … Az esély és a cél adott, csak a paradigmaló olyan igaz “magyaros”: csak két oldala van, háta meg nincs!

… és ezt …

… szendamondja!

Még egy “kentaur”: a “Nemdiktatúra-diktatúra”!

“Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.” – igaz! … “Bármikor lehetséges végtelenszer ugyanabba a dogmatikus mocsárba belesüppedni.” – pláne igaz!

Múlt vasárnapi, “Egy becsületes marxista tévelygései” című posztomban azt találtam írni, hogy időnként szeretném a fejemet a falba verni. Nem csak a saját (eleddig elkövetett) számos hülyeségeim okán, hanem azért is, mert alapvetően jószándékú és becsületes emberek  is képesek arra, hogy saját dogmáik rabjaiként, rendszeresen igyekeznek lerombolni a Társadalom egyébként is beteg (? – halott!), tekintélyelvű parancsuralmi rendszerek kialakulása elleni immunrendszerét.

Linkelt posztomra szinte azonnal meg is kaptam az “autentikus” válaszokat (annak kommentoldalán megtekinthetőek!), melyek olvasatán úgy éreztem, mint ha ezen a neteldugott blogfelületemen “Elnökségi Ülést” tartott volna a “Munkáspárt 2006” nevű, bevallottan kommunista-marxista párt (semmi kifogásom nincs egy ilyen párt létezésével kapcsolatban, max. az időnkénti tevékenységei okoznak nekem múló problémákat!). Vajnai Attila (elnök) és Dr. Búzás Péter (elnökségi tag) reakcióit azért nem válaszoltam meg, mert az 1988-92 között politológia-filozófia szakon szerzett “tudásom” nem eléggé autentikus ahhoz, hogy “marxistákkal” vitába szállhassak. Azért nem, mert bár Karl Marx (mint kitűnő közgazdász!) elemzéseit a korabeli (XIX. század!) kapitalizmusról ugyan elfogadom (pl.: “A Tőke“), azt is, hogy ezen észrevételeinek jelentős része máig érvényes (talán ezért van olyan sok “modern marxista” az “elnyomott és kizsákmányolt” Nyugat-Európában!) de társadalomelméleti látomását (pl.: “Kommunista kiáltvány“) már nem. Ippeg ezért nem szerettem volna megjegyzéseimmel illetni az egyébként ideáltipikus (és éppen és főleg ezért!) marxi elképzeléseket, pláne nem azok mai követőinek gondolatait. Bár Dr. Búzás “népi felszabadító mozgalmak vs. létező kapitalizmus – /*/” dichotómiája akár megérhetett volna egy-két mondatot is!

Ámde térjek mán’ vissza arra, amiért ezt a posztot megírni kezdtem!

A dogmatikus butaság sajnos nem pártállás-, ideológia- és társadalmi pozíció-függő! Nem csak a marxisták-kommunisták képesek olykor sztatoszférai ostobaságokat írni/állítani, hanem a (habitusomhoz, szocializációmhoz közelebb álló) liberálisok is. Az alábbi írás a nepszava.hu oldalán jelent meg tegnap, az “Élet és Irodalom” egyik szerzője, Széky János tollából. Bár linkeltem a cikket, álljon itt a maga teljes valóságában:

Tudom, hogy sokaknak jólesik indulatból a “diktatúra” és az “önkényuralom” bélyegzőjét ráütni Orbánék kormányzására – de olyan diktatúra a világon nincs, ahol a véderő a hadsereg zsugorított karikatúrája, a belügyminisztérium viccek célpontja, a rendőrséget a saját kormánya szegényíti el és alázza meg, a titkosszolgálatok pedig pont olyan üvöltően amatőrök, mint amilyen harciasak.
Olyan önkényuralom sincs, ahol a határokat személyi igazolvánnyal át lehet lépni. Ha valaki úgy dönt, hogy eltűnik az országból, akkor felül a vonatra, és többé nem találkozik a magyar államapparátussal. Az ellenzéki sajtót változatos módokon sanyargatják, de attól még elnököt buktat. A bíróságokat megpróbálják abriktolni, de a szabad magyar bírák rendre kimutatják az ügyészségi vádak elégtelenségét. 
Tartalmasabbak azok a bírálatok, amelyek “a jogállamiság felszámolását” emlegetik. Ezzel többek között az a gond, hogy 2010 előtt sem volt éppen idilli a helyzet. Most nem hoznám fel azokat a döntéseket, amelyeket az AB a liberális képviseleti demokrácia ellenében hozott 2004-ben vagy 2007-ben, csak egyetlen példát idéznék föl teljesen más szférából: a Fidesz egyik legkulturáltabbnak tartott politikusa nyíltan szabotálta a bírósági ítélet végrehajtását a hegyvidéki turulszobor ügyében.Ennyit a “fasizálódásról” mint helyzetképről is. A Fidesz ellenzékben 2002-3 óta sorozatosan provokálta a rasszizmusra kényesek érzékenységét az izraeli zászló égetésének retorikai fedezésétől az Árpád-sávos zászló rehabilitálásáig. Ne mondja senki, hogy ehhez képest bármi megváltozott azon kívül, hogy a magyarázgatók és rehabilitálók már kisebb-nagyobb hatalmi pozíciókban vannak. Ez nem fasizálódás, nem valami jobb állapotból valami szörnyűség felé tartó folyamat, hanem a primitív antikommunizmus következménye: bármi jó, amivel a “komcsikat” és “libsiket” hergelni lehet. “Majd mi csinálunk nektek másik kánont, tudatlankáim”, “megmutatjuk, hogyan kell konzervatívnak és jó magyarnak lenni”, miközben ők maguk reménytelenül tudatlanok, és messziről ugatják a magyar hagyományt.

Visszatérve a diktatúra kérdéséhez: egy tényt szívesen kikerülnek a bel- és külföldi bírálók. Orbánék regnálására nem lehet ráhúzni a hatalombitorlás sémáját, ami a zsarnoki kormányzás egyik ismérve volna. Nem lehet azt mondani, hogy a nép akarata ellenében cselekszenek. Ellenkezőleg, a demokratikus legitimáció látszólag páratlanul erős – hogy miért csak látszólag, arról később. 2010-ben olyan fölénnyel nyerték a választást, amilyenre a mai uniós tagországok 1945 utáni története során “békeidőben”, azaz nem születő, hanem már működő demokráciák történetében nem volt példa. Ezt még ki lehetne magyarázni az előző baloldali kormányok rossz működésével; de azt már nem, hogy a fölény három év – az óriási többség számára érzékelhető – rossz kormányzása után is megmaradt.

Hasonlóan nehéz lehet hagyományos fogalmakkal feldolgozni az ellentétet Orbán többszörösen bizonyított inkompetenciája és 2010-es győzelme, valamint mai fölénye között. Nemcsak második miniszterelnökségének romboló hatásáról van szó, hanem arról, hogy kétszer is nyert helyzetből veszített választást. Majd harmadszor a Fidesz gyakorlatilag program és tartalom nélküli kampány után mért döntő vereséget a szocialistákra. Ahhoz már akkor sem kellett volna politikusi – nem spindoktori – szakértelem, ha lett volna. Magyarán: egészséges immunrendszerű demokráciában ennyire kudarcos politikus ilyen képességekkel nem juthatna ekkora hatalomhoz, és nem őrizhetné meg három év után. A magyar demokrácia immunrendszere azonban 2010-re már elpusztult.

Ezért nem alkalmasak a valóság keretezésére azok a modellek, amelyek szerint Orbán és a Fidesz elrontották a 2010 előtti jó állapotot. (“Amikor még – sok hibával, de – jogállamiság uralkodott Magyarországon”.) A valóság az, hogy a Fidesz 2010 előtt tudatosan rombolta a demokráciát – sikerrel. És ebben a politikai osztály más csoportjai is segítségére voltak, ki tudatosan, ki becsületes meggyőződésből, ki figyelmetlen naivitásból. Akkor, emiatt, emlékezetem szerint roppant kevesen tiltakoztak.

Vegyük például – egyelőre ne az Alaptörvényt, hanem a médiatörvényeket. Világbotrányt kavartak, de egyetlen külföldi bírálatban sem olvastam, hazaiban is kevésben, hogy a 2010 végén elfogadott két jogszabály csupán kiteljesítette a Gyurcsány-kormány idején konszenzussal kidolgozott, egyre kiterjedtebb és szigorúbb ellenőrzést követelő jogi szövegek sorozatát. A 2009. eleji változatból hajszál híján kétharmados törvény lett, márpedig ebben hiánytalanul jelen van a másfél évvel későbbi, botrányos filozófia: a médiapiac lehető legtöbb szereplőjét a lehető legszigorúbb szankciókkal fenyegetni a lehető legáltalánosabban megfogalmazott szabályok megsértéséért. A “szakpolitikusok” megállapodtak abban az elvben is, ami másfél évvel később lehetővé tette a Médiatanács egyoldalúságát: a kormányoldal és az ellenzék egyensúlyát nagyjából garantáló paritásos rendszer helyett a jelölések a parlamenti frakciók létszámarányában történnek. Mondom, mindebből törvény lett volna a szociálliberális kormány alatt, ha a szocialisták nem szakpolitikus vezetői az utolsó pillanatban nem kapnak észbe, hogy nekik ez talán rossz lesz.

Magának az Alaptörvénynek a mielőbbi kihirdetéséhez azzal a fő indokkal ragaszkodott a Fidesz, hogy az addigi Alkotmány azonos volt az 1949-es kommunista alkotmánnyal – ez nem igaz; valamint hogy csak ideiglenes volt a demokrácia első huszonegy évén át – ez viszont igaz, a preambulumában is leszögezik. Csakhogy azt veszélyes sajátosságát, amelyben az ideiglenesség a legjobban kifejeződött, a félszáz kétharmados törvény rendszerét, nem hogy megszüntették volna, de súlyosbítva – gazdasági törvényekre is kiterjesztve – átvették. 

Az ideiglenesség korszakában tökéletesen feledésbe merült a kétharmados rendszer értelme: 1989 késő nyarán, kora őszén, amikor az Alkotmányban megállapodtak, az ellenzék nem akarta, hogy a nem demokratikusan megválasztott parlament olyan törvényeket hozzon, amelyek korlátozzák az ellenzék jogait és lehetőségeit. A kormány pedig nem akarta, hogy ha egy demokratikus választáson az ellenzék kormányra kerül, olyan törvényeket hozzon, amelyek megbüntetik a demokratikus átalakuláshoz tevőlegesen hozzájáruló korábbi kormányoldalt. Az észbe kapás ez esetben két évtizeden át elmaradt. Elterjedt az a tévképzet, hogy a kétharmados követelmény célja az, hogy fontos törvényeket ne lehessen “ráncigálni”.

Valójában a törvényeket ott se szeretik ráncigálni, ahol nincs ilyen kétharmados akadály, abból az egyszerű okból, hogy a kormánypártok alapjogokról és alapintézményekről nem hoznak törvényeket az ellenzék kárára, sem a szabadság maradandó csorbítására, mert tudják, hogy maguk is kerülhet ellenzékbe, és akkor ezeket a törvényeket ellenük alkalmazzák. Hacsak nem akarja végleg megszüntetni a váltógazdálkodást, de akkor nem demokrata, az ilyen hajlamú kormány pedig a II világháború óta, demokráciákban eléggé ritkaság.A mostani ellenzék gyengeségének és rossz esélyeinek fő oka szerintem egy optikai csalódás. Az, hogy a törvényhozásra és a “pártsemleges” tisztségviselők, illetve testületek jelölésére is kiterjedő kétharmados elv nemcsak megfér a fékek és ellensúlyok rendszerével, hanem annak valamiképpen garanciája. Sőt feltétele. Mi sem áll távolabb a valóságtól. Abban a pillanatban, amikor az egyik pártnak – pardon: pártszövetségnek – sikerült megszereznie a parlamenti mandátumok hatvannyolc százalékát, a kétharmadon alapuló fékekről és ellensúlyokról kiderült, hogy nem működnek. A demokratikus világban ugyanis a fékeket és ellensúlyokat valamilyen módon a demokratikus választásokhoz kötik; a 2010 előtti Magyarországon pont fordítva, függetlenítették őket a demokratikus választásoktól.Az ellensúly legtöbbet emlegetett példája, mondjuk, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága: ennek tagjait a közvetlenül választott elnök jelöli, a szintén választott Szenátus tanácsadói és vétójoga mellett. Így, mivel az elnöki poszton és a Szenátusban is elég szabályos ritmusú váltógazdaság van, hosszú távon egyensúly áll fenn a vállaltan konzervatív és liberális bírák között. Magyarországon, 2010 előtt az alkotmánybírákat a pártok jelölték felváltva egy semmiféle jogszabályban le nem írt, informális alku alapján, a pártok állapodtak meg személyüktől a választott parlamenttől független, informális tanácskozásokon, s ha már kész volt a megállapodás, a parlament kétharmaddal, tehát a választások eredményétől függetlenül szavazta meg személyüket. A rendszer kijátszása, az egyensúly felborulása hosszú távon garantálva volt, 2004-re egyébként be is következett.

És így tovább, minden szinten. Ekképp alakult ki 2002 és 2010 (de főleg 2008) között az a helyzet, hogy Magyarországon az egyetlen tényleges, hatékony ellensúly maga a parlamenti ellenzék volt. Ez pedig nem más, mint a képviseleti demokrácia meghazudtolása és veszte. Nem véletlenül szorította ki a politikai nyelvből 2010-re a jogállam, sőt “jogállamiság” majdnem teljesen a demokrácia szót. Olyan köztes, nem választott intézményrendszert értettek rajta, mely a választott parlamenti többséget és az általa választott kormányt fegyelmezi, hogy azt ne mondjam, bénítja. Az ellenzék fennen hirdette, hogy ez a világ rendje. Sajnálatos, hogy a kormánnyal szemben szkeptikus liberálisok, sőt – a néha berzenkedő, de gyorsan letorkolt Gyurcsány kivételével – a szocialisták is ezt tartották rendjén valónak, mert így “a kormány nem tehet meg mindent, amit akar”. 

Nem tűnt fel, hogy képviseleti demokráciában a hatalommegosztás nem a kormányzás “totális minőségmenedzsmentjét” jelent, hanem garanciát a legsúlyosabb hatalmi kihágások ellen. A kormányok eleve nem akarnak “mindent”, de nem azért, mert két választás között az ellenzék független pozíciókba helyezett pártkatonái megakadályozzák őket a kedvük szerinti cselekvésben, hanem mert nem akarják elveszíteni a következő választásokat.
Természetes, hogy az orbánista Fidesz a kormányra kerülése esetére szabadulni akart ettől a béklyótól, és ennek csak egy módja volt: ha egymaga szerez kétharmadot. Annak pedig, hogy kétharmadot szerezzen, maga a kétharmados rendszer, azaz a képviseleti demokrácia leértékelődése volt a feltétele. Nem mellesleg a torzító hatású választási szabályozás, amelynek eredetileg a kis kalandor pártok kiszűrése és a viszonylagos egyensúlyban lévő jobb- és baloldali tömb létrehozása volt a célja. Miután ez megvalósult, a “jobboldalnak” egyetlen fő célja maradt: végleg legyőzni a balt. 
Megtörtént. A kétharmad pedig maradt, mert most már a hatalom megőrzését szolgálja.

A demokratikus ellenzék politikusai mintha egyetértenének abban, hogy “Magyarországon helyre kell állítani a jogállam(iság)ot”. Ha jogállamiságon a nem közvetlenül választott, köztes intézményrendszer 2010 előtti hatalmát értik, szerintem tévednek. Magyarországon a vélemények és érdekek pluralitását minél jobban tükröző, szabad és tisztességes választásokon alapuló képviseleti demokráciát kell – nem visszaállítani, hanem elölről felépíteni. Azt, ami 1989 után eleve gyönge volt, 2010-re pedig már-már nyomtalanul eltűnt.

Ajveh! Szóval a Diktatúra azért nem “diktatúra” mert pancser módon csinálják a (csakis a lopásban nem) pancserok? Igen?! Na ne mondja mán’ kedves Széky köztársam(?)! Há’ miggyá’ el is hiszem Magának … ha nem lennék Önnél kissé tapasztaltabb és a “Való Világ”-ban élőbb! Szerintem maradjunk már annyiban, hogy A Szar az akkori is Szar (meg büdös is), ha “Bánáti Bazsarózsá“-nak nevezzük! Ugye?! Arról már nem is beszélve, hogy olyan “Demokratikus Kentaur” nem is létezik (létezhetne?), amelyik elölről még “demokrati“, de hátulról meg (ahol a fiú kentaur szaporítószerszáma vagyon) “kusssss … SS!“.

Szóval maradjunk már abban, hogy mindennek legyen az a neve, ami! “A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!”. A Diktatúra pedig legyen “Diktatúra“, a náci legyen “náci“, a klerikális, államilag támogatott pedofília legyen “klerikális, államilag támogatott pedofília“, a faszari-kapari lopás legyen “faszari-kapari lopás“, a populista népbutítás pediglen legyen “populista népbutítás”  még akkor is, ha azt “Rezsicsökkentés“-nek hazudják!

… és ezt …

… szendamondja! ≡≡≡>

/*/: Az 1980-as esztendőkben törzsi háború robbant ki Dél-Jemenben (Jemeni Demokratikus Népköztársaság), melyet a “Szocialista Országok” úgymond “támogattak”. Az adeni központú “marxista” rezsimet “egyéb marxisták” igyekeztek (sikerrel) megdönteni. A Magyar Történelem Utolsó És Legnagyobb Gézája, korabeli kabaréjában feltette a kérdést “Anyós“-ának:

“- Mama! Há’ hogy van az, hogy Jemenben az egyik marcista lövi a másik marcistát?
– Tudod, Géza! Lakva ismeri meg az ember a másikat!”