Felhívás jogérvényesítésre!

Azt olvastam az Amerikai Népszavában, hogy megkezdődtek az egyeztetések a Viktoriánus Kormányzat és az általa egyházaknak tekintett vallási felekezetek közötti egyeztetések a “kötelezően választható” hit-, avagy erkölcstanórákkal kapcsolatosan.

Ocsmány Vezér és ateista, erkölcstagadó társai, valamint annak a Római Katolikus Anyaszentegyház (ill. obskurus szervezete, az Opus Dei) által pénzért-hatalomért cserébe a nyakába lőcsölt, szintén politikai pártnak álcázott érdekképviselete, a senki által soha meg nem választott Kereszténydemokrata Néppárt ösztönzésére, az elmúlt bő öt hónapban két elvetemült törvényt is megszavaztak. Az egyik az egyházak kötelező regisztrációjáról szóló, a másik pedig a “Nemzeti Köznevelési Törvény“.

Kegyurak

Ugye ha nyílvánosan azt kezdeném hírdetni, hogy én Bonaparte Napoleonnak, avagy Habsburg Ferenc Józsefnek képzelem magam, akkor engem a társadalom szinte valamennyi tagja bolondnak minősítene, az illetékes egészségügyi intézmény pedig bizonyos gyógyszeres kezelésekben részesítene. Ámha ugyanezt bár direkte nem állítom magamról, de egy törvényhozási kétharmad birtokában császárként/királyként kezdek beszélni és viselkedni, azt a társadalomnak egy bizonyos nagyon hangos kisebbsége, abszolút normálisnak sőt, egyenesen kívánatosnak tekintené, s nemhogy szakorvosi kezelésemet sürgetné, hanem örömmel tapsikolva, teljes megelégedettségével támogatna is.

Nos, ez a rendkívül hangos (és bizony nagyon agresszív) kisebbség ezt tette akkor (is!), amikor az önmagát már nagyon régóta uralkodónak képzelő Kárpátok Alcsútdobozi Géniusza, mint egy reinkarnálódott középkori kegyúr, egyes vallási felekezeteket (felturbózott) állami támogatásban és törvényen kívüliségben részesített, másoktól pedig megvonta még az “egyház”-minősítést is. A hivatalos indoklás szerint a Hatalom így akarta “kiszűrni” az ún. “biznisz-felekezeteket”, melyek tényleges vallási tevékenységet ugyan nem folytatnak, de még ha igen is, csupán élnek/visszaélnek az “egyházi” státus adta előnyökkel.

A “Tisztelendő úr, egyszer majd kérünk még magától valamit“-elv alapján “megalkotott” törvény szerint ez a “szűrés” úgy történt, hogy az egyházi státusát megőrizni kívánó felekezetnek előbb a szakminiszternél, aztán a parlament illetékes bizottságánál, majd a képviselők kétharmadánál kellett gazsulánia (licitálnia?). Ha ezt kellően talpnyaló módon sikerült abszolválni, akkor a fentebb említett három lépcső valamennyi tagja – miután egy-egy miniszterelnöki üzenetből megismerte a saját véleményét – rábólintott a kérelemre, s onnantól kezdve az illető vallási közösség számára biztosítva lett a prolongált dőzs.

Ezen metodika és eljárás sikerességét misem bizonyítja fényesebben, hogy “bevett” egyház maradhatott az a Római Katolikus, mely valmennyi szakrális, oktatási, egészségügyi és karitatív szolgáltatását kizárólag pénzért cserébe hajlandó elvégezni; csikorgó télvíz idején hétlakatra zárja templomait, imaházait a fagyhalállal küszködő hajléktalanok előtt; híveitől és minden magyar adófizetőtől bekasszírozott pénzhegyéből súlyos milliárdokat utal át évente egy külföldi állam (Vatikán) javára; egyes hivatásos tagjai pedig hol a perselyt fosztogatják, hol pedig álló farokkal gyerekpopsik után rohangálnak úgy, hogy ezen utóbbi, köztörvényes bűncselekményeiket a Felsőpapság (aktívan passzív állami jóváhagyással) még szorgalmasan takargatni is igyekszik, az ilyesmiket leleplezőket pedig keresztényüldözőknek kiáltják ki! Nem maradhatott ugyanakkor “bevett” – sőt, “egyház” sem! – az a Magyar Evangeliumi Testvérközösség (MET), mely nem átallotta a nagylelkű állami támogatásokat esztendőkön át hajléktalanszállók és -melegedők fenntartásával, étel- és adományosztással, szegénysorsúakat támogató egyéb intézmények üzemeltetésével “elbizniszelni”.

A kötelezően nemkötelező

Miután az amorális Legfőbb Kegyúr ezt az elvetemült törvényt “megalkottatta” az “országgyűlési képviselő” címkét viselő amorális biodroidjaival, egy másik jogszabályhalmazt is a Jónép nyakába akasztott. Az 1960-70-es esztendők magyar oktatási szellemiségét felidéző, erősen poroszos és klerikális “Nemzeti Köznevelési Törvény” nevű szöveggyűjteményben az erkölcstelen Hatalom által mindenkinek előírattatik, hogy iskoláskorú gyermekét 2013-tól kezdve köteles vagy hittanra, vagy erkölcsoktatásra beírattatni. A kettő között (egyelőre még) ugyan szabadon lehet választani, de a gyerek tanulmányi okirataira mindez rávezettetik azaz: az ilyesmire kíváncsi Hatalom évtizedeken át ellenőrízheti a kölök (és így a szülők) vallási hova- avagy hova-nem-tartozását, amely aztán adott esetben akár “elbírálási tényező” is lehet.

Mindezzel azonban van egy kis bibi. Nevezetesen az, hogy egy a Társadalom által anno ingyenesen kitaníttatott, de a beléplántált alapvető jogelveket pénzért/stallumért csuklás nélkül feledő/tagadó falkaforradalmi bérjogász (Handóné Szájer József) által megfogalmazott Alaptörvény (közkeletű nevén: “Húsvéti Tákolmány“) szerint mindenkinek joga van a saját világnézetéhez, vallási meggyőződéséhez, s jogában áll, hogy annak megfelelő szakrális és egyéb (pl.: oktatási) “szolgáltatásokban” részesüljön. Ugyanakkor jogában áll az is, hogy ezen vallási, avagy egyéb meggyőződéséről senki előtt ne nyilatkozzon azaz: azt magánügyként kezelve bárki előtt titokban tarthassa. Ámde a köznevelési törvény kötelezővé teszi a nemkötelezőt, hiszen amikor erkölcstanra irattatom be a fiaimat (3!), máris nyilatkoztam arról, hogy világnézetileg “hová tartozom”, s ugyanezt teszem akkor is, amikor az egyik, avagy a másik egyház által menedzselt hittanórát lőcsölöm a kölkeim nyakába! Ez pedig, akárhogy nézem Alaptörvény-ellenes, akárcsak az egyházak regisztrációjáról szóló törvény!

Abszurditás, unortodoxia!

No, az egy dolog, hogy a Mi Kőbölcsőben Ringatott Törpenapcsink egy helyesírástudatlan Karrierista Senkiházit ültetett a legfőbb közjogi méltóság székébe. Ezt még megértem, mert Plagi Bá’ a legtipikusabb “homo kadaricus” (copyright by Lengyel László!) volt, aki a megfelelő szinekúráért cserébe (világnézetre való tekintet nélkül, tehát “elfogulatlanul”) bármelyik hatalmat bármikor képes volt kiszolgálni, az aktuálisan eléje tolt ánuszrózsát pedig szorgalmasan rózsaszínre nyalintani. Ismerve a diktatúrák természetrajzát, azt is hajlandó vagyok megérteni, hogy miért volt szükség a “Felcsúti Casting” természetellenes szelekciójával agy-, gerinc- és morálmentes, csupán fejbólintásra, közpénzbezsebelésre és korrupcióra alkalmas “törvényhozókat” kiválogatni. A szocio- és pszichopátia, a cezarománia és a narcizmus tünetei és kórélettana alapján még azt is fel tudom fogni, hogy az Elmebeteg, Szellemi és Erkölcsi Toprongy Főnök miért veszi körül magát idiótákkal, mentális és morális hajléktalanokkal, mint vezető beosztású munkatársakkal. No, de azt már semmiképpen, hogy az illetékes minisztériumokban, a sok pártkinevezett, túlfizetett munkanélküli alatt, még egyszerű hivatalnokokként sem tűrtek meg olyanokat, akik képesek lettek volna megfogalmazni két törvényt úgy, hogy azok sem egymással, sem pedig az oktrojált, önmaguk által gyártott “Alaptörvény“-nyel ne legyen ellentétben! Mert mi van akkor, ha:

• hittanra íratom be a fiaimat, de az Iványi Gábor-féle MET vallási, valláserkölcsi tanításaiban szeretném őket részesíteni? – ehhez az Alaptörvény szerint ugyan jogom van, de az “alacsonyabb rendű” köznevelési tv. csupán “egyházak” hitoktatását teszi lehetővé, amit azonban a szintén “alantasabb” egyházi törvény ezt a státust a MET-től megvonta!
• az egyházügyi és – ennek alapján – a köznevelési törvény által kínált hitoktatási lehetőségek közül egyik sem felel meg az én alaptörvényben rögzített “alapos” igényeimnek? – ebben az esetben azonban mégis köteles vagyok egy általam nem preferált vallás hit-, avagy az “ateista” erkölcstanra beíratnom a kölöket!
• úgy döntök, hogy egyik lehetőséget sem (se hittan, se erkölcstan) választom, mivel bármelyik megjelölésével máris “nyilatkoznom” kellene világnézetemről, ámde ennek titokban tartása alaptörvényes jogom? – ebben az esetben alapjogom érvényesítése okán törvénysértést követek el!

Ugye, micsoda ellentmondás: ha a törvényt betartjuk, hagyjuk megsérteni alapjogaink egyikét, ha pedig ragaszkodunk az Alaptörvényhez, megsértjük a törvényt! No, ilyen is csak Orbanisztán abszurd és unortodox világában fordulhat elő! Ugye?!

Polgári engedetlenséget!

Mindezek ellenére azt mondom, hogy ragaszkodjunk csak nyugodtan a Húsvéti Tákolmány adta alapjogaink egyikéhez azaz: amikor az oskolákban majd nyilatkoztatni akarnak bennünket a hit-, avagy az erkölcstan kérdésében, egyszerűen tagadjuk meg a választ! Mert megtehetjük! És nem csak megtehetjük, hanem ezzel akár egy polgári engedetlenségi mozgalmat is indíthatunk, melyet soha és senki, semmilyen címen rajtunk meg nem torolhat! Mert az írás- és jogtudatlan Falkaforradalmi Jogász-Paraszt Kormány még arra is képtelen, hogy egy legalább jogi alapokon működőképes diktatúrát barkácsoljon össze!

Persze nincsenek illúzióim eme felhívásommal kapcsolatban, pontosan tudom, hogy sok követőre nem lelek majd. Hiszen egy olyan társadalom, melynek például 3  milliónyi tagja minden különösebb balhé nélkül hagyta hatalmi szóval kizsarolni magától a kb. 3000 milliárdnyi nyugdíjmegtakarítását anélkül, hogy az ilyesmire vetemedett kormányra és törvényhozásra ráborította volna az épületet, az ezt a (kisebbnek tűnő) diszóságot is szótlanul fogja lenyelni!

Én azért megpróbálom!

… és ezt …

… szendamondja!

(És még valami! Az Orbán-féle kegyúrkodásról, meg úgy általában a magatartásáról jutott eszembe a következő, rendkívül találó és bölcs mondás: “A súlyos mentális zavarokat egy bizonyos társadalmi szint alatt “elmebaj”-nak nevezzük. Afölött pedig “karizmatikusság”-nak!“)

“Hányingerem” van! … megint!

Miközben a magyar sajtó a Schmitt-csontot rágta szorgalmasan, s azon tanakodott, hogy a Csornai Csárlszbronzon (Áder) hajlandó lesz-e végre Pótplagi lenni (jéé!, az lett!), dicsőséges kormányunk suttyomban ismét lopni indult!

Nem kell ahhoz szakértőnek lenni, hogy az ember megállapíthassa: az Orbán-kormány (másodjára is) teljesen alkalmatlan az állam irányítására, tök’ hülye a gazdasághoz (is), fogalma nincs arról, mit köllene tennie pl. az egészségüggyel (is), a folyamatos hazudozáson (ezt ők “kommunikáció”-nak nevezik) kívül pedig csakis a közpénzen való élősködéshez és a lopáshoz ért. Nem is csoda, hiszen azon társadalmi réteg, az az önmagát “elit”-nek képzelő, de még a kanalat is csülökre markoló, a Lánchidat “lencsájd“-nak, a sírhantot “szőrhent“-nek kiejtő, a disznó töke mellől felkapaszkodott, alapvetően műveletlen újgazdag bagázsnak a hatalmat momentán gyakorló kirakatemberei, megszemélyesítői ők, mely réteg az államon, annak adófizetőin élősködve, azt és azokat kicselezve, becsapva jutottak egy hétköznapi polgár számára felfoghatatlan méretű vagyonokhoz, jövedelmekhez.

A “bölcs” parazita

Az Államon, a honi Gazdaságon és a Társadalmon (jelen esetben illessük ezt a hármast a “Köztigazda” névvel!) számos parazita élősködött már (s teszi ezt ma is), ám ennek ellenére a Köztigazda képes volt az életben maradásra sőt, nem ritkán még a gyarapodásra is. Történt ez pedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a “bölcsebb élősködők” (szoci kormányok és talán még a “vállalkozói holdudvar”-uk is) ismerték a tehén megetetése és annak megfejése közötti logikai sorrendet, s így igyekeztek minél jobban hasonlítani a szimbiótákra, azaz közelíteni a “kölcsönösen hasznos együttélés” ideális állapotához. Többet vettek el ugyan annál, hogy Köztigazdájuk egészségesen fejlődhessen, gyarapodhasson, de nem annyit, hogy az sorvadni, haldokolni kezdjen. Nem váltak tehát destruktívakká, s bár a szűkösebb esztendőkben is kivették a maguk részét, annyit azért soha, hogy a stagnálásnál rosszabb állapot lépjen fel.

Az agresszív parazita

A 2010 tavaszán történt parazitaváltás azonban új szemléletmódot, új élethelyzetet eredményezett a Köztigazda számára. Olyan élősködők telepedtek rá elsődleges létfenntartói funkcióira (törvényhozói és végrehajtói hatalom), melyek már nem ismerték (vagy ha igen, hát nem törődtek vele) a “tehénnel” kapcsolatos, fentebb már ismertetett logikai összefüggést: “fejni” ugyan nagyon tudtak, de “etetni” és “gondozni” már nem. Önnön gyarapodásuk iránti mértéktelen vágyuk okán legelébb felélték az állami tartalékokat (A Bajnai-kormány által a kasszában hagyott IMF/EU-kölcsön fel nem használt részét pl. MOL-részvényekre költötték), kivonták magukat a közteherviselés még a Reform Korban lefektetett eszméje és gyakorlata alól (egykulcsos szja.), műveletlenségükből és neveletlenségükből következő pökhendiségük okán szinte azonnal összevesztek a honi gazdaságot megrendelésekkel ellátó nagyobb EU-tagállamokkal, illetve megalázták és denunciálták az államot (olcsón) finanszírozó szervezeteket (EU, IMF), ugyanezt tették a legnagyobb adó- és járulékfizető, idehaza megtelepedett külföldi vállalkozásokkal, az ún. “multikkal” is, s nem csak őket, de a teljes magyar kereskedelmi bankrendszert is alaposan túladóztatták (szektoriálisan célzott “válságadók”).

A kezdődő “carcinosis”

Mindezek következménye az lett, hogy az Új Paraziták által kiszívott, fokozódó mértékű “output“-nak csökkenő “input“-jai lettek. Ugyanis a gazdaság kezdett leállni, hiszen a tőke menekülőre fogta a dolgot, a bankok pedig már nem tudtak hitelezni (utóbbiakat még tovább lehetetlenítették el a csakis az újgazdag rétegnek – tehát önmagunknak – kitalált rögzített árfolyamos devizahitel-végtörlesztéssel!). De mivel mohóságukon úrrá lenni nem tudtak, nekiálltak a Társadalom kifosztásának is, azaz: elvonni a nagyobb tömegű megtakarításokat (manyup-pénzek … zsarolással!), illetve a legelesettebb – így érdekérvényesítő potenciál szempontjából nullának tekinthető – társadalmi rétegek szociális ellátásait: segélyezettek, rokkantak, betegek, kiskeresetű nagycsaládosok. Mindezt egy elképesztően gyomorforgató propagandával “megmagyarázva” (“Munka alapú társadalom!” – hírdették pont A Paraziták! – pfujj!). A következmény pedig ismert: növekvő munkanélküliség, apadó belföldi fogyasztás és termelés, csökkenő állami adó- és járulékbevételek, hanyatló export.

Az akkut “carcinosis”

A paraziták tehát átalakultak “megváltozott”, avagy “destruktív sejtekké” azaz: rákos daganatként kezdtek burjánzani a Köztigazda szervezetében. Már nem csak a megélhetéshez szükséges forrásokat vonták el, nem csak az “elsődleges tartalékokat” élték fel a maguk javára (lásd fentebb!), de mára már az itt-ott talán még megbúvó egyéb megtakarításokra is rá akarják tenni a mocskos kezüket. Ennek első lépése volt az EU legmagasabb általános forgalmi adójának (27%!) bevezetése, de a munkavállalókat fizetetlen túlórára, a segélyezetteket pedig kényszer(“köz”)munkára kényszerítése is (egy újabb gyomorforgató kormányzati propaganda bevetésével egyetemben!)! Talán mindenki számára emlékezetes, hogy amikor már 2011 februárban megbukott az azévi (matolcsysta) büdzsé, hogyan próbáltak 10-15 milliárdonként szinte havonta összekaparni annyi pénzt, hogy tarthassák a meghatározott költségvetési hiányt. Idén ugyan csak márciusban következett be a büdzsébetli, de most már csak 1-5-10 milliárdokat tudnak innen-onnan levagdosni. Mindezt csakis azért, hogy a rákká fajult paraziták továbbra is megkaphassák az adómentességüket (tavaly mínusz 500 Mlrd., idén mínusz 650 Mlrd. csak emiatt!), illetve a “Közbe’ szerzés“-ekből származó extrabevételeiket!

“Methastasis”

“Methastasis“-nak nevezi az orvostudomány azt az állapotot, amikor a test már feladta a kűzdelmet az őt pusztító kór ellen, s halni készül. Most a mi Társadalmunk és Gazdaságunk kezd ebbe a stádiumba kerülni. Utóbbi már olyan hanyatlásba került, melyre az elmúlt 20 esztendőben alig volt példa. Előbbi pedig mindinkább a “Halálos Gyógyszer” után vágyakozik, amiről kiváló tanúbizonyságot nyújtanak a közvéleménykutatók: mintegy 60% már szarik az egészre (nem akar választani), a maradék egyre nagyobb hányada pedig a legaljasabb ideológiát és diktatúrát (Jobbik) ültetné mindenki nyakába, hátha az felgyorsíthatná az elhúzódó agóniát. A “Rákos Daganat” azonban még nem adta fel a harcot sőt, tovább, az utolsó utáni pillanatig is fosztogat! Mert …

…

… mert azt már régóta tudni lehet, hogy Ocsmány Vitéz, az Örökos MiniElnök egyáltalán nem szeretné, ha az önmaga által okozott rák miatt haldokló Országot az IMF/EU-kölcsön gyógyító infúziójára kapcsonák, hiszen ezzel korlátozódna (méghozzá alapost!) az ő omnipotenciája. Inkább a szabadpiac kétes minőségű, a betegséget pedig csak fokozó, ráadásul baromi drága “gyógyszereit” szedetné velünk. Ámde a pénzpiaci kölcsönök sajna elégtelenek finanszírozni az “Arisztokrácia” dőzsölését, ezért aztán a belföldiektől is megpróbál minél több pénzt bekasszírozni … akár a legnagyobb aljasság, a legnyílvánvalóbb zsarolás/kényszerítés árán is. Elképesztő példámat lásd alant!

“Ha muszáj, akkor szívesen.”

Azt már 2010 óta kezdtem megszokni, hogy akárhányszor csak postára viszem a dolgaimat, az ügyintéző minduntalan sorsjegyeket, illetve valamilyen biztosítást akar rám sózni. A múlt hónap óta azonban változott a helyzet: a legújabb sláger az államkötvények ajánlgatása. Ezzel sem lenne semmi bajom, de azzal már igen, amit éppen tegnap mesélt nekem egy közalkalmazott ismerősöm. A tanárnő azt állította, hogy az április 5.-én kézhez kapott bérelszámolási ívjének alján egy államkötvényvásárlásra való felhívást talált. Ehhez mellékeltek neki még egy az intézménye élén tavaly óta álló, pártkinevezett igazgatójának levelét is, melyben arról érdeklődik a Fidesznyik, hogy a kollégák mikor és mennyit kívánnának ebből jegyezni, igényeiket pedig legkésőbb április végéig jelezzék nála (mindkét írományt meg is mutatta!)! … és lesz majd két Lista május 1.-től kezdve! … és mindez akkor, amikor még hivatalosan kormányzati szándék sem volt erre! (lásd a poszt bevezetőjének utolsó linkjét!)

Ez a hölgy, a szintén tanár férjével együtt összesen havi netto 240 ezerből tartja el három, iskolás korú gyerekét. Fizetésemelést már 2009 óta, túlóra- és helyettesítési díjat 2010 óta, étkezési utalványt (addig havi 1200 Ft.!!!) pedig 2011 óta nem kapnak. Eközben alaposan emelkedtek az árak, nőttek a kölkök, s így a költségeik is. Jelenlegi életszínvonaluk kb. 70%-a a három esztendővel ezelőttinek. És ebből! akar még Ocsmány Vitéz, meg az ő Bandzsa Jobbkeze “talánra” kölcsönt kérni?! Kábé akkora önkéntességgel, ahogy “Józsi bácsit” szervezték be anno a TszCs-be (két pofon a bőrkabátostól, mire Józsi azt mondta: “Ha muszáj, akkor szívesen.“). S mindezt csakis azért, hogy vitéz Felcsúthy meg a Bandája ellébuskázhasson még egy pár hónapig!

Hát, szívesen lehánynám Őket! … egy háromezer méter magasan repülő tehergép nyitott raktérajtajából! Egyenként, avagy csoportosan, nekem mindegy!

… és ezt …

… szendamondja!

“Hogy mi lesz a vége, nem tudom…”

Ez egy rendhagyó poszt lesz. Semmi link, semmi gúny (… jó! ez utóbbit ki nem hagynám!). Csak egy kis elmélkedés. Célja egy elmésen okos, indulatmentes morfondírozás elindítása egy olyan kérdés megválaszolására, melyre még magam sem tudom a teljes választ!

Tavaly szeptember óta összesen 95 posztot írtam (nem vagyok túl “termékeny” – beismerem!), s ezek midegyike a blogom mottójául választott einstein mondáshoz híven az ostobaságokról szóltak. Ezeket természetesen nem átallottam alaposan ki is karikírozni, de némelyikben azon is elgondolkodtam, hogy vajh’ miért van ez az egész? Vajon miért van az, hogy Hazám távoli és közel-történelme ékes ellenpéldája Hérakleitosz azon állításának, miszerint “Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.“?

Bizonyára már sok Kedves Olvasóm számára kiderült, hogy nagyon szeretem a történelmet (meg – gondolom – az is, hogy mindezek ellenére én is tévedek … olykor?… sokszor!), s vallom azt a bölcs mondást, miszerint “Historia magister vitae.“. Vallom továbbá azt is, hogy mindazok a népek, amelyek képesek voltak tanulni saját múltjukból, a korabeli okosságaikból és butaságaikból egyaránt, azok ha nem is konfliktus- és problémamentesen, de ma emberhez méltó életet és emberhez méltóan kezelt jólétet élvezhetnek. Amelyek azonban erre mindmáig képteleneknek bizonyultak újra és újra ugyanazon kihívások elé állítódnak, mint tíz-száz-ötszáz esztendővel ezelőtt, s ha ezeknek képtelenek kreatívan és okosan megfelelni, akkor ugyanazon nyomorban találják magukat, mint tíz-száz-ötszáz évvel korábban!

Ezen utóbbiak körébe sorolom magunkat, azaz a magyarokat is. Egész történelmünk másról sem szól, hogy egyre rövidül a sikeresnek mondható korszakain időtartama, s mindinkább hosszabbodik a sikerteleneké. I. (Szent) István királyunk és néhány utóda sikeresen integrálta az országot a korabeli Európai Unióba, átvéve és szigorúan alkalmazva is annak kritériumait, azaz a feudalizmust (mint gazdasági/jogi rendszert) és a római kereszténységet (mint etikai/jogi rendszert). Ennek következtében egy gazdaságilag, politikailag és jogilag kitűnően megalapozott, a középkor viszonyai szerint tökéletes állam született meg Magyarországon. Az egyik legutolsó, még erőskezű árpádházi uralkodó II. Géza (1141-62) volt, aki nem csak rendkívül gazdag, de olyan tekintélyes is volt, hogy a királyság területén 1147-ben átvonuló, III. Konrád német és VII. Lajos francia uralkodó által szervezett második keresztes hadjáratot kísérő Ottó (freisingi) püspök, aki a Német-Római Birodalom anarchikus viszonyaihoz volt szokva, utibeszámolójában a következőt írta róla:

“… a magyarok feltétlenül engedelmeskednek fejedelmüknek, és nemcsak nyílt ellentmondásokkal fölizgatni, hanem még titkolt suttogással sérteni is bűnnek tartanák.”

Fia, III. Béla (1172-96) ugyan sikerrel folytatta apja munkáját, méggazdagabbá tette a királyi udvart, de utóda II. András (1205-35), a híres Aranybullás (1222.) azonban már az egészet eltékozolta. Az ő uraklodásától kezdődött meg Magyarországon az oligarchia uralma, mely kisebb-nagyobb megszakításokkal (Anjou-ház – 1308-85, Luxemburgi Zsigmond – 1387-1437 és I. Mátyás 1458-90) tulajdonképpen a mai napig is tart! Az említetteken kívül bármiféle modernizációs, az országot a nemzetközi nívóhoz felzárkóztatni igyekvő törekvést megfogalmazó, felkaroló főnemes, politikus az 1867-es Kiegyezésig gr. Széchenyi Istvánon, br. Wesselényi Miklóson és Deák Ferencen kívül alig-alig volt, s még őket követően is csupán egy Wekerle Sándorral (félig-meddig), egy gr. Károlyi Mihállyal (meg is kapta a magáét! … mostanság is!) és egy (minő furcsaság és micsoda szégyen!) egy IV. (Habsburg) Károllyal dicsekedhetünk ebből a szempontból.

Ezen rövid listával szemben azonban ott áll az a kilóméteres hosszúságú, mely azok neveit tartalmazza, akik semmi mással nem voltak elfoglalva, mint a saját vagyonuk, terjedelmes kiváltságaik és seggük növelésével, cserébe pedig legalább nem voltak restek alaposan leszarni úgy az Ország, mint annak Népe érdekeit! … utóbbiak XX. századi követői pl.: vitéz nagybányai Horthy Miklós, avagy éppen Antall József (bár utóbbi ebbe a körbe csak cipőkanállal szorítható!), illetőleg Orbán Viktor (ő és tsai. pedig viszont az “utánam a vízözön“-felfogásával végrehajtott országkirablása miatt inkább Szálasi Ferencre /is/ hasonlítanak!).

Miközben “Odafent”, az ún. arisztokrácia többsége azt az elvet vallotta, hogy “Miénk az Ország, magunknak lopjuk!“, addig “Odalent”, az ún. köznép pedig a túlélés okán azt tanulta meg évszázadok során, hogy “Ugyan Övék az Ország, de magunknak köll lopnunk!“. Így aztán nem csoda, hogy már évszázadok óta az egyik legfőbb magyar nemzeti sport az adócsalás, a közteherviselés alól való kivonulás, kioldalgás. Hasonló a helyzet a közügyek intézésével is. Miközben az “arisztokrácia” mindígis magának vindikálta a jogot a törvényesség meghatározására, az ország ügyeinek intézésére (és rohadtul megbüntette azt a köznépit, aki ebbe beleszólni merészelt volna!), addig “Odalent” meg elterjedt az a nézet, hogy ez a “politika csupán úri huncutság“, hiszen az semmi másról nem szól, mint a korrupcióról és a Nép érdekeinek alapost leszarásáról. Mivel ez két, egymást erősítő örvény, így ki is alakult az a mindmáig tartó állapot, hogy egy bizonyos réteg a Köz nyakára űlve, abból élősködve intézgeti a maga ügyeit, a Köz pedig mindezt tudomásul véve és EGYMÁSON élősködve, meg a HATALMASOKNAK időnként benyalva NEM CSINÁL SEMMIT, csak TÚLÉL!

S miközben “túlél”, baromira irígykedik! Nem csak “A Nyugat”-ra, hanem a nálánál valamivel tehetősebb (mert talán szorgalmasabb, avagy ötletesebb) szomszédjára is, meg “A Politikusok”-ra is. Bár ez a viszony alaposan ambivalens, hiszen míg az irígyelt (de lenézett és gazembernek tekintett) “politikust” nem átallja újra-és-újra pozícióba juttatni, addig a nálánál ügyesebb/tehetősebb szomszédot nem csak rendszeresen legazemberezi, de még fel is jelenti! Mindeközben pedig folyamatosan arról panaszkodik, hogy “…ez az Ország egyszerűen élhetetlen! Itt mindenki irígykedik, senki nem ismeri el a valódi teljesítményt!“, s azonnal hozza a saját példáját arra, hogy ő bár egy rendkívül jó szakember, de “a politika” miatt nemcsak adócsalásra, de korrupcióra is rendszeresen rákényszerül, s mindeközben még a szomszédja/konkurense is rendszeresen feljelenti! … “Rókafogta-csukafogta-róka!” … ugye?

Miközben pedig a Jónép szorgalmasan útálja “A Politikust” – de kinyalja és lejattol neki, vagy/és még meg is választja … ismételten! -, szorgalmasan útálja “A Szomszédot/Konkurenst” – azt szorgalmasan fel is jelentgeti, illetve magánkörön belül folyamatosan rosszhírét kelti -, engedve a körülmények szorításának és családfenntartói kényszerének folyamatosan fosztogatja az Államkasszát, addig “A Politika” simán kifosztja őt és rúgja ki alóla a sámlit úgy, hogy az azt megelőzően már a nyákba akasztott kötelet is vele vetette meg (akárcsak a sámlit!)! De miközben már a kötélen lóg és persze fuldoklik, még mindíg az állampropagandát szajkózza, miszernit ugye mindenért az “emútnyócév”, meg “gyurcsány”, meg “abankok”, meg “azájemefésunió” a hibás! … meg az adócsaló szomszéd/konkurens! … bocsika! “azsidókat”, meg “aglobalistapénztőkét” kifelejtettem!

Tehát “lógunk a szeren”, azaz a magunknak ácsolt, a saját pénzünkből összeütött kormányzati bitófán, s egyesek még akkor is azt hörgik, hogy “nemleszünkgyarmat”, amikor az a “szemét” IMF/EU – némi feltétellel – a lábunk alá tolná a sámlit (kölcsön). Mi is ez a feltétel? Hát pl. az, hogy “ugyan állj már rá, wazze!”, hogy “ne rúgd ki magad alól később se, wazze!”, meg hogy “szabad a kezed, hát vedd már le magadról azt a kötelet, wazze!”. És mi erre az akasztott fuldokló válasza: “Na ne wazzamámeg, hogy még nekem kölljön a sámlira állnom! Állj alám és vegyé’ a nyakadba, wazze! Oszt’ állja alattam addig, míg akarom, wazze!”

A fentebbi “párbeszédet”, mint egyfajta parabolát mondtam el a minap egyik ismerősömnek, aki a környékünk “Apamegőrző”-jében (értsd: kocsma) nagyhangon arról értekezett, hogy mit mondana ő az “Euájemejnek” Orbán helyében: “No idefigyeljenek! Elengedeik az adósság felét és akkor aláírok maguknak. Ha nem, akkor én se!“. Hogy ő mit szólna ahhoz, ha én, mint aki (tegyük fel) évek óta 10 millával lógok neki, s még tizet akarok tőle kérni, de csakis úgy, hogy az előzőnek a félét elengedi, arra az volt a válasz, hogy “Az más! Azt a hitelt a komcsik vették fel.“. És miért is más, hát “… mert mi tagjai vagyunk a Júniónak és nekünk az a kölcsön jár!“. Hogy úgy a tagságnak, mint a kölcsönnek vannak feltételei, arra meg az volt a válasz, hogy “… há’ nem adtunk már nekik eleget? Gyárainkat, földjeinket, boltjainkat?! Cserébe nem jár semmi? He?!” … és itt kezdett volna inzultusba hajolni a diszkusszió, ha azonnal abba nem hagyom.

Abba hagytam, de levontam a tanulságot. Ez az emberke ugyanis 1981-ben született, azaz a rendszerváltás idején alig 9 esztendős volt (mégis baromi sokat tud a kommunista rendszerről és annak bűneiről), azaz felnőttként, vállalkozóként csakis a magyar újkapitalizmusban élhetett. Ennek ellenére egyetlen bötűt nem volt képes megjegyezni a piacgazdaság szabályaiból azokon kívül, hogy egyes elvetemült variánsai lehetővé teszik a szabadrablást, az ügyfelek/megrendelők sima átbaszását, a melósok feketén és éhbérért tartását! S mindezt azért “… mer az állam agyonadóztatja a böcsületes vállalkozót!“. “Is!“- tenném hozzá – “meg a hozzád hasonlót is!” – tettem hozzá gondolatban, s miközben ez az alak beült a nagymagyarországos matricákkal telenyalt vadiúj Volvo S60-ba (hogyanis van az a “már megélhetésre sincsen itt pénz!” című szöveg?) azon gondolkodtam, hogy ez a pasi, aki tudatos élete teljes egészét az Új Magyar Kapitalizmusban, illetve a minden hibája ellenére is Demokratikus és Alkotmányos Köztársaságban élta le, miféle “kiképzést”, életére szóló “útravalót” kapott úgy a szüleitől (nevelés), mint a tanáraitól (pl.: történelemismeret), a társadalomtól (hozzáállás) és a mindenkoron regnáló politikusaitól (szemléletmód)?

Ez a jóember csupán egy a sok közül, akik közöttünk és a mi kárunkra tevékenykednek. Mondhatnám: a jéghegy csúcsa, annak egyik kristályocskája. De mi a helyzet magával a jégheggyel, melynek ugye a fizika törvényei szerint 90%-a a víz alatt köll, hogy legyen? Mi a helyzet az egész országgal?

Az általam egyébként irgalmatlanul útált “lakodalmas rock” egyik meghonosítója, a ’80-as években népszerű “3+2” nevű banda anno azt énekelte “Hogy mi lesz a vége, nem tudom…“.

Hát, már én sem!

Vitassuk ezt meg, Barátaim!

… és ezt …

… szendamkéri!

(Ezen poszt folytatása a kommentként beérkezett vélemények szemelvényezése lesz … ha lesz mit szemelvényezni!)

No comment 11.

Ez az írás a budapesti Népszava online kiadásának mai számában jelent meg. Pirul az orcám szégyenemben, mert Szász Istvánnak nagyon, de nagyon igaza van! Egyébként: no comment!

Károlyinál

Éjjel készülődtek, hajnalban jöttek, ahogyan azt a gazemberek tenni szokták. Szikár, hajlott hátú alakja több mint negyven évig állt ott, magányosan – ahogyan életében magányos volt – a parlament oldalában.
Hibázott? Bizonyára. Mint mindannyian. A parlamentben, meg azon kívül köröskörül ebben a nyomorult hazánkban. Neki is az volt s erősebben ragaszkodott hozzá, világosabban tudta, hogy valamennyit meg kell őrizn ia hazából, hogy nem elég, ha csak felülről nézvést van meg az ország és mint ma újra, Werbőczi-utódok toldozzák, foltozzák.

Károlyi Mihály gróf szobrát elhurcolták, ahogy Magyarországon százezer számra szokás a tisztességes embereket elhurcolni, halálra juttatni. A szobor áll némán, megfagyottan; a ripőkök rámentek kalapáccsa, lángvágóval, vaskötéllel, úgy gondolták, a szobor nem tud védekezni. Nem tudott!

Mi, akiknek testünkkel kellett volna megvédeni emlékjelét, kibúvókat kerestünk, dehogy mentünk oda ellenállni, akár az életünk árán is szembe szállni. Nálunk ma már a jobbak is hozzgyávulnak ehhez az ocsmány korhoz, amit szájjártató álmagyarok, semmi emberek, szobrokkal hadakozó bitangok a nyakunkra hoztak.

Ady Táncsics Mihályról írta, hogy “Kend volt … a mi kora lelkünk: /Attila ugarján/ táblabírók földjén … Kend új rendet akart: /mindenkit szeretni/ mi más rendre vágyunk / vagy igaz világ lesz, vagy nem lesz itt semmi”/
Minden szavát írhatta volna Ady Károlyi grófról ugyanígy …

Miért gyűlölik? – kérdezte egy fiatalember tőlem. Egyszerű a válasz: gyűlölik, ahogy a gazemberek a tisztességet, a gyávák a bátorságot, az esztelenek az értelmet, a soviniszták a patrióta hazafit mindig gyűlölték. Ocsmány kis náci-kölykök azt hitték, meggyalázzák Károlyi szobrát, amikor zsidó fejfedőt, kipát, tettek a fejére és táblát akasztottak a nyakába, hogy “Én vagyok Trianonért a felelős”. A szobor nem tud védekezni. De miért védekezett volna ő, aki Eötvös után a vallásszabadság legnagyobb harcosa volt. Ő, aki a lehetetlent is megpróbálta, hogy egy gyalázatos és elkerülhető háború után ránk mért békeszerződést enyhítse; és szembe a vitéz Nagybányai bandájával soha nem írta alá a Párizs-környéki békét.

Károlyi gyűlölte a háborút. Gyűlölte a magyar parasztot jobbágysorba kényszerítő osztályát, a nemzetiség-elnyomókat, akik a “tőzsgyökeres” magyarok mellett már dupla annyian éltek e hazában, de sem tisztességes parlamenti képviseletük, sem autonómiájuk, sem iskolájuk, sem kultúrájuk nem lehetett; egy bugris törvény attól is megfosztotta őket, hogy hivatalos ügyben anyanyelvükön szóljanak.
Károlyi felszántani akarta a magyar ugart, Károlyi emberséget, valódi magyarságot, európaiságot akart plántálni a gyom, a dudva földjébe. Méltóságot akart adni magyarnak, Kossuth, Petőfi, Vörösmarty, Deák Ferenc és Eötvös, Bartók Béla és Kodály Zoltán méltóságát. Nem hagyták! Ami hitvány, ami lehúz, ami keleti, ami “az átkozott Bizanc” az mind ellene támadt. Bízott a lassan erősödő szociáldemokráciában, s mikor már egyedül maradt, mint Kossuth Lajos terén a szobra, azt remélte, hogy a szociáldemokratákban van annyi józan értelem, hogy egy kompromisszumkész kis országot teremtenek, ahol a paraszt nem jobbágy, a munkás nem kommunista bűnöző, s ahol az értelmet és patriótizmust köztársasági módon megbecsülik. A történelem vihara, az ezerszer elnyomottak dühe, elsöpörte a reményeket!

Tudta, hogy már nem lehet jóvá tenni, hogy a nemzetiségek, dél-szlávok, szlovákok, románok, undorral hagyja itt a “Szentkorona Országát” ahol csak megaláztatás volt az osztályrészük. Az egész nyugati világ támogatásával egyet akartak: saját országaik megteremtését.

Trianont nem kellett megcsinálni – Károlyinak legkevésbé. 1917-től végleges formájába öntött békeományok készen álltak, a nemzetiségiek szabadság-küzdelme – a párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanács, a Lengyel, a Horvát Nemzeti Bizottságok már meg sem várták Trianon jogi formuláit, birtokba vették jogos tulajdonukat. A földet, ahol éltek és ahol saját országot teremtettek.
De a hazát zajongó dzsentri ezt nem tudta megbocsátani, nekük minden járt semmiért, ők úrnak – ugyan milyen alapon? – uralkodónak születtek. Most belázasodott vakbuzgók, gátlástalan senkik, “vén huncutok és gonosz ostobák” ülik torukat ebben a mind nyomorultabb országban. Recseg-ropog velük az a pusztulásra ítélt ántivilág, amit megpróbálnak ránk sózni. Nem tudják, hogy a kérlelhetetlen történelem újra szörnyű ítéletet fog hozni rajtuk. Károlyi szobra, bárhogy gyalázzák, áll némán, megfagyottan – ő nem a bosszú embere. A bosszút a gengszterizmus maga hívja ki.

Mert, ugye mi mindenkit bánthatunk, de az a csodaszarvasos, Csaba királyfis, az a pöffeszkedő, legjobbjainkra szégyent hozó álmagyar, aki mostani jobboldalon újra megtestesül, azt hiszi, őket senki sem érintheti. Szörnyű lesz az ébredés és kíméletlen a számonkérés.

Károlyi gróf rendíthetetlenül állj magadba, téged ki nem kezdhetnek. Terólad, bár Táncsicshoz szólva Ady azt írta:”Kendet azért mégis/ áldjuk, mint egy szentet / Istenünk: az Eszme,/ haló porában is áldja-verje kendet.”/

In memoriam Hofi Géza

“Napsugaras jóéjszakát kívánok mindenkinek! Aranydrága bogaraim! Minek szólíthatok benneteket? Hazaárulóknak?!”

Nagyapja, Hoffmann János negyven évig volt bíró Rácalmáson, ahol édesapja is született. Kritikai képességét apjától (Hoffmann Lajos, a Budapesti Dohánybeváltó üzem csoportvezetője), zeneszeretetét anyjától (Szabó Magdolna, a Budapesti Konzervgyár Sterillé üzemében művezető) származtatja. Hoffmann Géza érettségi után sikertelenül jelentkezett a színművészeti főiskolára. Később kőbányai porcelángyári munkásként iratkozott be Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába, ahol többek között Sas József, Sztankay István voltak társai. Emellett a kőbányai téglagyár Jászai András vezette színjátszó csoportjában játszott.

A hentesnél

– Kérek 1 kiló fejhúst!
– Nincs.
– Hát akkor, 1,5 kiló pörköltnek valót!
– Nincs.
– Hát akkor, 1 kiló pacalt!
– Nincs.
– Hát akkor, 40 deka sonkát!
– Nincs.
– Hát akkor, 2 kiló oldalast!
– Nincs.
– Hát akkor, 1 kiló lábszárt!
– Nincs.
Főnök kiszól a raktárból:
– Józsi! Ki az aki ennyire válogat?

Öt évig dolgozott gyári munkásként, míg a tehetségére felfigyelő Szendrő József 1960 szeptemberében a debreceni Csokonai Színházhoz szerződtette. Itt az előadások után a szerepeket barátaival rendszeresen parodizálta, melynek sikerén felbuzdulva 1963-ban visszaköltözött Budapestre, és immár Hofi Gézaként az Országos Rendező Irodától kapott működési engedéllyel fellépéseket vállalt az egész országban.

istenbizony.hu

1968-ban, a Magyar Rádió szilveszteri műsorában elhangzott táncdalfesztivál-paródiájával vált közismertté. 1969-ben a Komlós János által vezetett Mikroszkóp Színpadhoz szerződött, amelynek 1982-ig volt tagja. Estjei hangfelvételen jelentek meg, sokuk aranylemez lett. Kovács Katival és Koós Jánossal elkészített 1976-ban a Kell néha egy kis csavargás c. zenés rádiójáték és 1979-ben animációs zenés filmje, a Megalkuvó macskák is óriási siker volt. Ők hárman voltak a zenés paródia műfaj első triója. Állandó szerző társai: Malek Miklós, Szenes Iván.

Anyósom fekszik az ágyon:

– …Jaaaaj. …Meghalok… Egy pók mászik a plafonon…
– Anyuka! Egyszerre csak egy dologgal tessék foglalkozni!

1983-ban Ádám Ottó szerződtette a Madách Kamara Színházhoz, ahol saját szövegével és dramaturgiájával állt a közönség elé. A Hofélia c. önálló estjét ötszázszor játszotta sikerrel, 1987 októberétől az Élelem bére c. estjét ennél is többször. Hofi a rendszerváltás után is töretlen sikerrel lépett fel, műsorainak hangvétele, stílusa, egyéni humora alapvetően nem változott. Átesett egy szívinfarktuson, szemműtéten, s csak 2002 februárjában tért vissza a színpadra, ahol még két hónapot játszott haláláig, nagy sikerrel. Síremléke a Farkasréti temetőben található.

A korrupcióról:

Gyereked lábán mikor lesz új cipő: Majd ha a tanácselnök fia rálép… Nyugodj meg, annak lesz! Az már tud lopni – csalni – hazudni.
De ilyen, ami most van! Te, mi ez a pánik? Minden TV híradó, minden újság, kinyitom, meghallgatom: Na, ma ki lopott?
Hát ilyet!
Nem kell ennyire sietni gyerekek! Hát azért marad abban, marad még!
Tudod ezek miért lopnak? Hagyománytiszteletből.

…

A korrupció az, amiből mi kimaradunk.

…

Ezt én nem értem. Fogták, oszt puff, kirúgták a Postabank egész elnökségét. Orbán Viktor jött, menedzs–ment.

(Még több idézet Hofitól itt.)

A Rádiókabaré szilvesztereinek állandó sztárja volt. Egyik legmaradandóbb sikerét egy táncdal, az általa énekelt Lazítani hozta.

A “Tiszta őrültek háza” című műsora itt látható (“Te haver, figyelj!”)

Éles politikai kritikái miatt megfigyelték, erre előadásain gyakran utalt („Pulóveredet mi nyomta ki? Az akasztó vagy a váll-lap?” – Hofi Géza Hofélia c. műsorából) – a rendszerváltás előtt tevékenységéről a csehszlovák kommunista titkosszolgálat is jelentett.

est.hu

2007. július 15-ről 16-ra virradóan megrongálták Farkasréti temetőben lévő sírját. A tettes ellopta a sírt díszítő bronzszobrokat, (melyek a humorista életútját szimbolizálták) úgymint a bakancsot, palástot és a babérkoszorút. 2007. november 2-án átadták a felújított síremléket, melyen a szimbólumok immár kőből faragva láthatók.

Kisbolygót neveztek el tiszteletére 180857 Hofigeza néven.

A Rúzsa Sándor című műsor a Youtube-on:

Reménytelen!

A PótPlagi hamarosan (ápr. 16.) meg lesz nevezve, s legyen bármennyire is alkamatlan az államelnöki posztra, meg is lesz választva. A Főgazember kiadja az ukázt, a kisgazemberek pedig nyomják majd a gombot!

Nem, továbbra sem akarok csatlakozni az Orbán által kreált, “Ki lesz az utód?” című kommunikációs trükk kiszolgáló személyzetéhez. Az Utód ugyanis az lesz majd, akit erre az erkölcstelenség, a gátlástalanság, a mohóság Honi Bajnoka kellően elvetemültnek ítél, s akit majd az erkölcstelen, gátlástalan és mohó szavazógépezet meg is választ.

Ezzel természetesen a tippelők is tisztában vannak, ennek ellenére pazarolják idejüket, energiáikat arra, hogy kitalálják: az Amorális Bomlott Elme vajon milyen döntésre jut. Azzal persze ők is tisztában vannak, hogy ebben az esetben (sem!) várható egy az egész ország számára elfogadható és megnyugtató végkifejlet, sokkal inkább azon tanakodnak: miféle ordas szemtelenségre és aljasságra képes még az Elmebeteg Legfőbb Úr?

Abszolute jellemző honi közállapotainkra, hogy tulajdonképpen (teljes joggal!) senkinek még csak eszébe sem jut, hogy az államelnöki székbe esetleg és netalán egy arra alkalmas ember ülhessen, s ezen nem is csodálkozom. Hiszen ha a magunk fejére ültetett, s rövid időn belül teljesen elszemtelenedett, velejéig korrupttá vált pártjaink találtak is egy e pozícióra érdemes embert, az csupán a véletlen, a “gondatlanságból elkövetett vétség” műve volt, melyet utóbb aztán alaposan korrigáltak is!

Ez a (szerencsés) “véletlen” volt a 90. születésnapját nemrégiben ünnepelt(?) Göncz Árpád. Két ciklus töltött ki hivatalában, mindkétszer pártalkuk (MDF-SZDSZ, majd MSZP-SZDSZ – utóbbi esetben Göncz vitathatatlan népszerűsége okán az MSZP még jelöni sem mert valaki mást!) eredményeként, de ép erkölcsi érzékkel rendelkező, demokrata-hajlamú ember nem vitathatja, hogy tökéletesen ellátta azt a funkciót, melyet a tavaly december 31.-én aktív euthanasiában részesített köztársasági Alkotmány tőle megkövetelt. Ennek, valamint barátságosan közvetlen és szerény habitusa okán ő volt az egyetlen, aki bírta a társadalom elsöprő többségének bizalmát.

Nem is bocsájtották ezt meg neki sem az első parlamenti ciklusban hatalmon lévő, mérsékelten horthysta “politikusok”(Antall- és Boros-kormányok), sem pedig az általuk a történelemhamisítás (a “történelmi viktimológia“) talaján kinevelt szélsőjobb (előbb MIÉP, később Jobbik) hangadói (Csurka és tsai.). Az egészen elképesztően aljas és abszurd vádakkal (a “Patkány”-pletyka) próbálták Gönczöt hitelteleníteni, besározni, mely propagandahadjárat csúcspontja éppen az első Orbán-kormány regnálására esett (talán nem véletlenül).

Árpi bácsi utódai aztán már nem is voltak képesek felnőni a “Göncz-limit“-hez. Mindhárman egyetlen pártnak (Fidesz), illetve egyetlen embernek (Orbán) köszönhették mandátumukat. Közülük ketten (Mádl – 2000-05; Sólyom – 2005-10) ugyan megpróbálkoztak a “pártok felett álló, a nemzet egységét megtestesítő” köztársasági elnök funkcióját betölteni sőt, igyekeztek “őrködni” a demokrácia és az alkotmányosság felett is, de politikai vonzalmaikat (különösen Sólyom) egyszerűen képtelenek voltak véka alá rejteni.

A most lemond(at)ott Schmittről pedig már ne is beszéljünk, hiszen őt pályafutása alapján mindennek lehetett nevezni, csak nem “köztiszteletben álló“-nak. Ráadásul köztudott volt róla, hogy tokától bokáig nem más, mint egy (korábban is) karrierista Orbán-kreatúra, s nem csak úgy is viselkedett, de ezt még deklarálta is (“…nem fékje, hanem motorja…”)!

Előző posztjaimban (pl.: a háromrészes “Úton a szakadékba“) már számos alkalommal leírtam, hogyan alakult át a Magyar Politikai Elit “magyar politikai elit”-té, hogyan vált ismét szitokszóvá a “politikus” megjelölés, s miért van az, hogy úgy a magyar törvényhozásból, mint a kormányzatból ciklusról-ciklusra kopnak ki az arra alkalmasak (azok ilyen funkciókra miért nem vállalkoznak), s szaporodnak el a teljesen nyílvánvalóan korrupt, semmirevaló gazemberek. Schmitt mintegy 20 hónapos regnálása pedig már az államelnöki stallum renoméjának teljes lenullázását is jelentette, így nem csoda, hogy ha tényleg egyeztetések útján és szabadon jelölhetne minden csoportosulás utódot az elnöki székbe, hát alig találnának vállalkozót, hiszen az arra valóban alkalmasak közül ki az ördög akarja lejáratni magát azzal, hogy elvállal egy ilyen jelölést (Iványi Gábor az esélytelenek nyugalmával azonban vállalta a DK jelölését. Mivel rendes és becsületes ember, teljesen valószínűtlen a megválasztása!).

Ámde a jelölés szabadsága – hál’ Istennek! – a magyar honpolgárok közül csupán (Az!) Egyetlennek adatik meg (így a bizonnyal bekövetkező ismételt lebőgés lehetősége is!), aki pedig – mint tudjuk – egy olyan személyt keres, aki “tőlem jobbra áll“. Számítsunk tehát egy olyan alakra, aki kellően ostoba ahhoz, hogy vállalja Orbán kesztyűbábjának szerepét, de eléggé felfuvalkodott, s a jobboldaliakra oly’ jellemző cím- és rangkórságban is szenved. No, egy ilyen személy tökéletes jellemrajzát adta meg több, mint hatvan esztendővel ezelőtt Márai Sándor:

Mi volt az a “jobboldaliság”, amely Magyarország vesztét okozta? Valamilyen hit, hétszer szent elv, tételes meggyőződés? Nem, más volt. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint “keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert “keresztény magyar úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény-magyar”, tartani a markát s keresztény-magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól. Mert ez volt a jobboldaliság igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Szíve mélyén örökké visszasírja a “jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni. Ez a fajta sohasem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.

Hát valami ilyesféle “ember”-re számítsunk majd, aki hamarost kifog bújni az amorális, szocio- és pszichopátia orbáni szülőcsatornájából! Ő az, aki ugyanezen ismérvek alapján szerepel már régóta az Elmebeteg Fővezér káderlistáján, udvartartásának névsorában. Ahogyan azt Antonio Giovanni da Burgio pápai nuncius írta Magyarországról Rómába küldött 1526-os levelében:

Mindinkább meggyőzödöm, hogy az ország helyzete reménytelen, ez az ország nem képes magát megvédeni, mert nincsenek az állam kormányzatában becsületes emberek!

Ez a hamarosan megválasztandó Orbán-bérenc alak – legyen ő bárki is – legalább 2017-ig fogja terjeszteni közöttünk, Országunkban a már Márai által is leírt “jobboldaliság” vírusát! Így Magyarország jelene, pláne jövője egyszerűen REMÉNYTELEN!

… és ezt …

… szendamondja!

FlashPost: Schmitt Pááá!

Néhány órával korábbi posztom közzé tétele után Plagi bá’ alaposan megtréfált és lemondott funkciójáról (bizti, hogy csak velem akart kibaltázni!). Persze nem csak Plagi, hanem az egész Fidesz-kádéenpé is rendkívül gusztustalan volt, közülük pedig “toronymagasan” sűlyedt az erkölcsi mocsár legmélyebb bugyraiba Lázár Jankó és persze Kövér Bajusz.

No ezzel a vita egy része (megy? avagy marad?) le van zárva: az általam idézett bloggerek és újságírók közül Greenbrain-nek lett igaza! Ami azonban továbbra is nyitott kérdés: végül is hogyan jutottunk el ide?; mi is volt ez az össze-vissza nyilatkozgatás, hogy “kiállunk, megvédjük, le van zárva, sérthetetlen”? Érdemes lenne ezen alaposan elgondolkodni azaz: Plagi kirúgatása után nem hátra dőlni!

Aztán az sem lesz mindegy, hogy ki is lesz az Utód? Lehet, hogy Ő, avagy még egy Shittnél is gerinctelenebb, de sokkal “vonalasabb” mameluk? Lehet, hogy már Tömjén melegít az öltözőben?

Minden esetre azt ne feledjük: a lemondásnak nagy ára van! A csere miatt 2017-ig a Fideszé az államelnöki pozíció, aminek a levét biza alaposan meg fogjuk még inni!

… és ezt …

… szendamondja!