Sic transit .. minálunk is?

Alig két órával ezelőtt az egyik “kedvenc ismerősöm” az index.hu ma megjelent cikkére hívta fel a figyelmemet. Az írás a venezuelai, magát “baloldalinak” nevező, populista Chávez-rendszer vasárnapi megbuktatásáról, illetve annak okairól szól. Ismerősöm szerint: “Így múlik el majd az Orbanizmus is!” … Én nem vagyok ennyire optimista.

Az Index értékelése szerint a vasárnap óriási részvétellel (majd’ 75%!) lebonyolított választásokon az összetételére, politikai irányultságára nézvést meglehetősen heterogén Ellenzék azért győzhetett, mert Venezuela gazdaságilag lényegében összeomlott. Ez pedig egyenes következménye az országban tizenhat esztendeje dúló “chávizmusnak“.

Hugo Chávez 1999-ben, választások útján lett Venezuela elnöke. Mandátumát legelső sorban annak köszönhette, hogy (mint minden populista) azt mondta a Népnek, amit az hallani akart. Mik voltak ezek? Természetesen a mértéken felül megnövelt szociális juttatásokkal bevezetendő általános társadalmi jólét, a Venezuelát (egyébként tényleg) kiszipolyozó multicégek “megrendszabályozása”, valamint így és ennek általa a hatalmas természeti kincsből származó bevételek “társadalmiasítása”. A dél-amerikai ország ugyanis a térség első, világszinten pedig a tizenegyedik olajexportőre, azaz volt alapja a chávezi ígéreteknek.

Ámde egyetlen lábon állni csak addig lehet, amíg a föld meg nem rendül alattunk. Azaz pontosabban: amíg a kőolaj ára kellően magas, így a bevételből finanszírozható az egyébként agyament rendszer. Az a chávezi rendszer, amely idülten befektetőellenes volt, amelyik notóriusan államosított, mindenféle ellátást a “Központból” akart irányítani/meghatározni, a politikai ellenzéket pedig amolyan “nemzetellenesnek” kikiáltva kommunikációs karanténba, annak aktívabb tagjait pedig börtönbe zárta.

Chávez elnököt 2013-ban elvitte az ördög. Hiába kezeltette magát Fidel Castro egyik kubai, luxus-szanatóriumában (megjegyzem: a szigetállam híresen jó ebből a szempontból!), a carcinosis erősebbnek bizonyult nála. Posztjára egy erősen meghekkelt választásoknak köszönhetően, mindössze egyetlen százalékos “többséggel” korábbi alelnöke, Nicolás Manduro került. Az egykori buszsofőr azonban koránt sem rendelkezett azzal a népvezéri karizmával, mint elődje. Ráadásul a bezuhant olajár miatt az egész rendszer finanszírozhatatlanná vált, az eszement államosítások és központosítások okán a legalapvetőbb élelmiszerellátás is becsődölt. Ehhöz párosult még az ottani jegybank mereven chávezista magatartásából eredő folyamatos árfolyamzuhanás, no meg a három számjegyű infláció, az ordasra nőtt munkanélküliség és a szegénység is.

A vasárnapi választások eredménye így az lett, hogy a heterogén ellenzék most kétharmados többséget ért el. Ennek alapján pedig nem csak a chávezista tisztviselőket (pl.: az ottani tákolmánybíróság tagjait) tudják lapátra tenni, de magát a Buszsofőrt is, no meg a chávezista alkotmányt.

Kedves Barátom! Ugye Te is látod a párhuzamot?! – írta az Ismerős. Majd rögvest hozzá is tette: “Hát nem pont így és éppen ezért fog elmúlni majd az Orbán-rendszer is?!“.

Ösmérősöm szerint ugyanis idehaza pont ugyanaz a helyzet, mint Venezuelában. Van egy mértéktelenül populista, kizárólag a pillanatnyi érdekeit néző, s ennek érdekében bármit elkövetni hajlandó “kormány”. Ez akármit és akármikor hajlandó államosítani, majd azt rögvest “privatizálni” is, tehát a “csókos strómanok” kezébe adni. Ez akármikor kész feláldozni nem csak az ország tekintélyét, de még az uniós (schengeni?) státuszát is mondjuk azzal, hogy az erre kapható “zemberek” alantas ösztöneit felhorgasztva, azokat “gondolkodásmentes masszív szavazói táborrá téve”, tőlük – a “saját pénzünkből” sok-sok milliárdot felemésztő ócska, alpári propagandával – erre “felhatalmazást”, vagy legalább is “hivatkozási alapot” kapjon.

Ámde ennek “kártyavári mivolta” már most is látható! Az egész ország gazdasága olyan, mint egy gólya: “egyetlen lábon áll a mocsárban” és “az uniós támogatás békájára les” (lévén “nekünk még olajunk sincs, csak a külföldre és a bérrabszolgaságra alapított ‘iparunk’!”). Ha ez nincs, “mert mondjuk a ‘Béka’ megunta a dolgot”, akkor “a Gólya, azaz az egész ország” egyszerűen éhen pusztul. Nem lesz semmije! Sem a NER-nek, hogy “a hazugságait finanszírozza”, sem pedig “a nertársaknak, hogy ezeket elhiggyék”. Akkor pedig “következik az általános éhséglázadás”, majd ezzel párhuzamosan/ezt követően “a rendszer össznépi elsöprése, egy ‘Rendszerváltó Koalíció‘ hatalomra emelése”, amolyan “forradalmi alapon”.

*

Teljesen egyetértek az Ösmérőssel! Ez a rendszer, a NER, csakúgy, mint az összes eddigi, alapvetően diktatúrára, korrupcióra, néphülyítésre, elnyomásra, kizsigerelésre és bürokráciára alapozta magát. Az államigazgatási és -vezetési tehetség (meg az erre való akarat/törekvés) oly’ messze áll tőlük, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. Ilyesmi, egy ilyen “állam” SOHA ÉS SEHOL nem volt működőképes.

KIVÉVE az olyan félbalkáni, félázsiai, a hétköznapi korrupciókra bármikor összekacsintó, a hatalombirtokosok visszaéléseit pedig vállrándítással tudomásul vevő országokban, mint amilyen a mi passzív közreműködésünkkel (Schmitplagiilag aláírt) megszüntetett Köztársaságunkban! Az igaz ugyan, hogy ha az Unió tényleg és végkép megunja a társadalmilag alaposan támogatott Állammaffia lenyúlásait, s elzárja a pénzcsapot, akkor valóban megdöglik az egész ország. Orbán szemétkedései, a Putyin (pénzosztó?) kezére játszó, Merkelt és magát az EU-t aláásni kívánó törekvései ezt elkerülhetetlenné teszik. Ámde tartok tőle, hogy amikor bekövetkezik az, aminek elejét vehettük volna, még mindig lesz legalább 1,5 millió bőgő barom (“Maroknyi métely sziklik mint a porla …“, illetve tapsikolva/kezet is csókolva: “Viktor! Viktor!“) és minimum 4 milliónyi néma birka, akik még ezt is, a országnak felkínált újabb történelmi lehetőséget is veszni hagyják/hagyták. Akik persze rögvest meg tudják ezt magyarázni. Az egyik úgy, hogy “Na ugye!“, a másik meg úgy, hogy “Hát ahogy szoktuk!” … Előre vivő álláspont mindkettő. Ugye?! … Ráadásul évszázadok óta. Ugye?!

A venezuelai párhuzam azért sem/nem “stimmol”, mert ott egy olyan ellenzék fogott össze A Cél érdekében, amely ezen kívül semmiben nem ért egyet. Minálunk pedig még A Célban sem. Ott a Chávez-féle poulista diktatúra börtönbe dugta az ellenzéki politikusokat. Minálunk a Csúti Chávez egyszerűen lefizeti!

… és ezt …

szendamondja!

Reklámok

A jövő emlékei

A hét végén az újlipótvárosi “Bolondok Klubjában” (zsebkendőnyi söröző a Pozsonyi út elején) azon tanakodott néhány tag, hogy vajon ki és mikor fogja megbuktatni Orbán rendszerét. A többségi vélemény: soha és senki. Bár talán ez túlzottan pesszimista álláspont, hiszen semmi sem örök, de annyiban igaz, hogy Viktátor bukása után is közöttünk maradnak az Orbánok. … Felködlöttek előttem a jövő emlékei.

Fogalmam nincs, ki és mikor fogja megdönteni az Orbán-rendszert, ám három dologban teljesen biztos vagyok. Az egyik az, hogy a bukás elkerülhetetlen, hiszen egyetlen olyan szisztéma sem képes a tartós működésre, mely lopásra, hazudozásra, megfélemlítésre, talpnyalatásra és bürokráciára alapul. Erre tanít minket a világtörténelem. A másik, hogy ezt nem Mi (azaz “A Nép“) fogjuk kikényszeríteni, lévén eleddig még soha nem tudtunk “alulról”, azaz “forradalmi úton” rendszert váltani. Az mindig valami ki- és megegyezéses (ha tetszik, hát “elitista”) módon történt, tehát szabadságunkat nem Mi “termeltük ki”, hanem csak úgy “kaptuk” (“felülről”). Erre tanít bennünket a magyar történelem. A harmadik pedig az, hogy ezzel soha nem tudtunk mit kezdeni. Mivel ennek sem értéke (nem dolgoztunk meg érte), sem mértéke nincs a szemünkben, néhány esztendei “játszadozás” után azt a közöttünk szép számmal császkáló orbánok valamelyikének kezébe erőltetjük. Erről tanúskodik az elmúlt negyed század eseményfolyama.

Minden megélt diktatúránknak volt egy-egy olyan “mániája”, klasszikus jellemvonása, melyet ki tudtunk nevetni. Horthy rendszerét a kacagányos (“röhögényes” – © Hofi Géza), bokacsattogtató, uram-bátyámozó, neofeudalista panoptikumáért. Rákosiét a vas(taps) és acél országáért, a magyar narancsért és gyapotért. Kádárét a suk-sükölő, primitíven joviális, műbőr kalapban urat játszó, ordítóan műveletlen pártitkárokért. Hátba röhögtük az éppen aktuálist, kitűnő vicceket gyártottunk és terjesztettünk róla (annak mértékében, hogy az mennyit tűrt el, engedett meg nekünk!), de jószerint soha nem léptünk fel ellene aktívan. Megvártuk, míg az összes megbukik magától, valamilyen külső vagy belső “elit” felszámolja azt, majd szokás szerint elszörnyülködtünk azon, amit egyfajta mementóként hátra hagyott. Mert ezt diktálja nekünk a “kollektív tudatalattink”, a történelmi “tapasztalataink”, azaz azt a megoldási módszert, amit az Antall Józsefnek tulajdonított mondat fejez ki híven: “Alámerülök és kibekkelem őket“.

Pontosan ezt tettük az 1989/90-ben, szokás szerint kiegyezéses úton létre hozott Köztársasággal és Alkotmányos Demokráciával is. Elébb felködlöttek előttünk a Kärtner– és a Mariahilferstrasse tündöklő kirakatai. Annak lehetősége, hogy a Gorenije hűtőszekrényt, meg a Grundig videót már a Váci utcáról is haza vihetjük, nem pedig csak az ötvendolláros bevásárló túra után Hegyeshalmon keresztül, a Trabant tetején libikókázva. Annak lehetősége, hogy mindezen lehetőség mellett megmarad nekünk a teljes foglalkoztatottság és a totális állami gondoskodás régi rendszere. De közben szabadon vállalkozhatunk és nem csak gebinben, meg munkaidőn kívüli “géemkában” lophatjuk a közpénzt, használhatjuk a köztulajdont. Ezt ígérte nekünk az akkor győztes hatalmi aspiráns (MDF), így osztán rá pazaroltuk a szavazati jogunkat (értékét és mértékét máig nem ismerjük!), nem pedig a Valóságot és a várható Jövendőt kendőzetlenül elénk táró Reformerekre (SZDSZ).

Öszvért akartunk magunk alá, de gyorsan ráébredtünk a ló vagy szamár dichotómiájára. Előbbire, azaz a valódi, nyugatias gazdasági és társadalmi rendszerre nem akaródzott felkapaszkodnunk, mert az nékünk túl “magas” volt (lásd még: “lovas nemzet”!). No meg fáradtságos is, hiszen azt köllött vóna csinálnunk, amit nem szoktunk meg: kikövetelni a jogainkat, gondoskodni magunkról, az államot a szolgálónknak, a közakarattal megalkotott szabályokat (már csak pucér önérdekből is) mindenki által betartandóknak, a funkciókba jutottakat pedig nem megsüvegelendő hatalmasoknak, hanem naponta elszámoltatandó közalkalmazottaknak/közcselédeknek tekinteni. Miniszterelnöktől kezdve a falusi képviselőig!

Nem jött be a dolog! Öszvér nincs, a ló nem köll, a szamár meg kihalt. Marad így a seggre/porba/mocsárba ülés, s a fekáliává vált iszapban dagonyázás közben azt hazudjuk magunknak, hogy haladunk: Magyarország jobban teljesít és működnek a reformok!; Mindenki hüjje, csak mink nem!; Mindenki szembe’ gyön, csak mink nem!; Egyedül vagyunk az Európai Unióban, a NATO-ban, pedig mindkettőt egyedül csakis Mink véggyük … ésatöbbi … ésatöbbi …

Most az a helyzet, hogy egy “állatorvosi lovon” ülünk. Amely mindazon kórtüneteket mutatja, ami mireánk jellemző. Évtizedek, talán évszázadok óta. Van a paci, az Overdose-nak hazudott Sanyi (lásd: az “Indul a bakterház” híres jelenete!) szájában zabola, s a gyeplő elvileg a mi kezünkben vagyon, de rajtunk ücsörög a Megválasztott Maffia, ami meg a mi szánkba rakta a zablát, a saját kezébe meg a gyeplőt. … Alaptörvényesen, intézményesen, jogilag “kikezdhetetlenül”, évtizedekre bebetonozott “tisztviselők” formájában (is). Ezt az egész rendszert ugyan nem lenne nehéz megbuktatni, de mivel hiányzik az ehhöz kellő Népakarat, no meg a Hivatásos Ellenzék is a “Sanyi” hátán ücsörög és a Gazdától kapja a lóvét, hát nem marad más hátra (szerintünk), mint az antalli bonmot “bölcsességét” elfogadni: alámerülünk(tünk) a pöcegödörbe, s meglássuk, hogy kinek fogy el elébb a levegője!

Orbán rendszere meg fog dögleni! Pont úgy, mint Sanyi, a ló. Kimerül, elfárad, elaggik és nem bírja tovább. Mivel már mind a négy lábát ellopták, hogy is maradhatna állva!? Értékes bőrének ára a Valahol-szigetek egyik bankszámláján pihen, húsából Mészáros Lőrinc mangalica kolbászt csinált, inaiból íjakat húroztak fel (melyekből hátra nyilazunk a történelemben visszafelé száguldva!), a csontjaiból/porcaiból kifőtt enyvet pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszerét összetartó enyvet főztek. (Patája pedig az a hungaricumnak számító körömpörkölt, melyet az Orbánhoz hasonlók már időtlen idők óta gyömöszölnek le a torkunkon, mint “keresztény” és “nemzeti” öntudatot, egyedülvalóságot … magunkra hagyatottságot! … Csömörünk, ha van is, hát gyorsan leöblögetjük a Hazudott Történelem butítóan savanyú borával!)

Amikor a Rendszer megbukik, néhány esztendőn át örülni fogunk a hiányának. Kezdetben pancsikolni fogunk a Szabadságban. Azt fogjuk hinni (már megint!), hogy ezzel eljött a Kánaán. De mivel kezdeni mit ezzel sem fogunk tudni, hát hamar megunjuk a dolgot. Gondolkodni? Ellenőrizni? Cselekedni? Felelősen, tehát polgárként viselkedni? Na ne! Hiszen “megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”. Védte a török ellen a keresztény Európát (Thököly erdélyi “kuruc” hadai együtt ostromolták “Bécsnek büszke várát” a támadó török hadsereggel, az alkoholista Kara Mustafa nagyvezír parancsnoklása alatt!). Most meg kínai pengedróttal (“gyoda”), rátolva a megélhetési muzulmán (és terrorista-gyanús) migránsokat déli szomszédainkon át Európa működőképes államaira (kínos, balkáni precizitással betartván a schengeni egyezményt … ugyi?!).

A NER bukni fog, ez nem kétséges. Az sem, hogy ez nem “népi”, hanem kiegyezéses lesz. Az sem vitatandó (szerintem), hogy lesz egy idősebb nemzedék, amelyik a “kibekkelés”-sel fogja magyarázni a követőek jövőjének tönkretételét, felélését. Az sem kétséges, hogy az a követő első szent borzadállyal fog tekinteni mondjuk a kihalt, enyészettől sújtott felcsúti Arénára, a lerobbant és nem működő Makovecz-kazánra (“Azám, kazán!” … két és negyed milliárd “eltérített” adóforintért, meg a 800 milliónyi “reszt”! … hehehe!), illetve a mellette húzódó kisvasútra. A második pedig gyönyörűen visszaválasztja az újabb orbánt, lévén az orbánok okozta problémák megoldására egyszerűen semmiféle ötletük nincs, ráadásul a felmenő másodiktól azt hallja, hogy “Bezzeg Orbán alatt! … Amikor még …“.

Történelmi tanulságok levonása? Hibáinkkal való őszinte szembesülés? Következtetések levonása? A legnyilvánvalóbb módon a mohácsi csatatéren megdöglött dakota ló, a hibás nemzeti paradigma lecserélése? Szó sem lehet róla! Minékünk (alaposan összehazudozott) ezeregyszáz esztendős államiságunk/hagyományunk vagyon! Meg (rendszeresen feladott) nemzeti büszkeségünk! No meg (elüldözött) Nobel-díjas tudósaink, (országszerte) világhírű szakértőink! Utóbbiakból is kimagaslik Nógrádi nertárs, Papp Lajos nertárs, valamint Makovecz nertárs (utóbbi emléke felcsútba öntve, kazánházzal megörökítve – simítatlan betonból kinövő “organikusság” mindössze pimf 9-10 milliárd “nemközpénzből”! … a Hülyének megéri!).

A Pozsonyi úti “klubba” betévedt egy pasi, aki ugyan nem tag, de időszakosan megtűrt. Szinte rögtön neki is állt magyarkodni, valamint Kádárt és Orbánt dicsérni. Öt percig sem tartott, hogy mi (“Bolondok”) kitegyük a szűrét, de ennyi is ölég volt nekem ahhoz, hogy felködöljenek előttem a Jövő Emlékei!

… és ezt …

szendamondja!


Szabotázs!

Állítólag Viktor bán Tapolcát követően kissé “elbizonytalanodott”. Most keresi azokat a kommunikációs technikákat, melyekkel meg lehet magyarázni az elhasalást, illetve tovább vinni az eddigi “politikát”. … Szerintem ő tuti biztos önmagában, a magyarázatokat pedig már régen legyártották.

Azt írja Németh Péter a Népszava mai számában, hogy akik tegnap, tehát a Tapolcát követő hétfőn szerencsések voltak Orbánnal találkozni, azok “egy rendkívül elbizonytalanodott politikust” láthattak maguk előtt. A főszerkesztőben ugyan a “bizonytalan” és az “Orbán” szavak sehogy nem akarnak összeállni, de úgy véli: hinni kell azoknak, akiknek ez volt a tegnapi Orbán-benyomásuk.

Ez a frazeológia bizony nekem sem akar “összeállni”. Orbán önvalójából, a narcisztikus cezaromániájából következik, hogy ő osztán soha nem lehet bizonytalan. Legfeljebb elgondolkodó, másra koncentráló. Mondjuk tényleg arra, hogy miként lehet Tapolca után változást mímelve folytatni azt, amit eddig. Avagy arra, hogy még a látszatra sincs szükség, s úgy csinálni tovább mindent. Hiszen tudjuk, éppen pont tőle, hogy a “konszolidáció” kizárólag “a gyengeség jele“, s ilyesmit “csak az akarhat, aki nem bízik a párt 2018-as győzelmében“.

Orbán pedig ugye nem más, mint “az Örök Viktor“. A folyton győzedelmeskedő szuperhős. Ezen alapszik teljes imázsa és uralmi rendszere is. Az Akarat és az Erő folytonos felmutatásában. Ha “isten” elbizonytalanodna, akkor megtörne a hívek “gerince”, s rögvest összeomlana az “egyház”. Tehát “isten” tévedhetetlen és ki fog tartani akarata érvényesítése mellett. Mert nem tehet mást, s mert ezt suttogják fülébe a Tanácsadók.

Orbán elbizonytalanodott? Ugyan miért tette volna?! Udvaroncai már régen megmondták neki: soha nem az ő döntéseiben van a hiba. Azokat minden esetben a maga utánozhatatlan tehetségével, látnoki zsenialitása alapján hozza meg. Ha valami mégis balul sül el, az az alsópapság hibája. A trehány helyi plébánosoké, az ellustult kanonokok, megyés püspököké. Tapolca elveszett? A személyes megjelenése ellenére?! Ugyan! Ő volt az, aki bokros teendői ellenére szakított időt a kampányra, s neki köszönhető, hogy csupán paraszthajszálnyira maradtak le a mandátumról.

Ilyet, ilyesmiket sutyorognak most a Háborodott Elme kagylófüleibe a Paraziták. Az olyanok, mint például Mráz Ágoston Sámuel, a közmilliárdokkal alaposan kitömött “Nézőpont Intézet” főnöke. Ő már vasárnap készen volt a “magyarázattal”. Szerinte Tapolcán “ellenzékválasztás” történt. Azaz nem a Fidesz hasalt el a Jobbik gáncsával, hanem a Baloldal! (Megjegyzem: nem rossz hazugság, hiszen van igazságmagva is.)

Hja, hogy ezzel az egész Rendszer alatt vágják a fát, azaz önmaguk alatt is? Egyrészt lopni addig kell, amíg lehet. Hízzanak csak azok a bankszámlák az utolsó pillanatig is. Osztán majd vagy menekülnek, vagy átállnak, mint például az a kis hírtévés getmájer, aki Simicska után a jobbikos “N1 TV“-ben találta meg azt a helyet, ahol háborítatlanul élvezheti a “szakmai függetlenség” áldásait – s rögvest Nagyfőnök lehetett! Hiszen a következő “miniszterelnöknek” is szüksége lesz majd szakavatott hatalomtechnikusokra. Vona még nem tudja a “dörgést”, de ők majd megmutatják neki – cserébe a rendszeresen átutal “Harminc Ezüstért”!

Szabotázs! – ezt fogja majd Orbán rekedtes hangon maga elé dörmögni a Bukás utáni Emigrációban. És még akkor is lesz mellette egy halálig hű “mikeskelemen” (netalán Szíjjártó?), aki a (Kövér Lászlónak írt) leveleiben egyetértőleg fogja idézni a Fejedelem szavait.

Ímé a Jelen, s a Jövendő!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


McCain visszalőtt!

Előző posztomban leírtam, hogy John McCain, arizonai republikánus szenátor, minő precíz pontossággal határozta meg úgy a magyar társadalom pillanatnyi helyzetét, mint az orbanista Maffiapártállam tevékenységének jellemzőjét. Fel is röffent erre a közpénzen hízott Konda, s betöltvén a propaganda-nehézágyút, rádurrantották azt az amerikai politikusra. … McCain azonban most visszalőtt!

Az előzmények közismertek. Kedden John McCain, republikánus szenátor a magyar társadalom helyzetéről és a budapesti kormány tevékenységéről azt mondta, hogy “… most itt van egy nemzet (magyar), mely a küszöbén áll annak, hogy feladja függetlenségét egy olyan, neofasiszta diktátornak, aki ágyba bújt Vlagyimír Putyinnal …“.

Nem is maradt el a maffiapárti reakció. Elébb Kovács, külügyi kormányszóvivő nyilatkozta azt, hogy bár a “neofasiszta diktátor” kitétel az ő olvasatában Putyinra vonatkozott (ezt McCain sajtósa később cáfolta!), de ennek ellenére azzal fenyegetőzött, hogy haladéktalanul fel fogják venni a kapcsolatot a Szenátor stábjával. Hogy ez megtörtént-e, nem tudjuk, tény azonban, hogy az illetékes “Szaktárca” (“Ministry of Futsal” – hivatalosan: “Külgazdasági és Külügyminisztérium“, avagy “KüKüM“) rögvest a színe elé idéztette az Egyesült Államok budapesti ügyvivőjét, a “hírhedt” A. Goodfriendet, magyarázatot követelvén a Szenátor kijelentéseire, melyeket a Tárcabirtokos Karrierdiplomata, az “Apukámtólkaptam” villa Tulajdonosa “sajtóhíreszteléseken alapuló”, tehát tényeket nélkülöző véleménynek, illetve a magyar kormány, valamint az azt idén, szavazataikkal már háromszor is megerősítő “magyar polgárok” iránti tiszteletlenségnek minősített. A követelőzésbe beszállt az ugyancsak az Orbánbika tőgyetején felnevelkedett Gulyás Gergely nertárs (ez az a szemtelen ifjonc, aki a parlament törvényelőkészítő szuperbizottságának elnöke!), aki meg egyenesen bocsánatkérést vár a Szenátortól.

McCain azonban nem csinálta össze magát a felháborodottan röfögő, közpénzen hízlalt, korrupt Disznófalka morcosan összeráncolt szemöldökétől, s bocsánatkérés helyett kiadta az alábbi Közleményt (ide linkelném az eredeti, angol nyelvű dokumentumot, természetesen csakis azért, hogy Kovács szóvivő ezt is félre tudja majd fordítani!):

“Amióta 2010-ben Orbán Viktor miniszterelnök hatalomra jutott Magyarországon, azóta antidemokratikus változásokat eszközöltek az alkotmányban, korlátozták a magyar bíróságok függetlenségét, civil szervezeteknél razziáztak és indítottak ellenük eljárásokat, korlátozták a sajtószabadságot, és még sorolhatnám. Ezek az intézkedések veszélyeztetik az intézmények függetlenségét, és azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyek a demokratikus kormányzáshoz szükségesek. Ezért mélyen aggódom a demokratikus normák magyarországi gyengülése miatt.

Ezeket az aggodalmaimat sokan mások is osztják. A Velencei Bizottság egy 2013-as jelentésében az áll, hogy Orbán Viktor alkotmánymódosítása fenyegeti a demokráciát és a jogállamiságot Magyarországon. Megállapítják, hogy az új alkotmány egyes paragrafusai ellenkeznek az alapvető jogokkal és az európai normákkal, és ahhoz vezethetnek, hogy roncsolják az Európa Tanács mindhárom alapvetését: a hatalmi ágak megosztását, az emberi jogok védelmét és a jogállamiságot.

Az EBESZ és a Committee to Protect Journalists (újságírók jogait védő nemzetközi szervezet) elítélték a magyar médiatörvényt, mert félelmet kelt és öncenzúrára kényszerít, még azután is, hogy fontos módosítások történtek a törvényben az Európai Bizottság panaszai nyomán. Dunja Matovic, az EBESZ sajtószabadságügyi megbízottja szerint a magyar médiatörvény módosítása csak erősítette a meglévő aggodalmakat, amelyek szerint korlátozzák a kormánnyal kritikus véleményeket.

Az Európai Központi Bank többször is felhívta rá a figyelmet, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a saját jegybankjának függetlenségét veszélyezteti. Arra kérték, hogy tartsa tiszteletben a a monetáris politikáról döntő szakemberek függetlenségét, és elítélte a kormány kísérleteit, amikor elbocsátással fenyegették a Nemzeti Bank olyan alkalmazottait, akik nem értettek egyet a kormány politikájával.

És csak az elmúlt hónapban hat magyar állampolgárt tiltottak ki az Egyesült Államokból korrupciós ügyek gyanúja miatt. Az amerikai ügyvivő, Andre Goodfriend figyelmeztetésnek nevezte a kitiltásokat, hogy a magyar kormány lépjen vissza a demokratikus értékeket fenyegető intézkedéseiből. A [figyelmeztetésre] azért volt szükség, mert nagyon elkeserítő, negatív folyamatok indultak el Magyarországon, gyengült a jogállam, támadások érték a civil szervezeteket, és nincs átláthatóság.

Nem egyszerűen elégtelen, de veszélyes is az olyan demokrácia, ahol nem működik a jogállam, a hatalmi ágak szétválasztása, és nem biztosítják a gazdaság, civil szféra és vallás szabadságát. Ez a hatalommal való visszaéléshez, etnikai feszültségekhez, a gazdaság korlátozásához és a szabadságjogok gyengüléséhez vezet. Pontosan azokhoz a dolgokhoz, amik Orbán Viktor miniszterelnök hatalomra kerülése óta tetten érhetőek Magyarországon. Orbán Viktor miniszterelnök azzal próbálta megmagyarázni tetteit, hogy ő egy új modell szerint szervezett, “illiberális demokráciát” épít, de ez a vízió megtagadja azokat az értékeket, amikre az Európai Uniót és a NATO-t alapozták. Ezek a szövetségek nemcsak a demokráciát tekintik alapértéknek, hanem a jogállamot, az egyén jogainak védelmét, és az alapvető szabadságjogokat is. A szövetségek minden tagjának vallania kell ezeket az értékeket.” (via: 444.hu)

***

Aminek most tanúi lehetünk, például ebben a hónapok óta tartó “amerikázásban” is, nem más, mint Az Összeomlás folyamata! Don Vittorionak ugyan még van Hatalma és Befolyása, de a Vezetést már kiejtette az egyébként mindent görcsösen szorongató markából. Ezt pedig átvették tőle azok a Kisstílű Senkik (emblematikus példányuk a Miniszterelnökséget vezető miniszter!), kiknek “horizontja” legfeljebb a magánpacsenyéjük sütögetéséig terjed ki, de fogalmuk nincs arról, hogyan lehet ezt a most még fennálló lehetőséget meg is őrizni. Kapkodnak, rögtönöznek, mint a vakká vert bokszoló ütnek minden irányba. No meg markolnak, bele mindenbe (már a Nincsbe is!), az így szerzett “javakat” pedig a nyiszlett mellükhöz szorítva menekülnek a Kétharmados Kotorékjukba! … A reájuk immáron nyíltan vadászó, nagytermetű és hatalmas fogakkal “felszerelt”, alaposan felbosszantott (külföldi) pitbullok elől. No meg lábukat kapkodják a bokáik körül acsarkodó, belföldi tacskók miatt.

Köztársaim! Kövessük nyomon minél szorosabban, s dokumentáljuk a lehető legpontosabban A Bukás stációit! Mindezt azért, hogy ha majd a Posztorbáni Korszak néhány esztendei “demokratikus kísérlete” után az ország ismét visszacsüccsen a bizantikus, félázsiai, csúcsnacionalista korrupció megszokott mocsarába, képesek legyünk pontos előrejelzésekkel szolgálni a követő évtized “várható időjárásáról”. Mindezt azoknak a Vakoknak/Süketeknek, Önsorsrontó Balfékeknek kiket összefoglaló néven úgy illetünk, hogy “A Magyar Választópolgár“.

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Mi tényleg ilyenek vagyunk!

Bokros Lajos szerint az ő tegnapi, 36 százaléka egy diktatúrában már “győzelemnek számít“. Gyurcsány Ferenc szerint azonban nincs itt semmi különös, “sem nyereség sem vereség” nem történt, s lényegében “nem a baloldal van mélyen, hanem Magyarország“. … Hát, mi tényleg ilyenek vagyunk!

Temetkezik a Baloldal! Ma reggel óta erről szól minden újsághír és elemzés, miután a magukat demokratikusnak nevező pártok tegnap elszenvedték újabb, idén már harmadik “katasztrofális vereségüket”. Nem állítom, hogy az ilyesmit hangoztatóknak nincs igazuk, de a kép azért ennél jóval árnyaltabb.

Egyetlen percig nem volt kétséges, hogy ezt a legújabb, most éppen “önkormányzati választásoknak” nevezett bohózatot a fasizálódott Maffiaállampárt fogja úgymond megnyerni. Nem csak azért, mert ennek szabályait is ügyesen “méretre szabta” (a legdurvábban Budapesten) és nem csak azért, mert szinte minden létező kampánylehetőséget magának sajátított ki. Nem csak azért, mert ezeken felül még korlátlan büdzsével is (államkassza) rendelkezett. Hanem azért, mert az ellenség/ellenfél térfelén is számos olyan mezőnyjátékos játszott, aki a saját kapujába igyekezett minél több gólt belőni.

A FideSS-sikernek elsődlegesen két “titka” vagyon. Az egyik a kommunikációs csatornák már említett, szinte teljes kisajátítása. Ennek fényében Bokrosnak tökéletesen igaza van, hogy az ö 36 százalékos második helyezése felér egy győzelemmel. Hiszen ennyi szavazatot úgy megszerezni, hogy üzeneteit csak egy nagyon szűk információs keresztmetszeten keresztül tudta eljuttatni reménybéli választóihoz, az maga a csoda – különös tekintettel arra, hogy minderre csupán két hete volt! Ámde itt rögvest felmerül két kérdés: miért volt csak ennyi ideje és (talán a legfontosabb), hogy mennyinek a 36 százalékát szerezte is meg?

Az adatok szerint tegnap az ország valamennyi jogosult polgárának mindössze alig 40 százaléka (39.82%) volt hajlandó arra, hogy urnazárásig (17 óra 30) leadja szavazatát. Ezt az átlagot, ha kicsivel is de Budapest kegyeskedett alulmúlni (37,34%). Holott eleddig az volt a “stíl”, hogy mindig a Főváros produkálja a legmagasabb részvételi arányokat, lévén ez elterjedt (és két tucat esztendő tapasztalataira alapozott) vélekedés szerint Budapest “polgárosodottabb”, így “öntudatosabb” is, mint a “Vidék”. Ehelyett az történt, hogy például az “elmaradottabbnak” és “provinciálisabbnak” tekintett Nógrád megye választói lettek a “rekorderek”, a maguk “kiugróan magas” 48 százalékukkal!

Vajon mi lehet eme “szokatlan” és feltűnő aránytalanságnak az oka?

Nem más, mint a maffiaállampárti Propaganda. A szinte kizárólagosan uralt kommunikációs csatornákon át (közpénzből fizetett “Kormányinformáció“-s hirdetésekkel alaposan megspékelve) az az “Üzenet” áradt a Zemberek felé, hogy ennek az október 12.-i választásnak valójában semmi tétje (tehát lényegében értelme!) nincs, hiszen az adott település/megye sorsa kizárólag a kormányzati akaraton, pontosabban annak kegy-gyakorlásán múlik. Viki Mouse-tól kezdve, Dzsentri Dzsonin át a legutolsó, picinyke gauleiter(jelölt)ig senki és semmi mást nem hangoztatott csak ezt. Tették pedig mindezt azért, hogy a lehető legtöbb “zembert” riasszanak el a szavazástól, avagy vegyék el tőle a kedvét (ez volt a FideSS-siker másik “titka”!).

Az, hogy ez hatott mondjuk a “leugróan” alacsony (alig több, mint 35%!) eredményt produkáló, kevéssé citoyen Hajdú-Biharban (a “nyakas cívisek” Debrecenben sem akarták különösebben járásra bírni a hátsó lábaikat annak érdekében, hogy megválasszák a Pótkósát!), nem csodálkozom. Azon se, hogy a “Provinciák” számos részén taroltak a Maffiafasiszták és a Megélhetési Nácik. Az ilyen “belberki környülállásokban” sokat számít a véleményét agresszíven hangoztató “utcaszomszéd”, tehát az ilyen-olyan módon (többségükben csak vállveregetéssel) “fizetett” pártaktivista “befolyása”: vagy engednek a harsogóan verbális erőszaknak, vagy inkább ki se dugják orrukat a házukból.

Aki meg mégis, hát az igazából azt se tudta kire/mire is szavazzon. A helyi/megyei “hírorgánum” kizárólag a FideSS-propagandát szajkózta. Így osztán azt se tudta, hogy az ilyen-olyan falragaszon az orra elé tolt “ellenzéki jelölt” kicsoda-micsoda (persze a fidesznyikről sem!). No meg azt se nagyon, hogy a Szocikon (meg “Agyurcsányékon“) kívül van-e még valamiféle Ellenzék. A Retektévé Híradóiból ugyan értesülhetett a Fidesznyik “öregek” (Kósa), meg az “ifjoncok” (pl.: Rogán, Szíjjártó) hirtelenjiben történt, semmivel meg nem indokolható “megtollasodásairól”, no de “mi közünk nekünk ehhöz” (azon kívül, hogy tőlünk lopták a pénzt!). Hiszen ezt csinálták a “Cocik” is, ráadásul Agyurcsány meg egy “hazug alak”, ő maga “vallotta be” és még a “pártját is elárulta”. Ebből meg egyenesen jön a következtetés: ellenzékként marad a Jobbik (a frászt!), “nekik” meg ugyi semmi bajuk igazából a cigányokkal, csak utálják őket (ezt mondja a Jobbik is!)

Ezért osztán most úgy néz ki, hogy a “Provinciák” többségének döntése szerint: mindössze négy “országos párt” vagyon, erősorrendben(!): Fasiszták, Nácik, Szocik és Gyurcsanyisták. Mindenki más le van szarva, bár volt szavazva is. Csakhogy az “okos törvény” szerint tíz jelöltre leadott száz szavazatból az a nyerő, aki minimum tizenegyet kap és a “maradék nyolcvankilenc” van leszarva!

Mindez tehát érthető. De csak az úgynevezett “Vidéken”! Ámde mi az ördög történt Budapesten? Ahol ugyi a Zország “gazdagabb és tudatosabb” választói lakoznak … állítólag. Ott miért csak 38 százalék volt a részvételi hajlandóság? Netalán a Fővárosban is eluralkodott a “vidékiség”? Tulajdonképpen igen, de csak “némi rásegítéssel”.

Senkinek nem rovom fel bűnéül, hogy csak megkésve találták meg a Demokratikus Ellenzék Demokrata Főpolgármester-jelöltjét. Bokros nem volt kézenfekvő megoldás. Ámde az volt Falus Ferenc? Ő az E-PM aspiránsa volt, mely pártról most kiderült: Bajnai nélkül egyszerűen nem létezik még Budapesten sem! Jelölését a másik két párt ugyan elfogadta, de osztán mindhárman úgy hagyták magára, mint Szent Pál az “oláhokat”. A maximálisan tisztességes és alapvetően jóindulatú Falus ezek után magára volt hagyva és csinálta a (kissé hülye) kampányát. “Legnagyobb támogatója”, az MSZP elnöke is csak hetekkel a Közös Jelöltté választása után volt hajlandó (először!) találkozni vele, akit (Tóbiás saját bevallása szerint) személyesen nem is ismer.

Juhéjj! Ez osztán a “tökéletes üzenet” a szocihű budapestiek számára!

Osztán jött Bokros, akiről meg ugyanez a Tóbiás, mint országos szocielnök kijelentette: “baloldaliak számára vállalhatatlan jelölt, mert …” … szóval mert csak, meg izé. Gondolom Tarlós ebből a szempontból sokkal izébb … szerinte. Beszólt még a PM is, “aki” szerint meg Bokros ugyancsak támogathatatlan, mer’ nem eléggé “zöld”. … Gondolom Tarlós viszont egyenesen “mélyzöld”, bár ha felbosszantják, akkor inkább “kommenistába hajló” orcaszínezete vagyon nékije.

A FideSS-propaganda lényege tehát az volt, hogy minél több Zembert távol tartani a szavazástól, lévén az alacsony részvétel mindenkoron nekik kedvezett … és kedvezett most is. Ez alá “tercelt” a mélyentisztelt Ellenzék legalább két pártja, a PM, de legfőképp a Szocik. Utóbbiak pedig sikeresen érték el, hogy az egyébként öntudatosabb, polgárosultabb Budapesten még a szokásosnál is kevesebb választó éljen a jogával, mer’ ugyi ez szolgálta … no nem a budapesti polgárok érdekeit, hanem a Maffiakormányét!

Nem tudhatom a Fasiszták pontosan mit is ajánlhattak fel ezért Tóbiásnak. Azt sem, hogy a Pártelnök a kialkudott “Harminc Ezüst“-ért, avagy további baksisok kiérdemlése végett tette-e közzé a nyilatkozatát:

A mai estével lezárult az alkuk korszaka. Az MSZP vezetése döntött, nem kíván a jövőben részt venni az elitek játékában, nem kötnek több rossz alkut, kifelé nyitnak az emberek, a nép felé. Úgy fogalmazott, nem fogadják el ‘az orbáni hatalmi’ nemzeti együttműködés rendszerét, sem azt a Gyurcsány Ferenc által képviselt hatalmi, vezérelvű politikát, amely bezárta a baloldalt az elmúlt négy évben, lehetetlenné tette, hogy értékazonos, baloldali, modern, nemzeti elkötelezettségű politikát folytasson. Létezik baloldal, úgy hívják MSZP!

Ámde az tény: a jelenlegi (sőt, esztendőkótai) Szocipártnak kábé annyi köze van a Baloldalisághoz, a Demokratikus Jogállamhoz, a Köztársasági Eszmékhez, mint Semjén Zsoltnak a Krisztusi Hithez! Pofázni ugyan tudnak róla, de gyakorlásától körülményesen tartózkodnak … megélhetési alapon! … Ugyan miben különbözik a Nyíregyházára bejelentett, de valójában Érden élő Tóbiás, a lakhatási költségtérítést ugyanúgy felvevő, budai luxuslakásban élő, Kósa Lajostól, az eleddigi debreceni polgárm… izétől? A Közkasszából lenyúlt összeg mennyisége, meg a lopott vagyon nagyságában? Hogy az egyik talán igen, a másik meg egyáltalán nem tudja mindezen vagyonosodását megindokolni a hivatalos jövedelmeivel? … Na neeee!

A Narancskasszához hamarosan odaállók figyelmébe ajánlanám a Tényt: A Fővezér még soha nem maradt adósa senkinek! Elébb-utóbb mindenkinek kitörte a nyakát!

… és ezt …

szendamondja!

P.S.: Úgy tűnik, Agyarországban mindössze három “vezető politikus” érti, hogy miről is vagyon itten nagyba’ szó: Demokraták állnak(?) szemben a Diktatúraimádókkal, a Jogállami Köztársaság Hívei a Modern Feudalizmus Oligarcháival és Jobbágyaival. Ez a három politikus pedig jelenleg (úgy tűnik és abc-sorrendben): Bokros Lajos, Gyurcsány Ferenc és (a saját országos elnökségével is szembefordulni hajlandó) Kunhalmi Ágnes!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Így lesz majd vége

Még tegnap találtam egy remek írást a 444.hu oldalán. Kissé terjedelmes ugyan, de hétvége lévén vagyon tán ideje sokunknak ilyesmire, ráadásul egy annyira pontos és kitűnő analízisről van szó, amihez már régóta nem volt szerencsém az “egyrésztmásrészt“-típusú elemzői kakofónia mocsaras dzsungelében. Érdemes hát alfától ómegáig elolvasni az egészet!

“Nolite Timere”:

A NER közelgő bukása

A Nemzeti Együttműködés Rendszere („NER”) egy, az elmúlt száz évben minden magyar rezsimet elsüllyesztő dilemmával küzd. Természetes legitimáció híján már rövidtávon is az általános jólétet kell növelnie, miközben hatalmi megfontolások miatt folyamatosan a saját támogatói helyzetbe hozásán dolgozik. Ebből az egyensúlyozásból korábban mindig a magyar gazdaság további leszakadása és végül a rezsim bukása lett. A NER ugyanezen az úton jár, és képtelen letérni.

Csak a Fidesz

Az immáron négy éve épülő új rezsim, azaz új politikai-hatalmi berendezkedés, három fő pilléren nyugszik.

Az első a centrális erőtér, az a választási rendszer, amelyik megannyi sajátos megoldással biztosítja, hogy akár a felnőtt népesség 20-25 százalékának támogatásával is meglegyen a fideszes parlamenti többség.

A második a korábbi hatalomgyakorlási korlátok – az Alkotmánybíróság, az államigazgatás bevett gyakorlatai, az önkormányzatok önálló döntési kompetenciái, továbbá a releváns információk és folyamatok nyilvánossága – jelentős visszanyesése, aminek gyakorlatilag csak a bíróságok tudtak legalább részben ellenállni.

A harmadik a honi tulajdonviszonyok alapvető átalakítása. 2010 óta meredeken emelkedik az állami tulajdon és koncessziók, illetve a tulajdonjog állam általi korlátozásának jelentősége, miközben a magántulajdon védelme visszatérően sérül, sőt, bizonyos tulajdonosok esetében nyílt állami vagy „félállami” attakról beszélhetünk.

A látszat ellenére a NER meglehetősen bizonytalan lábakon álló képződmény.

Egyrészt fiatal korában még a legszélesebb társadalmi támogatottsággal rendelkező rezsim is instabil valamennyire, mert senki sem gondolja, hogy a létezése természetes volna. Másrészt a NER-nek nincs egy olyan, a politikai oldalaktól függetlenül pozitívnak tekintett legitimációs hivatkozási alapja, mint mondjuk az 1990-ben létrejött posztkommunista berendezkedésnek a demokrácia bevezetése volt.

Az elmúlt négy év nagy rendszerépítő, illetve leépítő munkája mellett végül csak a hatalmi érvet sikerült felsorakoztatni. Azt, hogy megtehetjük, ezért meg is tesszük. Így aztán nem meglepő az sem, hogy pusztán azok elégedettek az ország által vett új iránnyal, akik a Fideszre szavaznának. Sőt, sokszor még azok sem.

Ez pedig azt jelenti, hogy nem a rezsimnek, hanem csak a Fidesznek van támogatottsága. Az új politikai-hatalmi berendezkedés önálló, saját magából származó legitimitás nélkül áll. Ez a berendezkedés a Fideszre, pontosabban Orbán Viktorra van kitalálva, és a fennmaradását is kizárólag az ő hatalmi helyzete biztosítja.

Bizonytalan lábakon

Ezért a kormány ellenzéke automatikusan az egész rezsim ellenfele is. Egy, a Fideszt legyőző erőkből álló kormány minden erejével azon lenne, hogy aláássa a most kialakult politikai berendezkedést. Ennek érdekében nem csak új törvényeket alkotnának, hanem a végletekig kihasználnák az állam megnövekedett gazdasági hatalmát is. Sőt, minden bizonnyal zaklató célú adóvizsgálatok és néhány év előzetes fogvatartás is bevetésre kerülnének – ha más nem, hát a viszonosság logikája alapján. Ha pedig egyszer a Fidesz ellenzéke alkotmányozó helyzetbe kerül, akkor a rezsim fenntartói mindent el fognak veszíteni, és úgy végzik majd, mint az MSZP öregjei és az őket kiszolgáló szellemi holdudvar.

A rezsim működtetőinek és támaszainak alapvető érdeke, hogy minimalizálják a fentiek bekövetkezési valószínűségét, illetve a kárt, amit egy ilyen fordulat okozhat nekik.

Sokan feltételezik, hogy mindebben a Fidesz legfontosabb eszköze a folytonos háborús retorika, a csatákról és harcokról szóló propaganda, a józan diskurzus megszüntetése. Abból indulnak ki, hogy azért duplázhatott a jelenlegi kormánypárt, mert híveit egyfajta feltüzelt, beszűkült tudatállapotba hajszolta. Bár a „szellemi polgárháború” létezik és az ellenségképeknek jelentős szerepe van a Fidesz hatalmi stratégiájában, de mindez önmagában édeskevés lenne a rezsim túléléséhez. Mint ahogyan az ellenzék marginalizálása és pénzügyi ellehetetlenítése sem elegendő az üdvösséghez.

A szómágia és kiszorítósdi ugyanis semmit sem ér, ha az emberek többsége azt érzi, hogy szegényedik. A polarizációt és az ellenzék elnyomását lényegesen szélsőségesebb módon űzte Rákosi és Kádár, volt is fanatikus hívük bőven, nyílt ellenfelük meg szinte egy sem, mindez mégsem mentette meg őket, amikor széles tömegek kezdtek el évről évre rosszabbul élni.

Vagy vegyünk egy közelebbi példát: minden békemenetesdi és Gyurcsány-féle MSZP-felfordulás ellenére 2012 közepén a Fidesz támogatottsága az akkori MSZP mélységének közelében járt. Onnan pedig nem más, mint a rengeteg embernek kézzelfogható és jól érzékelhető jövedelemnövekedést hozó rezsicsökkentés (2013 januárjától) és néhány csoport (pedagógusok, egészségügyi dolgozók, közmunkások) célzott juttatás emelkedése (2013 őszétől) rántotta ki, és generált több mint egymillió további szavazót a Fidesznek a ciklus második felében.

Aki egy, a NER-hez hasonlóan legitimációdeficites rezsimet akar megszilárdítani, annak elsősorban az elégedetlenek számát kell csökkentenie, azaz a széleskörű jólétet kell növelnie. És közben a hatalomgyakorlás évezredes szabályainak megfelelően a híveit kell minél több befolyáshoz és vagyonhoz juttatnia.

Ha a NER-nek ez sikerül, az példa nélküli lesz az elmúlt száz év magyar történelmében. De nem fog sikerülni.

Az elmúlt száz év dilemmája

A NER dilemmája nagyon hasonló ahhoz, mint amivel Trianon óta valamennyi magyarországi rezsim (a Horthy-, a Rákosi-, a Kádár-, és a posztkommunista rendszer) szembesült: hogy lehet a rezsim általános társadalmi elfogadottságához szükséges jóléti szintet elérni, miközben a saját hátországukat hozzák helyzetbe?

A dilemma azért ugyanaz, mert ugyanabból a gigantikus politikai kataklizmából ered.

1918 és 1920 között nemcsak egy birodalom, egy ország és egy rendszer, hanem gyakorlatilag az egész világ összeomlott Magyarországon.

Megszűntek az általánosan elfogadott igazságok, az emberemlékezet óta érvényben lévő szabályok, az ezer éven át használt fogódzkodók. Hatalmi szempontból ez azt jelentette, hogy megszűnt mindaz (az apostoli királyság intézménye, az ezeréves jogfolytonosság, a Magyar Királyságnak nevezett kis birodalom, a „mindig így volt” logikája), amire bármely rezsim a társadalmi támogatottságát alapozhatta volna.

Mindez elveszett és azóta sem alakult ki olyan általános érdek vagy érték, amely előremozdítását a politikai közösség többé-kevésbé egységesen elvárta vagy elvárja az uralmon lévőktől. Sőt, az elmúlt száz évben még az ezt megelőző kérdésben sem született egyetértés, abban, hogy kik is alkotják a magyar politikai közösséget. Először a zsidókat, aztán a svábokat, majd az osztályidegeneket nem tekintették részének. De ma is milliónyian gondolják úgy, hogy a határon túli magyarokat vagy a magyar cigányokat ki kellene hagyni e körből. Miután a legalapvetőbb kérdések kapcsán sem alakult ki közmegegyezés, nem jöhettek létre azok a legitimációs források sem, amelyek alapján az emberek döntő többsége számára természetes módon elfogadható lehetne valamelyik rezsim.

Általános legitimációs bázis híján nem jött létre stabil, magától értetődő politikai berendezkedés sem.

Ezért aztán egyetlen rezsim sem volt képes az ország hosszútávra tekintő szerves építésével foglalkozni, hanem helyette a saját önfenntartásáért folytatott küzdelmük kötötte le őket. Folyamatosan meg kellett szolgálni a népesség bizalmát, mert a rövidtávú kudarcok nagyon gyorsan a fennálló politikai berendezkedés bukásával fenyegettek.

Valamennyi rezsim arra kényszerült, hogy a népesség többségének rövidtávú jólétérzetére fókuszáljon. Amíg volt elég kenyér, addig a politikai közösség többsége nem is feszegette az uralmi viszonyokat. Ezzel párhuzamosan, a legitimitásproblémára adott hatalmi válaszként, mindegyik rezsim folyamatosan tolta előre – hozta helyzetbe, juttatta vagyonhoz, ültette pozícióba – a „mieinket”, hogy legyen egy réteg, amelyikre mindig számíthat.

Ez a két cél azonban mindeddig összeegyeztethetetlennek bizonyult.

Az elmúlt száz év kudarca

Miközben a „mieink” helyzetbe hozását az elmúlt száz év valamennyi honi rezsimje megvalósította, ezt egyik sem tudta fenntartható módon kombinálni az életszínvonal folyamatos emelésével. Amint pedig az életszínvonallal kapcsolatos ígéretek tarthatatlansága az emberek széles köre számára is nyilvánvalóvá vált, nagyon gyorsan el is jött az összeomlás.

A Horthy-rendszer a „mieink”, az egyházi és világi nagybirtok védelme miatt nem tudott jelentős földosztásban gondolkodni, ami viszont lehetetlenné tette a világgazdasági válságban rázúduló nincstelenek óriási tömegének kezelését. Utóbbiak viszont olyan nyomást jelentettek, hogy utolsó éveiben a rezsim már csak önfeladó utóvédharcra volt képes az elkerülhetetlennek tűnő forradalmi szociális (szélsőjobboldali) változás ellen.

A Rákosi-rezsim olyan ostoba mértékben és ütemben hozta helyzetbe a „mieink” következő változatát, a munkás- és parasztszármazásúakat és a kollektív tulajdon kezelőit, hogy nemcsak életszínvonal emelkedést nem tudott elérni, hanem 1952-re már országos éhínséget generált. A népharagot végül csak orosz fegyverekkel és Rákosiék feláldozásával lehetett megfékezni.

A kommunista párt gazdaságirányítási szerepéhez és az állami tulajdon primátusához (a „mieink” védelméhez) azok gazdasági teljesítménykorlátozó hatása ellenére is mindvégig ragaszkodó Kádár-rendszer csak az olcsó szovjet energiahordozókra építve és folyamatosan növekvő eladósodással volt képes a jólét illúzióját fenntartani. Amikor aztán elfogyott a külföldi támogatás és hitel, a szocialista rendszer az itt állomásozó szovjet csapatok fenyegető árnya ellenére is kártyavárként omlott össze.

A posztkommunista rendszer „mieink”-jei a politikát a közérdektől szisztematikusan eltérítő járadékvadászok voltak: a pártokon keresztül az államra tapadt „vállalkozók”, tanácsadók és véleményformálók, valamint a szavazatukért fenntarthatatlan mértékű állami juttatásokat igénylő és kapó inaktív rétegek.

Az államból élők koalíciójára épülő modell csak addig működött, amíg volt mit kiárusítani.

A 2002-es kifulladást követően azonban már csak meredek eladósodással lehetett az életszínvonal-javulás illúzióját fenntartani. Amikor aztán hirtelen elzáródtak a hitelcsapok, a rendszer legfontosabb oszlopa, az MSZP gyakorlatilag feladta a kormányzást, és a 2010-es választások elsöpörték a rezsimet.

Csonka-magyar átok

A feladat azért nem sikerült egyiknek sem, mert eleve irtózatosan nehéz volt. A trianoni országvesztés ugyanis drámaian elmélyítette Magyarország eredendő gazdasági problémáját, a tőkeszegénységét.

A tőkét azok a gépek és gyárak jelentik, amelyek képesek tömegtermelésre, illetve az a pénz (komoly hazai ipar híján mindig deviza), amivel ilyen eszközöket lehetne vásárolni. Tőke nélkül nincs modern gazdaság: ez varázsolja a szegény embereket olcsó munkaerővé, de ez teremt egyre nagyobb keresletet a jól képzett szakemberek iránt is. A tőke segítségével termelődik meg az a jövedelem, amely az adóbevételeknek és ezen keresztül az állam mozgásterének alapját képezi.

A tőke talán legfontosabb tulajdonsága, hogy nem fán terem, azaz nem magától jön létre, hanem kizárólag korábbi tőke fialtatásával vagy megtakarítással lehet előállítani. A szegény országnak nyomorognia kell ahhoz, hogy egy kicsit is felhalmozhasson belőle, miközben a gazdag ország a jövedelme pusztán töredékének megtakarításával is lényegesen több új tőkét teremthet. Ha minden tőke a hazájában marad, azaz nincs nemzetközi tőkemozgás, akkor egységnyi idő alatt a szegények szinte mindig kevesebbet halmoznak fel belőle, mint a gazdagok.

Egy, a tőkeállománya jelentős részét elveszítő ország pedig nemcsak visszacsúszik pár évet, hanem tartósan alacsonyabb fejlődési pályára kerülhet. Minket pontosan ez fenyegetett 1918/1920 után. Az ország feldarabolásával gyáriparunk nagy részét elveszítettük, miközben a pénzügyi megtakarításaink lenullázódtak, sőt, a jóvátételi kötelezettség miatt gyakorlatilag negatív értékűek lettek. Ez volt a helyzet 1945-ben is, amikor a háborús pusztítás és a jóvátétel tizedelte meg a korábbi tőkeállományt. Részben ezzel kellett Kádáréknak is szembesülnie, csak a rombolást nem háború, hanem a Rákosi-rezsim vitte végbe. És természetesen az Antall-kormány is egy leamortizált tőkeállományú, végletesen eladósodott országban kezdhetett neki a rezsimépítésnek.

Ilyenkor a sok évtizedes szegénységet csak egyféleképpen lehet megúszni: a megsemmisült tőke pótlásával. Mivel a tőke nem a semmiből jön létre, olyanhoz kell fordulni, aki rendelkezik vele. A szegénysorba zuhanás (a Rákosi-rendszer modellje) egyetlen alternatívája tehát a külföldi tőke nagy mennyiségű importja volt. A Bethlen-féle stabilizáció idején az angolszászoktól, Kádár idején az oroszoktól (például a piacinál olcsóbb olaj formájában), majd az IMF-től és a nyugati pénzpiacokról, a posztkommunista rendszer alatt pedig az utóbbi kettőtől, illetve a nyugati, elsősorban német vállalatoktól jutottunk tőkéhez.

Ennek formája nagyon változatos volt: lehetett kölcsön, beruházás vagy vásárlás, jöhetett gépek, deviza vagy támogatott árú nyersanyagok formájában, kaphatta az állam, helyi bankok vagy az itteni vállalatok. Végső soron azonban valamennyi külföldön megtermelt és Magyarországra importált pénz volt, amely, hol közvetlenül, hol közvetve, a mindenkori magyar kormány mozgásterét bővítette.

A külföldi tőke azonban drága. Minél kiszámíthatatlanabb egy ország, például minél több rezsimváltást élt meg, annál drágább. Az ára – akár a kamat, akár az elvárt profit – előbb-utóbb elhagyja az országot.

Ezért nem sikerült soha

Ebből a kétségtelenül lehangoló helyzetből úgy lehet kitörni, ahogy a Monarchia Magyarországa tette. Egyrészt nagy mennyiségű külföldi tőke Magyarországra vonzásával és értékteremtő, a gazdaság egészét megtermékenyítő hasznosításával. Másrészt a külföldi tőke hazai forrásokra váltásával: de csak lassan, évtizedekre elhúzva a folyamatot (akkor harmincöt év kellett ahhoz, hogy 60 százalékról 25 százalékra csökkenjen a külföld súlya az új tőke képződéséből). A hosszú átmenetre azért van szükség, hogy a hazai tulajdonosok is megtanulják mindazt, amit a külföldiek tudnak. Továbbá, hogy legyen idejük felhalmozni annyi tőkét, ami mellett a helyiek természetes előnyei már érvényesülhetnek. Ez a modell persze csak akkor működhet, ha a magyar állam közben nem veszi el a tulajdonosok megtakarításait, működő tőke javait, vagy éppen az életüket.

Talán mondani sem kell, hogy a fenti feltételeket az elmúlt száz év magyar rezsimjei közül egyetlen egy sem teljesítette. Valamennyijükre igaz, hogy a felvett külföldi hitelek nagy részét a lakossági fogyasztás finanszírozására költötték ahelyett, hogy hosszútávon is ható termelékenységjavító beruházásokra fordították volna. És nem csak, sőt, nem elsősorban a rövidlátásuk miatt, hanem a születésüktől kezdve meglévő legitimitásproblémáik okán.

E rezsimek egész egyszerűen csak úgy maradhattak életben, ha folyamatosan pénzt szórtak az emberek közé.

Ezzel persze nyertek valamennyi időt és mozgásteret maguknak, de ezt egyik sem arra használta, hogy megpróbáljon a hosszú távú növekedést, a Nyugathoz való felzárkózást, és ezáltal a rezsim fenntarthatóságát is megalapozó pályára állni. A pályára, amelyet a magántulajdon szisztematikus védelme, a hatalommal rendelkezők hatékony korlátozása és az állam megcsapolásából szerezhető jövedelmek viszonylag alacsony szinten tartása jellemez leginkább. Ez az az egyetlen ismert ösvény, amelyen keresztül az elmúlt két évszázadban közepesen fejlett országok fejletté tudtak válni.

Az összes többi kísérlet, az ezeket levezénylő, magukat egytől-egyig nagyon különlegesnek képzelő rezsimmel együtt, beleesett a közepes jövedelem hírhedt csapdájába és a felzárkózásuk elérhetetlen cél maradt.

Ezek a feltételek csak akkor teljesülhetnek, ha a saját hatalmuk végtelen meghosszabbításában érdekelt politikai vezetőkkel szemben létrejön egy, a fenti feltételek kierőszakolására és megvédésére képes gazdasági elit. Azaz olyan tőkésekre van szükség, akik nem függnek a hazai politikától. Akik nem a politika kegyéből gazdagok. És akik akkor is fenn tudják tartani vagyoni helyzetüket, ha a politikai vezetők esetleg ellenük fordulnak. Egy réteg, amelyik puszta önérdekből ellensúlyozza a politikai hatalmat. Az ország számára kívánatos szabály- és intézményrendszer kialakulásához egy egymástól kellően független politikai és gazdasági elit folyamatos birkózására lenne szükség – anélkül, hogy az egyik tartósan maga alá gyűrné a másikat.

Ez nálunk, erős hazai tőkebázis híján, csak akkor teljesülhetett volna, ha a mindenkori rezsim tudatosan kiépítette volna saját hosszú távú ellensúlyát. Magyarul, ha az állam által helyzetbe hozott „mieink” a produktív, valódi értéket előállító hazai rétegek lettek volna.

Nem így történt. A „mieink” térfoglalását finanszírozó összegek az elmúlt száz évben soha nem a produktív tőkével és versenyképes tudással rendelkező rétegek támogatását szolgálták, hanem kiváltságaikból élő, az állam csecsén lógó csoportok megerősítését, illetve felépítését. Utóbbiak természetesen semmilyen nyomást nem helyeztek a rezsimekre annak érdekében, hogy versenyképes vállalkozások kiemelkedését lehetővé tevő szabályokat alkossanak. Ilyenek nélkül pedig még elméletileg sem lehetséges a külföldi tőke hosszú távú kiváltása, az örökös csapdahelyzetből való kievickélés.

Így viszont e rezsimek külföldi tőkétől való függése egyre csak mélyült. Majd egyszercsak a források elapadtak vagy politikailag nagyon költséges feltételekhez kezdték kötni őket. A rezsim pedig megbicsaklott: lehetetlenné vált a növekvő jólét illúziójának fenntartása. Innentől a gyenge legitimációjú rezsimek számára már csak az agónia hossza volt kérdéses.

Külföldi köldökzsinór nélkül leghosszabb ideig az egyébként legtöbb hazai tőkével rendelkező Horthy-rendszer húzta (az 1931-es államcsődtől 1944-ig). A radikális szociális fordulat („szociális forradalom”) Damoklész-kardja azonban az egész időszak alatt ott lebegett a feje felett, és csak az erősen korlátozott választójogra, továbbá rendőri intézkedések sorozatára (cenzúra, pártok betiltása, ellenzéki politikusok bebörtönzése) támaszkodva sikerült ilyen sokáig túlélnie. Kádáréknak és a posztkommunista rezsimnek viszont a csapok elzáródása után már csak 1-2 év jutott.

Veszélyes mutatvány egy tőkeszegény gazdaságban legitimációdeficites rezsimet építeni. A trükk csak külföldi tőke segítségével sikerülhet. Ez azonban évtizedeken át tartó kiszolgáltatottságot jelent: amíg jön külföldi tőke, addig létezik a rezsim.

Ettől a sorstól próbál szabadulni a NER.

Ismét ugyanabba a folyóba

Aki azt gondolja, hogy a NER nem külföldi tőkére támaszkodva próbálja növelni az általános életszínvonalat, illetve finanszírozni az aktuális „mieink” menetelését, az nem hallgatott Orbán Viktor tanácsára, miszerint azt figyeljük, amit tesz, ne azt, amit mond.

A magyar gazdaság 2010 és 2013 között összességében stagnált, azaz a tavalyi GDP-nk reálértéken gyakorlatilag akkora volt, mint a 2010-es.

Ez a teljesítmény szja-csökkentésre, folyamatos nyugdíjemelésre, energiaár-dotációra, devizahitel-végtörlesztési támogatásra vagy éppen stadionépítési programra, csak radikális állami kiadáscsökkentés vagy bevételnövelés mellett adna alapot. Kiadáscsökkentés nem volt, az adóemelés pedig ehhez nem volt elég nagymértékű, a korábban felsorolt intézkedések mégis megtörténtek. De akkor honnan szerezte a magyar állam a szükséges plusz pénzt?

A külföldiektől és külföldről. Egyrészt a külföldi vállalatokra kivetett sarcok sorozatából. A különadókkal, a végtörlesztéssel, a rezsicsökkentéssel nem csak az aktuális év megtermelt nyereségéből vett el a magyar kormány, hanem rendszerint a szóban forgó, jórészt külföldi cégek felhalmozott tőkéjéből. Azaz mindabból a pénzből, amit azok Magyarországra betettek, illetve itt megtermeltek.

Másrészt a kormány az EU-pénzek lehívására koncentrált. A magyar állam az egész régióban messze a legsikeresebb volt ebben a tekintetben. 2007 és 2012 között a GDP 21 százalékának megfelelő nettó EU-támogatást kaptunk. Továbbá csak 2013-ban a GDP 5 (!) százalékának megfelelő összeg érkezett az országba az Unióból, és 2014-ben minden bizonnyal még ennél is több fog. (A kormánynak szerencséje is volt, hisz az EU-támogatások többségét a hétéves uniós költségvetési ciklus utolsó évében, illetve azt követően, azaz 2013 és 2015 között, lehet lehívni).

Mit tudott volna megvalósítani céljaiból a NER a fenti külföldi tőkeforrások nélkül? A magyar gazdaság 2010 és 2013 között még úgyis az elmúlt két évtized legalacsonyabb beruházási szintjét produkálta, hogy a három év alatt a GDP 10 (!) százalékát meghaladó EU támogatás érkezett az országba. Hány járda-, út-, és köztér-felújítás, óvoda- és iskola modernizáció vagy egészségügyi fejlesztés történt volna Magyarországon, ha nincsenek ezek az EU-pénzek? És miből finanszírozta volna a kormány az egykulcsos adót, a devizahitel-végtörlesztést és rezsicsökkentést, ha nem lehet megcsapolni az itteni külföldi bankok, energiaszolgáltatók és telefontársaságok felhalmozott vagyonát?

Ha ezek a külföldi források nincsenek, akkor a NER gazdasági katasztrófát eredményezett volna, és a Fidesz óriási vereséget lett volna kénytelen elkönyvelni a választásokon.

Tehát a rezsim éppen olyan kiszolgáltatott, mint az elődei: a külföldi tőkéhez való hozzáférés mértéke és feltételei határozzák meg a jövőjét.

Ezért aztán a kormány minden szabadságharcos retorikája ellenére szentírásként kezelte a Brüsszel és Berlin által ráerőszakolt, egyébként valószínűleg inkább káros, mint hasznos 3 százalékos költségvetési-hiány küszöböt, drámaian megkötve ezzel saját mozgásterét is. Mindegy volt, hányszor kell költségvetést módosítani, hányszor kell a tervezési hibákat beismerni, hány új adót kell bevezetni, csak egy dolog számított: a küszöbértéket át ne lépjük. Ha ugyanis az mégis megtörtént volna, akkor a túlzott deficit eljárás következő lépéseként Brüsszel felfüggesztette volna az EU-pénzek folyósítását.

A bukás szele

Még ezek a források is csak arra voltak azonban elegendőek, hogy 2013 második- és 2014 első felében növekedjen a lakosság reáljövedelme.

A kormányzati ciklus egészére vetítve csökkenés volt, de legalább a választási kampány idején el lehetett mondani, hogy jobban élünk, mint tavaly. Hogy elindultunk felfelé. Hogy csak folytatni kell a megkezdett utat.

Ez azonban nem igaz. A Fidesz-kormány eddigi jólétnövelési eszközei hamarosan kifulladnak.

A külföldi tulajdonú közszolgáltatók és bankok esetében a megvalósult, illetve már bejelentett intézkedéseivel a kormány a lehetséges elvonási szint határait feszegeti. E társaságok felhalmozott tőkéjében nincs már több tartalék és anyavállalataik egyre kevésbé hajlandóak további friss pénzt tenni magyar leányvállalataikba. Az MKB tulajdonosa inkább kivonult, semmint hogy megfizesse a következő évek százmilliárdos veszteségeit, és nem lenne meglepő, ha a már ismert új devizahiteles intézkedések összesen legalább további ezermilliárdos (!) terhe számos más nagybankot is hasonló lépésre kényszerítene. Amennyiben pedig a „mieink” megkapják a bankrendszer egy kézzelfogható részét és az áram- és gázszolgáltatók többsége is hazai kézbe kerül, akkor nemhogy a további szivattyúzás, de a már bejáratott elvonási szint fenntartása is nehézségekbe fog ütközni.

Az EU-támogatások kapcsán időzítési nehézsége van a kormánynak. Az új uniós költségvetési ciklus (2014-2020) közepén, ugyanis hagyományosan kevesebb támogatást lehet felhasználni, mint az első két évben, amikor az előző ciklus lehívásai még tartanak, és a végén, amikor az aktuális ciklus pénzei elkezdenek ömleni. Utóbbi folyamat azért nem tud elindulni már korábban, mert a komplex, nagy fejlesztési projektek sokéves előkészítést, pályáztatást és engedélyezést igényelnek.

A kormányfő olyan komolyan veszi ezt a problémát, hogy közvetlenül magához rendelte annak kezelését. A fejlesztési ügynökség feladatait egy, a Miniszterelnökséghez rendelt szervezet vette át, központosították az állami projektekhez kapcsolódó pályázatírást, sőt, még a támogató mérnöki munkát is. Bárhogy is sikerüljön ez az átszervezés, annyit már a dél-európai példákból is tudunk, hogy 2016-17-ben drámaian kevesebb támogatás érkezik majd, mint 2013 és 2015 között.

A NER legfontosabb külföldi tőke forrásai kapcsán egyiknél az elapadás, másiknál a jelentős visszaesés veszélye fenyeget. Hamarosan nem az lesz a kérdés, hogy hogyan lehet újabb juttatásokkal csökkenteni az elégedetlenek számát, hanem hogy fenn lehet-e egyáltalán tartani az eddigi szintet. Így nagyon hamar elillanhat a jólétnövekedés rezsicsökkentésre épített illúziója.

Ez pedig a rezsim jövőjét fenyegeti.

A hagyományos kitörési pontok

A NER számára elérhető hagyományos kitörési stratégiák közül egyik sem oldja meg a rezsim nagy dilemmáját, a széleskörű jövedelememelés és a „mieink” térfoglalásának összhangba hozását.

Egyrészt állami pénzszórással, az államadósság meredek növelésével, ideig-óráig növelni lehetne a jólétérzetet (lásd Magyarország, 2002-2006), de még a jelenlegi, nagyon megengedő tőkepiaci környezetben sem lehetséges ezt a politikát tartósan űzni a forint jelentős gyengülésének, azaz a jólét általános csökkenésének veszélye nélkül. Ráadásul ez azon kevés gazdaságpolitikai stratégiák egyike, amelyet Brüsszel, az uralkodó német dogma miatt, valóban meg akarna és meg is tudna akadályozni.

Másrészt a kormány megpróbálkozhat több nyugati, elsősorban német és osztrák tőkét az országba vonzani. Ezt azonban a „mieink” helyzetbe hozásának szándéka még évekig lehetetlenné teszi, hisz utóbbiak egy részét éppen az előbbiek kárára próbálja a rezsim vagyonhoz juttatni. Ennek ellenére a NER sem szeretne lemondani az összes nyugati befektetőről, ezért aztán igyekszik éles határvonalat húzni jó és rossz multi közé. Előbbiekkel stratégiai megállapodásokat írt alá és gyakorlatilag bármilyen kérésük teljesül, amennyiben friss tőkét hoznak. De egyelőre nem nagyon teszik, mert óriási a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ki és meddig maradhat jó multi és mi miatt lesz valaki hirtelen rossz. Ráadásul a nyugati tulajdonú bankok folyamatos kormányzati vegzálása miatt a nyugati tőke beáramlásának másik fontos csatornája teljesen elzáródott.

A hagyományos megoldások közül egyedül az EU-pénzek lehívásának gyorsítása jöhetne szóba, de ahhoz is egy kisebb varázslatra lenne szükség. A kormányzat már idén áprilisban nekidurálta magát az ezt célzó szervezeti változtatásoknak. Csakhogy ez a garnitúra az összetett átszervezések lebonyolításában hagyományosan katasztrofálisan teljesít (elég csak a KLIK kialakításával kapcsolatos „szervezésre” gondolni). Az áprilisi átalakítások kapcsán Brüsszellel kialakult állóháború pedig azt mutatja, hogy ezen a területen sem úgy mennek a dolgok, mint azt a tervezőasztalnál elképzelték. A valószínű forgatókönyv az, hogy végül nem lesz csoda, és 2016-17-ben nálunk is éppen úgy bezuhan majd az EU-támogatások szintje, mint mindenhol máshol.

Sem itthon nem lesz, sem Nyugatról nem jön elég pénz arra, hogy a kormányzati ciklus második felében megnyugtató mennyiségű elégedetlent lehessen majd leszerelni.

A moszkvai segítség

A fenti probléma által szorongatott kormányfő már évek óta személyes feladatának tekinti, hogy a Nyugaton kívülről szerezzen tőkét az országba. A kínai, szaúdi, azeri, katari, kazah és ki tudja még milyen „nyitások” azonban semmilyen összgazdasági szinten érzékelhető eredményt nem értek el. És nem is fognak. Ezen országok számára ugyanis sem kiugró megtérülést, sem különös stratégiai értéket nem tudunk nyújtani.

Ebben a szorult helyzetben fordult tavaly Orbán Viktor Vlagyimir Putyinhoz és írta alá a legalább 10 milliárd euróról szóló, titkos paksi megállapodást. Oroszország számára ugyanis, ha kiugró megtérülést nem is, de stratégiai előnyt tudunk produkálni – ehhez azonban el kell adnunk a lelkünket. Moszkvának Magyarország nem önmagáért, hanem mint az Európai Unió és a NATO tagja érdekes. Ha ezekben az intézményekben előmozdítjuk az orosz érdekek érvényesülését, az valóban sokat érhet a Nyugatra megrögzött gyanakvással tekintő keleti birodalomnak.

Első ránézésre meglepően keveset kapunk cserében. Ez a 10 milliárd euró ugyanis jórészt nem a magyar GDP-t fogja javítani, hisz még a magyar fél is csak 40 százalékos hazai hasznosulásban reménykedik. Azaz évi 120 milliárd forintnyi külföldi tőkéért (a magyar GDP nagyságrendileg 30.000 milliárd forint, az EU támogatásokból egy jó évben lehívható összeg pedig 1500-2000 milliárd forint) vállaltuk mindazt, amit az oroszoknak adnunk kell majd.

Persze lehet, hogy másról is szó lesz. Jövőre például megújításra kerül a hosszú távú orosz-magyar gázszerződés. Szélsőséges esetben, ha például a NER olyan alacsony árat kapna, mint annak idején a bukás előtt álló Janukovics-rezsim, akkor az évi 50-75 milliárd forintnyi megtakarítást jelentene. Ezzel pedig, ha széleskörű jövedelememelés nem is, de néhány újabb rezsicsökkentési kör minden bizonnyal biztosítható lenne.

Moszkva tehát dobott egy mentőövet a NER-nek, és dobhat még egy másikat is. Bár ezek mérete eltörpül az uniós támogatások szintje mellett, utóbbiakat kiegészítve néhány extraévet biztosíthat a rezsimnek. Különösen azért, mert a moszkvai pénzek egy jelentős része teljesen szabad felhasználású, azaz arra fordítható, ami éppen politikailag szükséges. Ahhoz azonban még a maximális összeg is édes kevés, hogy megoldja a rezsim alapvető dilemmáját.

A NER közelgő bukása

A NER egy rövid- és egy hosszú távú egzisztenciális fenyegetéssel szembesül. Az előbbit szerencsével akár túl is élheti, az utóbbi azonban megoldhatatlannak tűnik.

A rövidtávú fenyegetés az, hogy az elkövetkező négy évben, de különösen a ciklus második felében, a NER esetleg nem tud elég pénzt Magyarországra szivattyúzni, illetve csábítani ahhoz, hogy kitermelje a hatalomban maradáshoz szükséges életszínvonal-emelkedés fedezetét.

Ez azért lesz különösen nehéz, mert a már biztosítottnak tűnő források fenntartásához is kötéltáncra lehet szükség. A rezsimnek ugyanis egyszerre három finanszírozóhoz, az EU-hoz, Moszkvához és a nyugati pénzpiacokhoz (az államkötvényeink okán) kell majd alkalmazkodnia úgy, hogy bármelyik feldöntheti az egész építményt.

A legfontosabb igazodási pont továbbra is az lesz, hogy betartsuk az EU deficitkorlátját, illetve hogy mindent megtegyünk, hogy Brüsszel ne gördítsen akadályt a támogatások gyorsított folyósítása elé. Ez a feladat nagyon nehéznek ígérkezik, mert az elmúlt négy év retorikája igen sok ellenséget szerzett a NER-nek a Bizottságban csakúgy, mint a legfontosabb európai fővárosban, Berlinben. Minderre még rátesz egy lapáttal, hogy Orbán Viktor hihetetlen külpolitikai baklövést elkövetve, mindjárt a ciklus elején ellenséget csinált az EU Bizottságának elnökéből. Ma nehéz elképzelni, hogy Brüsszel partner lenne a rezsim aládúcolásában, és sokkal valószínűbb, hogy lassítják majd a folyósításokat.

Miközben sürgetjük majd Brüsszelt, érkezni fognak a kérések Moszkvából. Hogy pontosan milyenek, azt legfeljebb sejthetjük, de a jelenlegi nyugati-orosz viszonyban kódolva van, hogy a NER-nek folyamatosan tojáshéjon kell táncolnia. Ha pedig a helyzet nagyon kiéleződne, mondjuk valóban súlyos Oroszország elleni uniós szankciók okán, akkor Budapest arra kényszerülhet, hogy tetszik, nem tetszik, de lemond az orosz pénzek egy részéről vagy egészéről. Ha a rezsim elesik évi 50-100 milliárd forintnyi, vagy esetleg még több külföldi tőkétől, akkor 2018-ra reménytelen helyzetből fog ráfordulni.

Ha pedig az elkövetkező években esetleg jelentősebb felfordulás lesz a nemzetközi pénzpiacokon, akkor a forint valószínű meredek gyengülése pillanatok alatt alááshatja a rezsim választóknak tett implicit ígéretét. Ilyen globális pénzpiaci turbulenciát indukálhat például a reméltnél jelentősebb kínai lassulás, az amerikai kamatvárakozások hirtelen változása vagy a nagy japán gazdaságélénkítési kísérlet látványos kudarca. Egytől-egyig olyan események, amelyekre semmilyen befolyásunk nincs.

A három elvárásrendszer (az EU-é, az oroszoké, a pénzpiacoké) viszonya könnyen összekuszálódhat, és akár feloldhatatlan ellentétbe is kerülhetnek egymással. Bizony szerencse kell ahhoz, hogy a következő években ne váljanak kezelhetetlenné a rezsim függelmi viszonyai, vagy akár csak egy is közülük. De még ebben az esetben is érződik majd a külföldi tőke hiánya, és 2016-17-ben nagyon sok elégedetlen ember lesz az országban. Hogy mindebből lesz-e földindulás a 2018-as választásokon, az persze az ellenzék állapotán is múlik. Rövidtávon ez az utóbbi tény jelenti a NER elsőszámú reményét.

A hosszú távú fenyegetés azonban már független az ellenzéktől. A rezsim jövőjét ugyanis a saját szabályai lehetetlenítik el azzal, hogy nemhogy nem segítik, hanem kifejezetten akadályozzák a fejlett országgá válás alapvető előfeltételeinek teljesülését.

Az országba érkező külföldi tőke ugyanis elsősorban nem értékteremtő, a gazdaság előrelépését segítő beruházásokra megy. Ehelyett vagy az életszínvonal azonnali javítására (például rezsicsökkentés, nyugdíjemelés, végtörlesztés, egykulcsos adó) vagy az államból élő „mieink” helyzetbe hozására (például bank- és közszolgáltató-vásárlások, illetve azok az államilag finanszírozott vagy pályáztatott építkezések, amelyeknek kézzelfogható fejlesztési haszna bizonyosan nincs: a stadionoktól kezdve, a díszburkolat-tengereken át, az állami épületek felújításáig) költik. Közben hasonló hatalmi megfontolásokból egyre-másra születnek azok a szabályok, amelyek aláássák a magántulajdon védelmét, és maximalizálják az állam megcsapolásának jogi védettségét.

Ilyen stratégiával még soha egyetlen országnak sem sikerült fejletté válnia, viszont megszámlálhatatlanul sok olyan volt, amelyik éppen ezt próbálta és tartós leszakadás lett belőle.

A NER azon a rossz úton jár, amelyet elődei az elmúlt száz évben kitapostak előtte. Alig néhány évvel a rezsim zászlóbontása után csak évi sokmilliárd eurós külföldi tőkebeáramlással tartható fenn a választók számára elfogadható jóléti illúzió. A hangos függetlenségi retorika pusztán gyenge fügefalevél annak leplezésére, hogy a NER és vele együtt egész Magyarország a totális gazdasági függés állapotába lavírozta magát, és onnan még csak esélye sincs kitörni. Ebben a stádiumban a rezsim már nem is nézi, hogy kitől érkezik a pénz, és hogy mibe kerül majd hosszú távon, csak az számít neki, hogy jöjjön, de gyorsan.

Mert amikor egyszer csak elapad majd a külföldi tőke beáramlása, akkor menthetetlenül vége lesz a rezsimnek. Amint elveszik a jövedelemnövekedésbe vetett általános hit, összeomlik a NER is.


Egy kegyenc bukása

Pontosabban inkább annak anatómiája. Ezt írta le ugyanis Dr. Nagy Zoltán médiakutató (büszkén mondhatom: személyes ismerősöm!) a Népszava mai számában megjelent jegyzetében Illés Zoltánról, a közpénzellátotti körből kipottyant fidesznyikről. Esetének tanulsága: abból is lehet baj, ha valaki túlteljesíti a talp- és seggnyalási penzumot. … Hehehe!

Lojalitás vagy kilövés?

“Nagyon nagyra értékelem a politikai lojalitást, de attól, hogy valaki lojális, még nem következik, hogy buta is legyen, vagy ne értsen a dolgokhoz… A köz ügyeit azok tudják intézni, akik értenek hozzá”. Kitől származnak ezek a gondolatok? Nem, nem valamelyik ellenzéki politikustól! A “fogalmazó” neve: Illés Zoltán. Az előző Orbán kabinet környezetvédelmi államtitkára nyilatkozta ezt egy hónappal azután, hogy kiderült: a vegyész-biológus “aktivista” – aki a szervilizmus minden tünetét magán viselte évtizedeken át -, nem kap szerepet a Nagy Vezér harmadik kormányában. Sőt, egyáltalán, sehol és semmiben! Van ilyen, mindig is volt!

Pedig ő volt az, aki “nemtelenül” (sic!) kioktatta nőpolitikus parlamenti képviselőtársát, Szél Bernadettet, az LMP országgyűlési képviselőjét midőn a zöldpárttal szembeszegült, és azt találta mondani a parlamentben: “attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy ön okos is”. Aztán nyomatékul hozzátette: “visszautasítom azt a sok butaságot és baromságot, amit ön mondott”. Mondandóját Illés Zoltán így zárta: “a miniszterelnök úr nevét pedig ne vegye a szájára!” (sic!) A képviselőasszony (egy zöldpárti politikushoz méltóan) pedig “csak” arról érdeklődött: mi várható a verespataki és a nagybányai bányák újbóli megnyitása után?

Ezzel a “Fidesz-pincsi” államtitkár (ma: “nevem senki”), a leköszönő félben levő országgyűlést megnyugtatta. Igaz, a Kövér László által “vezérelt” és a zöldpártot “fiskálisan” és “mentálisan” többször megbüntető törvényhozásnak Illés Zoltán még elmondta: “Orbán Viktor annyit tett a cianid-szennyezés kapcsán, le a kalappal előtte, ott voltam, amiket ő megtett”! (Ez a riposzt még kormányzati körökben is visszatetszést keltett, túlzónak tűnt.) A szóváltás után még a T. Ház aktuális levezető alelnöke Lezsák Sándor is helyre utasította a kormánypárti államtitkárt. Majd a “másik” oldallal abszolút nem szimpatizáló, egyenesen “ellenzékgyűlölő” Kocsis Máté is megkövette a nagyobbik kormánypárti frakció nevében Szél Bernadettet Illés Zoltán keresetlen szavaiért. Lehet, ezek az urak már akkor tudtak valamit Illés Zoltán jövőjéről, kilövési engedélyéről? Így beáldoz(hat)ták a derék környezetvédelmi frontharcost.

Illés Zoltán nem az egyetlen olyan Fideszes politikus, akinek “ha kiesik a csecs a szájából”, nem tud magával mit kezdeni, esetleg – jobb híján – 180 fokos fordulatot vesz! (Csak nehogy a jelenlegi ellenzék soraiba álljon, és ne adj’ isten befogadják, mert erre is volt már példa.) Az “ádáz” zöldharcosról most lehullott az álarc, miután “elengedték a kezét”! Pedig már az első Orbán kormány idején a parlament környezetvédelmi bizottságának elnöke volt. Sőt, volt a jelenlegi kormánypárt harcos alelnöke, parlamenti frakcióvezető-helyettese is, az országos választmány oszlopos tagja, a Fidesz egyéni és előkelőhelyes listás országgyűlési képviselője.

Az “ősfideszes” politikusnál azonban most úgy tűnik, betelt a pohár! Az életének felét szeretett pártjára áldozó “közmunkás” nehezen viseli a sarzsiatlanságot! (Pedig érezhette volna: csak egy “szürke egér”, akit, az általa preferált hatalom piedesztálra emel(t). (Hogy’ nem vette észre, vagy tudatosan tűrt?) Egyelőre megalkuvóan a csendben maradás látszatát igyekszik kelteni, de aki a hatalomhoz szokott? Nincs sajtónyilvánosság, nincs közszereplés! Csakúgy, mint ahogyan: a párthűség sem teremtett még zöldgazdálkodást! Ki is írták a “menetrendből”, rövidre zárva, magyarázat nélkül. Illés Zoltán talán még nem szokott hozzá: hiába a szavak szintjén hirdetett cselekvési program, ha abból semmi nem valósul meg!

A külföldi és a hazai sajtó munkatársaival szóba nem álló miniszterelnök mondta: “ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem arra, amit teszek”. (Tudjuk: folytatja.) Ezzel szemben mit állított Rodolfó, a bűvész? “Figyeljék a kezemet, mert csalok!” Csakhogy Rodolfó igazi (!) csaló volt. Ő mindig “igazat” mondott. Ezzel szemben Orbán “janicsárjai” időnként a damaszkuszi útra tévednek, és “visszabeszélnek”! (Micsoda keresztény-konzervatív gondolkodás ez?!) Ugye nem szeretnénk, hogy politikusaink hazudozó embereknek bélyegeztessenek Isten és a nemzet által? A recept roppant egyszerű: azt kell mondani és cselekedni, amit tegnap és ma is tettél, sőt holnap sem csinálod másképpen. Sem szóban, sem tettben!

Vagy mégis csak lehetséges, netán igaz, hogy a kétharmados (fülke)forradalom valóban felfalja saját kölykeit is? Mert példa azért egyre sűrűbben akad rá. Illés Zoltán is, aki csak egy a sok közül, aki elhitte: az övéi árnyékában “megváltja a világot”. Lesz még itt, Paks-2, vörös és -galvániszap, folyók áradása, pollenszórás és más környezeti -és természetvédelmi kihívás. De mindig lesz, mindig akad majd “legény a gáton” is, aki nem habozik megválaszolni a kérdést: a politika vagy a víz az úr? És biztosak lehetünk, hogy az előbbit fogják választani.

Dr. Nagy Zoltán PhD, médiakutató