PAKSaméta

Jávor Benedek, a Párbeszéd Magyarországért EP-képviselője tegnap három dokumentumot tett közzé blogján. Ezekből kiderül, hogy Paks-II tavaly májusi megvalósíthatósági tanulmánya részben elavult, részben légből kapott adatokon alapul, soha a büdös életben meg nem térül, üzembe helyezése súlyosan veszélyezteti a Duna élővilágát, illetve lehetetlenné teszi önmaga, és a már meglévő négy blokk (Paks-I) gazdaságos üzemeltetését. Ámde a szendamondja megszerzett egy olyan titkos, belső iratot, mely arról tanúskodik: Paks-II megépítése igenis az ország érdeke! … Feltéve, ha alkalmazzuk a szokásos “maffiaegyenletet”, miszerint “Ország“=”Orbán“.

Főméltóságú Miniszterelnök Úr, Szeretett Vezetőm, Jóságos Keresztapa!

Feltételezhetően a Te tudtoddal és beleegyezéseddel consiglierid, Don János a minap azzal a feladattal bízott meg, hogy tekintsem át az Általad Putyinnal még az elmúlt hónapban (2014. január) megkötött Szerződés gazdaságossági számításait abból a szempontból, hogy ez mennyire szolgálja a MI érdekeinket.

Kötelezettségemnek híven eleget tettem. Átnéztem a szerződést, ennek alapján elvégeztem a kalkulációkat, s utóbbiak során természetesen nem(!) a néphülyítésre kitalált, alaposan elmebeteg matolcsysta módszereket alkalmaztam.

Mindezek alapján azt kell mondanom, hogy ez a Ravasz Ruszki bizony alaposan átvert bennünket! A kontraktus ugyan egy összességében és jelenlegi árakon kalkulálva 3.875 milliárdos beruházásról szól, amelyből az előzetes vélekedések szerint MI körülbelül 20 százalékot, azaz mintegy 800 milliárd forintot vághatunk zsebre.

Ámde a helyzet az, hogy a keret 80 százaléka, az a bizonyos 10 milliárd eurós orosz kölcsön számunkra egyszerűen hozzáférhetetlen. Ezt a mai árakon számolva 3.100 milliárdot az utolsó vasig a ruszkik fogják ellopni, lévén a Szerződés arról szól: Putyin kölcsönt ad a saját cégének, amit meg nekünk (illetve pontosabban fogalmazva: a Zembereknek) kell kamatostul visszafizetnünk.

Ebből egyenesen következik, hogy a jelen helyzet szerint MI (és természetesen főként Te) a magyar “önrész” mintegy 775 milliárdjával “gazdálkodhatunk”, amiből pedig 100, legfeljebb 150 milliárdot téríthetünk el a saját (és természetesen a Te) bankszámlánkra. Ez pedig, tekintettel a beruházás tíz esztendei futamidejére, bizony elég “karcsú”, hiszen az éves bevétel legfeljebb 15 milliárdra taksálható.

Természetesen ez sem kis összeg, de ha azt nézem, hogy a MET Zrt. 150 milliárdos gázimport-bulijából összesen 75 milliárdot kaszáltunk (a pénz másik fele Hernádihoz, illetve Csányihoz került – javaslom, hogy a jövőben csökkenjenek az ilyen részesedések!), akkor az éves profit 25 milliárd volt.

Mielőtt azonban jogos haragod okán parancsot adnál a paksi üzlet kiagyalóinak megérdemelt likvidálására, szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy a Szerződés korántsem annyira előnytelen az ország számára, mint az az első olvasatra látszik! Ez ugyanis számos, további lehetőségeket rejt magában, amikből jelentősen növelhetjük a Család bevételeit.

A Megállapodás ugyanis kizárólag az úgynevezett “kerítésen belüli” beruházásra vonatkozik. Azaz csakis azon gépekre, berendezésekre és épületekre, melyek a két új reaktorblokkot és annak közvetlen kiszolgáló egységeit jelentik. Egyetlen szó sincs azonban a kiegészítő, tehát a “kerítésen kívüli” létesítményekről! Ezek szerint tehát mindezek megvalósítása a MI feladatunk, azokat a saját belátásunk szerint oszthatjuk ki a Család cégei között!

Konzultálva néhány megbízható szakértőnkkel arra jutottam, hogy ezen létesítmények bekerülési ára mintegy 2.000 milliárd forintra tehető. Ha ezek esetében még a megszokottnál is szerényebb “közbeszerzéssel” élünk (azaz mindössze 100%-os túlárazással számolunk), további 2.000 milliárd forintot kereshetünk az egészen, azaz az éves profitunk a teljes futamidő alatt 210-215 milliárd forint is lehet! Ez pedig már Számodra is jelentős összeg, így a megvalósítást mindenképpen javaslom.

Ugyanakkor felmerülhet két probléma is. Az egyik a finanszírozhatóságé, a másik pedig a kommunikálhatóságé. Az tehát, hogy honnan teremtjük elő azt a további 4.000 milliárdot, illetve miként cumiztatjuk be a Zemberekkel a túlköltést. Ezek ugyan roppant fontos szempontok, de én, a Te hűséges szolgád gondoskodtam róla, hogy ilyesmivel ne kelljen foglalkoznod.

Legelébb is konzultáltam Don Mihállyal, aki megnyugtatott: egy évtized alatt esztendőnként 400 milliárdnyi plusszkiadás költségvetési beállítása nem jelent problémát, különös tekintettel az ország érdekeire. Misu szerint simán be lehet vezetni néhány pluszadót anélkül is, hogy azt bárki észre venné. A finanszírozás tehát megoldott!

Ezt követően felkerestem Don Árpádot azt firtatván tőle, hogy a Paks-II emígyen bő duplájára emelkedő költségét miként lehet majd úgy “lekommunikálni” úgy, hogy abból még mi jöjjünk ki nyertesen, azaz mint olyanok, akik a lehető legfelelősebben bánnak a közpénzekkel. Ő ugyancsak megnyugtatott kijelentvén: a túlköltést majd az Európai Unió életszerűtlen és bürokratikus előírásaira fogjuk, később pedig Nemzeti Konzultációt kezdeményezünk arról, hogy az ilyesmik is nemzetállami hatáskörökbe kerüljenek (utóbbin további egymilliárdot kereshetünk!).

Főméltóságú Miniszterelnök Úr, Szeretett Vezérem, Jóságos Keresztapa!

Mint láthatod, a Paks-II. problematikáját alaposan felderítettem. Rátaláltam a Család érdekeit és jövedelmeit legjobban szolgáló megoldásokra, gondoskodtam a megfelelő finanszírozásról és a kommunikációról is.

Ugyanakkor szeretném megjegyezni, hogy van itt még egy kockázati tényező!

Az nevezetesen, hogy egy ekkora kaliberű pénzszerzést nagyon nehéz olyanokkal precízen menedzseltetni, mint Don Gyurcy, avagy Misu, illetve Árpi. Nem is beszélve a többiekről! Olyanokról, mint például Don Tónió, avagy Don Péter, akik még arra sem voltak képesek, hogy (ellentétben Veled!) véka alá rejtsék a vagyonosodásaikat.

Megfontolásra javasolnám ezért, hogy az Üzlet lebonyolításába, mint “ügyvezetőt”, vond be Don Lajost is! Tudom, hogy mostanában feszült a viszonyotok, de egy ekkora méretű közbe’szerzés véleményem szerint feltétlenül igényli az ő szervezői képességeit, az ebben szerzett több, mint két évtizedes gyakorlatát!

Maradok tiszteletteljes Híved és hűséges Keresztfiad:

Dr. Lenyúl Béla Bódog, elnök-vezérigazgató,

O.V. Tanácsadó Zrt.

Budapest, 2014. február 15.

*

Miniszterelnöki széljegyzet:

János!

A fentiek alapján az alábbi utasításokat adom:

  1. Misu azonnal gondoskodjon a finanszírozás forrásairól!
  2. Árpi kezdje kidolgozni a kommunikációs paneleket, illetve megfogalmazni a konzultációs kérdőívet!
  3. Sándor azonnal gondoskodjon arról, hogy Lenyúl Bélát, mint lajosista elhajlót, egyszer és mindenkorra eltávolítsák a Párt és a Kormány közeléből!

Budapest, 2014. február 16.

*

Újsághír:

Tegnap este halálos közúti balesetet szenvedett Dr. Lenyúl Béla Bódog, az O.V.T. Zrt. elnök-vezérigazgatója. Miközben az autója tetőcsomagtartójáról leesett laptopja után az úttesten kivilágítatlanul visszagyalogolt, a vele szemben Velorexével szabályosan közlekedő, 113 esztendős Neker Esd, magyar-tonga kettős állampolgár halálra gázolta őt. Az ügyben a rendőrség a halált okozó közúti balesetben ismeretlen tettes ellen indított eljárását mintegy 10 perc múlva megszüntette!

Budapest, 2014. február 17.

*

Aki ezt az egészet nem hiszi, hát járjon utána!

… és ezt …

szendamondja!

A NAP legújabb híreit Tuaregtől lásd itt!

Rendőrvicc

Nem, most nem egy a rend derék őrein élcelődő anekdota következik. Ezt a “viccet” személyesen egy rendőr, sőt, főtanácsos találta ki, s öntötte azt hivatalos irat formájába. “Kreatív jogértelmezésének” hamarost követője is akadt.

Bucsek Gábor rendőrségi főtanácsos bizonyára kitűnő munkaerő. Fizetését a Köztől többek között azért kapja, hogy elbírálja: az adott helyszínen és időpontban meg lehet-e tartani egy demonstrációt. Természetesen mindezt úgy, hogy csakis és kizárólag a Gyülekezési törvény előírásait veszi figyelembe, amelyek kimondják: tüntetni bármi ellen (vagy -ért) alapjog, amely csak abban az esetben korlátozható, ha az sérti mások hasonló alapjogainak gyakorlását. Ha ez a helyzet nem áll fenn, a rendőrség egyetlen dolga, hogy tudomásul veszi a bejelentést.

A derék főtanácsos asztalára a minap egy ilyen dokumentum került. Ebben az állt, hogy a Büki Zoltán vezette “Demokratikus Magyarországért Civil Társaság” március 23.-án, hétfőn, este 7 órától, mintegy tucatnyi résztvevővel tüntetést kíván tartani a budapesti XII. kerületben (azon belül is a Cinege utcában!), így tiltakozván többek között “a demokrácia leépítése” ellen.

Büki és Társasága nemrégiben feltűnt “szereplője” a hazai “demonstrációs iparnak”. Róluk akkor hallhattunk először, amikor (egyébként nagyon helyesen!) blokádot szerveztek az útdíjfizetési kötelezettség kiterjesztése ellen. Később, pontosan egy héttel ezelőtt a Lánchidat “zárták el” tizenhat autóval, kifejezvén ezzel azon akaratukat, hogy az országban álljon vissza az alkotmányos rend, az Alkotmánybíróság váljon ismét függetlenné, azaz abból hívják vissza a pártkatonákat (egyetértek!). Legutóbb éppen tegnap tartottak egy “flashmob”-ot a “vasárnapi zárva tartás” ellen, tizenegy gépkocsival “eltorlaszolva” a Szabadság hidat alig egy órán át (igazuk volt!).

Ezért osztán rögvest meg is kapták a magukét. A “kivert biztosítékú” Maffiapárt dühös közleményt adott ki. Ebben kijelentik, hogy újra “baloldali provokátorok” forgatják fel Budapest életét, “tízezrek estéjét megkeserítve” semmi más nem számít nekik, csak hogy “balhézzanak“. De az elmúlt években tapasztalt “sorozatos törvénytelen és erőszakos” akciókból/provokációkból már “sokaknak elegük van“, lévén “senkinek nincs joga ahhoz, hogy mások mindennapjait elrontva próbálja elmondani politikai véleményét“.

De térjünk csak vissza a Főtanácsoshoz! Miután elolvasta a Társaság bejelentését elébb csak vállat vont. Demonstrálni a demokrácia leépítése ellen? Marhaság ugyan, de Magyarországon minden futóbolondnak joga van tüntetnie azért, amiért csak akar. Osztán egy kicsit jobban ránézett az iratra, s akkor döbbenten állapította meg, hogy a tervezett megmozdulás a “Miniszterelnök Úrrezidenciája szerény hajléka előtt lenne! De hiszen az egész környék lakóövezet! Tehát egy olyan közterület, amelynek “nincs emblematikus kommunikatív funkciója“, ahol nem található a “közélet szempontjából releváns közintézmény“. Annál több lakóház, amelynek kertjeibe, az ablakokon keresztül pedig a lakásokba az ott hemzsegő (mintegy 20-25 főnyi) résztvevők “elkerülhetetlenül rálátást, illetve belátást kapnak“. Ez pedig “köztudomásúan azzal jár együtt, hogy a ház lakói nem élvezhetik otthoni pihenésüket“, amiből meg egyenesen következik, hogy “az érintett személyek családi és magánélethez fűződő joga aránytalan korlátozást szenvedne a gyülekezési jog bejelentés szerinti gyakorlásával szemben“, lévén “a rendezvénytartás miatt a házak tulajdonosai, birtokosai akadályozva lesznek az ingatlanaik szabad birtoklásában“.

Nem is beszélve az “egyéb” alapjogok tűrhetetlen sérüléséről! Arról például, hogy a Cinege utcai arisztokratáknak majd “nem áll módjukban kitérni a rendezvényen elhangzó közlések elől“. Márpedig az mégis csak megengedhetetlen, hogy a Maffiapárt Kedvezményezettjei, akik a NER Napja alatt sütkéreznek, s tapasztalják már esztendők óta, hogy “Magyarország jobban teljesít“, ezzel ellentétes véleményekkel szembesüljenek, ráadásul közvetlenül! Ebből még kognitív disszonancia lehet! Abból meg szorongásos depresszió: “Hát ezek tényleg nem értik, hogy csakis az ő érdekükben luxusolunk mink itt, a Miniszterelnök Úr (tő)szomszédságában?!“.

És mi van a gyerekekkel?! Az egészséges testi és szellemi fejlődésükhöz való jogukkal? Hiszen a demonstráció helyszínéhez közel van egy iskola is! Ahol meg este hatig szakköri foglalkozásokat tartanak. Az ezekről haza tartó diákok pedig “arra kényszerülhetnek, hogy a rendezvénnyel érintett területen keresztül közelítsék meg otthonukat“, s ennek során a tüntetők részéről olyan véleménnyel is szembesülhetnek, amely “alkalmas lehet arra, hogy a gyerekekben félelmet, szorongást keltsen“.

Sajnálom! – csóválta meg a fejét a Főtanácsos. “Ilyen körülmények között a rendezvényt nem engedélyezhetem.“. Majd vérző szívvel bár, de írásba foglalta véleményét, s az elutasító határozatot megküldte a Társaságnak. Azzal a kitétellel, hogy ez ellen “fellebbezésnek helye van“.

Nem kétséges, hogy ha ez a “Rendőrvicc” egy tisztességes, tehát szakmájához értő, hivatásához és esküjéhez hű bíró elé kerül, akkor e “kreatív jogértelmezés” olvasatán elébb a hasát fogja a nevetéstől, majd az egészet úgy vágja ki az ablakon, mint macskát a “dolgát” végezni. Ámde mi van akkor, hogy ha az “ügy” Dr. Dudás Dóra Virág elé kerül? A Fővárosi Törvényszék bírája ugyanis legalább akkora tehetséggel rendelkezik a “kreatív jogértelmezés” terén, mint Bucsek Gábor rendőr-főtanácsos.

Mint ismeretes, a budapesti Kossuth téren immáron nyolcadik hónapja tartja sátoros demonstrációját az Ország Gyűlése Mozgalom. Céljuk a demokrácia, a köztársaság, az alkotmányosság helyreállítása. Ezért én őket a magam szerény eszközeivel az első pillanattól fogva támogatom azzal, hogy minden posztom végére odarakom a “Tuareg” blogjára mutató linket. Ezen időszak alatt soha senkinek a jogait nem korlátozták (csupán éltek a sajátjukkal – már amikor hagyták nekik), káoszt, felfordulást, szemetet, rendetlenséget nem csináltak. (Kivéve március 15.-én a Múzeumkertben, ahol pont azt tették, amit a többi “ellenzékinek” köllött volna!)

Állandósult jelenlétük azonban és mostanában kezdte “csípni” a korrupció és az “urizálás” okán egyre gyengébb lábakon álló Maffiahatalom “szemét. A közeli ingatlan Tulajdonosa/Házmestere meg is üzente nekik már, hogy elege van belőlük, lévén egyrészt akadályozzák őt a tulajdonának “szabad birtoklásában”, az oda betérő “lakók” (no meg A Lakó!) egy részének pedig “nem áll módjukban kitérni” a demonstráció által képviselt vélemény elől. Nem is beszélve arról, hogy az egész “csúnya”, sőt, egyenesen méltatlan a megújult és “megszépült”(?!) Kossuth térhez is.

Némi tökölődés és pár “harmatos” próbálkozás után a BRFK végre a sarkára állt. Teljesítvén a házmesteri parancsot egy olyan határozatot hozott, miszerint idén május elsejétől a Mozgalom nem folytathatja demonstrációját (indokokat lásd fentebb!). Az OGYM természetesen fellebbezett, s mivel már többször járt sikerrel a bíróságon, most sem volt hiú a remény az újabb győzelemre. Ámde az “ügy” most már egy “megfelelő” bíró elé került!

Dr. Dudás Dóra Virág bírónő ugyan nem állította, hogy az OGYM demonstrációja eleddig bárkit is korlátozott volna a mozgás- és a vélemény-nyilvánítás szabadságában, de úgy vélte, hogy ez esetleg és a jövendőben előfordulhat! Ezért osztán, mint hithű “narancsnyik”, helyben hagyta a BRFK betiltó határozatát. Indoklásában pedig (nevetséges módon) még azt is megemlítette, hogy az OGYM legutóbbi TEK-es “kényszerköltöztetése” során a pretoriánus gárda olyan, a (Maffiaállam által kősivataggá tett) Kossuth tér “világörökségi” státusához “méltatlan” dolgokat is talált a sátrakban, mint például játékkártya, vagy teamécses. (Irgalom Atyja, ne hagyj el!)

Ami ebből az egészből teljesen világos (sőt, vakító!), hogy a nertársak egyszerűen be vannak szarva, a “kormányzásuk” eddigi öt esztendeje során összehordott trágyahalom pedig a nyakukba dőlt (például ezzel!). Akkora már bennük a kognitív disszonancia, hogy azt csakis az ellenkező véleményektől, azaz a Valóságtól való teljes, “jogi úton megvalósított” elzárkózással tudják feloldani. Ebből pedig következik, hogy beérett az “elmebomlás virága“. Tehát hatalmukat, immáron nem képesek megőrizni a modern diktatúra kifinomult eszközeivel (ezt érdemes elolvasni!). Azaz áttérnek a “hagyományos módszerekre“, tehát az egyre nyíltabb erőszak alkalmazására.

Newton törvénye szerint az “akció” mindig hasonló mértékű “reakciót” vált ki. Tehát: “Sic transit gloria Orbanmundi“!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Feudalizmus és “Tanult tehetetlenség”

Vajon mit is csinál egy magamfajta blogger Karácsonykor? “Természetesen” előkattintja azokat az írásokat, melyek elolvasására az elmúlt napokban nem volt ideje. Így akadtam rá két olyan cikkre is, melyek a “Galamus“-on jelentek meg. No meg két olyan történetre is, melyeknek talán van némi közük az előbbiekhez.

Vajon miért került az ország nagyon távolra attól a Lehetőségtől, melyet még a Rendszerváltás idején kapott meg (történelmében legelőször?) azzal, hogy Nyugat-Európa legfejlettebb államai a legteljesebb, megértő jóindulatukkal nem csak politikailag de anyagilag is felkarolták? Vajon miért jutottunk el alig két tucat esztendő alatt odáig, hogy ma egy olyan kormány regnálhat (április óta ismét!), mely pont ezeket az államokat, ezen országok közösségét (EU) nevezheti ki a “nemzeti függetlenség” legfőbb ellenségeivé, megrontva velük a korábbi jó viszonyt, s mindezt (a legalizált csalások ellenére is) jelentős szavazói támogatással? Vajon miért nincs meg a Társadalomban a “Demokrácia”, avagy ha tetszik “A Részvétel” élménye, vajon miért engedtük szabadjára “politikusainkat”, hogy azok a nyakunkra ülhessenek?

Schein Gábor erre, egy még december 10.-én történt, Friderikusz Sándorral való stúdióbeszélgetésén (leiratát lásd az előző bekezdés elején adott link alatt!) azt a magyarázatot adta, hogy az okok részben a Politika, az Állam feudális (tehát vertikális) felépülésében, részben pedig a “Köznép” úgynevezett “Tanult tehetetlenségében” keresendőek.

Az író, költő, műfordító és esszéista szerint az előbbi abban nyilvánul meg, hogy a Rendszerváltás kezdetén a döntéshozói joghoz jutottak hatalmas (állami) vagyon újraelosztására kaptak lehetőséget. Mivel nem volt “demokratikus előképzettségük”, igyekeztek maguknak kisajátítani az erre való rálátást (no meg az ebből származó “demokratikus jutalékot” is – szendam), amiből meg egyenesen következett, hogy nem különösebben támogatták/ösztönözték a részvételi demokrácia horizontálisan, tehát elsősorban az önkormányzatokra alapuló (nyugat-európai, jellemzően német-típusú) kiépülését. Helyette a felülről szerveződő és így automatikusan feudális viszonyokat megteremtő (de “papíron” demokratikus) intézményrendszert hozták létre.

Közbevetve:

Schein szerint igenis tanítani köllött volna a demokráciát és nem csak hagyni, hogy a kiépített intézményrendszer majd “magától megtöltődik”. Szerény véleményem szerint már az 1991-es tanévtől be köllött vóna vezetni minden alap- és középfokú tanintézményben az “Állampolgári Jogok Alapismerete” nevű tantárgyat mondjuk heti egy óraszámmal. Ebben pedig újra és újra belesulykolni a Kölkökbe, hogy az Állam csakis Ők és senki mások! Az ilyen-olyan politikusok (élükön az aktuális miniszterelnökkel) pedig csupán az ők fizetett alkalmazottjaik. Ha ez még akkor megtörténik, ma talán nem lenne sem Orbanizmus, sem pedig a jelentős fertőzöttséget jelentő Vona/Zazriveczizmus! … De ez a “vonat” már elment!

Ez azonban elvette a “Közösségi Élményt az úgynevezett Zemberektől. Azoktól, akik a Kádár-rendszer örökségeként (is!) már eleve magukban hordozták a “Tanult tehetetlenséget”, tehát azt, hogy a hatalom éppen aktuális birtoklói/bitorlói akarata ellen tenni semmit nem lehet. Ebből pedig egyenesen következett, hogy nem csak a kiépült intézményrendszer nem lett “tartalommal megtöltve”, de a feudalisztikus felépülés, valamint a “Nemtanulás/Nemtaníttatás” okán elveszett a kezdetben még létező Közbizalom is.

Ámde éppen emiatt van az, hogy nem működik az ország! Hiszen (mondja Schein is) a meg nem tanított esztétika (etika?) okán a Zemberek nem tudják, hogy ők pont olyanok, mint bárki más. Emiatt nincs bennük bizalom, anélkül meg szolidaritás. Együttérzés és az egymást támogatása bevésett parancsolata nélkül pedig csakis az atomizáció következhet, abból a diktatúra, abból pedig az összeomló állam/társadalom/gazdaság. Ilyen feltételek (köz- és egyéb bizalom, a szolidaritás hiánya) mellett azonban elképzelhetetlen a Működőképesség és maga (minden normális törekvés elsőszámú Célpontja) a Jólét is!

Közbevetve:

Ez a célkitűzésük egyébként a mindenkitől és mindet elvenni igyekvő, a “Munkaalapú Társadalom” úgymond ethoszát meghirdető, valójában soha és sehol nem dolgozott orbanistáknak is. Ámde ezt – mármint a Jólétet – csakis maguknak akarják kisajátítani úgy, hogy az EU támogatásait, az általuk ellopandó ezermilliárdokat azzal biztosítják maguknak, hogy a költségvetési hiányt az előírásos 3 százaléka alatt tartják úgy, hogy közben kizsigerelik a legszegényebbeket. Azaz úgy lassan már 4 millió honpolgárt!

A Szegénység azonban annál inkább! Ami a hatalom számára azért fontos (mind nagyobb méretekben), mert az egészen elvetemült “Megfigyelőik” szerint minél nincstelenebb egy ember, annál kevésbé hajlandó részt venni a közügyekben és annál inkább hajlamos kiszolgálni a Helyi Hatalmasokat (akik meg az Országos Hatalmasokat szolgálják ki!).

Erről, ennek a Galád Tervről kitűnő cikket írt Csillag István professzor (szintén a Galamuson) úgy, hogy jószerint minden bekezdésben megkérdezte, hogy nem sül le a bőr a kormány orcájáról. Nem csak azért, mert tudatosan rohasztja le a gazdaságot, az oktatást, teszi tönkre a valóban a Piacról működő cégeket, de mindezt még a saját statisztikai hivataluk adatait is letagadó, elképesztően pofátlan hazugságokkal “indokolva”.

Elképesztő! Ahogyan az is, miként teszi a helyi döbrögiek házicselédjeivé (lásd a fentebb linkelt cikket!) a segélyekről “munkára” úgymond “átszoktatott” állami/önkormányzati rabszolgákat az a kormányzat, melynek “elképzeléseivel” (miszerint akinek nincs munkája, az igazából csak lusta!) még az idén is legalább másfél millió ember “értett egyet”.

Mert ők voltak azok, akiknek nem köllött magukra ölteniük a “neonzöld” mellényt, végezniük teljesen értelmetlen és hozzáadott érték nélküli (köz)munkát. Mert ők azok, akik még mindig nem fogták fel: a korrupcióba és az ostobaságba, valamint a szolidaritás-hiány demokráciátlanságába beleomló államban/gazdaságban már csak három kategória létezik: a jelenleg még kedvezményezettek (a Maffia ilyen-olyan rendű és rangú csinovnyikjai), a jelenleg még nem és a jelenleg már közmunkások. (Az “Ellátatlanok” hatalmas “tömegszámú” kategóriájáról, mint a “negyedikről” már nem is beszélve!)

Pedig ez önsorsrontás! Schein szerint ugyanis (egyetértek vele!), mindenkinek az lenne igazából a jó, ha együttműködnének. Mindenki! Ez ugyan azt jelentené, hogy az eddigi vertikális/feudális államszerveződést a horizontális/szubszidiáris (tehát önkormányzati, demokrata, ergo működőképes) váltaná fel, amiben pedig “a politikus” szerepe (kiváltságai) csökkennének. Ámde – érdekes módon – ez növelhetné “a politikus” társadalmi beágyazódottságát, elfogadottságát is. Akárcsak a Demokráciát, a Szabadságot, s ezzel együtt (automatikusan!) a Jólétet is!

És ki az, akinek ez nem tetszik? Hát az a mai magyar (mindenoldali) “politikus”, aki csakis ebben a csőd/összeomlás felé tartó rendszerben lehet “befolyásos valaki”. Annak az ilyen-olyan módon Kontraszelektált Közpénz Kalóznak, aki egy együttműködő, azaz az önkormányzatiságon alapuló (tehát normális) rendszerben még egy körülbelül működő garázsvállalkozás viszonylag sikeres elketyegtetésére, avagy egy iskolaszéki tagságra sincs statisztikailag kimutatható esélye, nem hogy egy törvényhozói mandátum elnyerésére. No meg az ezzel együtt járó (innen-onnan!) “kiemelt” jövedelemre.

*

A Schein által említett két, “Antidemokratikus Együtthatóról” (“Feudális szemlélet” és “Tanult tehetetlenség”) két személyiség egy-egy, személyesen tapasztalt története jutott az eszembe.

A “Politikust“…

… még 1989 pezsgő, lázas forgatagában ismertem és kedveltem meg. A közel húsz esztendőn kívül szinte semmi nem állt közöttünk. Egyetértettünk az alapvető Célokban (alkotmányosság, parlamentáris demokrácia, piacgazdaság), de nem teljesen a Módszerekben.

Ő az én számomra a kelleténél “nemzetibb” és “konzervatívabb” volt, mivel úgy vélte, a szükséges változtatásokat csak megfontoltan, fokozatosan, a társadalmat lassan hozzászoktatva lehet elvégezni úgy, hogy közben szem előtt tartjuk a “nemzeti sajátosságokat” és a “történelmi hagyományokat”. Én meg az ő ízléséhez képest voltam “kozmopolitább” és “liberálisabb”, lévén azt hangoztattam: jobb a gyors “műtét”, mint a lassú “gyógyszeres kezelés” és igenis át kell venni a másutt már bevált “recepteket”. Hiszen éppen pont a “nemzeti sajátosságaink” és a “történelmi hagyományok” vezettek el bennünket a szinte periodikusan bekövetkező “mohácsainkhoz”.

Ezek a heti-havi rendszerességgel történő beszélgetéseink (vitáink?) azonban soha nem lépték át az alapvető egyetértés határait, soha nem éreztem azt, hogy “elvi alapon”, tehát mereven zárkózna el érveim elől (és vicaverza!). Inkább azt, hogy “formáljuk” egymást, a közöttünk lévő kor- és felfogásbéli különbözőségek ellenére is tudunk hatni egymás világnézetére.

Osztán ő 1990-ben országgyűlési mandátumot szerzett. Találkozásaink így évi két-három alkalomra redukálódtak és sajnos a reá gyakorolt hatásom is. Kezdtem azt érezni, hogy egyre inkább magára ölt egy felsőbbrendűségi manírt azt, hogy mint ha a falnak beszélnék azt, hogy elébb csak “joviálisan”, majd később pedig már ellenségesen söpri le magáról az érveimet. Ez odáig vezetett, hogy 1993-ra már nem csak beszélgetni nem volt hajlandó velem, de még a köszönésemet sem fogadni, pedig esküszöm, hogy soha nem sértettem meg. … Később kiderült, hogy minden korábbi és itteni ismerőse is így járt vele.

Sokáig gondolkodtam, hogy vajon miért is fajultak idáig a dolgok, s éreztem is a probléma lényegét, de Schein Gábor most világosságot gyújtott bennem. A “Politikus”, a kezdetben még “hétköznapi ember”, a képviselői mandátumával olyan folyamatok/döntések/alkuk rálátójává (és talán részesévé is) vált, melyeket frakciótársai, politikai főnökei (azok tettestársai) igyekeztek elrejteni a köznép elől. A “titkok tudása” pedig a “beavatottság”, ezzel pedig a “kiváltságosság” kaszt-tagsági érzetével töltötte el. Mivel az így tudomására jutott információkat elébb csak frakciófegyelemből, később pedig már (valószínűleg) pozícióféltésből nem volt hajlandó megosztani korábbi barátaival/ismerőseivel, egyre inkább elveszítette a kapcsolatot a Való Világgal és egyre szorosabbra fűzte azt azzal a Virtuálissal, melyet saját pártjának “befolyásos” tagjai alkottak. A nem kellő “előképzettség” és az ellenállásra való képesség pedig egyenesen vezetett a bizony “feudális” magatartáshoz.

A “Családapa” …

… még ennél is régebbi ismerősöm volt. Még 1975-ben lett osztálytársam az “általános akadémián” és még a gimnáziumot is együtt húztuk le. Osztán szét fújt minket a “szél” – ki erre, ki meg amarra röppent – , s csak a soros érettségi találkozókon futottunk össze … mindez annak ellenére, hogy ugyanabban a városban laktunk!

Miért alakult ez így? Talán azért, mert eltérő volt a családi hátterünk, az indíttatásunk, a habitusunk. Ezért osztán soha nem kerültünk egymással szorosabb kapcsolatba, az “általánosságokon” kívül másról emlékeim szerint nem is beszélgettünk. De ez nem csak a velem való kapcsolatára volt jellemző, hanem mindenki mással is: sem a suliban, sem a gimiben nem akadt (tudomásom szerint) igazi jóbarátja. Ami azonban “közismert” volt róla, hogy komoly kapcsolatteremtési problémákkal küszködik: egy még 1984-ben (tizenhét esztendősen – ’67 őszi születése okán “évvesztes”) félresikeredett “barátnőzés” okán egy a hatóságoktól alaposan elhallgatott öngyilkossági kísérlete is volt.

Ámde később ez megoldódni látszott: ’92-ben megnősült, s a ’96-os érettségi találkozónkon büszkén mutogatta mindenkinek az akkor már három éves, illetve a négy hónapos fiainak fotóit. Ott volt a 2001-es “randin” is, ahol már a harmadik (ezúttal leánykának “sikeredett”) utódjával dicsekedett. Az öt esztendővel későbbi (2006) találkozón azonban már nem volt ott. Az egyik “mindent tudó” pletykafészkünk szerint 2003-ban elvált, majd ezt követően úgy tűnt el városunkból, mint az a bizonyos “szürke szamár” a besűrűsödött párában (“köd”). “Micsoda? Hiszen ha volt valaki, aki jobban imádta a nejét, hát az pont ő volt! Miért lett ebből válás?” – merült fel sokunkból a teljesen jogos kérdés. De a Jólértesült persze erre is tudta a választ: “Ez a hülye mindenben kiszolgálta a feleségét, aki mellette azt tehetett, amit csak akart: tanfolyamokra járhatott, élhetett a kedvteléseinek, úgymond ‘megvalósíthatta önmagát’. Ámde ez az asszonykában nem úgy ‘jött le’, hogy a férje nagyon szereti és támogatja, hanem úgy, hogy ő egy kihasználható papucs. Így aztán rá is unt, kirúgta de úgy, hogy ez a marha a saját családi örökségéből épült házat is ráíratta! Tehát hagyta magát kisemmizni a sajátjából és beülni a neje által választott ‘Újhúst’ a Készbe!“.

Mi köze ennek a “Tanult tehetetlenség”-hez? Nos az, hogy a “Családapa” egy rettenetes ember, a saját apja mellett élt le 16 esztendőt. Az “Öreg” arról volt híres, hogy bár igazából szerette a családját, de érzelmeinek kimutatására képtelen volt. Gondoskodása pedig abban nyilvánult meg, hogy mindenkire ráerőltette a magyarázatok nélkül hagyott elképzeléseit. Ezt pedig a fia azzal kompenzálta, hogy semmiben nem korlátozta felesége “magánéletét”. Tehát Kiszolgálójává és nem Résztvevőjévé vált az asszonyka mindennapjainak, s mivel az “apai örökség” okán maga sem volt képes kimutatni az érzelmeit (például azt, hogy komoly averziói vannak a kihasználtsága okán), hát eldobható használati tárggyá vált, s pontosan ez is lett a “jussa”!

Hogy mi ezen két történet lényege és mondandója? Remélem Olvasóimnak, Köztársaimnak nem köll elmagyaráznom! Aki pedig esetleg még sem értené: “Amit hagysz a hülyeséged/felkészületlenséged/trehányságod okán a fejedre nőni, az a fejedre is nő!“.

… és ezt …

szendamondja!

Utóirat:

A “Politikus” 2002-ben pottyant ki a “fészekből”. Annyi kapcsolata még volt, hogy igazgatóhelyettesi állást kaparjon össze magának az egyik szakközépiskolánkban, de az általa masszívan támogatott Orbán-kormány tavaly őt is kényszernyugdíjaztatta. Azóta megkeseredett és masszívan jobbikos. Valamint magányos is, lévén azok, akiket 2002-ig nem akart megismerni, utána ők is hasonlóan jártak el vele szemben – mea culpa, én is!.

A “Családapa” sorsáról való utolsó hír pedig az, hogy tavaly előtt addig bandukolt Szolnok környékén a vasúti síneken, míg a vele szemben jövő tehervonat meg nem szabadította a hajléktalanságától, no meg a kudarcélményeitől is!

Kettejük közül szerintem az utóbbi járt jobban!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Putyinkin-demokrácia: köszönjük “Emese”!

Kim Lane Scheppele, a Princeton Egyetem alkotmányjogásza és közismert Magyarország-szakértője részletes elemzést tett közzé a The New York Times online-oldalának, Paul Krugman (Nobel-dijas közgazdász) által jegyzett blogjában. Ebből nem csak azt tudhattuk meg, hogy pontosan mit is írtak az EBESZ-megfigyelők a “választások“-at értékelve, hanem azt is: kiknek köszönhetjük azt a berendezkedést, amit Scheppele “Patyomkin-“, én meg inkább “Putyinkin-demokráciá“-nak neveznék.

Kim Lane Scheppele nem csak alkotmányjogász, hanem az általunk ismerhetők közül a legkiemelkedőbb amerikai Magyarország-szakértő. Ámbátor, ha pontosabban akarnám meghatározni Scheppele eme speciális szakterületét, akkor inkább “Fideszológus“-nak nevezném, lévén a princetoni hölgy elsősorban a Maffiapárt demokratikus és alkotmányos normasértéseinek alapos kivesézéseiről vált idehaza ismertté. A professzor-asszony ezúttal (kézenfekvő a téma!) az április hatodikán célszalagot átszakító, magyarországi “választásokat”, illetve az azokkal összefüggő eseményeket, jogszabály-változtatásokat, valamint azok következményit vette górcső alá.

A Tanulmány talán legfontosabb megállapítása, hogy az Orbánpárt ismételt kétharmada ugyan legális, de illegitim és végtelenül törékeny. Pontosabban: létre jötte elsősorban olyan trükköknek és jogilag is erősen kifogásolható eljárásoknak az eredménye, melyek alapján (ezt már én állítom! – szendam) egy valóban független bíróság bármikor elrendelhetné az “eredmények” megsemmisítését, illetőleg a teljes eljárás megismétlését! Scheppele nem csak az EBESZ-megfigyelők jelentését (ezt a honi sajtó vagy elhallgatta, vagy csak nagyon felületesen, tehát trehány módon citálta!) ismerteti részletesen, hanem azt is: annak ellenére, hogy az Állampárt mindenki kizárásával önmagának írta meg a Választójogi Törvényt, csak a legnagyobb kínkeservvel (meg némi ellenzéki ostobasággal) tudta összekaparni az újabb Kétharmadhoz, tehát Orbán teljhatalmához szükséges szavazatokat.

A Scheppele-elemzés teljes terjedelmű közlését (természetesen?) ezúttal is csak a “Galamus” vállalta magára, amiért hálás köszönet a méltatlan körülmények között élő Mihancsik Zsófiának és éhbérért dolgozó munkatársainak! Ebből nem csak az derül ki, hogy országunk fölött (ismét) egy Törvényesített Bűnözők jól körülhatárolható csoportja uralkodik, hanem az is: melyek voltak azok a tilalmas kampányszabályok, melyekről az Áder János “köztársasági elnök” (akkor még “csak” EP-képviselő) által összevasvellázott törvény “elfelejtett” rendelkezni. Ilyenek például a párt és az állam szétválasztása, a Fidesz-kampány kormány és önkormányzatok általi, közpénzekből való finanszírozása és folytatása, az ajánló aláírások verifikálása, illetve a “határon túli” szavazók beazonosíthatósága, voksolásaik titkosságának biztosítása. (Akit érdekel a Tanulmány és vagyon is rá ideje, az ide és ide kattintva elolvashatja! Melegen ajánlom, rendkívül szakavatott, okadatolt és tanulságos!)

No de, hogy kerül ide “Emese“? Természetesen nem egy bizonyos, és konkrét Emesét akarom felelőssé tenni az április hatodika óta immáron kendőzetlenül létező, Kishatoson “ható”, a budapesti Szabadság téren pedig “alkotó”, “Putyinkin-demokráciá”-ért. “Ő” mindössze csak a közismert reklámból átvett “figura”, s valójában személyeket, illetve személyek egy bizonyos csoportját hivatott megszemélyesíteni!

Kik is lennének ők? Vegyük szépen sorba, létszám szerint és a Scheppele-tanulmányra, pontosabban annak második részére támaszkodva! (A link két bekezdéssel feljebb található!)

1.) A “határon túli” szavazók, akiket én mostantól csak a “Fantomas” néven tudok illetni. Ők azok, akik ugyan (jogfosztó módon) kizárólag pártlistákra szavazhattak, de legalább nem vonatkoztak rájuk azok a skrupulózus előírások, amikkel a külhonba szakadt, de magyarországi lakcímmel rendelkező honfitársainkat igyekeztek minél távolabb (fizikailag is!) tartani az urnáktól. Az utóbbiak kizárólag személyesen, a gyakran több száz kilométerre lévő külképviseleteken voksolhattak, míg az előbbiek ugyanezt levélben is megtehették. Ezen “Fantomas-brigád” tagjainak valódiságát, személyük puszta létezését senki nem ellenőrizhette, azt a csupa fidesznyikkel teletömött “Nemzeti Választási Bizottságnak” amúgy bemondásra” volt köteles elhinni mindenkinek, listájukat hétpecsétes titokként kezelték. “Cserébe” nem biztosították számukra a szavazás titkosságát (tanúbizonyságok erre a hvg.hu oldalán közölt fényképek!), nyílt voksolásaikat pedig olyan személyek “segítették”, akiket szoros szálak fűzik a Fideszhez. Ezek egyikét már tavaly megjutalmazta a Maffiaállam (Szász Jenő, a hárommilliárd közforinttal kitömött, érdemi tevékenységet nem végző “Nemzetstratégiai Intézet” vezetője), a másik pedig majd május 25.-e, azaz az EP-választások után állhat öt esztendőn át a kasszához (Tőkés László, jelenleg román euroképviselő, akit az Orbánpárt a saját, tehát magyarországi EP-listájának harmadik helyére pottyantott!). Nekik a Töpszli összesen 1,4 mandátumot köszönhet (a miénkből!), tehát alaposan hozzájárultak az ippeg hogy csak összekapirgált Kétharmadhoz! (Ez pedig azt jelenti, hogy nagyot tévedtem a vasárnap közzé tett posztomban! Remélem olvasóim megbocsátják!) … Köszönjük tehát “Határon Túli Emese“!

2.) A nagyonfüggetlen és végtelenül erkölcsös LMP, akiknek áldásos tevékenységének az Állammaffiapárt legalább 11 (egyéni) mandátumot köszönhet (mint az itt látható!), plusbonus az ezek után kapott, “győzteskompenzációs” szavazatokat. Mindezt úgy, hogy gyönyörűen bemagyarázták a rájuk hallgatóknak, hogy ostobaság az ellenzéki összefogás, ráadásul a világon nincs semmi különbség a két tömb között (Szél Bernadett szerint”… előtte balról szívták az ország vérét, most pedig jobbról szívják!“), továbbá csakis ők akadályozhatják meg a Fidesz újabb kétharmadát! Ámde ahogyan azt Scheppele írja:

Ha a szövetség legalább még egy pártot be tudott volna vonni, az LMP-t, akkor több mint megduplázódott volna azoknak az egyéni kerületeknek a száma, ahol a szövetség nyer – 10-ről 21-re. A baloldali ellenzéken belül még az ilyen csekély megosztottság is a felével csökkentette a baloldal által elnyert egyéni mandátumok számát. [… ] Az LMP-nek megvoltak a maga okai arra, hogy kívül maradjon a szövetségen, és jól gondolta, hogy ha így tesz, (éppen hogy) létre tudja hozni saját parlamenti frakcióját. De ha csatlakozott volna a szövetséghez, a baloldali ellenzék együtt további 11 egyéni mandátumot szerez, ahelyett az 5 helyett, amelyet az LMP a listás szavazatokból kapott, vagyis a nettó nyereség 6 mandátum lett volna.

És most mi erre lömpikés válasz? Az igaz ugyan, hogy elbaszarintották és a bejutásukkal a világon semmiféle Kétharmadot meg nem akadályoztak, sőt (mint fentebb látható) többek között ők maguk hozták létre (Schiffer meg most majd ott kukorékolhat – feltéve, ha a Kövér Házmester megengedi –  egy vele együtt öt fős frakció vakondtúrásának tetején!), a párthoz közeli, tévés-rádiós elemzőnek még vagyon pofája ahhoz, hogy lemoslékozza az ellenzéki szövetséget! … Köszönjük, “Szél”lelbélelt Schiffer Emese!

3.) A hibát hibára halmozó Egyesült Ellenzék, melynek pártjai csak most, utólag döbbentek rá arra, hogy: a.) nem tudtak hiteles alternatívát kínálni a Pártállammal szemben; b.) üzeneteiket nem tudták eljuttatni a választók egy jelentős részéhez. Amint azt a Scheppele-tanulmány és az abban idézett EBESZ-jelentés is írja:

Minthogy a kormányszövetséges média őrjöngést rendezett a korrupciós vádakról, a baloldali szövetség támogatottsága a választásokat megelőző néhány hétben csökkent. A választási megfigyelők jelentése szerint végül „a kampány hangnemét a lényegi kérdésekről folytatott vita kárára állítólagos korrupciós ügyek uralták”. (…) A megfigyelők értékelése szerint „másfajta politikai hirdetések hiánya az országos kereskedelmi tévécsatornákon, a kormány jelentős mennyiségű hirdetéseivel kombinálva aláásta a vetélytársak akadálymentes és egyenlő hozzáférését a médiához, s ez (az EBESZ) normáival ellentétes”. Összességében úgy ítélték meg, hogy a kampány „egyenlőtlen pályán zajlott”.

Szerintem ezzel nem csak most,poszt tőzeg” kerültek tisztába a T. Ellenzék politikusai és kampány-ügyintézői. Ehhöz képest a világon semmit nem tettek hónapokon át annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb mértékben kompenzálják eme média-ellenszelet. Elébb tétlenül várták, hogy a fidesznyikekkel alaposan kitömött bíróság végre engedélyezze az útszéli plakátok kihelyezését, majd hogy ez a verdikt megszületett (két héttel a voksolás előtt!) “kövér gázzal ráizgultak” a tacepaózásra … a rendelkezésükre álló egyébként sem sok pénz egy jelentős részét Simicska zsebébe tömködve! (Esküszöm, könnyesre röhögném magam – akárcsak simicskáék – ezen a jól fejlett idiotizmuson és motorikus gondolkodáson, ha nem lenne olyan szomorú ez az egész!)

Érdekes módon még csak eszükbe sem jutott, hogy esetleg teremthetnének valamiféle “Alternatív Nyilvánosságot” is! Mondjuk úgy, hogy azokat a tíz-százmilliókat, melyeket a “kétarcos” plakátjaikra költöttek (visszatuszkolva a lóvét Simicskán át Orbán zsebébe!), inkább egy-egy hetente, minden megyében (és lehetőleg településen) megjelenő, minden postaládába ingyé’ behajigált, 4-8 oldalas kampányújságokra fordították volna. Igen, pont úgy, ahogyan azt a Fidesz teszi immáron esztendők óta az ingyenes “önkormányzati” kiadványokkal, avagy ugyancsak ingyenes “információs” heti/havi periodikákkal (pl.: “Helyi Thema” vagy “Metropol“!). … Nem szégyen ám tanulni még az Ellenségtől sem! A Római Birodalmat ez tette naggyá! Ugyi? … Ámde, mint Einstein óta (is) tudjuk: “Két végtelen létezik a Világegyetemben …“, … no meg az innovációra képtelen, formális gondolkodás! … Köszönjük, “Ellenzéki Emese“!

No eddig tartott, az én “Scheppele-alapú” eszmefuttatásom. Nem bízom benne, hogy az érintettek bármelyike is tanulna ebből, lévén már többször leírtam: “Murphysta vagyok, nem optimista!“. … De azért, hátha!

… és ezt …

szendamondja!


Pávák, pulykák, gesztusok és gusztusok

Kéri László írt egy kitűnő tanulmányt a nepszava.hu oldalán. Elolvastam és úgy gondoltam, nem árt megörökítenem az én elektronikus naplómban!

A pávatánc évének nehézségei

A kormányfő – egyik, saját hívei körében tartott előadásában – a pávatánc bonyolult koreográfiájának kiismerhetetlen lépéseihez hasonlította külpolitikai gesztusainak logikáját. S mi tagadás, a 2012 májusa/2013 májusa közötti tizenkét hónap során józan ésszel nem is lehetett követni azoknak a konfliktusoknak és kanyaroknak a rajzolatát, amelyek mentén a magyar kormány a kötelező nemzetközi érintkezés medrében haladni próbált. A pályát valóban rendkívüli nehézségek tarkították, ám utólag is úgy tűnik, hogy az akadályok többségét a kormány önerőből állította elő. 

Azt még viszonylag könnyen be lehetett látni, hogy minden lehetséges eszközzel szerettük volna elérni a brüsszeli “túlzottdeficit-eljárás” negatív hatásaitól való megszabadulást. Azt már kevésbé lehetett átlátni, hogy e szabadságharcunk során miért kellett az – egyébként általunk visszahívott – IMF-ből ellenséget faragni, mintha a szervezetnek nem lenne más feladata, mint a magyar lakosság könyörtelen sanyargatása. 2012 nyarán és kora őszén Orbán Viktor szinte mást sem tett, mint minden lehetséges fórumon e veszélyről győzködte híveit és alkalmi közönségét.
(Ezen időszak legfontosabb Orbán-beszédei: “sikeres két évet tudhatunk magunk mögött…”, valamint a szeptember 10-i parlamenti szezonnyitó beszédea viszonválasz szövege)
A háttérben azért rendszeresen – legalább nyolcszor – módosítgatták a költségvetés alapszámait is, igaz, ezt a fejetlenséget nem kísérte hasonló hangerejű hírverés…

Ez a nagyszabású hadművelet 2013 nyarán végül is felemás eredményekkel zárult. Kilenc év után végre kikerültünk az említett eljárás kedvezőtlen hatásai alól, megszabadultunk az IMF ellenőrzésének kényszerétől, és a következő uniós költségvetési időszak pénzelosztási csatáiból is viszonylag jól jöttünk ki. Mindeközben azonban Magyarország feloldhatatlan viták kereszttüzébe került, jórészt az idézett pávatánc fölösleges lépéseinek következtében. 2013 tavaszán – nem túlzás ezt állítani – az Unió valamennyi mérvadó fóruma, bizottsága kitüntetett és kritikus módon foglalatoskodott Magyarország alkotmányos gyakorlatával, döntéseinek, jogi megoldásainak elfogadhatóságával, s e kritikák nyomán mind keményebb, korábban még soha nem használt nemzetközi szankciók alkalmazását is szükségesnek látta volna.

E csatározások során a magyar kormány fokozatosan elszigetelődött, s mire – 2013. május 7-re – elkészült a hazánkkal átfogóan foglalkozó úgynevezett Tavares-jelentés, addigra a pávatánc záró tételeit számottevő szövetségesek nélkül voltunk kénytelenek járni. E hosszadalmas – csaknem egy évet átölelő – folyamatnak voltak azonban olyan fontos stádiumai, amelyeknél megadatott volna a lehetőség a korrekcióra, ám a kabinet ezekkel nem kívánt élni. Sőt, ha volt érdemi választása, akkor inkább keménykedett. E sokágú döntési folyamatok közül – terjedelmi okokból – csupán négy rövid tantörténetet idézünk fel.

1. 2012 nyarának végén két-három hétre megint sikerült kivívnunk a nemzetközi közvélemény harsány hahotáját. Magyarország átadta Azerbajdzsánnak azt a gyilkost, akinek sok-sok évig nálunk kellett volna még a börtönbüntetését töltenie. Lett is az ügyből nemzetközi botrány, mert hazánk egy pillanatra a szimpla emberkereskedelem gyanújába keveredett. A felelősség megállapítását ezúttal is a szokásos hazudozás, mellébeszélés, elhárítás keverékével sikerült megkerülni.

2. A kormányfő még a nyár elején bedobta a köztudatba az “előzetesen kötelező regisztráció” ötletét, amelyet minél előbb, már az őszi parlamenti ülés elején intézményesíteni is szerettek volna. S láss csodát: Lázár János (két társával egyetemben) szeptember 17-én már be is nyújtotta e tárgyban a javaslatát a parlamentnek. A közéleti felháborodás egészen elemi erővel tört ki, s a házi közvélemény-kutatások szerint még a Fidesz-hívők többsége is szükségtelennek és átlátszóan jogkorlátozónak gondolta eme intézmény bevezetését. A hazai és a nemzetközi negatív visszhang olyan erejű volt, hogy a kormányzatnak számolnia kellett az Alkotmánybíróság esetleges megsemmisítő döntésével is. Ezt megelőzendő egészen példátlan és cinikus megoldáshoz nyúltak: október végén az alaptörvény módosításával “alkotmányossá” tették a regisztrációt. November végén törvénybe is iktatták azt a megoldást, amelyről amúgy mindenki tudta, hogy Orbán Viktor bizonytalan választók miatti fóbiájának érzéstelenítésére lett volna hivatva. Ezután meglepő fordulat következett. December hatodikán az államfő élt aggályaival az Alkotmánybírósághoz fordult, a testület pedig – két lépésben – megteremtette magának a jogi alapokat ahhoz, hogy 2013. január negyedikén elkaszálja az előzetes regisztráció szemérmetlenül jogkorlátozó intézményét. A jogállami győzelemért azonban utólag igen nagy árat kellett fizetni.

3. A kormányzati nagyüzem kulcsfigurái a számukra presztízs-vereséggel járó döntés után átfogó hadműveletbe kezdtek, s rendkívüli gyorsasággal előkészítették a negyedik alkotmány-módosítást, amit március 11-én el is fogadtattak. E módosítás gyakorlatilag felért egy újabb alkotmány meghozatalával, ugyanis tucatnyi – egymással semmiféle kapcsolatban nem lévő – ügyet, vitatható kormányzati ötletet, megoldást tettek alkotmányos erejű szabállyá, azaz megvitathatatlanná és felülbírálhatatlanná. (Az államfő ezúttal meghátrált. Nem úgy mint elődje, Sólyom László, aki hosszadalmas hallgatását megtörve a módosítást a jogállamiság felszámolásaként értékelte és véleményét – szakmai érvek sokaságával alátámasztva – nyilvánosságra hozta. Ugyanezen a napon.Sólyom írása: 2013. márc. 11-én…

A negyedik alaptörvény-módosítás minden szempontból mérföldkőnek bizonyult. Részben azért, mert minden korábbi döntéshez képest is leplezetlenül mutatta be annak a kormányzati gyakorlatnak a lényegét, mely szerint a jogrendszer egésze nem más, mint a napi politikai érdekek kivitelezésének legpraktikusabb eszköze. Részben pedig azért, mert az is kiderült, hogy a 2010 nyara óta folyamatosan alakítgatott új politikai rendszer elérte azt az állapotot, amikor már semmiféle belső intézményes gátja sincs a kormányzati szándékok korlátozásának. (Csak a józan belátás, ám a pávák esetében ez kevéssé működőképes megoldás.) Részben azért is lett mérföldkő, mert rendkívül felgyorsította a hazánkkal kapcsolatos európai/nemzetközi vizsgálódásokat, s az elindított eljárások negatív értékeléssé történő kifutását.

A tiltakozó hallgatók 1995 óta nem mutattak olyan aktivitást, mint 2012 utolsó heteiben FOTÓ: BIELIK ISTVÁN

4. E hónapok során történt azonban még valami, amivel a kormányzat eleinte nem számolt eléggé komolyan. Az egyetemisták még december elején hírét vették a szférájukat érintő újabb megszorításoknak, s azonnal tiltakozó akciókba kezdtek. A kormányzati össze-vissza beszéd, a megosztási kísérletek, valamint a szokásos nagyképűsködés oda vezetett, hogy a kezdeti tiltakozások az év utolsó heteiben olyan méretű és hatékonyságú demonstrációkká álltak össze, amelyekre Magyarországon ez a réteg 1995 óta nem mutatott példát. Az új évben végül az apparátusi rutin, s a hallgatók kifáradása meghozta a fegyvernyugvást, ám a – már említett – negyedik alkotmány-módosítás keretei között ez a lázadó réteg is megkapta a maga büntetését.

A történtek alapján nem lehet vég nélkül számítani arra, hogy a rendszeresen megtámadott rétegek mindig szó nélkül tudomásul veszik a reájuk nézve kedvezőtlen döntéseket. Kérdés, ki és mit tanult ebből a néhány nyugtalan hétből? Elvileg az ellenzék is tanulhatott volna. Annál is inkább mert a tetszhalott létezés és a belső (érdektelen) viták két éve után 2012 őszén úgy tűnt, mintha felfedezték volna maguknak a Fidesztől elpártolt másfél milliónyi lehetséges választó magára hagyottságát. Október 23-án váratlanul nagy tömeg – és meglehetősen forró várakozás – fogadta az újonnan megformálódó “Együtt 2014”-mozgalmat, valamint Bajnai Gordon – lehetséges kihívóként való – bejelentkezését. (Bajnai beszéde)

A kormányzat számára egyértelműen kedvezőtlenné vált nemzetközi környezet, az egyetemisták által is megjelenített növekvő elégedetlenség, valamint a gazdaságpolitikai káosz együttesen mind-mind arra utaló mozzanatoknak tűntek, mintha eljött volna a látható/érzékelhető belpolitikai fordulat ideje. A 2013-as év első hónapjait azonban az ellenzéki oldalon megint csak a belharcok töltötték ki.

A tavasz végén pedig elrajtolt a kormányzati csodafegyver: a rezsicsökkentés délibábja, amely fokozatosan belepte a magyar közélet – már amúgy is számtalan köddel homályba takart – egét.


A Magyar (Politikai) Maffia pontos leírása

Abszurdisztán (leánykori nevén: Magyarország) könyvpiacán megjelent egy abszolút hiánypótló tanulmány-kötet! A rendkívül jó minőségű “Galamus“-on erről egy terjedelmes recenzió jelent meg ma reggel, melyet feltétlenül szükségesnek tartok utánközölni! … Csak hogy tudjuk: kikkel és hogyan vagyunk mi itt körülvéve! (Az írás ugyan terjedelmes, de minden erre fordított perc megéri!)

Andor Mihály:

Könyv a maffiáról

Megjelent az elmúlt két évtized legfontosabb társadalomtudományi kötete. Nehéz helyzetben vagyok, mert sokat akarnék, de nem biztos, hogy bírom. Szeretnék úgy írni erről a könyvről, hogy minél több embernek kedvet csináljak az elolvasásához. Ehhez nagyjából ismertetnem kellene, hogy az ínycsiklandó tanulmányok micsoda gazdag választéka található a kötetben, de huszonegy kiváló szerző tanulmányát egy újságcikkben képtelenség ismertetni. Szeretnék a tanulmányokra reflektálni, de – a műfaj korlátai miatt – ez még nagyobb képtelenség. Szeretném bemutatni a kötet szellemes megfogalmazásait, nyelvi leleményeit – de hát ez nem helyettesíti a végigolvasását. Ilyenkor rángatja elő az ember az öszvért. Ez az öszvér olyan lesz, hogy keveredik benne a saját gondolat, a rövid ismertetés, egy kis kritika és sok idézet.

Magyar Polip

A Noran kiadónál Magyar Bálint szerkesztésében megjelent könyvről van szó, amelynek címe Magyar polip, alcíme pedig „A posztkommunista maffiaállam”. Nem Magyar Bálint az egyetlen, aki a székházpénz családi kőbányává lényegülése, a Kaya Ibrahim-ügy, valamint az első Orbán-kormány alatt tapasztalt furcsa esetek nyomán a maffia működésmódjára asszociált. Gondoljunk csak a HVG emlékezetes 1999-es címlapjára, amelyen középen ül a keresztapa Orbán Viktor, és mögötte állnak alvezérei, mindegyikükön a gengszterfilmekből ismert kalap. De Magyar Bálint az egyetlen, aki – nyilván húszéves politikusi pályafutása során szerzett ismereteit is segítségül hívva – fölfedezte, hogy a maffia működési módjának leírása adja azt a fogalmi keretet, amely a legtöbb, látszólag irracionális Fidesz-jelenséget meg tudja magyarázni. Sokkal többet, mint a Horthy-rendszerhez vagy a Kádár-rendszerhez való hasonlítgatások, vagy a kettő összegyúrásából kifaragott magyarázatok. Sokkal többet – ha nem mindent!

Magyar Bálint vérbeli politikusként fölfedezte, hogy ameddig nem találjuk meg a megfelelő szavakat, és ameddig nem tudjuk leírni az Orbán-rendszer lényegét, addig a politikai harcot sem lehet fölvenni ellene. Majd vérbeli szociológusként új fogalmakat alkotott, érzékletes és nagy magyarázó erejű leírást adott a kötet leghosszabb, bevezető tanulmányában. Jómagam, aki szociológus korából ismerem őt, nagy szerencsének tartom, hogy hosszú politikusi léte alatt nem száradt ki szociológusi vénája, és korszakos jelentőségű fölfedezéseket tett Orbán Viktor országlásáról.

Az Orbán-rendszert a klasszikus maffiától csak a helyzete különbözteti meg. Az alapvető cél – a család gyarapodása – érdekében itt is egy szervezetet hoztak létre, csak míg a klasszikusnak tekinthető maffia földalatti  bűnszervezet formáját ölti, a mi maffiánk nyilvános politikai pártét, amely, miután demokratikus választásokon megszerezte a hatalmat, a maffia szokásos műveleteit más eszközökkel hajtja végre.

MTI/Koszticsák Szilárd

A szervezet élén itt is a Keresztapa áll, csak a fogadott család nagyobb, és az egész országot behálózza. Ráadásul nem titokban, hanem nyíltan, a párttagság vagy a párthoz való feltétlen lojalitás alapján. Egyetlen bűn létezik, a hűtlenség, ezt a maffia megtorolja. Egyéb bűnöket a keresztapa megbocsát, a bűnösöket megvédi, mint a házvételével elszámolni nem tudó önkormányzati képviselőt, a városát tönkretevő és feleségét agyba-főbe verő bukott polgármestert, a trágyát lopó fogadott családtagot, a fát lopó igazi családtagot, vagy a nemzetközi körözés alatt álló cégvezetőt. A bandaszellem nagyon fontos, ettől működik megbízhatóan a maffia. A maffia minden tagjának tudnia kell, hogy tűzön-vízen át megvédik őket. Félniük is kell a Keresztapától, de bízniuk is kell benne. Minél több bűnüket simítja el, annál jobban függnek tőle, és annál erősebb lesz a bizalom. És minél több bűnt követnek el, annál jobban számíthat rájuk, mert tudják, hogy csak a Keresztapa védheti meg őket. A helyzet paradox: szervezetépítési szempontból a tagok túlkapásai úgy kellenek, mint egy falat kenyér, noha ezek csökkentik a Keresztapa népszerűségét is. Ezért időnként egy-egy tagot föl kell áldozni a közvélemény oltárán. De az ő kezét sem engedik el, legfeljebb a szolgálati helyét változtatják meg: a maffia politikai részlegéből áthelyezik a nyilvánosság elől rejtve maradó üzleti részlegébe. Mint a folytatólagosan elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt jogerősen elítélt Várhegyi Attilát. Így lesz igazán erős és ütőképes a szervezet. Arról nem beszélve, hogy félni is csak egy erős szervezettől fog a nép.

A további jellegzetességeket néhány, a Magyar Bálint-tanulmányból vett idézettel érzékeltetem.

„A szervezett felvilág korrupciója nem eseti, sporadikus ’mutyi’, valamifajta alkalmi elhajlás, deviancia, hanem központilag irányított és racionálisan lebonyolított rablás, a rendszer része. A szervezett felvilág lényege ugyanis az, hogy a hatalomkoncentráció és a fogadott család vagyonosodása szorosan együtt jár, egymást szolgálja.

A maffiaállam a törvényesített rablás eszközeivel osztja újra a vagyont…. Mint Las Vegasban, amikor a maffia ajánlatot tesz egy kaszinóra… Csak nálunk aki ellenáll, annak nem a revolver csövével kell szembenéznie – ez a maffiaállamnak nem stílusa. Hullákat nem látunk az utcán, a maffiaállamban a kigyúrt pénzbehajtók helyett dolgozik a meggyúrt parlament és ügyészség.

Ahhoz, hogy a maffiaállam ajánlata egy vállalkozás átvételére visszautasíthatatlan lehessen, legalább négy fenyegető potenciállal kell rendelkeznie: (1) korlátlanul uralt jogalkotói hatalommal, (2) párthű titkosszolgálattal, ügyészséggel és rendőrséggel, (3) lojális adóhatósággal és (4) az állami megrendelések és uniós pályázatok feletti teljes kontrollal.

A Család tagjai az erőszakszervezetek egész skáláját uralják: az államiba beolvadt magánszervezetektől az illegális randalírozókig.  …a közhatalmi intézmények nem a törvényesség és a polgári jogegyenlőség őrei, hanem ellenkezőleg, a magánérdekű önkény intézményesített szervei.”

A kötet további tanulmányai árnyalják és mélyítik a Magyar Bálint által felvázolt gondolati keretet vagy egy-egy részterületen aprólékos leírását adják a maffia működésének.

Szelényi Iván nemzetközi és történeti kontextusba helyezi az Orbán-maffiát. Elemzi a posztszocialista „eredeti tőkefelhalmozást” és a magyar példában ennek egy sajátos változatát látja. Álljon itt egy megvilágító idézet ebből a tanulmányból is:

„A Fidesz másodszor viszont akkor került kormányra, amikorra a közvagyon elosztása így vagy úgy már megtörtént. Ezek után ez a kormányzat ’nem tehet mást’, mint hogy eszközökben nem válogatva megkísérli a tulajdonok újraosztását, s ennek során egy új, lojális bázis kiépítését. Ez a gyakorlat „megköveteli” az elsődleges tulajdonelosztás kriminalizálását, s egyben azt is, hogy felszámolják az igazságszolgáltatás függetlenségét, így téve a kriminalizálás engedelmes eszközévé. Az új fejlemény 2010 óta nem a korrupció mennyiségével írható le, hiszen amit korrupciónak tekintenénk, azt jórészt ’törvényesítették’, hanem a rendszerszerűségében, a tulajdonviszonyok elbizonytalanításában, a tulajdonok radikális újraosztásában keresendő. Ez a magánnyugdíjak kisajátításával kezdődött, a földbérletek és a trafikkoncessziók lojalitástesztek alapján történő kiosztásával folytatódott… Mindehhez értelemszerűen társul az igazságszolgáltatásnak – legalábbis részlegesen – a végrehajtó hatalom alá rendelése, a politikai ellenfelek elszámoltatása ’gazdasági bűntettekért’.”

Ara-Kovács Attila Európa autokratikus vezetőivel állítja párba Orbán Viktort, ennek keretében párhuzamos elemzéseket olvashatunk Berlusconiról és Orbánról, a két Kaczyńskiról és Orbánról, illetőleg Putyinról és Orbánról. Vannak hasonlóságok és vannak különbségek.

Pétervári Zsolt annak a helyzetnek a történelmi és szociológiai gyökereit írja le, amelyben kibontakozhatott az orbáni maffiaállam. Elemzéséből kiderül, hogy a társadalom mélyrétegeiben megvoltak a feltételei annak, hogy a maffia uralma alá hajtsa az országot.

Csepeli György kifejti, hogy az Orbán-rendszer leírási kísérletei az eddig használt fogalmakkal (tekintélyuralmi rendszer, nemzeti abszolutizmus, posztmodern korporatív állam, illiberális demokrácia, autokrácia) csődöt mondanak, mert nem veszik figyelembe új és lényegi ismérvét: a „család” generikus szerepét, amely a maffiák sajátja.

Fleck Zoltán jogszociológus abból indul ki, hogy a jogállam elvileg és az intézményi gyakorlatok szintjén is kizárja a maffiaszerű működést. Ezért Orbán Viktor kiiktatta a jogállami berendezkedést.

Krémer Ferenc részletesen leírja, hogyan változtatta Orbán Viktor a rendőrséget és a titkosszolgálatot a maffia engedelmes eszközévé.

A Bárándy Péter–Bihari István szerzőpáros tanulmánya némileg kilóg a kötetből, mert nem a „magyar polippal” foglalkozik, viszont alapos áttekintést ad arról, hogy az Európai Unió milyen jogalkotási kísérletekkel próbál fölülkerekedni a szervezett bűnözésen. Ehhez kapcsolódik Lattmann Tamás tanulmánya, amelyből kiderül, hogy a magyarhoz hasonló maffiállammal az Európai Unió egyelőre semmit nem tud kezdeni.

Laki Mihály tanulmánya elején a nagy cégek megsarcolásával kapcsolatban egy rendkívül érdekes kérdést vet föl: „Miért fogadták el szinte ellenállás nélkül a Fidesz-állam diktálta feltételeket a magyar társadalom tekintélyes alkuerővel rendelkező csoportjai, intézményei?”(A magánbiztosítók, a külföldi többségi tulajdonban lévő nagyvállalatok és a bankok.) Kár, hogy nem válaszolt rá.

Soós Károly Attila ismerteti a magyar különadó-sarcok 2004-ben induló történetét, és rávilágít, hogy ezeket csak az alacsony mobilitású ágazatokban alkalmazzák, amelyek drága hálózatokat építettek, és ezt nem tudják könnyen, nagy vesztesség nélkül felszámolni. Ezt a tanulmányt szinte kiegészíti Major Iván írása, amely részletes leírást ad a hálózatos ágazatok kiszolgáltatottságáról és zsarolhatóságáról. Az ilyen vállalatok megsarcolása a bevétel mellett egyéb haszonnal is jár. Az egyik, hogy demonstrálja a nagyvállalat-ellenes, bankellenes, idegenellenes ideológiát, vagyis azt, hogy „megvédik a magyar embereket”. A másik, hogy az emelkedő díjak vagy a szolgáltatás romló színvonala esetén a népharag nem a sarcokat kivető kormány ellen horgad föl, hanem a szolgáltatók ellen. A következmények már nem ilyen jól átláthatók, és csak áttételeken keresztül, főleg a beruházások csökkenésében jelentkeznek, aminek aztán további sanyarú következményei vannak az ország sorsára nézve.

Csillag István tanulmányát ismertetni lehetetlen, viszont elolvasni érdemes, mert vállalat-történetéből lépésről lépésre kibontakozik, hogyan született és nőtt naggyá a Fidesz nevű politikai-gazdasági vállalkozás, amelynek fő célja a pártot uraló családok gyarapodása.

A Csillag-tanulmányt követő írásban Becker András a fideszes nagy családon belüli szűkebb család, az Orbán–Lévai házaspár és közeli fogadott családjai vagyonosodás követi nyomon. A Mészáros, a Garancsi, a Tiborcz és a Flier család, valamint Orbán Győző gyarapodása szinte csodaszámba megy.

Várhegyi Évától megtudhatjuk, hogyan törekszik Orbán Viktor arra, hogy a magyar bankszektor mind nagyobb részét a maffiaállam szolgálatába állítsa.

Juhász Pál „Történelemformáló ostobaság a magyar agrárkérdésben” című tanulmánya korszakos jelentőségű. Újszerű és mélyreható leírását adja annak, hogy a rendszerváltás óta hogyan tette tönkre a politika a valamikor jól teljesítő magyar mezőgazdaságot. Kiderül az is, hogy a törvényi úton létrehozott állandó bizonytalanság, amely akadályozza a racionális mezőgazdasági termelést, olyan zavarost teremtett, amelyben már könnyű halászni és párthűség alapján földet osztogatni.

A kötet szerzői közül talán Krémer Balázs hangolódott rá legjobban a Magyar Bálint teremtette fogalmi keretre. „A maffiaállam társadalomképe és társadalompolitikája” című tanulmányából számomra egyértelműen kiderült, hogy az Orbán-rendszer kiforgatta és a maga képére alakította a szociálpolitika eredeti értelmét. Orbán Viktor maffiaállamában a szociálpolitika a gyarapodásból kimaradt többség féken tartásáról és engedelmességre kényszerítéséről szól.

„A maffiaállam kontextusában a szociálpolitika sem az, mint ami az európai alkotmányos demokráciák és jóléti államok gyakorlatában megszokott: a szociálpolitika nem a szociális biztonság történetileg kialakult intézményrendszere, nem a megélhetési gondokkal küzdők és a társadalmi hátrányokat elszenvedők segítésének eszköztára.

A jellege szerint regulázó, megalázó szociálpolitika alapvetően a többségi társadalom  felé küld fenyegető és elrettentő üzeneteket (közmunka, hajléktalanok, rokkantnyugdíjasok). A maffiaállam a szociálpolitikájával megfélemlít, elrettent és példát statuál.”

Gábor György alapos kritikai elemzését adja a Nemzeti Hitvallásnak, Orbán egyházpolitikájának, valamint célirányos eltökéltséggel átpolitizált teológiai képtelenségeinek és blaszfemikus ötleteinek. Gondolatmenetének egyetlen elemét érzem kevésbé meggyőzőnek. Gábor György szerint Orbán esetében szó sincs cinizmusról, PR-szempontoknak való megfelelési kényszerről: a többszörösen megrendült és több jellempróbáló változáson átesett személyiség nemcsak lelki egyensúlyára vél rátalálni, hanem a megrendítő kudarcokat és ’fülkeforradalmi’ sikereket követően ekképp álmodik örök politikai perspektívát önmaga, s szűnni nem akaró hitet és eltökéltséget rajongó hívei számára. A rendkívül erős személyiségjegyekkel bíró individuum egyéni harca – lelki vezetőinek  jóvoltából – a Mindenhatónak szentelt oltáron a nemzet jövőjéért bemutatott áldozattal nyeri el magasabb értelmét és jelentőségét. Cserébe mindezért a karizmatikus vezető egyszerre öltheti magára a szakrális-papi és a világi-uralkodói szerep személyre szabott jelmezét.”

Bár a látható végeredmény szempontjából mindegy, hogy a maffia főnöke miért rohangál állandóan templomokba, jómagam sokkal földhözragadtabb szemszögből látom az egészet. Orbán Viktor jó pénzért felfogadta az erkölcsileg nem túl szilárd magyar keresztény egyházakat, hogy neveljenek neki engedelmes alattvalókat, és hajtsák őket oda a szavazóurnákhoz. Erre neki se ideje, se apparátusa, se hozzáértése, megvette hát a piacon. Nem véletlen, hogy a „nemzetnevelés” másik területét, a közoktatást is az ő kezükre adta, ne kelljen már ezzel is neki bajlódnia. Ebből messziről is inkább a cinizmus bűzlik, mint a lelki egyensúlyra való rátalálás.

Bozóki András a központilag irányított elit- és kultúracsere leírásával gazdagítja a kötetet.

Vásárhelyi Mária írásából képet kaphatunk arról, hogyan ütött a Fidesz két legyet egy csapásra: a médiát „agy- és pénzmosodává, a pártpropaganda és a közpénzek magánvagyonná alakításának eszközévé” változtatta. Aki eddig nem tudta, ebből a tanulmányból megtudhatja, hogyan építette ki médiabirodalmát az Orbán-maffia, és hogyan csorgatja a közpénzt a hozzá közel álló magánzsebekbe.

Kozák Márton írása csinos bokréta a kötet kalapján. A szotyolázgató focirajongás természetrajzába ad bepillantást.

„A  piacgazdaságot működtető országokkal szemben a maffiaállam futballja nem a szórakoztatóipar része. A kollektivista magyar rezsim stadionjaiban nem szórakoztatás, hanem sportnak látszó tevékenység keretében oktató-nevelő munka folyik, ahol a nézők  a maffiaállam hierarchikus viszonyait bemutató szemináriumi képzésen vesznek részt. A gyakori tévéközvetítésekkel népszerűsített kurzuson a nézők megtudhatják, hogy az új magyar centrális erőtér besűrűsödési – a nemzetet irányító Család találkozási – pontja a csak a rezsim kiváltságosai által látogatható VIP-páholy. A tévéközvetítések nem hagynak kétséget afelől, ki az univerzum legfontosabb embere: Orbán Viktor, aki a képeken éppen olyan centrális helyet foglal el, mint Jézus Leonardo képén, az Utolsó vacsorán. Az ország apraja-nagyja láthatja, hogy a Család páholyt benépesítő tagjai úgy járulnak a színe elé, mint korábban a képviselőjelöltek Felcsútra. A társadalmi nyilvánosság szerkezetének deformálódásával a stadion e korábban érdektelen szegletében történtekre nagyobb figyelem összpontosul, mint bármire, ami egy magyar pálya 16-osán belül valaha történt. Bulvárlapok szerkesztőitől sokat látott kremlinológusokig egy egész iparág elemzi: ki, kivel, mikor, hányszor, miért és mennyiért. A páholybeli látvány dekódolása új szakmát hívott életre. Egy konfliktus után meccsen együtt nevetgélni a miniszterelnökkel: az illető nem kegyvesztett; együtt mutatkozni a miniszterelnökkel, de nem a közvetlen közelében: az illető még nem kegyvesztett; a páholyban jelen sem lenni: az illető kegyvesztett. … Csak hangsúlyosabbá teszi az üzenetet, hogy a megjelentek egy része látványosan idegenül mozog a stadion világában, magáért a fociért föltehetőleg sosem menne oda – rosszul áll a szotyolás zacskó a kezében.”

***

Hiánypótló tanulmány-kötet ez! – írtam a poszt bevezetőjében, s ezt valóban így is gondolom. Tényleg igaz az a megállapítás, hogy lehetünk mi akármilyen értelmesek és (vagy) értelmiségiek, nem vagyunk képesek felfogni az Orbanizust a maga teljes valójában és természetében, lévén egyedül ücsörgünk a “netösszekötött” masináink mögött, s ha van is valami ötletünk, azt (mint vélelmezett hülyeséget) még csak meg sem akarjuk osztani egymással. … Ha meg igen, a Bérfalka komment-özönnel árasztva el hülyéz le minket. Ámde ezen kötet szerzői kétségtelenül okos és művelt emberek, akik összedugva fejeiket kezdték látni … A LÉNYEGET! (Akit Magyar Bálint téziseinek részletesebb kifejtése is érdekel, az kattintson IDE!)

Aki teheti (fizikailag és anyagilag is) az velem együtt most és azonnal loholjon el megvenni ezt a könyvet! Az abban leírt, “sajátos működésű” Szupermaffia ugyanis (még) nem tílt be semmit, hanem anyagi (pénzügyi) fölényével visszaélve, egyszerűen felvásárolja az egészet! (Trehányságuk, amatörizmusuk bizonyítéka, hogy nem tették meg ezt még rögtön, még a nyomdánál!)

… és ezt …

szendamondja!