Zsolt megmagyaráz

Nem! Nagyon sajnálom, de ezúttal nem a “kölcsönkunyera” Bayerről lesz szó. Őt az atlatszo.hu már alaposan kivesézte. Most az “atlantista” Némethet tűzöm a klaviatúrám “hegyére”. Az avatott külügyérnek ugyanis a Népszabadságnak adott interjújában sikerült összeházasítania a Zűrt a Zavarral.

Van abban egy sajátos “báj”, amikor egy csatlós olyan Úr mögé áll be, olyan Célt szolgál akivel/amivel alapvetően nem ért egyet. De beáll mögé és szolgálja, mert nem tehet mást. Mert az Úrral összeköti a “közös bűn”. Mert már része a “rendszernek”. Mert egzisztenciáját másként már nem tudja (akarja) biztosítani. Ilyenkor elébb jön a kognitív disszonancia. A tudathasadásos virtuális valóság “öngenerálása”. No meg a magyarázkodás. (“Szép vagy, gyönyörű vagy Kájevropa!” – Ugyi?)

Ilyen “szerviens” Németh Zsolt is, akiről mindenki úgy tudta, hogy ő a Maffiapárt Legfőbb Külügyi Szakpolitikusa. Ennek ellenére Ura, Viktor bán soha nem “csinált” belőle külügyminisztert. Mind az első, mind a második Maffiakormányban kénytelen volt államtitkárként szerényen meghúzódni Martonyi János árnyékában (nehogy leolvadjon fejéről a “vaj”?). A harmadikban még ennyi sem jutott neki. Tavaly óta az “Országgyűlésnek” nevezett bábszínház Külügyi Bizottságának elnöki posztjáról kénytelen(?) végignézni, miként teszi tönkre az ország renoméját a Főnök, no meg annak legújabb(?) Kedvence, az “ananászfejű” Teremfocista.

Németh Zsoltról azt állítják, hogy a Maffiapárton belül az úgynevezett “atlantisták” közé tartozik, talán még azok “Zászlóvivője” is. Következne ebből, hogy nagyon nem ért/értett egyet a Cinege utca irányából már esztendők óta hallható keleti “nyitnikék” dalával. Ámde ilyesmire utaló magatartást, legalább is a külvilág felé soha nem tanúsított. Ülve maradt, amikor Vityu kán lezavarta az azeri “Baltás-bizniszt“. Nem szólt egy szót sem (legalább is nekünk nem), amikor az ország vezetése különböző obskúrus, ázsiai és/vagy poszt-szovjet diktátorok alfelét kezdte “tisztán tartani”. Végigülte (a Vezértől jobbra lévő hokedlin, rezzenéstelen arccal) a tavaly nyáron elkövetett “Posványosi Beszédet“, melyben nem csak az “illiberális demokrácia” fantomját keltette életre Orbán, hanem “példaképeket” is elénk (és elé) állított. Néma maradt (legalább is felénk), amikor megtörtént a Putyini Fordulat, s az orosz … khm … elnökkel abszolválódott az “orális liezon“. Németh ülepe egyszerűen beleragadt a külügyi államtitkár székébe mindaddig, amíg onnan az Örökös MiniElnök szent akaratának oldószere ki nem savazta.

“Mentségére” legyen mondva, hogy az említett “ügyek” idején már nem az általa “alvezetett” Külügyminisztérium vitte a “prímet”. Hanem a Miniszterelnökség, azon belül is pedig az “Apukámtólkaptam” villa Tulajdonosa. Persze az “ügyleti ötletek” a Szargyártó esetében sem saját “kútfőből” származtak (ahhoz ez az alak túl hülye), hanem az Orbánfőből, amelynek kagylófüleit különböző “tanácsadók” sutyorogták tele. Bár a korabeli híresztelések arról szóltak, hogy ez az egész többek között Némethnek sem tetszik, mégsem gondolta úgy, hogy tán nem kéne neki (a Párt korábbi Külügyi Főkamarásának) beállnia a marionett-figurák, a kirakati babák, az egybites, utasítás-végrehajtó biodroidok közé, hanem feltápászkodván a székéből kijelenteni: “Orbán és jelenlegi Éceszgéberei egy ‘Gé’-k! Szimpla önérdekből a pöcegödör aljára süllyesztik az ország (nemzetközi) reputációját, amivel pedig én tovább közösséget vállalni nem tudok!“. Ehelyett beült a bizottsági elnök székébe, s most szekundál annak, amit – ha lenne szabad és főleg saját akarata – teljesen(?) másként csinálna.

No, ilyenkor kezdődik a “magyarázkodás”. Meg a virtuális valóság “öngenerálása”, csak hogy valamilyen módon “kezelni” tudja a csatlós a kognitív disszonanciáját. Pont úgy, ahogy azt Németh Zsolt tette a Népszabadságnak adott interjújában (link a poszt elején!).

Németh szerint a magyar-amerikai kapcsolat pillanatnyilag “házassági válsággal” küszködik, lévén a két ország közötti viszony “feszült és rendezetlen“, ami pedig “jelentős mértékben korlátozza Magyarország mozgásterét“. Ennek oka az, hogy a magyar-orosz viszony “bizonyos elemei” erősen marják Washington “szemét”, ami meg azért van, mert Budapestnek nem sikerült megértetnie az Egyesült Államokkal, hogy “Moszkva megítélésében sokkal közelebb áll” a két ország álláspontja, mint ahogyan azt “a nemzetközi sajtó és több külföldi politikus” is látja, ráadásul a Putyinnal való haverkodás is csak “alapvetően gazdasági jellegű” (“… az oroszokkal való atomenergetikai együttműködés külön elbánást igényel, ez érvényes arra is, hogy a nukleáris kooperációt el kell választani bármilyen szankciós kérdéskörtől.“)

Később szó esett még arról is, hogy az USA és az EU “hosszútávon egymásra utalt“, ezért az Uniónak meg kell ragadnia lehetőséget arra, hogy Obama elnök még a saját ciklusában pontot szeretne tenni a “Szabadkereskedelmi Megállapodásra” (“TTIP“). Arról, hogy Magyarországnak ki kell állnia Ukrajna mellett, mert később Kijev “a barátait és az ellenségeit a mostani kritikus időszakban tanúsított magatartásuk alapján ítéli majd meg“. Arról, hogy be kéne bizonyítanunk, hogy “politikai, biztonságpolitikai szinten a NATO legfontosabb tagja és annak szövetségese” vagyunk. Meg ezekhez hasonlóakról is, csak a Lényegről nem!

Arról ugyanis nem szólt egy szót sem, hogy vajon és mégis kinek, kiknek róható fel az a nyilvánvaló nemzetközi/diplomáciai elszigetelődés, mely Orbanisztánt (avagy ha tetszik, hát Maffialandot) sújtja. Jó, rendben, hogy a “putyinozást” nem sikerült úgy beállítani, mint szimpla gazdasági dörgölőzést. No, de miért nem? Kinek, kinek lett volna ez a kötelességük?! Németh a “lengyel választási kampánnyal” magyarázza azt, hogy Orbánt Varsóban OºK “hőmérsékleten” fogadták, mert szerinte “a két fő politikai erő” a kormányzó “PO” és az ellenzéki “PiS” a “Putyin-ellenességben véli megtalálni a fő kampánytémát“? Hát ez az egykorvolt Főkülügyér annyit nem tud, hogy a lengyel közéletben (ha nem is az egyetlen, de mindenképpen) az a “közös pont”, hogy Moszkva minden lépésére, pláne birodalmi törekvéseire, főleg az emiatt indított háborúira (volt már egy-kettő!) a lehető legnagyobb gyanakvással és ellenségességgel kell tekinteni?! A “moszkovitákkal” egy követ fújókra meg pláne?! Méghogy “kampánytéma”, meg hogy a “szerelmesek” közötti “átmeneti féltékenység“! Nem is szólván arról, hogy Németh szerint a februári Putyin-látogatáson történtek is azt bizonyították, hogy a magyar külpolitika az orosz elnök “veszélyes ölelését viszonylag sikeresen kezelte“. Micsodaaa?! Németh nem volt jelen a Putyin-Orbán sajtókonferencián? Csakis a 80 milliárdnyi közpénzzel kitömött “közszolgálati tévé” által közzé tett “szerkesztett változatot” látta?! No meg mi az hogy “viszonylag”? Olyan nincs, hogy a menyasszony “csak viszonylag szűz”! Vagy az, vagy nem az! Hiszen éppen ő maga ismerte el, hogy a külső szemlélők számára az egész úgy tűnt, hogy “… a Kreml a magyarok felhasználásával ver éket a nyugati országok közé“. (Különös “bukét” ad az interjúnak az, hogy pont azon a napon “keletkezett”, melyen a Századvég-konferencián a Németh-féle mondandókkal teljesen ellenkező állításokat tett Szabó László teremfociminiszter-helyettes!)

Lehetne még folytatni ezt az “interjú-kritikát”, de inkább nem teszem. Hiszen ennyiből is látszik, milyen a magával meghasonlott, de “szabadulni” nem akaró Rendszerszolga: azt teszi amit talán nem akar, de elvárják tőle. … Pénzért, stallumért, “egzisztenciáért” cserébe még a maradék “gerincéről” is lemond, de úgy csinál, mint ha lenne még neki. Úgy, ahogyan Pokorni nertárs: nyalunk (vezéri segget ki, fizetést meg fel), de közben panaszkodunk!

Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Megalázva, kihasználva

Megalázva, kihasználva” – ez a két szó jellemzi legjobban Magyarországot Putyin tegnapi “látogatása” után. Orbán pedig ehhöz önérdekből asszisztált! … Ki is itt a hazaáruló?

Putyin látogatásában nem csak az volt a botrányos, hogy fogadásával az Orbán-kormány gyakorlatilag megsértette az Európai Tanács azon, tavaly márciusban hozott határozatát, miszerint az EU tagállamai beszüntetik Oroszországgal a “rendes” kétoldalú kapcsolatokat, hanem a “kivitelezése” is. Kezdjük csak magával a késéssel! Egy órán állt (“lehegesztett”) haptákban gyakorlatilag egész Budapest, no meg a teljes magyar “vezérkar”. Ezek után nem módosított programot (várjon csak a “cselédség”, a meghódolt “bojárság” a Cáratyuskára!), hanem elment koszorúzni többek között egy olyan sírkertet, ahol az “56-os ellenforradalmat” leverő “szovjet hősi halottak” nyugosznak.

Közbevetve:

Nem az a bajom, hogy Putyin “szovjet” (tehát orosz és “egyéb” nemzetiségű) elesett katonák előtt tisztelgett, hanem az, hogy ez osztán egyáltalán nem a halottaknak szólt! Sokkal inkább az “önsúlyánál” fogva méltán összeomlott Szovjetuniónak, no meg annak a Birodalmi Eszmének, melyet ő és társasága (“sziloviki”) képvisel, s érvényesít hullahegyeket produkálva mostanság Kelet-Ukrajnában. Merkel bezzeg messze elkerülte a hazánkban szép számmal található német katonatemetőket. Ehelyett a Dohány utcai zsinagógába látogatott, mert ő nem a Harmadik Birodalom, hanem annak Áldozatai előtt tisztelgett. … Micsoda különbség! … “A stílus maga az ember”!

Osztán az a bizonyos két órán át tartó “négyszemközti megbeszélés” (várjon csak Áder, az ország “Legfőbb Közjogi Méltósága“, Orbán cselédje is a sorára!). No meg a Főnökök jelenlétét egyáltalán nem indokló, nulla értékű “egyezmények” aláskribáltatása. No meg az azt követő “sajtótájékoztató”, amelyből mindent meg lehetett tudni, kivéve hogy mi a fenéért is köllött az “EU Büdösbogarának” fogadnia ezt a messziről bűzlő “Nemzetközi Görényt“. Aki a nyilatkozatában odáig vetemedett, hogy az általa két nappal korábban Minszkben aláírt fegyverszüneti megállapodás egyértelmű megsértését (a “Donbaszi Kozákok” az ő engedélye nélkül még a gatyájukat sem merik letolni, nem hogy lövöldözni!) azzal magyarázta, hogyaszondja: amíg az ukrán vezetés “nem fúj visszavonulót“, addig hullani fognak az emberek, s bár a minszki megállapodás “egy jó kompromisszum“, a tűzszünet megsértése “előre látható volt“, ennek pedig “nem is lesz vége“, amíg az ukrán “döntéshozatalért felelősek nem ismerik be, hogy a konfliktust csak békésen lehet rendezni” és be nem látják, hogy “veszíteni tudni kellene“.

Orbán pedig csak bólogatott. Eszébe nem jutott volna “latens” vitába szállni A Vendéggel ugyanúgy, mint ahogy azt Merkellel tette két héttel korábban. Sima mosollyal tűrte Putyin bunkóságait, “szavahihető és megbízható” politikusnak nevezve őt, aki cinikusan az ukránokra tolta a két nappal korábban a saját aláírásával hitelesített ígérete megszegését! Közben pedig közismerten “pörge” nyelvén végigcsorgott a maffiás pénzéhség nyála annak hallatán, hogy Példaképe, Legújabb Régi Jóbarátja olyanokat mondott, hogy micsoda faszányosan előnyös üzlet Magyarországnak a “Pakstum“, és “jó lehetőségek vannak” a magyar-orosz gazdasági együttműködések “kiszélesítésére“, azaz újabb, zsebre vágható moszkvai baksisok megszolgálására. … Persze időnként kérnek majd cserébe “valamit”.

Mert hogy már eddig is “kértek”, az biztos. Például ezt a magyar érdekek szempontjából nem hogy teljesen fölösleges, de egyenesen káros Találkozót is. Amelyen lényegében semmi fontos megállapodás nem született. Még akkor sem, ha Don Vittorio, avagy ha tetszik Viktor Győzövics olyanokat brunnyantott ki az orra alatt hordott ánuszán, hogy most osztán nekije tényleg sikerült “biztosítania” a honi gazdaság és a Tiszteltlakosság gázellátását. Holott ez már korábban megtörtént! Ezt maga a “Qrmány” energetikai államtitkára, Aradszky András kotyogta ki még hétfőn az Országgyűlésnek nevezett bábszínházban.

Akkor mire volt jó ez az egész “Lerohanás”? Arra, hogy ösmételten sikerüljön olyan újságcikkeket kiprovokálni, mint például a brit “The Guardian“-é. Avagy olyat, ami a “The Washington Post“-ban jelent meg? Netalán olyasmit, ami még konkrétabban fogalmazódott meg a “Deutsche Welle” oldalán? Csakis azért, hogy a “Teremfociminisztérium” által kinevezett, (párt)karrierdiplomata, “hejesíróbalynok” nagyköveteink beélesíthessék a pennáikat? Hogy a már az elmúlt esztendőkben is nevetség tárgyát képező “sajtólevelező szak” dühödt olvasói megjegyzések formájában fejtsék ki azt a Központi Álláspontot, miszerint Orbán tegnap “megalapozta” a magyar jövendőt?! … Így?!

Hát ezt a “nemzeti érdekeket érvényesítő külpolitikát” legitimálták azok az “ellenzéki” frakcióküldöttek, akik a minap elfogadták Viktor Győzövics és vitéz Budakeszi Villatulajdonos meghívását arra a találkozóra, melyen állítólag “egyeztetés” történt a “célokról”. Azon nem csodálkozom, hogy a Dülledtszemű Nemzetvezető Testvér odaküldte a famulusát (ez a “párt” is sorba szokott állni a Putyin-kasszánál!). Azon sem, hogy a Hivatásos Főszoci szokása szerint úgy viselkedett, mint egy “Oktondtóbi“. Ámde hogy Szélberni miért mosolygott oly’ decensen, amikor pont az ő pártjának elnöke kérte kölcsön a Putyin-ellenes tüntetésre a Békemenettől a “Nem leszünk gyarmat!” feliratú molinót, azt már nem értem (dehogyis nem!).

Tegnap Putyin megalázta és kihasználta, ha tetszik: megerőszakolta Magyarországot! Orbán meg asszisztált, tartotta ehhöz a “gyertyát”! De legalább kiderült: az elmúlt napokban ki, illetve kik követtek el itten hazaárulást!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Le leszünk hegesztve?

Holnap érkezik Budapestre Vlagyimir Putyin orosz elnök. A találkozónak sem gazdasági sem diplomáciai jelentősége nincs, az ország sorsát előbbre nem fogja vinni. Újabb nemzetközi botrány azonban lehet belőle, ha Orbán hozza a “szokásos formáját”.

Régóta nem látott “biztonsági intézkedések” közepette “várja” Budapest Vlagyimir Putyint, minden oroszok cárját elnökét. Mintegy 200 kilométer hosszúságban olyan utakat is előre lezárt a TEK (“Terrorelhárítási Központ“, azaz Orbán Viktor állami magántestőrsége), melyek messze esnek az elnöki konvoj által “érintett” területektől. Utóbbiaknál pedig a túllihegett paranoia odáig merészkedett, hogy még a csatornafedeleket is lehegesztették.

Hogy az egész felhajtásnak mi az értelme, azt lényegében senki nem tudja. A diplomáciai szakértő szerint ebbe a látogatásba a minszki megállapodás után semmiféle “nemzetközi kitekintést” belemagyarázni nem lehet. Azt meg pláne nem, hogy a magyar “miniszterelnök” lenne az a “politikai személyiség”, aki képes lenne közvetítőként fellépni Oroszország és a Nyugat között az ukrajnai konfliktusban, lévén Orbán már régóta “súlytalan szereplője” a nemzetközi diplomáciának. Az egész tehát legfeljebb “kétoldalú találkozónak” minősíthető, melyen csakis a közös érdekekről eshet szó. Ezek megbeszélését pedig – tekintettel hivatalos szövetségeseink egyébként is “görbe szemére” – tanácsosabb lett volna egy későbbi, az orosz-nyugati feszültség, az ukrajnai válság esetleges enyhülése utáni időpontra halasztani. (Ilyesmit elvárni a “teremfocista” magyar “külügytől”? Nevetséges! – szendam)

Vannak-e “közös érdekek”? – merül fel a kérdés joggal. Egyáltalán kinek az érdekét szolgálja ez a budapesti látogatás? Sz. Bíró Zoltán szerint hazánkét semmiképpen, lévén az Orbán-kabinet újsütetű, az EU és a NATO közös “akoljából” kikacsintgató, az egységes fellépést folyamatosan aláásó, oroszbarát politikájával már így is “kihúzta a gyufát” az Atlanti óceán mindkét partján. Ez még talán nem is lenne baj, ha nem történt volna meg a Krím bekebelezése (2014. márc. 18.), amely durva átlépése volt a nemzetközi jogrendnek, vagy a maláj utasszállító lelövése (2014. júl. 18.), mely után a Nyugat méginkább elfordult Oroszországtól. Ezt Budapesten nem érzékelni akkora hiba, mely nyugodtan tekinthető szándékoltnak is. A találkozó tehát kizárólag orosz érdekeket szolgál annak bizonyításával, hogy Putyin még sem szigetelődött el teljesen, hiszen lám, egy(!) EU-NATO-tag országban is hajlandóak fogadni őt.

No de mi a helyzet a gázzal? Orbán ugyanis az egyik “szokásos” pénteki, rádiós “igehirdetésében” azt állította, hogy “A magyar gazdaság működéséhez és a háztartások ellátásához szükséges földgázszállítások kérdését kell megoldanom Putyin elnökkel“. Ámde van-e ilyen “kérdés”, avagy “megoldandó” probléma? Ugyancsak szakértők szerint nincs, a “miniszterelnök” egyszerűen “túldramatizálja” a helyzetet, azaz szokása szerint hazudik!

A helyzet ugyanis az, hogy bár a hosszútávú szerződés június 30.-án valóban lejár, semmi nem indokolja a sietséget, a rohanást. A még érvényes kontraktus alapján már kifizetett, de fel nem használt gáz mennyisége jelenleg 18 milliárd köbméter. Azért ilyen sok, mert a megállapodás idején még évi 14,5 milliárdos szükséglettel számoltak, ámde ez mára bőven 9 milliárd alá csökkent. A hazai 1,2 milliárdos kitermelés, meg az időközben 3 milliárdra duzzadt nyugati importlehetőség alapján tehát legfeljebb évi 4 milliárd köbméter “problémáját” kellene “megoldani”. Tekintettel a “beragadt” mennyiségre, ez azt jelenti, hogy az orosz importból még a régi kontraktus alapján is úgy 2020-ig lenne “ketyegtethető” a hazai szükséglet, azaz ráérne a kormány 2018-ban is elkezdeni ezeket a tárgyalásokat!

Közbevetve:

Ez az esztendők óta tapasztalható, meglehetősen meredek “igénycsökkenés” nem csak a honi ipari technológia fejlődésének, az energiatakarékosabb eljárások bevezetésének köszönhető. Hanem annak az általános elszegényedésnek is, melynek 2010 óta lehetünk tanúi. A “rezsicsökkentés” ellenére egyre több háztartás tér át a “hagyományos”, tehát fa- és széntüzelésre (nem is beszélve az “egyéb” elégethető “anyagokról”!). Aki az elmúlt teleken, különösen a hideg és páraköddel nyomott, szélcsendes napokon egy-egy községben, avagy valamelyik vidéki város falusiasabb negyedében járt, az érezhette a füstgáz fojtogatását. … Azaz a “szegénység szagát“!

Tovább hitelteleníti az orbáni energiafüggetlenségi propaganda által sugallt (? … harsogott!) képet, hogy a piaci tapasztalatok, az elmúlt esztendőkben látható folyamatok szerint egyáltalán nem érdemes semmiféle hosszútávú gázszállítási szerződéseket kötni. Pláne nem az oroszokkal! A szabadpiacon ugyanis jóval olcsóbban szerezhető be a földgáz, mint amennyiért Moszkva szerződik le – hosszú távra. Ráadásul minél nagyobb az igény, annál magasabb az orosz ár is! Belgium például 401 dollárt fizet “promt” vásárlásokkal a feltételezhetően norvég “tüzelő” ezer köbméteréért. Az elvileg 65 százalékban orosz “kitettségtől” szenvedő Magyarország (szerződés szerint) ennél bő 10 százalékkal többet, 440 dollárt (plusbonus: a “kötelezően” kifizetendő, de át nem vett mennyiség!). A teljes mértékben kiszolgáltatott, de Moszkvával “fasírtban” lévő Lettország pedig 531-et!

Mi bizonyítja ennél jobban, hogy a Nagy Szovjetuniógazdaságilag erős és nemzetközileg el nem hanyagolható” Oroszország (ahol a “szilovikok” uralkodnak) nem “kereskedik” az energiahordozókkal, hanem egyszerűen és simán megfogalmazva “zsarol” velük, tehát a Moszkvának parírozó “vevőktől” az “olcsóbb” árért időnként “kér valamit”?! Mi bizonyítja ennél jobban, hogy az jár jól, aki “diverzifikálja” a beszerzéseit és minél távolabb kerül Vologya cártól?! Mi bizonyítja ennél jobban, hogy az jár rosszul, aki “ezekkel” bármiféle ügyben kötelező érvényű szerződést köt (pláne hosszú távra!), s “egy gyékényen árul” velük (akár még rövid ideig is)?! Mi bizonyítja ennél jobban, hogy az jár jól, aki kitart a szerződött, őt befogadó és felemelő, megvédő Szövetségesei mellett még annak árán is, hogy átmenetileg (kompenzált!) veszteségeket szenvedhet, és nem az, aki egy ön-, avagy szűk csoportérdekre bandzsítva enged az “ördög csábításának”?!

Mert ennek a “gázos rohanásnak” okai öléggé nyilvánvalóak. Viktortól tudjuk, hogy “Amikor lehetőséged van megölni az ellenséged, nem habozol és megteszed!“. Lefordítva ezt az “aktualitásra”: Hüvelyk Mutyinak most van lehetősége hosszú időkre “elintézni” az orosz gázzal kapcsolatos “csencseléseit”, tehát nem habozik és megteszi. Ennek meg az a svájci “Zugban” bejegyzett MET Zrt. lesz a legfőbb haszonélvezője, amely mögött egy német lap magát Orbánt sejti (talán nem véletlenül), a legfőbb kárvallottja meg a mi adóinkból összetákolt állami költségvetés! Ugyanakkor a múlt héten akadt már konkurenciája is: a Görögországban hatalomra került és ugyancsak putyinista szimpátiával rendelkező “Sziriza” párt “személyében”. Igyekezni köll hát, hogy a “Becsületbörzén” árusítandó “részvények” még kellően nagy értékkel rendelkezzenek a Cár és üzleti köre számára!

Holnap kiderül, hogy ez a Kis Pöllencs, ez az Alcsúti Főkormányzó egyszer ebben a büdös, nyomorult, közpénzeltartott, korrupt életében képes lesz-e Államférfiként viselkedve a Köz érdekeit szolgálni. Avagy marad a szokásos “maffialogika”: pénzért bármikor, bármit eladva az “erősebb” elé “térdelni”.

Tartok tőle, az utóbbi fog történni. Akkor pedig az ország már nem csak nyakig áll majd a kanális “levében”, de még a csatornafedelet is rá fogják hegeszteni, mi meg itt maradunk a “kleptomán hörcsögeinkkel” összezárva!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Goodfriend megy, Jóbarát jön

Elhagyja magyarországi állomáshelyét az idehaza méltán népszerűvé vált André Goodfriend, az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének egykori ügyvivője. Jövő kedden pedig jön a legújabb régi “Jóbarát“, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, minden oroszok elnöke. Utóbbi jellemzésére a galamus.hu oldalán megjelent cikket szeretném utánközölni. … Tanulságul, figyelmeztetésül.

Vasárnap éjfélkor életbe lépett a tűzszünet Kelet-Ukrajnában, olyan erőteljes diplomáciai offenzíva nyomán, amelyet François Hollande francia államfő a kiterjedt háború megakadályozása utolsó esélyének nevezett. Kedden pedig Magyarországára érkezik az a Vlagyimir Putyin, akinek „nem liberális”, „talán nem is demokratikus” „közösségszervezési formáit” és államát Orbán Viktor mintának tekinti a saját politikájában .

A The Economist című brit hetilap A Kreml szemlélete – Putyin háborúja a Nyugat ellen című cikkében foglalta össze mindazt, amit szerinte a Nyugatnak szem előtt kell tartania, ha Putyinnal kerül szembe. Miközben Ukrajna szenved, ideje felismerni az orosz veszély komolyságát, és szembeszállni vele – írja a tekintélyes brit hetilap.

The Economist:

Ideje felismerni az orosz veszély komolyságát

A vele egyenrangúak gúnyolják a kétszínűségéért, és kiközösítik. Egy szabadesésben lévő valuta és egy gyorsan zsugorodó gazdaság felett elnököl. Nemzetközi szankciók akadályozzák meg, hogy kleptokrata barátai ebül szerzett mediterrán villáikban nyaraljanak. Azokhoz a célokhoz képest, amelyeket Vlagyimir Putyin kitűzött, amikor 15 évvel ezelőtt megörökölte Oroszország elnöki tisztségét – prosperitás, joguralom, nyugati integráció –, tragikomikus lenne sikeresnek tekinteni őt.

De már nem ezek a céljai, ha egyáltalán valaha ezek voltak. Nézd a világot Putyin perspektívájából, és ő lesz a győztes. Ellenségeinek minden machinációja ellenére a Kreml vitathatatlan ura maradt. Fojtogató szorításában tartja Ukrajnát, és ezt a szorítást nem enyhítette az e heti, törékeny minszki megállapodás. Elsődleges preferenciája Ukrajna megszelídítése volt fenyegetésekből és vesztegetésekből álló szokásos taktikájával, de az inváziónak voltak más előnyei is. Demonstrálta, hogy mibe kerül, ha valaki nem engedelmeskedik Oroszországnak; és mivel ő úgy gondolja, hogy Ukrajna kormánya pusztán a Nyugat bábja (továbbá mert az ország népének feltehető akarata az ő ultracinikus gondolkodása szerint csupán a nyugati intrikák leplezése), a konfliktus hasznos volt abból a szempontból, hogy megmutatta, ki az úr Oroszország hátsó udvarában. És ami a legjobb az egészben: megmutatta, hogy nincs egyetértés Putyin ellenfelei – sem az európaiak, sem az európaiak és az amerikaiak – között.

Mindenen átívelő célja az, hogy ezt a szövetséget megossza és semlegesítse, roncsolja közös szemléletét a biztonságról, és szembeszálljon a szövetség javaslataival és visszaverje őket. A Közel-Kelet miatti dühkitöréseitől grúziai inváziójáig és számos ukrajnai ballépéséig úgy tűnt, hogy Putyin a bekerítéstől való paranoid félelmétől hajtva időnként véletlenszerű viszályokba botlik a Nyugattal. Visszatekintve azonban úgy látszik, hogy tekintettel a gondolkodásmódjára, alighanem elkerülhetetlen volt a konfrontáció. Akárhogyan is, a harc elől, amelyhez ragaszkodik, nem lehet tovább félreugrani. Ez nem a szegény Ukrajnában kezdődött, és nem is ott fog végződni. A győzelem sokkal nagyobb elszántságot követel meg, mint amilyet a nyugati vezetők eddig felmutattak.

Amit a Kreml akar

Putyin tavaly leszakította a Krímet, erőszakkal átrajzolva Európa térképét. Ezrek életét oltotta ki a háború, amelyet ő hallucinált bele a valóságba Kelet-Ukrajnában. Még ha tartós lesz is a február 15-ére kitűzött tűzszünet (ami a korábbiak alapján valószínűtlen), Putyin a jelek szerint biztos abban, hogy megkapja azt, amit ott akar: egy kicsi, szerencsétlen kvázi-államot a Donbaszban, amelyet felhasználhat arra, hogy akadályozza és nehezítse Ukrajna fejlődését. De ezek a portyázások csak a legutóbbi törekvései arra, hogy a volt szovjet államokat energia-zsarolással, kereskedelmi embargókkal vagy háborúval hajszolja bele a behódolásba. Putyin számára csak a gyenge szomszéd jó szomszéd; a vazallusok jobbak, mint a szövetségesek. Csak a szándékosan vakok hihetik azt, hogy revánsizmusa jóllakott. Ez a revánsizmus előbb vagy utóbb kiterjedhet a balti államokra – amelyek az EU és a NATO tagjai, és annak a fajta orosz kisebbségeknek hazái, amelyeknek Putyin „védelmet” ígér.

Putyin végső célpontjai az EU és a NATO. Számára a nyugati intézmények és értékek fenyegetőbbek, mint a hadseregek. Fel akarja tartóztatni az elterjedésüket, belülről akarja korrodálni őket, és – legalábbis a Nyugat törékeny perifériáján – mindezt a saját kormányzati modelljével akarja helyettesíteni. Ebben a modellben a nemzetállamok tromfolják a szövetségeket, az államokat az elitek uralják, és ezek az eliteket megvásárolhatók. Franciaországtól Görögországon át Magyarországig az európai szélsőjobb és szélsőbal pártjaival barátkozik: bárkivel, aki lobbizhat az orosz érdekekért az EU-ban, vagy egyenesen az unió szétrobbantásában segíthet. A legnagyobb cél a NATO elkötelezettsége a kölcsönös önvédelem mellett. Tedd ezt hiteltelenné – például egy oroszbarát felkelés megrendezésével Észtországban vagy Lettországban, amelynek az elfojtásában a NATO többi tagállama vonakodik majd részt venni –, és a szövetség máris szétporlad.

Az, hogy Putyin fojtogató szorításában tartja a saját országát, azt jelenti, hogy van ideje és megvan a szabadsága erre a hadjáratra. És bőségesen demonstrálta, hogy nincs lelkifurdalása feláldozni az oroszok jólétét azért, hogy kielégítse klikkjének a mohóságát, vagy hogy továbbvigye újabb geopolitikai terveit. Üldözi azokat, akik tiltakoznak. És abban a visszhangban, amelyet a propagandája kelt, virágzik a nacionalizmus, amellyel vigaszként házal a hazai bajokra.

Mit kell tenni?

A Nyugat számára az első számú feladat a probléma felismerése. Barack Obama könnyedén esetlen helyi hatalomnak vette Oroszországot, amely hajlamos ugyan a poszt-birodalmi görcsökre, de lényegében hanyatlik. A történészek csodálkozni fognak majd, hogy miközben Ukrajna lángokban áll, a Nyugat még mindig arról vitatkozott, hogy kizárja-e Oroszországot a G8-ból. Trockijt parafrazálva: lehet, hogy a nyugati vezetőket nem érdekelte Putyin, de ők érdekelték Putyint.

A következő lépés olyan válasz kidolgozása, amely épp oly rugalmas, mint maga a támadás. A problémának része az is, hogy Putyin eltérő szabályok szerint játszik; számára valójában nincsenek megszeghetetlen szabályok, sem egyetemes értékek, sőt, acélkemény tények sincsenek (mint például az, hogy ki lőtte le az MH17-es járatot). Számára csak érdekek vannak. Az ő Oroszországa fokozatosan eljutott a nagykövetek üldözésétől és a bírálók megölésétől az inváziókig. Ez az ő egyik előnye: mindig készen áll arra, hogy olyan módszerekhez alacsonyodjon le, amelyekkel a Nyugat nem tud versenyezni anélkül, hogy beszennyezné magát.

Ez a dilemma jelenleg úgy jelentkezik, hogy fel kell-e fegyverezni Ukrajnát, ha kudarcba fullad a jelenlegi tűzszünet. Az elképzelés támogatói úgy gondolják, hogy a védelmi fegyverek túl nagy árat szabnának Putyinnak a harcok folytatásához. Ám akiknek kétségei vannak afelől, hogy meddig tűri a tömeges áldozatokat, elegendő a csecsenföldi háborújára emlékeznie. Ha a fegyverek célja valóban Putyin elrettentése, akkor a Nyugatnak egységesnek kell lennie, és készen kell állnia rá, hogy Putyin elkerülhetetlen eszkalációjára még erősebb fegyverekkel feleljen (és végső soron a fegyvereket működtető személyzettel). A szövetség azonban megosztott az elképzelést illetően. Putyin a háborút nyugati provokációként állítja be: Ukrajna felfegyverzése ezt fantáziálásból afféle ténnyé változtatná, miközben lehetővé tenné Putyinnak, hogy megmutassa a nyugati egység határait és az elszántság hiányát – ez számára édes hadizsákmány volna. Ha egy újabb orosz agresszió galvanizálja a szövetséget, Ukrajna felfegyverzése hatásosabb fenyegetés lesz. Ennek hiányában a dolog visszafelé sülne el.

Jobb stratégia tartózkodni a módszereitől, és olyan tőkére támaszkodni, amelynek viszont ő nem tud eleget tenni: arra az életmódra, amely után az emberek sóvárognak. Ha ez semmiségnek tűnik az ő tankjai mellett, akkor emlékezzünk rá: a válság azzal kezdődött, hogy az ukránok az EU felé akartak elindulni – és hogy Putyinnak feltett szándéka volt ezt megakadályozni. A Nyugatnak a fegyverek helyett sürgősen annyi segélyt kell adni Ukrajnának, amennyire szüksége van ahhoz, hogy felépítsen egy államot, és megvalósítson egy álmot (és annyi tanácsot, amennyire szüksége van ahhoz, hogy megakadályozza a pénzt rossz felhasználását vagy ellopását). A február 12-én bejelentett IMF-megállapodásnak csak a kezdetnek kell lennie. Putyin azt akarja, hogy Ukrajna lecke legyen a tekintetben, hogy milyen veszéllyel jár a Nyugat felé fordulás. Ehelyett a jutalmak példájává kell lennie.

Ugyanilyen sürgősen meg kell támogatni és bátorítani kell azokat a volt szovjet államokat, amelyek csatlakoztak nyugati intézményekhez. Ha az amellett szóló érvek kétesek, hogy a Nyugat fegyvereket küldjön a Donbaszba, elsöprő érvek szólnak amellett, hogy NATO-egységeket állomásoztassanak a Baltikumban, bármilyen hangosan visít is Putyin. A nyugati vezetőknek világossá kell tenniük a számára, de a saját népeik számára is, hogy meg fogják védeni a szövetségeseiket és magát a szövetséget – akkor is, ha a küzdelem burkolt és homályos.

És a Nyugat erényeit nem csupán a szövetségesek fogják értékelni. Hanem értékelni fogja sok orosz ember is, köztük sok szégyentelen putyinista, aki leleplezi a Nyugat dekadenciáját, de kihasználja az iskoláit és tőzsdéit. Már régóta minden orosz parlamenti képviselőnek és vezető tisztségviselőnek a szankciós listán lenne a helye. Messze vagyunk attól, hogy – mint Minszk után egyes útitársak javasolhatják – lazítani kellene a szankciókon, ellenkezőleg, szigorítani kell őket, és véget kell vetni a szankciók kritizálásának. Mindez végül erősebbnek bizonyul majd a fegyvereknél.

Ugyanakkor a Nyugatnak fel kell használnia minden rendelkezésre álló eszközt, hogy hozzásegítse az egyszerű oroszokat – beleértve azokat, akik az oroszokkal rokonszenveznek a Baltikumban és Ukrajnában – ahhoz, hogy megtudják a véres igazságot Putyinról. Tudatni kell velük, hogy Oroszországot, a nagy nemzetet, amelyet szörnyű módon alacsonyítanak le, akkor fogják befogadni, amikor olyan vezetői lesznek, akik tisztelettel és nem megvetéssel kezelik a világot és a saját népüket, bármennyi időbe teljen is ez.

***

Hát így “néz ki” a liberális demokrata (ergo “hanyatló”) Nyugat szempontjából az Örökös MiniElnök legújabb régi Jóbarátja … ha akarja, ha nem! Ez a politikus fog kedden Budapestre érkezni, hogy a magyar “kormányfő” immáron hazai területen is “elé térdelhessen” … ha akarjuk, ha nem! Ezen államfői vizit (és “aktus”) miatt szedik össze ismét (törvénytelenül!) a Kossuth téren nyár óta engedéllyel tüntető Ország Gyűlése Mozgalom (OGYM) “sátorfáit” … ha akarják, ha nem!

El ne felejtsem: lesz megint Moszkva “tér” is … ha akarják a kőbányaiak, ha nem!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Dear Mr. McCain!

John McCain, az Egyesült Államok egyik republikánus szenátora (2008-ban elnökjelölt!) tegnap felállt a szószékre, s Coleen Bell magyarországi nagykövetté való kinevezésével kapcsolatosan egy olyan beszédet mondott el, mellyel irgalmatlanul nagy maflást (lásd még: “koki” és “saller”!) kevert le a Mi Örök És Megbonthatatlan Miniszterelnökünknek. Ennek apropóján úgy gondoltam, írok egy levelet Mr. McCain-nek.

Dear Mr. McCain!

Elnézését kérem, hogy eme levelemet nem angolul írom Önnek, de attól tartok az Ön anyanyelvében való jártasságom messze elmarad attól, hogy érthetően tudjak fogalmazni. Bízom azonban abban, hogy Önnek sokkal megbízhatóbb fordítói vannak, mint a mi Kovács államtitkárunk, így írásom lényegét hűen tudják majd visszaadni.

Ön a Szenátus legutóbbi ülésén Coleen Bell magyarországi nagykövetté való kinevezése ügyében kifogásolta, hogy pont egy olyan diplomáciai posztra akar az Elnök Úr politikai kinevezettet állítani, ahol most a legnagyobb szakértelemre lenne szükség. Hiszen, és most Önt idézem:

“… here we are, a nation [Hungary] that is on the verge of ceding its sovereignty to a neo-fascist dictator getting in bed with Vladimir Putin and we’re going to send the producer of ‘The Bold and The Beautiful’ as the ambassador.”

Ez a mi nyelvünkön körülbelül úgy hangzik, hogy:

“… most itt van egy nemzet (magyar), amely a küszöbén áll annak, hogy feladja függetlenségét egy olyan, neofasiszta diktátornak, aki ágyba bújt Vlagyimír Putyinnal, s most mi ide akarjuk küldeni nagykövetnek a “Gazdagok és Szépek” producerét.”

Számomra és az itteni kormányzattól még mindig független magyar sajtónak tökéletesen érthető volt az Ön mondandójának lényege, miszerint a “neofasiszta diktátor” kitétellel a Magyarországon jelenleg hivatalban lévő miniszterelnököt, azaz Orbán Viktort illette. (Híven tanúskodik erről az itt elérhető a videó is!)

Ámde van minékünk egy Kovács nevű államtitkárunk (a kormány külügyi szóvivője), aki kihasználva a az erősen hiányos (és manapság végkép lebutítandó) magyar idegennyelvi oktatás következményeit, úgy értelmezte (félre) az Ön beszédét, hogy a fentebb már említett minősítés valójában Vlagyimír Putyinra vonatkozik. Ebben őt még az sem zavarta, hogy akkor így szerinte Putyin (a neofasiszta diktátor) tulajdonképpen önmagával “feküdt le”, azaz lényegében maszturbált/onanizált, no meg az sem, hogy az egyik független hírportálunk megkeresésére az Ön irodájának sajtósa, Julie Tarallo írásban erősítette meg, miszerint felszóllalásában “McCain szenátor Orbán miniszterelnökre utalt“.

Az említett Kovács államtitkár azonban ragaszkodik a maga szövegértelmezéséhez (lásd fentebb!), ami már csak azért is furcsa, mert ezzel párhuzamosan kijelentette, hogy az ügy kapcsán “haladéktalanul fel fogják venni a kapcsolatot” Önnel. Ugyancsak “érdekes”, hogy bár a mi illetékeseink szerint Ön nem(!) a magyar miniszterelnököt “inzultálta”, “A Magyar Kissinger“-nek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető külügyminiszterünk azzal toldotta meg Kovács szóvivő “kapcsolatfelvételi” ígéretét, hogy kijelentette:

“… ha valaki kizárólag a Magyarországról szóló sajtóhíresztelések alapján mond véleményt a magyarországi folyamatokról, akkor könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy a kijelentései nélkülözik a ténybeli alapokat.”

Továbbá azt, hogy:

“A magyar polgárok idén háromszor nyilváníthattak véleményt arról, hogy hogyan képzelik el az ország jövőjét, és mindhárom alkalommal meglehetősen egyértelmű véleményt fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban, amit mindenkinek illik tiszteletben tartania.”

Tisztelt Szenátor Úr!

Amikor Ön, a magyar kormány illetékesei szerint nem(!) a magyar kormányfőre vonatkozó (de ennek ellenére általuk vitatott és tiszteletlenségnek, sőt, gyakorlatilag hülyeségnek nevezett) beszédét elmondta, arról tett tanúbizonyságot, hogy tökéletesen ismeri a magyarországi viszonyokat, a magyar kormány “működési alapelveit” (lásd még: korrupció!), illetve azt, hogy a hivatalban lévő magyar miniszterelnök egy “neofasiszta diktátor”, aki “ágyba bújt” Putyinnal.

Tette pedig mindezt azért, mert nem csak “egy fickó, aki örökké hatalmon akar maradni és sok pénzt keresni” (a volt Elnök, Bill Clinton megjegyzése), hanem azért is, mert ő igazából egy felfuvalkodott kis hólyag, aki pöffeszkedésében odáig is hajlandó volt már többször is vetemedni, hogy bármikor megszegje az adott szavát, az írásban rögzített ígéreteit, sőt, a nemzetközi szerződéseket is. Mivel ezt a hozzá hasonló tulajdonságokkal (és adminisztrációval) “felszerelt”, de nálánál sokkal tapasztaltabb és ravaszabb Putyin ölég hamar felismerte, némi (a magyar állammaffia által ellophatónak beállított) hitel ígérvényéért cserébe az “ágyába” csalta, majd ott megtörtént az aktus. (“Orbán leszopta Putyint!” – írta körül abszolút találóan a helyzetet még idén januárban, a “Paks II.“-szerződés hirtelenjében történt, moszkvai aláírása után a lengyel energetikai nagyvállalat, a PKN-Orlen vezérigazgatója).

Az persze már a “természetes következmény”, hogy egy “hitelbe(!) oralizáló kurva prostituált” egy szép napon arra ébred, hogy a gazdagnak vélt “szép szőke herceg” nem hajlandó kiegyenlíteni a számlát. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy a “prímának” távolról sem nevezhető “Prosti Prime Minister”-ünk hiába fúrta, ahol tudta az Oroszország ellen az ukrán háború miatt elrendelt gazdasági és pénzügyi szankciókat, mondván, hogy ezzel csak “lábon lőttük magunkat”.

Kiderült ugyanis, hogy az a “golyó” bizony gellert kapott, s pont a “szép szőke herceget” találta el, ráadásul a legérzékenyebb helyen! Mert a Nagy és Erős Medve, valójában csak egy – Orbánhoz hasonló – felfújt hólyag! Egy pár havi szankciócska, meg az OPEC Fejsáljainak termelést nem csökkentő akadékoskodása (ügyes volt a húzás Mr. Obama!), s rögvest kidurran a moszkvai lufi. A mi szegény Prostink pedig azt kénytelen olvasni, hogy Legújabb Régi Jóbarátja egyszerűen kiugrik a Déli Áramlatból. Abból, amit Viktor Győzövics még november 2.-án egy “ügyes” törvénnyel megsürgetni igyekezett úgy, hogy közben (szokása szerint és ismét) elárulta az Európai Uniót. Röhögnék, ha lenne min és már várom, mikor fogják bejelenteni a Pakstum “ideiglenes felfüggesztését”. (hehehe)

Tisztelt Mr. McCain!

Az Ön helyzetismerete és -értékelése tehát politikai és hatalomgyakorlási szempontból tökéletes volt. Ámde nem tudom, tisztában van-e azzal, hogy most mit is szabadított a nyakába?

Az világos, hogy Ön soha nem lesz kénytelen találkozni se Kovács szóvivővel, se a magyar külügyminiszterrel (hihihi) és talán még a washingtoni magyar nagykövettel sem (az is egy simlis “fickó”!). Lévén Ön úriember, tehát ilyen alakokkal szóba sem áll, ráadásul nem is a State Department egyik sokadik titkárhelyettese, aki meg csupán a beosztásából következően kénytelen erre.

Ámde mi a helyzet a magyar kormány által uralt sajtóval? Annak is a “tényfeltáró” tagozatával? No, azok osztán mindent, de mindent ki fognak deríteni Önről (a “Századvég” nevű “kutatóintézetünk” ippeg a minap nyert amerikai lobbyzásért 1,3 milliárd forintot a kormányunktól, márpedig az a bő 5 millió dollár sok mindenre ölég ám!). Azt mondjuk, hogy Ön igazából nem vietnámi háborús hős volt, hanem csak egy katonának álcázott, “harmadosztályú CIA-ügynök”, aki valójában csak bizniszelgetni járt ki Vietnamba az ottani komcsikkal. (Mondjuk a minap ezt csinálta a mi szeretve sem tisztelt Köztelnökünk is, s bár a mai vietkongok már nem a tegnapi vietkongok, meg ugyi komcsik még egy kicsit, de “Mintaállam”!) Nem is beszélve arról, hogy találkozott Ön már valaha, egyszer is Gyurcsány Ferenc volt, szocialista miniszterelnökkel? … Nem?! … Hát majd fog! És majd azt is megtudhatja, hogy néhány nappal ezelőtt ettől a langaléta, magyarellenes, ballib politikustól vette át a most elmondott szenátusi beszédét! … Úgy ám! Jobb, ha tőlük tudja!

Persze ezzel nem köll törődnie. Amikor majd piszkálgatni kezdik … mert fogják, az tuti!, akkor mondja csak nyugodtan azt, amit a mi Amerikából kitiltott, korrupt Adó-főhivatalnokunk: “Tolmácsot szeretnék kérni!

A legteljesebb tisztelettel üdvözli Önt:

szendam

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Magyarország: két szék között

Végső soron nem volt ostoba ötlet a “Keleti Nyitás“. Csak hát ahhoz ahhoz a “páva táncrendjét” alaposan ismerő és azt körülményesen be is tartó, vérprofi diplomatákra lett volna szükség és nem pedig a “Dunakeszi Kinizsi” futsal-csapatárá. No meg nem az ilyen alakokat a külügy falain belül eltűrő Elefántra, amelyik akkor is dűt-borít a “porcelánboltban”, ha éppen a legnagyobb óvatossággal lábujjhegyen tipeg.

Jó két esztendővel ezelőtt, amikor a Cinege utca felől először lehetett hallani a “nyitnikék“-et, magam is elszörnyedtem: obskúrus, keleti diktatúrákkal üzletelni! Osztán egy kicsit jobban belegondolva arra a következtetésre jutottam, hogy miért ne. Miért ne lehetne csökkenteni kicsit a Nyugat-Európától, pontosabban az EU-tól való külkereskedelmi függőséget? Miért ne részesülhetnék kissé nagyobb arányban az ázsiai olaj- és gázdiktatúrák bevételeiből, vagy a dinamikusan növekvő Kína jövedelmeiből? A kereskedelmi kapcsolatok kiszélesítésében még a legszőrszálhasogatóbb brüsszeliánus sem találhat kifogásolni valót, feltéve, ha az a “klubtagsággal” együtt járó írott és íratlan szabályok betartásával történik (ahogyan azt uniós tagtársaink többsége csinálja).

Ámde a helyzet az, hogy a magyar külügyeket (a diplomáciát) már akkor sem a Martonyi-féle félprofi társaság irányította, amely azért igyekezett nem túl gyakran rálépni szerződött szövetségeseink (páva)tyúkszemére, hanem a Miniszterelnökség elefántcsordája, élükön a Vezérhímmel. Az utóbbiba ugyanis – hiányos neveltetése és szocializációja okán – annyi elegancia szorult, mint a tütüben piruettező vízilóba: hetekig kerülgeti a szóbeli tiltakozójegyzéket átadni akaró, korábban lesmárolt kezű amerikai nagykövetasszonyt, születésnapi videóköszöntőjében “Kedves Angélá“-nak szólítja a német kancellárt, “pávatáncnak” nevezi a diplomáciai egyensúlyozást és még folytathatnám. Ezt ugyan igyekezett kompenzálni a szakminisztérium (Martonyi úgy a tavalyi esztendőig viszonylag tárgylóképesnek számított Nyugaton), de a Miniszterelnökség külügyi túlhatalmával (amelyet már akkor is az Ananászfejű Nyikhaj, a Dunakeszi Futsalbajnok képviselt) megmérkőzni nem tudott.

A “Keleti Nyitás” ugyanis a Miniszterelnökség olvasatában egyáltalán nem az új piacok megnyitását, a külkereskedelem bővítését jelentette! Hanem olyan, a fasisztoid diktatúrát felépíteni kívánó Rezsim finanszírozását vállalni hajlandó Alternatívát, amelyik nem kérdez semmit, nincsenek kifogásai a “demokráciadeficit” miatt (nem avatkozik a belügyeinkbe, nem csorbítja az ország “nemzeti függetlenségét”), csak kereskedni akar, illetve a kölcsöneiért cserébe kizárólag a tőke visszafizetését és az egyéb lehetőségekhez képest csimbókosan magas kamatokat kéri.

A Miniszterelnökség Ifjú Titánja, az akkor még csak államtitkárként fungáló Szíjjártó Péter (jelenlegi kükü-miniszter) rögvest meg is mutatta oroszlánkörmeit. Elébb összehozta nekünk a hatalmas diplomáciai botrányt kiváltó, azeri “Baltás-bizniszt“, aminek az lett a következménye, hogy ugyan sikerült eltőzsdézni az ország tekintélyét a “Bakui Becsületbörzén“, de a ravasz Alijev barátunk már nem volt hajlandó teljesíteni a kontraktus reá eső részét: a beígért, euromilliárdos államkötvény azeri lejegyzése elmaradt. (Ehhöz képest Szíjjártó nemrég hajlandó volt politikai nekrofiliát tanúsítva fejet hajtani Alijev Papa sírjánál, a korábban őket átverő Fiacska seggét meg “ezerrel” nyalogatta Budapesten a Mi TökéletesMiniszterelnökünk! – gyomortartalomról ne essék szólván!). Osztán megpróbálkoztak még Kínával is (a tibeti függetlenségért tüntetőket úgy takarították el a Pintérhuszárok, mint ha esztendőkkel korábban ennek legfőbb, hazai szószólói nem maguk a fideszesek lettek vóna!), de onnan csupán két dolgot tudtak kasszírozni: egy címkézett kölcsön a BorsodChem-nek (tulajdonosa kínai!), meg egy, a MÁV-val aláirattatott szerződés a valójában nem túl szükséges (azaz tök’ fölösleges) tehervasúti szárnyvonal megépítéséről (“V0”).

A kitartó próbálkozás azonban elébb-utóbb Sikerre vezet! Ez a mi esetünkben nem más, mint “visszatérés a kályhához”, azaz Oroszországhoz. Legújabb Régi Jóbarátunk, Vlagyimir Iljics Vlagyimírovics, minden oroszok örökös cárja ugyanis készséggel(?) volt hajlandó kisegíteni(?) magyarországi tanoncát, Viktor Győzövicset a maga által teremtett pöcegödörből. “Kedves Viktor Viktorovics! Maguknak pénz kell? Hát miért nem szóltak korábban?! Adunk mi, amennyi csak kell, hisz’ majd’ belefulladunk!” – üzente meg még tavaly Budapestre a Moszkvai Cézár. A Miénk meg nem győzött hova lenni a csodálkozástól, hiszen Ő volt az aki a “Moszkvázásért” Brüsszeltől Washingtonig mindenütt feljelentette az Zemútnyócévet, hátsó lábaira ágaskodva azt ordította, hogy “Nem leszünk a Gazprom legvidámabb barakkja!” ráadásul az anyázásig menő purparléba keveredett az akkori orosz nagykövettel. Nem is beszélve arról, hogy azzal a jelszóval, miszerint “Az oroszok már a spájzban vannak!“, s így “nem biztosított az ellátási függetlenségünk“, hatalmi szóval vásárolta ki a MOL-ból a “Szurgutnyeftegaz” nevű céget (igaz, ezért bőkezűen fizetett – persze nem a sajátjából!).

Ámde a Kremlből megnyugtatták őt, hogy az Igaz Barát akkor segít, amikor köll és nem emlegeti fel a korábbi, nem is túl jelentős nézeteltéréseket. Amikor pedig azt hallotta, hogy ellentétben Brüsszellel semmiféle, az ostobán megfogalmazott, a nemzeti függetlenséget elimináló Csatlakozási Szerződésben foglalt demokratikus alapjogokat nem fognak rajta számon kérni (csak időnként és akkori is csupán néhány, jelentéktelen “szívességet”), hát Viki Mouse-nak már fülig ért a szája. Hiszen a “szívességek” tulajdonképpen annyiak voltak, hogy belülről bomlasztani köll a Viktorisztán számára is ellenséges EU egységét, illetve átadni azokat a belső információkat, melyekre a Főkormányzó Úr az Európai Tanácsban tesz szert.

Rögvest el is készült hát a Viktor Szíjjártovics-féle “Nemzeti Függetlenségi Koncepció“. Megfelelő viselkedés esetén az oroszoktól kapjuk az olcsó földgázt, amiből finanszírozni tudjuk a “Rezsicsökkentés” nevű, parasztvakítós akciónkat. A politikai haszon mellé azonban nem ártana némi “forintos” is, így az eleve agyonadóztatott és tönkre tett E-ON-t kivásároljuk a nagykereskedelemből (gavallérosan nagy pénzért, hogy a német befogja a pofáját!). Az EU-tól pedig kapjuk a támogatásokat, amire ugyan a szabályszegéseink miatt méltatlanok vagyunk, de annyi hülye van az Európai Néppártban (pl. Seehoffer, a jelenlegi és Stoiber, a volt bajor kancellár), hogy azok, már csak a presztízsveszteség elkerülése okán is, el fognak viselni bennünket.

Ezér’ osztán Viktor tette a dolgát, s amikor idén januárban Vlagyimír füttyentett neki (“Itt egy 10 milliárd eurós kölcsön Paksra! El tudod képzelni, mennyit lehet ebből lopni?! Ha igen, akkor gyere gyorsan aláírni a Szerződést!“), akkor Viktor rohant, mint az eszement – lába is “kipörgött” így égett gumi/mutyiszag terjengett körülötte (megjegyzem: ösmét!). Miközben pedig rohant, szeme előtt ott lebegtek a milliárdok. … A magyar önrésszel együtt 3.750 milliárd forint a beruházás, melynek 40 százaléka a magyar kivitelezőket illeti. Ez közel ezer milliárd, amit a szokásos (túlszámlázós, meg al-al-alvállalkozós) módon, tehát úgy hatvan százalékban le lehet nyúlni. A Hitelt meg úgyis a Hülyék fizetik vissza, tehát a bolondnak is megéri aláírni a szerződést.

Alá is írta, de előtte nem olvasta el. Ahogyan a sokközpénzért fizetett, állítólagos Tanácsadói (valójában parazita Seggnyalói) sem. Így osztán csak utóbb derült fény arra, hogy itt valójában egy olyan hitelről vagyon szó, melyet az orosz állam adott a saját tulajdonú vállalatának (Rossatom), azt meg nekünk köll visszafizetni (kedvezőtlen kamatozással!). Amit pedig ténylegesen el lehet lopni, az csakis a magyar államkasszából jöhet. Hiszen a Kontraktus szerint a Rossatom számláz (gyakorlatilag önmagának, nekünk meg, a “mi” hitelkeretünkből pedig “túl”), ehhöz hozzá köll tenni a magyar önrészt minden esetben, a kölcsöntörlesztést pedig már idén muszáj elkezdeni (holott egy nyomorult kapavágás nem sok, annyi sem történt még), különben ki köll fizetnünk az egészet egyben, ráadásul kamatostul! … Azt, amit igazából meg sem kaptunk! (Erről egyébként itt olvasható egy meglehetősen okadatolt elemzés!)

Közben pedig jöttek a szívességkérések! Putyin barátunk kegyeskedett kirobbantani az Ukrán Háborút. Emiatt Szankciókat kapott az Egyesült Államoktól és az EU-tól. Viktor dolga lenne az, hogy ezeket megfúrja. Ő azonban csak annyit tehet (nehogy kicsöppenjen az EU-finanszírozás piksziséből), hogy hangosan ágál ezek ellen (“Lábon lőttük magunkat!“), de a tagállami vétó eszközével élni nem mer. Közben azért ravaszul megszavaztatja az Egybites Kétharmaddal az uniós tiltás alatt álló Déli Áramlat magyarországi kivitelezését. (Minek, ha a bolgárok ettől már elálltak? A földgáz majd átugorja a szerbekig tartó néhány száz kilométert?! Lajtos kocsikban és vödrökben fogják átmerni?! – Idióták!!!)

Ezért és Paksért, no meg az Unión belüli “rendbontásért”, a “túlzott oroszbarátságért” pedig megkapják a fenyítésüket az Egyesült Államoktól is. Mint “orosz lobbysta latorállam“, azaz a magyar kormány komoly figyelmeztetést kap az USÁ-tól. Elébb csak a Volt és a Jelenlegi Elnök “dícséri meg” az Orbán-kormányt, melyekre a magyar “futsal-profi” és elefánt-típusú diplomácia az elnökök lehülyézésével válaszol. Nemsokkal később újabb figyelmeztetés érkezik Washingtonból:  “Mindent tudunk a disznóságaitokról!” (ld.: Korrupciós Kitiltási Botrány!). Erre meg az a válasz, hogy leanyázzák a budapesti Ügyvivőt, majd a már esztendőkkel korábban benyújtott Bizonyítékokat követelik. (Ezeket ismételten megkapva, “csak egy fecni“-nek minősítik, az Ügyvivőt – tehát “Washington Hangját” – pedig hiteltelennek … az ingatlan-növekményeivel, meg a jövedelmeivel elszámolni nem tudó Rogán Antal “személyében”!)

Most ott tartunk, hogy megy az “Állóháború”. A kormányzat szerint a Nyugat (az Ellenzék? kottájából játszva) hangulatot kelt a Kétharmados Felhatalmazottsággal szemben, annak megdöntésére törekszik (pl. a gyurcsanyista DK, ráadásul bevallottan! – pfúj!). a kifogásolt dolgokat pedig nem hogy egyelőre “pihentetnék”, hanem éppen ellenkezőleg: fokozzák! További, csakis külföldi tulajdonú cégeket érintő extraadók, a maradék Manyup-pénzek elkonfiskálása, a diktatórikus elnyomás és a nyomor további eszkalálása, kikényszerített államosítások.

Avagy a legújabb! Az, hogy az orbansta vezérlet alatt álló MOL és az MVM éppen most akarja megvásárolni a szlovák (Uniós!) energiapiac 80 százalékát! Mindezt strómanként, ugyanis a Valódi Vevő székhelye nem a Duna, hanem a Moszkva folyó partján van! Akárcsak a horvát (szintén EU-tagállam!) INA felének valószínűleg orosz kézbe való átjátszása! Ha bármelyiket megteszik, onnantól … hát, további Kitiltási Listákat olvashatunk, illetve azt, hogy alkalmazandónak vélte Brüsszel azt a bizonyos “7. cikkely“-t. … De meg fogják tenni, ezért olvasni is fogjuk, meg alkalmazni is fogják! Akkor pedig már Moszkvát sem fogjuk érdekelni, azaz “Két szék között” … a Pöcegödörbe csüccsenhetünk!

Ennek a Társaságnak ugyanis már teljesen elment a maradék esze is. “Vabankra“, Végelszámolásra játszanak. Akárcsak XV. Lajos: “Utánam a Vízözön!“. Mi meg fulladjunk bele! … Meg is érdemeljük, ha ilyen sokáig tűrjük/tűrtünk ilyeneket a hátunkon.

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Vészharangok

Igaza van Orbán Viktornak, a liberális demokráciák valóban válságban vannak. Misem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ezek az államok egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az olyan alakokkal, mint ő, vagy Putyin. … Zúgnak a vészharangok.

A magamfajta bloggernek különös öröm, ha olyan írásokra talál a Hálón, melyek a világ két különböző pontján jelentek meg, látszólag eltérő témákban, de végkicsengésük azonos. Az nevezetesen, hogy a törvénytisztelő, liberális demokráciák nem nézhetik tétlenül a különböző országokban fejüket felütő diktátorok tevékenykedéseit, lévén a közeli és a távolabbi múlt tapasztalatai azt bizonyítják: minél később állnak a sarkukra, annál nehezebb úrrá lenni e problémákon, annál nagyobb és súlyosabb áldozatokkal fog az járni.

Az első írás az amerikai Time magazinban jelent meg, Garri Kaszparov tollából. A világ valaha volt egyik legnagyobb sakkozója már régóta erőteljes és aktív kritikusa Vlagyimír Putyinnak és rendszerének, s ezúttal sem vesztegette energiáit holmi finomkodásra. Bírálatának elsődleges célpontja azonban ezúttal nem az orosz diktátor, hanem a nyugati, liberális demokráciák, pontosabban azok vezetői. Kaszparov véleménycikkében kifejti, az orosz-ukrán fegyveres konfliktus azért fajulhatott el immáron a nyílt összecsapásig, mert a nyugati demokráciák nem azzal foglalkoztak, hogy miként tudnának hathatós támogatást nyújtani egy a szuverenitásában fenyegetett, európai országnak (Ukrajna), hanem azzal, hogy valamiféle eufemisztikus definíciót keresgéljenek a nyílt agresszióra. Külön kiemeli “Berlin és Washington gyáva szóhasználatát“, mely már a krími annexióra is jellemző volt, s amely csupán felbátorította Putyint arra, hogy immáron nyíltan (minimum Kelet-) Ukrajna bekebelezésére törjön.

Kaszparov nem tud hová lenni a csodálkozástól. Nem érti, hogy a nagyhatalmú és elvileg bölcs vezetők miért nem képesek levonni a közeli és a távolabbi múlt történelmi tanulságait. Azt, hogy a totojázással csak azt érik el, hogy a probléma még nagyobbá nőjön, s azon végül csak hatalmas humán- és anyagi veszteségekkel lehessen majd úrrá lenni. A volt sakkvilágbajnok szerint ha Berlin és Washington már az első pillanatban teljesíti Ukrajna kérését és hathatós katonai segítséget nyújt Kijevnek, akkor soha nem történt volna meg a malajziai gép katasztrófája, vagy az, hogy magukat már megadott ukrán katonákat mészároljanak le Ukrajna területén. Kaszparov szerint ugyanis “az orosz parancsnokok sem hülyék”. Ha azt tapasztalják, hogy náluknál sokkal nagyobb erővel állnak szemben, félteni kezdik az életüket, s százszor is meggondolják, hogy mit tegyenek, akárcsak a mögöttük álló Putyin.

Mi tehát a megoldás? Kaszparov szerint a katonai támogatáson kívül olyan szankciókat bevezetni Moszkvával szemben, amit már a Putyin-imádatba belegárgyult orosz emberek is a saját bőrükön érezhetnek. Ekkor, de csak is ekkor képzelhető el, hogy a mind elégedetlenebb társadalom megdönti a moszkvai rezsimet. Ámde ehhez az kell, hogy a Nyugat vezetői végre észhez térjenek. Ennek egyik hatásos eszközét pedig abban látja, hogy amikor majd az ukrán elnök látogatást tesz Obamánál, a szokásosan elegáns öltöny helyett egy pólót viseljen, rajta nagybetűs felirattal: “Ez egy háború, ostoba!

A másik írás egy interjú, mely a magyar Vasárnapi Hírek oldalán jelent meg. A nyilatkozó Thorsten Benner, a német Project Syndicate igazgatója, aki nemrégiben kollégájával, Wolfgang Reinicke elnökkel közösen tett közzé egy, az Orbán-kormányt alaposan elítélő írást, melyben arra szólította fel az Európai Unió vezetőit (elsősorban Angela Merkel kancellárasszonyt), hogy mihamarabb és a leghatásosabb eszközökkel lépjenek fel a diktatórikus budapesti rezsim ellen.

A berlini, közpolitikai intézet igazgatója az interjúban legelébb is kijelenti: “Merkel kancellárnak fel kell ismernie, hogy a magyar kormányfővel szembeni politikája megbukott!“. Eleddig az volt a német kormányfő, illetve az EU, azon belül pedig a jobboldali Európai Néppárt módszere, hogy kesztyűs kézzel bánt Orbánnal. Ha kapott is keményebb bírálatokat, azok minden esetben csakis a színfalak mögött, négyszemközt hangzottak el. Nyilvánosan csupán enyhe bírálatokat lehetett hallani, illetve burkolt célzásoktól hemzsegő intelmeket. Ezek azonban hatástalanok maradtak, lévén Orbán felismerte: sem az EPP, sem pedig Merkel nem akarja megkockáztatni a presztízsveszteséget azzal, hogy beismerje eddig folytatott taktikájának teljes kudarcát.

Márpedig e kudarc immáron nyilvánvaló. A német kancellár hiába küldött Budapestre legutóbb egy olyan “gratulációt”, melyben arra inti Orbánt, hogy “felelősebben éljen” az ismételten megszerzett, alkotmányozó többségével, az hatástalan maradt. Sőt, olajat öntött a tűzre, méginkább felbiztatta a Viktátort, aki a tusnádfürdői beszédében nyíltan meghirdette “a nacionális alapon szerveződő, illiberális állam megteremtését“, amely szerinte “nem ellentétes az EU-tagsággal”. Pedig dehogynem, ugyanis ez “közvetlen kihívás az összes EU-tag és az összes olyan EU-polgár felé, aki elkötelezett az EU liberális demokráciával kapcsolatos alapértékei mellett“. Erre pedig immáron elengedhetetlen reagálniuk legelső sorban az európai konzervatívoknak, lévén az ő pártcsaládjukhoz tartozik a magáról megfeledkezett Orbán és pártja is.

Mi a megoldás? Benner szerint az, hogy Merkel vessen számot eddigi Orbán-politikájával, majd levonva a konzekvenciákat, üljön le az EPP-t vezető, szintén német Manfred Weberrel, annak érdekében, hogy a párton belül megszervezzék azt a többséget, mely záros határidőn belül kizárja önmagából az értékközösséget megtagadó Fideszt. Ezek után egyértelmű nyilatkozatban tegye világossá: elveti és elképzelhetetlennek tartja egy Orbán-típusú állam EU-n belüli létrehozását. Végül hozzák létre azt az eleddig hiányzó (és ezzel Orbán érdekeit szolgáló) intézményrendszert, mely teljes felhatalmazást élvez a “latorállamok” megfékezésére egy olyan eszközzel “felszerelve”, mely köztes megoldást jelent az ejnyebejnyézés  és a “nukleáris opciót” jelentő, a szavazati jogot megvonó “7. cikkely” között.

*

Érdekes e két cikk és tanulságos is. Mindekettő arról szól, hogy a liberális demokráciák valóban válságban vannak abból a szempontból, hogy különböző okoknál (gazdasági, politikai, presztízs) fogva nem képesek fellépni a “Latorállamok”-kal szemben. Illetve ez így nem egészen pontos. Hiszen az eszközök a kezükben vannak, ámde a mélyen berögzült demokratikus gondolkodás (azaz a hatalmi szó, az erőszak helyett a kompromisszumok keresése) bénává teszik őket az olyan kalandorokkal és tűzcsiholókkal szemben, mint Putyin, vagy Orbán. Ezt pedig ők nem is restek alaposan kihasználni úgy, hogy mire a “Gépezet” működésbe lendülne, már kész helyzet elé állítsanak mindenkit: saját polgáraikat és külhoni partnereiket/szövetségeseiket. (Sajátos, de kézenfekvő párhuzam: az 1938-as müncheni konferencia.)

Ugyancsak kiolvasható mindkét cikkből, hogy eme Latorállamok Latorvezetőinek megfékezése egyszerűen elképzelhetetlen a liberális Nyugat aktív közreműködése nélkül. Ami pedig a legszomorúbb következtetésekre enged okot: úgy Oroszországban, mint Magyarországon sem valódi ellenzék, sem igazi civil társadalom nem létezik. Az előbbi államban már törvények gondoskodnak ezek hiányáról. Az utóbbiban pedig a pucér önérdek. Minálunk ugyanis az ilyen harcosan diktatúraellenes aktivisták hangjait (mint pl. Garri Kaszparov) senki nem akarja meghallani. A társadalom egy kicsiny, de aktív többsége imád jobbágynak lenni és kétpofával zabálja a nacionalista szólamokat. A többség meg kiábrándultan kussol, mert a “hivatásos ellenzék” vagy (kórusban a Diktatúrával!) szidalmazza a Lázadókat (pl.: Gyurcsány és a DK), vagy az elvileg független sajtó aktív közreműködésével agyonhallgatja őket (pl.: az “Ország Gyűlése Mozgalom“), gondoskodva így az “alternatívátlanságról”.

Ámde külhonban már zúgnak a vészharangok, melyeket a jelenleg még “chamberlain-típusú” vezetők nem nagyon akarnak meghallani. De ez már nem tarthat sokáig, hiszen az informatika korszakában egyetlen csúcspolitikus sem engedheti meg magának, hogy tartósan süket legyen. Akkor pedig elébb-utóbb jön egy(két) Churchill, aki majd teszi, amit tennie kell: Oroszország betemetkezik a putyini, újbirodalmi nacionalizmus, a “Novaja Rosszija” romjai alá, mi meg, magyarok, befutjuk szokásos pályánkat, a “Hű Szövetséges“-től, az “Utolsó Csatlós“-ig!

A vészharangok hamarosan lélekharangok lesznek. Már hallom is a Jövő távolából félreismerhetetlen kongásukat! Lelki szemeimmel pedig látom azt a darut, mely két-három évtized múlva, a Következő Orbán parancsára, beemeli helyére a legújabb Megszállási Emlékművet!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!