A jövő emlékei

A hét végén az újlipótvárosi “Bolondok Klubjában” (zsebkendőnyi söröző a Pozsonyi út elején) azon tanakodott néhány tag, hogy vajon ki és mikor fogja megbuktatni Orbán rendszerét. A többségi vélemény: soha és senki. Bár talán ez túlzottan pesszimista álláspont, hiszen semmi sem örök, de annyiban igaz, hogy Viktátor bukása után is közöttünk maradnak az Orbánok. … Felködlöttek előttem a jövő emlékei.

Fogalmam nincs, ki és mikor fogja megdönteni az Orbán-rendszert, ám három dologban teljesen biztos vagyok. Az egyik az, hogy a bukás elkerülhetetlen, hiszen egyetlen olyan szisztéma sem képes a tartós működésre, mely lopásra, hazudozásra, megfélemlítésre, talpnyalatásra és bürokráciára alapul. Erre tanít minket a világtörténelem. A másik, hogy ezt nem Mi (azaz “A Nép“) fogjuk kikényszeríteni, lévén eleddig még soha nem tudtunk “alulról”, azaz “forradalmi úton” rendszert váltani. Az mindig valami ki- és megegyezéses (ha tetszik, hát “elitista”) módon történt, tehát szabadságunkat nem Mi “termeltük ki”, hanem csak úgy “kaptuk” (“felülről”). Erre tanít bennünket a magyar történelem. A harmadik pedig az, hogy ezzel soha nem tudtunk mit kezdeni. Mivel ennek sem értéke (nem dolgoztunk meg érte), sem mértéke nincs a szemünkben, néhány esztendei “játszadozás” után azt a közöttünk szép számmal császkáló orbánok valamelyikének kezébe erőltetjük. Erről tanúskodik az elmúlt negyed század eseményfolyama.

Minden megélt diktatúránknak volt egy-egy olyan “mániája”, klasszikus jellemvonása, melyet ki tudtunk nevetni. Horthy rendszerét a kacagányos (“röhögényes” – © Hofi Géza), bokacsattogtató, uram-bátyámozó, neofeudalista panoptikumáért. Rákosiét a vas(taps) és acél országáért, a magyar narancsért és gyapotért. Kádárét a suk-sükölő, primitíven joviális, műbőr kalapban urat játszó, ordítóan műveletlen pártitkárokért. Hátba röhögtük az éppen aktuálist, kitűnő vicceket gyártottunk és terjesztettünk róla (annak mértékében, hogy az mennyit tűrt el, engedett meg nekünk!), de jószerint soha nem léptünk fel ellene aktívan. Megvártuk, míg az összes megbukik magától, valamilyen külső vagy belső “elit” felszámolja azt, majd szokás szerint elszörnyülködtünk azon, amit egyfajta mementóként hátra hagyott. Mert ezt diktálja nekünk a “kollektív tudatalattink”, a történelmi “tapasztalataink”, azaz azt a megoldási módszert, amit az Antall Józsefnek tulajdonított mondat fejez ki híven: “Alámerülök és kibekkelem őket“.

Pontosan ezt tettük az 1989/90-ben, szokás szerint kiegyezéses úton létre hozott Köztársasággal és Alkotmányos Demokráciával is. Elébb felködlöttek előttünk a Kärtner– és a Mariahilferstrasse tündöklő kirakatai. Annak lehetősége, hogy a Gorenije hűtőszekrényt, meg a Grundig videót már a Váci utcáról is haza vihetjük, nem pedig csak az ötvendolláros bevásárló túra után Hegyeshalmon keresztül, a Trabant tetején libikókázva. Annak lehetősége, hogy mindezen lehetőség mellett megmarad nekünk a teljes foglalkoztatottság és a totális állami gondoskodás régi rendszere. De közben szabadon vállalkozhatunk és nem csak gebinben, meg munkaidőn kívüli “géemkában” lophatjuk a közpénzt, használhatjuk a köztulajdont. Ezt ígérte nekünk az akkor győztes hatalmi aspiráns (MDF), így osztán rá pazaroltuk a szavazati jogunkat (értékét és mértékét máig nem ismerjük!), nem pedig a Valóságot és a várható Jövendőt kendőzetlenül elénk táró Reformerekre (SZDSZ).

Öszvért akartunk magunk alá, de gyorsan ráébredtünk a ló vagy szamár dichotómiájára. Előbbire, azaz a valódi, nyugatias gazdasági és társadalmi rendszerre nem akaródzott felkapaszkodnunk, mert az nékünk túl “magas” volt (lásd még: “lovas nemzet”!). No meg fáradtságos is, hiszen azt köllött vóna csinálnunk, amit nem szoktunk meg: kikövetelni a jogainkat, gondoskodni magunkról, az államot a szolgálónknak, a közakarattal megalkotott szabályokat (már csak pucér önérdekből is) mindenki által betartandóknak, a funkciókba jutottakat pedig nem megsüvegelendő hatalmasoknak, hanem naponta elszámoltatandó közalkalmazottaknak/közcselédeknek tekinteni. Miniszterelnöktől kezdve a falusi képviselőig!

Nem jött be a dolog! Öszvér nincs, a ló nem köll, a szamár meg kihalt. Marad így a seggre/porba/mocsárba ülés, s a fekáliává vált iszapban dagonyázás közben azt hazudjuk magunknak, hogy haladunk: Magyarország jobban teljesít és működnek a reformok!; Mindenki hüjje, csak mink nem!; Mindenki szembe’ gyön, csak mink nem!; Egyedül vagyunk az Európai Unióban, a NATO-ban, pedig mindkettőt egyedül csakis Mink véggyük … ésatöbbi … ésatöbbi …

Most az a helyzet, hogy egy “állatorvosi lovon” ülünk. Amely mindazon kórtüneteket mutatja, ami mireánk jellemző. Évtizedek, talán évszázadok óta. Van a paci, az Overdose-nak hazudott Sanyi (lásd: az “Indul a bakterház” híres jelenete!) szájában zabola, s a gyeplő elvileg a mi kezünkben vagyon, de rajtunk ücsörög a Megválasztott Maffia, ami meg a mi szánkba rakta a zablát, a saját kezébe meg a gyeplőt. … Alaptörvényesen, intézményesen, jogilag “kikezdhetetlenül”, évtizedekre bebetonozott “tisztviselők” formájában (is). Ezt az egész rendszert ugyan nem lenne nehéz megbuktatni, de mivel hiányzik az ehhöz kellő Népakarat, no meg a Hivatásos Ellenzék is a “Sanyi” hátán ücsörög és a Gazdától kapja a lóvét, hát nem marad más hátra (szerintünk), mint az antalli bonmot “bölcsességét” elfogadni: alámerülünk(tünk) a pöcegödörbe, s meglássuk, hogy kinek fogy el elébb a levegője!

Orbán rendszere meg fog dögleni! Pont úgy, mint Sanyi, a ló. Kimerül, elfárad, elaggik és nem bírja tovább. Mivel már mind a négy lábát ellopták, hogy is maradhatna állva!? Értékes bőrének ára a Valahol-szigetek egyik bankszámláján pihen, húsából Mészáros Lőrinc mangalica kolbászt csinált, inaiból íjakat húroztak fel (melyekből hátra nyilazunk a történelemben visszafelé száguldva!), a csontjaiból/porcaiból kifőtt enyvet pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszerét összetartó enyvet főztek. (Patája pedig az a hungaricumnak számító körömpörkölt, melyet az Orbánhoz hasonlók már időtlen idők óta gyömöszölnek le a torkunkon, mint “keresztény” és “nemzeti” öntudatot, egyedülvalóságot … magunkra hagyatottságot! … Csömörünk, ha van is, hát gyorsan leöblögetjük a Hazudott Történelem butítóan savanyú borával!)

Amikor a Rendszer megbukik, néhány esztendőn át örülni fogunk a hiányának. Kezdetben pancsikolni fogunk a Szabadságban. Azt fogjuk hinni (már megint!), hogy ezzel eljött a Kánaán. De mivel kezdeni mit ezzel sem fogunk tudni, hát hamar megunjuk a dolgot. Gondolkodni? Ellenőrizni? Cselekedni? Felelősen, tehát polgárként viselkedni? Na ne! Hiszen “megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”. Védte a török ellen a keresztény Európát (Thököly erdélyi “kuruc” hadai együtt ostromolták “Bécsnek büszke várát” a támadó török hadsereggel, az alkoholista Kara Mustafa nagyvezír parancsnoklása alatt!). Most meg kínai pengedróttal (“gyoda”), rátolva a megélhetési muzulmán (és terrorista-gyanús) migránsokat déli szomszédainkon át Európa működőképes államaira (kínos, balkáni precizitással betartván a schengeni egyezményt … ugyi?!).

A NER bukni fog, ez nem kétséges. Az sem, hogy ez nem “népi”, hanem kiegyezéses lesz. Az sem vitatandó (szerintem), hogy lesz egy idősebb nemzedék, amelyik a “kibekkelés”-sel fogja magyarázni a követőek jövőjének tönkretételét, felélését. Az sem kétséges, hogy az a követő első szent borzadállyal fog tekinteni mondjuk a kihalt, enyészettől sújtott felcsúti Arénára, a lerobbant és nem működő Makovecz-kazánra (“Azám, kazán!” … két és negyed milliárd “eltérített” adóforintért, meg a 800 milliónyi “reszt”! … hehehe!), illetve a mellette húzódó kisvasútra. A második pedig gyönyörűen visszaválasztja az újabb orbánt, lévén az orbánok okozta problémák megoldására egyszerűen semmiféle ötletük nincs, ráadásul a felmenő másodiktól azt hallja, hogy “Bezzeg Orbán alatt! … Amikor még …“.

Történelmi tanulságok levonása? Hibáinkkal való őszinte szembesülés? Következtetések levonása? A legnyilvánvalóbb módon a mohácsi csatatéren megdöglött dakota ló, a hibás nemzeti paradigma lecserélése? Szó sem lehet róla! Minékünk (alaposan összehazudozott) ezeregyszáz esztendős államiságunk/hagyományunk vagyon! Meg (rendszeresen feladott) nemzeti büszkeségünk! No meg (elüldözött) Nobel-díjas tudósaink, (országszerte) világhírű szakértőink! Utóbbiakból is kimagaslik Nógrádi nertárs, Papp Lajos nertárs, valamint Makovecz nertárs (utóbbi emléke felcsútba öntve, kazánházzal megörökítve – simítatlan betonból kinövő “organikusság” mindössze pimf 9-10 milliárd “nemközpénzből”! … a Hülyének megéri!).

A Pozsonyi úti “klubba” betévedt egy pasi, aki ugyan nem tag, de időszakosan megtűrt. Szinte rögtön neki is állt magyarkodni, valamint Kádárt és Orbánt dicsérni. Öt percig sem tartott, hogy mi (“Bolondok”) kitegyük a szűrét, de ennyi is ölég volt nekem ahhoz, hogy felködöljenek előttem a Jövő Emlékei!

… és ezt …

szendamondja!

Reklámok

Hungaricum(?)

Egy korabeli vicc szerint L. I. Brezsnyev sürgősséggel összehívja a Politbürót s kiadja az ukázt: azonnal kezdeményezni kell az ENSZ-nél az időzónák eltörlését, s ezzel az egységes számítás bevezetését. Próbálják neki elmagyarázni, hogy ez nem lehetséges, de ő köti az ebet a karóhoz: “Az időzónákból komoly diplomáciai kellemetlenségek fakadnak. Legutóbb táviratot küldtem II. János Pálnak, melyben sajnálatomat fejeztem ki az ellene elkövetett merénylet kapcsán, s kiderült: még meg sem történt!” … No valami hasonló “magaslatokra” kezd süllyedni a mi provinciális, háztáji diktatúránk is.

Nem tudom, hungaricum-e az a tény, hogy előbb-utóbb minden diktatúra elslamposodik, trehánnyá válik. (A vicc szerint ugyan nem, de tartok tőle, hogy ezt is idehaza agyalták ki.) A kezdeti “kemény”, az elnyomást roppant kreatívan (de bunkó módra is) művelő szakaszból (Rákosi) néhány esztendő múlva fokozatosan kialakul egy lazább, a részletekre egyre kevésbé odafigyelő, inkább a bürokráciára és az ezzel szorosan együtt járó korrupcióra, sem mint a terrorra koncentráló változat (Kádár).

Körülbelül ezt figyelhettük meg az Orbán-rendszer 2010 óta tartó pályafutásában is. Az első két esztendőben még szorosan tartották magukat a nyolc évnyi ellenzékiség ideje alatt gondosan kiagyalt forgatókönyvükhöz. Elébb jött a sunyi propaganda (esetenként “nemzeti konzultációkkal” fűszerezve), amellyel megteremtették a “társadalmi igényt”. Osztán következett a jogászkodás, tehát a szabadságjogokat alaposan megkurtító törvények “megalkotása”, végül pedig a “cselekvés”. Ugyanez vonatkozott a korrupcióra is: elébb törvényesítették a mutyizást, s csak azután következett az effektív lenyúlás.

Igaz, már akkor is voltak trehányságra utaló jelek. Mivel a törvények megszövegezése “kiszerveződött” a köz- és államigazgatáshoz (akkor még) értő minisztériumi alkalmazottak kezéből (őket meg a minisztériumok szervezték ki az apparátusból), s azt a különböző “baráti” ügyvédi irodák vették át, nem csak helyesírási hibák hemzsegtek a ripsz-ropsz elfogadott javaslatokban, de alapos koherenciazavarok is felléptek: az egyik “Lex Haverok” ütötte a másikat. Emiatt osztán azokat gyakorta köllött “fésülgetni”, szinte rögvest módosítani, azaz végrehajthatókká tenni.

Mi volt ennek az oka? Máig nem tudnám pontosan megindokolni. Hiszen a felkészülés nyolc esztendeje nem csak a hatalomátvétel forgatókönyvének megírására lett volna elegendő, de az ezeket lehetővé tévő jogszabályokét is. Az Orbán és Tsai Kft. ügyvezetésének alaposan kidolgozott, egymással szorosan illeszkedő, tehát harmonizáló törvényjavaslatok százaival a hónuk alatt köllött volna bemasíroznia a hatalomba. De vagy ezen utóbbiak nem léteztek (miért nem?), vagy a korlátlanná váló lehetőség (kétharmad) vette el az eszüket, vagy az Orbánra rendkívül jellemző, “cserélgetős” káderpolitika okán olyan “újéhes” bűnözők kerültek a hatalom bástyái mögé, akiknek nem volt türelmük kivárni azt, hogy a gondos munka meghozza a gyümölcsét.

Az első kirívó eset már 2012-ben történt. Ez volt az a hírhedt ügy, amikor kiderült: a Trafikmutyit megalapozó törvény tervezetét Dzsentri Dzsoni (akkor még csak frakcióvezető) hódmezőlázárhelyi dohányos haverjának gépén írták meg. Azt is szarul, mert a 2013-as hatályba lépésig még legalább négyszer módosítani köllött. Mi volt ennek az oka? Valószínűleg az, hogy elmaradt az a bizonyos “társadalmi vita”, ami Maffiáék esetében azt jelenti, hogy nem mérték fel teljes körűen az igényeket. De még ezt követően is farigcsálták a dolgot (persze a rájuk jellemző módon, tehát baltával). Tavaly a benzinkutakról és a hipermarketekből tiltották ki a trafikokat (úgy látszik a Continental rossz üzlethelyiségeket mazsolázott ki magának, pedig 500-ra! volt opciója – ölég hülyén néz ki, hogy egy dohányos cég vezére ennyire tehetségtelen!), később meg azér’ kellett módosítani, hogy szegény Mészáros Lőri néhány árudát megőrizhessen a nagyforgalmú üzletek tövében (nem az épületen belül, hanem a “raktár” sarkán engedélyezték a trafikok működését). Most meg, hogy a lázárhelyi cég főnöke még mindig kevesellte a “bagólét”, hát kitalálták neki a nagyker-monopóliumot, amit “furcsa mód” pont az ő egyik cége kapott meg bagóért – idén mindössze 10 millát köll kifizetnie a koncesszióért.

Ennél sokkal mulatságosabb és jóval jelentéktelenebb eset volt az, amit Fazekas földmaffiaügyi miniszter produkált még tavaly. A Maffiakormány háza táján valósággal hemzsegnek a különböző miniszterelnöki és miniszteri megbízottak. Ezek egyike Karcag ex-polgármestere jóvoltából jutott a stallumához. Neve és feladata lényegtelen (akit izgat a dolog kezdje gyötörni a kedvenc keresőjét!). Ami fontos, hogy a pasas gőzerővel látott neki a feladatának: “járta a vidéket”, hozta-vitte őt a szolgálati kocsi, vette fel a fizuját … Csakhogy legyecske pottyant a jól kifőzött “Fazekas-levesbe”: az esztendő elején kiderült, hogy a miniszter “úr” egyszerűen elfelejtette kinevezni a pacákot! Ráadásul nem is egyszer! Egy miniszteri biztos mandátuma fél évre szól, de korlátlanul hosszabbítható. Hősünk 15 hónapja akciózott már, mire valakinek leesett a tantusz, azaz Fazekas összesen háromszor bizonyult trehánynak. (Na ja! Mit várjunk egy olyantól, aki még az ennél sokkal fontosabb Földmutyit sem tudta tisztességesen, tehát bakizás nélkül levezényelni?!)

Mostanság, mióta a tavalyi “győzelemtől” kezdve az Orbán-Simicska belharc okán gyakorlatilag az országban megszűnt az effektív kormányzás, se szeri, se száma az ilyen slampos trehányságnak. Nem is érdemes valamennyit felsorolni, de van egy, amelyet a múlt hónapban kegyeskedett elkövetnie a Bűnbandának. Ez pedig – annak valamennyi stációjával együtt – híven jellemzi azt, amiről e poszt szólni igyekszik.

Még áprilisban történt, hogy a mexikói Guadalajara városa úgy döntött, hogy mivel a 2017-es “vizesvébé” 100 millió dollárra (kb. 27 mlrd. Ft.) kalkulát rendezési költségéhez egyetlen centnyi állami támogatást nem kap, inkább lemond a megtiszteltetésről. Megjegyzem, a közpénzekkel való felelős bánásmódra vall, hogy az illetékes “mexikói panchók” erre a következtetésre jutottak.

Ámde a felcsúti “Pancho Aréna” tulajdonosa már korántsem bizonyult ennyire szűkmarkúnak (Naná, nem a sajátját költi!). Ezér’ osztán Gyárfás Tamás, a honi úszószövetség elnöke diadalittasan jelentette be: Magyarország átveszi a rendezés jogát. Az elnök akkor még 25 milliárd forint környékére “lőtte be” a költségeket, de alig néhány nap múlva kiderült: valamelyik trehány maffiózó elfelejtette közölni Gyárfással a “tényleges” számot. Azt nevezetesen, hogy a vébé színhelyéül szánt “Dagály” átépítésére és fejlesztésére kijelölt állami megrendelő, az MNV (“Magyar Nemzeti Vagyonkezelő“) a teljes összeget 49 milliárd forintra taksálta. … De ez még mind semmi ahhoz képest, ami ezután következett!

Az MNV május 11.-én(!) egy “előre nem látható okból előállt rendkívüli sürgősség miatt hirdetmény közzététele nélküli közbeszerzéssel” sikeresen megtalálta az egész beruházás főkivitelezőjét a Market Építő Zrt. “személyében”. A hivatalos közlemény szerint ugyanis ez a vállalkozás adta be a legolcsóbb ajánlatot, lévén az MNV által kalkulált eredeti költséghez képest (nota bene: 49 mlrd. forint!) “mindössze” 48,72 milliárdot kért (0,28 milliárd “megtakarítás”! – Hurrá! Szép munka volt fiúk!).

Mosolygós alapkőletétel. Tarlós István budapesti főpolgármester, Julio C. Maglione, a Nemzetközi Úszó Szövetség elnöke és Orbán Viktor miniszterelnök

Rögvest meg is kötötték a szerződést, majd május 18.-án (tehát egy héttel később), mint azt a fentebbi fotó is bizonyítja, Nulladik Viktor király a nemzetközi úszó szövetség elnöke és Tarlós “főpolgármester” társaságában lerakta a létesítmény alapkövét (ezt híjják “fángli-barátságnak“?)

Minden tisztának és világosnak tűnik? Hol van ebben a bakizás, a trehányság? Nos ott, hogy ez az “ünnepség” mindössze nyolc(!), a szerződés megkötése pedig csupán tizenöt(!) nappal korábban történt meg, mint hogy az ezekre lehetőséget adó, a kihirdetés napjától érvényes kormányrendelet a május 26.-i Magyar Közlönyben megjelent! … Hol vannak már a régi, szép és daliás idők, amikor a Maffia még visszamenőlegesen törvénykezett!

Ehhöz képest bagatell már, hogy egy nappal korábban (május 25.) arra a kérdésre, hogy mitől dagályosodott 25-ről 49 milliárdra a Vizesvébé költségvetése, két, egymástól gyökeresen eltérő választ kaptak az érdeklődők. Dzsentri Dzsoni szerint azér’, mer’ 2022-ig előre ki köllött fizetni a nemzetközi szövetségnek a koncessziós díjat. Girnyó-Szász szerint azonban az az ok, hogy “kibővült a beruházás”.

Valószínűleg az utóbbi mondott “igazat”, hiszen az a 48,72 milliárd a kivitelezésre megy el nem pedig a koncesszióra, ami ezek szerint további közpénzeket fog felemészteni! Ámde a poszt szempontjából nem ez, hanem az ebben is jelentkező slamposodás és trehányság a lényeg. A két pasi ugyanis manapság minden csütörtökön ott ácsorog egymás mellett (mint Hacsek és Sajó) az Orbángyűlés erre kijelölt termében, s akár órákon át is hajlandó (szimultán) félretájékoztatni a tisztelt magyar újságírókat, rajtuk keresztül meg a t. m. Választót, azaz a Zembereket. Mánpedig ebben az esetben (is) minimum elvárható lenne, hogy legalább egyeztessenek, mielőtt hazudoznak.

De nem teszik, mert fölösleges. Trehány, tesze-fosza, impotens Ellenzék mellett a Maffiakormány annyit bakizhat, amennyit csak akar!

… és ezt …

szendamondja!

A NAP legújabb híreit Tuaregtől lásd itt!

Azért, mert … !

Meg lehet-e dönteni a “maffiofastisztoid” rezsimet nevetséges létszámú tüntetésekkel? Lehet-e jó útra terelni a társadalmat, az országot alig-alig olvasott blogposztok írásával? Nyilvánvalóan nem, de valahol valakiknek el kell kezdeniük ezt a “munkát”.

Tegnap este egy jól összeszokott társaságban érdekes irányba kezdett kunkorodni a beszélgetés fonala. Abban az “Oktett-grémium” többsége (6 fő) teljes mértékben egyetértett, hogy az Orbán-rezsim “rákos daganattá vált”, amely elszívja az életerőt az országtól, így a társadalom legalapvetőbb érdeke, hogy mihamarabb megszabaduljon tőle. Abban is együtt “zengett” ez a “kórus”, hogy ha ez három esztendő múlva (de inkább korábban) nem sikerül, nyakunkba szakad az Orbán-Vona-kormány, s onnantól fogva “nekünk meszeltek”. Ámde az a kérdés, hogy a “Megszabadulásra” egyáltalán van-e esély, már erősen megosztotta a többségben lévő “Ellenzéket”.

A Pesszimisták “Szóvivője” szerint (s most megpróbálom pontosan visszaadni mondandója lényegét):

Minimum tavaly óta egyre többen vannak tisztában azzal, hogy ez a rezsim egyáltalán nem a Köz, hanem a saját bandájának érdekeit szolgálja. Azért, hogy az utóbbi minél gazdagabb legyen, kizsigerelik ez előbbit, az ország tekintélyét pedig a ‘bányász béka’ segge alá süllyesztették. Egymás után sorjáznak az időközi választások, a különböző tüntetések, ám a többség ennek ellenére otthon ül és várja azt a bizonyos ‘sült galambot’. Teszi mindezt azért, mert nem lát Alternatívát, ami meg csakis egy ‘Új Vezér’, egy ‘lánglelkű szónok’, egy ‘karizmatikus politikus’ lehetne. De ilyen még a ‘fasorban’ sincs, mert ha véletlenül akadna is egy-egy, aki össze tud buherálni egy sok tízezres tüntetést (lásd pl.: “Netadó”), vagy az derül ki róla, hogy csupán egy kurzuslovag, aki felült egy elégedetlenségi hullámra, majd később, tehetség és ‘vízió’ hiányában a ‘sikerével’ már nem tudott mit kezdeni, vagy maga a ‘hivatásos ellenzék’ gyilkolja le őt. Az az ‘ellenzék’ amelyről legalább tavaly tavasz óta tudható, hogy egyáltalán nem érdekelt a ‘gengszterváltásban’.

Szó se róla, valóban sok igazság volt ebben a kocsmapult-sarki “elemzésben”. A kezdetben jól induló mozgalmak és tüntetések ölég gyorsan a hamvukba holtak. Néhányukat a sikert kiaknázni képtelen, tehát ilyesmiben tehetségtelennek bizonyult Szervezők tették tönkre (lásd mondjuk az antikorrupciós tüntetéssé “fajult” netadó-demonstrációt, amiből akár tényleg lehetett is volna “valami”!). Néhányukat meg a “Hivatásos Ellenzék” aknamunkája, amire talán a “legszebb” példa a Bajnai által elindított, majd a Szocik által gallyra vágott “Együtt 2014“, avagy a későbbi összefogós “Kormányváltók” (hasonló módon). Valóban nincs tehát egy olyan Szervezet/Mozgalom, mely képes lenne fókuszálni az indulatokat és az elégedetlenséget. Ámde tényleg szükség van ehhöz egy Vezérre, ha tetszik egy “Anti Orbánra“?

A “Szóvivő” szerint a tények azt mutatják, hogy igen. Ugyanis:

A társadalom nagyobbik része olyan, mint egy birkanyáj, amelyet az aktuális Pásztor, meg a Kutyái kitereltek egy sívóhomokos mezőre. Kaja nincs, mindenki éhezik, egymás után vágják le őket, s többiek szeme láttára falják fel az áldozatokat még azon nyersen is. Ámde hiába van ott, tőlük alig pár lépésnyire a kövér fűtől zöldellő mező, meg se mozdulnának, mert félnek a Pásztor botjától, a Kutyák agyaraitól, de még az ugatásuktól is. Abban bízik mindegyik birka, hogy nem ma lesz az ő felzabálása, s elébb-utóbb egyikük végre megmozdul a Legelő felé, akit osztán követni lehet – legázolva Pásztort, Kutyát, bárkit/bármit, ami elébük áll. Így ‘működik’ ez az atomizálódott társadalom: nyáj is, meg egyén is! Nézzük csak meg, mivel nyert a Fidesz tavaly, vagy négy éve, avagy Tapolcán a Jobbik! A ‘közösségi élmény’ nyújtásával! Azzal, amire a Baloldal vagy képtelen, vagy (és talán ez az igaz!) nem hajlandó. Miért nem? Nos, ez ‘olvasat’ kérdése. Ha jóindulatú vagyok, azt mondom, hogy ‘tehetségtelenség’. De nem vagyok az!

Valóban nehéz lenne vitatkozni ezen magvas és bizony vaskos megállapításokkal. Kétségtelen, hogy a Maffia 2002-től kezdődően nyolc esztendő kitartó (akna)munkájával teremtette meg magának a 2010-es győzelem feltételeit. Többek között azzal, hogy vakhitű birkanyájakat (“polgári körök”) hozott létre, “közösségi élményt” teremtve ezáltal híveinek. Körülbelül hasonlóan járt el az ezt lemásoló Jobbik is, ám ott már nem “köröknek”, hanem gyakorlatilag törvénytelen, de a teszetosza állam által elnézett/eltűrt “gárdák” és “seregek” formájában. Mindkettőnél pediglen volt egy Vezérkos (de vagy inkább “ürü” – lévén öléggé töketlennek bizonyultak a Nagy Ügyek intézésében!), amely után a “közösség” ballaghatott. Ebből pedig következik, hogy a társadalom jelentős többsége tényleg egy Nyáj. Ámde annak is egy “unorthodox”, tehát “hungaricum” változata, ugyanis individualista (tehát egymással semmiféle tényleges kapcsolatban, szolidaritásban nem álló) juhokból áll, “akik” ugyan állandóan “szétbégetnek”, de azért mennek arra, amerre a Pásztor és a Kutyák terelik. Így kétségtelen, hogy köll egy Alternatív Juhász. De ki legyen az és hogyan találjuk meg?

A “Szóvivőnek” erre már nem volt konkrét válasza. Úgy vélte ugyanis, hogy:

Pillanatnyilag egy ilyen személyiség ‘előállítására’ nincs sok esély, lévén a társadalomban még nem elég nagy az indulat. Nem elegendő ahhoz, hogy a Nyáj végre nekiinduljon és Pásztort, Kutyát letaposva átmenjen a Legelőre. Nem is lesz elegendő mindaddig, amíg tehetségtelen, avagy valójában tenni semmit nem akaró alakok szerveznek néhány tucatnyi, esetleg pár száz főt ‘megmozgató’, tehát nevetséges demonstrációkat. Az ilyesmihez ugyanis profizmus kell, nem pedig pillanatnyi ötlet és indulat! Ahogyan az sem elegendő ehhez, hogy a hozzád hasonló bloggerek megírják az igazságot. Te és társaid tényleg ezt teszitek, de kik és hányan olvassák a posztjaitokat? Néhány százan, pár ezren? … Pillanatnyilag mást sem tesztek, mint a fakardotokkal karcolgatjátok a Közöny gyémántfelületét!

Ez szíven ütött, s tényleg elkezdtem azon gondolkodni, hogy valójában miért fordítok időt és energiát a blogom írására. De néhány pillanat múlva eszembe jutott egy idézet, ami akár a jelen helyzetre és az én “feladatomra” is vonatkozhatna.

Amikor az amerikai hadsereg a Harmadik Birodalom nyugati határai mögé behatolva egymás után talált rá a különböző lágerekre (nem egyikükben napok óta feküdtek temetetlenül a menekülő náci keretlegények által sebtiben legyilkoltak tetemei), Eisenhower, a Szövetségesek akkori főparancsnoka, az Egyesült Államok későbbi elnöke, kiadott egy memorandumot. Emígyen hangzott:

“Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat! Mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja: mindez meg sem történt.”

No, ezért írom én tovább ezt a blogot. Addig, míg bírom, míg tehetem. Azért, hogy dokumentáljam ezt a Szörnyűséget, melyet magunk tettünk magunknak. Azért, hogy később ne jöhessen “valami rohadék”, aki majd az egészet letagadja! Avagy ha majd mégis jőne, én pedig még mindig élek, akkor is legyen, aki …

szembemondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Az esztendő utolsó vasárnapjára …

… ezt az olvasni valót “lőttem” a vasarnapihirek.hu oldalán. A “szórakozást” ugyan nem, de a minőségi tartalmat garantálni tudom!

Lengyel László:

Tigris télen

Flórának, kedves tüntetőmnek ajánlom …

Még övé az erdő. Bármerre megy, lehajtott fejek. Behúzott farkak. Elég egyetlen morrantás, hogy kedvére tegyenek. Meg se kell mutatnia a fogait. Bárkit, bármikor kivégeztet. Csak zsákmányolók és zsákmányok vannak. Igaz, valami növényevők, őzek és szarvasok, nyulak és bivalyok, birkák és kecskék naponta összegyűlnek tisztásokon. Bőgnek és morognak. Nem számít. Majd elszélednek. Újra rágogatnak békésen és várják, hogy megegyék őket. Az erdőben rend van. Tigrisisten rendje. Fiatal rabló farkasok és tigrismaradékot tépő öreg sakálok, keresztényi keselyűk és csíkoshitű csúszómászók tudják, hogyan teremtsék meg a hatalom csöndjét. Az erdőn kívül nincs élet.

orbanrendszer.1.0

2010 és 2012 között Orbán Viktor szétszereltette a rendszerváltás súlyokon és ellensúlyokon nyugvó, alkotmányosan jól-rosszul kiegyensúlyozott rendszerét. A szétszerelés valamennyi mozdulatát előre megtervezte, technológiáját leellenőriztette. A vezér körüli, senkinek, csak a vezetőnek felelősséggel tartozó pretoriánus gárda stratégiailag végiggondolta, hol húzódnak az alkotmányos ellenállás intézményes erődítményei, ezeket előre elkészített vagy hevenyészett jogszabályokkal, képviselői indítványokkal, az engedelmes parlamenttel megsemmisítette vagy semlegesítette. Se az ellenzék, se az alkotmányos intézmények képviselői nem voltak erre az általános lerohanásra felkészülve, senki nem rendelkezett nemhogy átfogó védelmi stratégiával, de még az egyes intézményeket védő taktikai fegyverekkel sem.

A kancellári jogokat maximalizáló miniszterelnöknek gondja volt arra, hogy ne alakulhasson ki összefüggő ellenállás, hogy az intézmények és a bennük dolgozók engedelmesen részt vegyenek önmaguk vagy a másik felszámolásában. Tökéletesen átérezte belülről a társadalom ellenszenvét az igazgatási intézményekkel, az igazságszolgáltatással szemben, és jól megértette az érintettekkel, hogy védtelenek a társadalom elitellenes hangulatával szemben. Az establishmenttel szembeni gyűlölet felhasználása tette lehetővé, hogy Orbán válogathatott az elitbűnbakok között: minisztériumi főtisztviselők, bírák, bankárok, földbirtokosok vetekedtek a politikusokkal a gyűlöletlistán.

A korábban uralkodó elitnek meg kellett értenie, hogy a társadalom többsége nemhogy védelmezné az alkotmányos jogokat, nemhogy kiállna az átlátható jogi és erkölcsi szabályokért, hanem tetszéssel fogadja a gyors, személyi döntéseken alapuló szabályokat, és az elit lefejezését. Orbán joggal üzenhette: ha akarom, a társadalomra hagyom a meglincseléseteket, örüljetek, hogy futhattok! Ezzel a köz belső ellenállását sikerült megsemmisítenie. Nem vagy alig akadt az állam különböző apparátusaiban szereplő, aki ellenállással próbálkozott volna, és a Kádár-korban ismert igazgatási szakértői, reformista, hivatali szamizdaton keresztül érintkező „ifjú tiszti” hálózatos félellenállás létre se tudott jönni. Az államgépezet a hatalom titokzatos fekete dobozává vált.

A gyenge ellenzék és civil társadalom 2012 őszétől 2013 tavaszáig egy történelmi pillanatra esélyt kapott: különböző társadalmi csoportok sérelmei estek egybe az egyetemistáktól a pedagógusokig, a devizahiteles adósoktól az elbocsátott közigazgatókig; megroppant a gazdaság és megkezdődött Magyarország nemzetközi elszigetelődése. Ugyanakkor hiteles, kormányképes és békét/ biztonságot ígérő alternatíva jelent meg a láthatáron a zászlót bontó Bajnai Gordon személyében. Ám az ellenzék nem tudott élni a lehetőséggel, és az államgépezet a mézesmadzag-furkósbot alkalmazásával egymás után semmisítette meg az ellenállás csoportjait. 2013–14-ben Orbán felépíthette az antiliberális, kleptokrata, vezérelvű, centrális, tekintélyi pretoriánus rendszert.

orbanrendszer.2.0

2014-es parlamenti, európai parlamenti és önkormányzati győzelmei közben és után a megtáltosodott miniszterelnök hozzálátott a civil társadalom, a maradék tőle független média felszámolásához és az életforma-háborúhoz.

Se a permanens foglalásra, mozgóháborúra kialakított intézményi rendszer, se a rendszer irányítója nem képes a leállásra, a megállapodásokra, a békekötésre és a konszolidálásra. Mindig új forrásokat, zsákmányt kell találni, mert a rendszer feléli önmagát és a vezetője remekül ért a támadó hadműveletekhez, a manőverező háborúhoz, de nem tud mit kezdeni magával békében. Az új források megszerzésénél óhatatlanul beleütközött saját nemzeti, külsőés belsőkörös oligarcháinak érdekeibe, akik az utolsó ellensúlyt jelentik a központosított pretoriánus rendszerrel szemben. És eljött az idő, hogy az intézményeket megtöltse az „új embertípussal”, az átnevelt orbáni állami emberek hadával.

Az Orbán-rendszer nem akart, tudott osztozni a gazdasági és politikai hatalmon az oligarchákkal. Az Orbán–Simicska közösen kialakított adminisztratív piacon, ahol tőke, jövedelem, jogszabályi privilégium, közigazgatói és állami/félállami banki/vállalati vezetői kinevezés cserél gazdát, mindkét nagy szereplő úgy vélte és véli, hogy a másik felrúgta az eredeti megállapodásokat, behatolt az adminisztratív piac általa birtokolt területére. Továbbá az orbáni központosított politikai rendszer az adminisztratív piacot minden kockázatot figyelmen kívül hagyva kiterjesztené, vagyis tovább háborúskodna, ellenben az oligarchikus rendszerépítők már megállapodásra jutnának a gazdaság piaci és adminisztratív piaci része között, belátva, hogy az előbbitől remélhetnek új forrásokat. Az oligarchaháború 2014 tavaszától szinte kettéhasítja az Orbán-rendszert. Egyszerre folyik a gazdaságban és a közigazgatásban, a médiában és a központi/helyi politikában. A paranoia immár jogosulttá válik, mert senkiről se lehet tudni, hogy kihez lojális: a negyedszázada mindenkit fizető Simicskához vagy az ugyancsak negyedszázada politikailag jutalmazó/büntető Orbánhoz.

Ha eddig az intézményeket alakította magára és a vezető pretoriánus gárdára, most a társadalmat töri hozzá az új intézményekhez. Meg kell tanulniuk 12 órákat a lojalitás vak fegyelmezettségében dolgozni a központi igazgatásban. Cserébe megcsillan a remény, hogy feljuthatsz. És a csúcsokon a kivételezettség, szabad zsákmányolás, a gazdagodjatok meg szelleme és gyakorlata uralkodik. Ha bekerültél az önálló nyelvet, magatartásmódot, lakást, öltözködést, utazást, földet, szőlőt, vadászatot, halászatot, madarászatot, gyereknevelést biztosító, diktáló belső körbe, kapcsolati tőkehálóba, akkor neked mindent szabad. De ha kikerülsz, halott vagy.

2014 őszének valamennyi döntése életformadöntés: netadó és légy munkássá, ne gimnazistává, légy hasznos műszakivá és ne fölösleges bölcsésszé, jogásszá, közgazdásszá; a közigazgatásban bizony 12 órát kell dolgozni és nekünk jogunk van gazdagnak lenni, kispolgári irigyek beszélnek csak úrhatnámságról; drogteszt és a vasárnapi keresztényi zárva tartás; a szociális segélyrendszer megsemmisítése és a megalázó közmunka kiterjesztése. Ha itt akarsz élni, így kell élned! Az orbanrendszer.2.0-ban mindenkinek megvan a pontos helye, amit kijelöltek számára. A köz- és a magán tér és idő együttesen szerveződik: templom, iskola, hivatal, szórakozás, minden a miénk. Szabadon dönthetsz, hogy velünk vagy vagy ellenünk! Az utóbbi esetben innen menned kell!

Falba ütköztek. Összeütközés van Nyugat és Kelet, Amerika+Európa és Oroszország között – Magyarország Kelet egyik utolsó csatlósává vált. Összecsapnak a csalódott társadalmi rétegek és a hatalom az utcán, folyik az oligarchaháború, és a Fideszen belüli hatalmi harc. A rendszer hasonló megroppanáson megy át, mint a Kádár- rendszer 1988 végén, 1989 elején, a szociálliberális hatalom 2006 őszén. Sorsa hasonló lehet: ahogy Kádár és Gyurcsány magukkal rántották a mélybe pártjukat és politikai oldalukat, úgy ránthatja magával Orbán a Fideszt és a jobboldalt.

A tigris minden fa mögött vadászt vagy saját, átálló farkasát sejti. És nem tudhatja, hogyan s mikor indul el az a bivalycsorda, egy hatalmas fekete bivallyal az élén, hátán egy meztelen embergyerekkel, hogy eltapossa. A fáklya már ég.

*

Nem tudom (nem a fenéket!), ki hogy van vele, de szerintem végtelenül szomorú, hogy két tucat esztendővel a Rendszer(gengszter)váltás, tizenhét évvel a NATO- és tízzel az EU-csatlakozás után Magyar(agyar)országon ilyen – egyébként kitűnő – elemzést köll olvasnunk. Az meg főleg szomorú, hogy Egyeske és Követői (Lakájai, Kutyái, Pondrói) szerint örüljünk, hogy egyáltalán még olvashatjuk!

Hiszen közibünk is lövethetnének, kiléphetnének a NATO-ból, az EU-ból, hadat is üzenhetnének Amerikának, behívhatnák az orosz (avagy esetleg az azeri) csapatokat! … Szerintük.

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Pávák, pulykák, gesztusok és gusztusok

Kéri László írt egy kitűnő tanulmányt a nepszava.hu oldalán. Elolvastam és úgy gondoltam, nem árt megörökítenem az én elektronikus naplómban!

A pávatánc évének nehézségei

A kormányfő – egyik, saját hívei körében tartott előadásában – a pávatánc bonyolult koreográfiájának kiismerhetetlen lépéseihez hasonlította külpolitikai gesztusainak logikáját. S mi tagadás, a 2012 májusa/2013 májusa közötti tizenkét hónap során józan ésszel nem is lehetett követni azoknak a konfliktusoknak és kanyaroknak a rajzolatát, amelyek mentén a magyar kormány a kötelező nemzetközi érintkezés medrében haladni próbált. A pályát valóban rendkívüli nehézségek tarkították, ám utólag is úgy tűnik, hogy az akadályok többségét a kormány önerőből állította elő. 

Azt még viszonylag könnyen be lehetett látni, hogy minden lehetséges eszközzel szerettük volna elérni a brüsszeli “túlzottdeficit-eljárás” negatív hatásaitól való megszabadulást. Azt már kevésbé lehetett átlátni, hogy e szabadságharcunk során miért kellett az – egyébként általunk visszahívott – IMF-ből ellenséget faragni, mintha a szervezetnek nem lenne más feladata, mint a magyar lakosság könyörtelen sanyargatása. 2012 nyarán és kora őszén Orbán Viktor szinte mást sem tett, mint minden lehetséges fórumon e veszélyről győzködte híveit és alkalmi közönségét.
(Ezen időszak legfontosabb Orbán-beszédei: “sikeres két évet tudhatunk magunk mögött…”, valamint a szeptember 10-i parlamenti szezonnyitó beszédea viszonválasz szövege)
A háttérben azért rendszeresen – legalább nyolcszor – módosítgatták a költségvetés alapszámait is, igaz, ezt a fejetlenséget nem kísérte hasonló hangerejű hírverés…

Ez a nagyszabású hadművelet 2013 nyarán végül is felemás eredményekkel zárult. Kilenc év után végre kikerültünk az említett eljárás kedvezőtlen hatásai alól, megszabadultunk az IMF ellenőrzésének kényszerétől, és a következő uniós költségvetési időszak pénzelosztási csatáiból is viszonylag jól jöttünk ki. Mindeközben azonban Magyarország feloldhatatlan viták kereszttüzébe került, jórészt az idézett pávatánc fölösleges lépéseinek következtében. 2013 tavaszán – nem túlzás ezt állítani – az Unió valamennyi mérvadó fóruma, bizottsága kitüntetett és kritikus módon foglalatoskodott Magyarország alkotmányos gyakorlatával, döntéseinek, jogi megoldásainak elfogadhatóságával, s e kritikák nyomán mind keményebb, korábban még soha nem használt nemzetközi szankciók alkalmazását is szükségesnek látta volna.

E csatározások során a magyar kormány fokozatosan elszigetelődött, s mire – 2013. május 7-re – elkészült a hazánkkal átfogóan foglalkozó úgynevezett Tavares-jelentés, addigra a pávatánc záró tételeit számottevő szövetségesek nélkül voltunk kénytelenek járni. E hosszadalmas – csaknem egy évet átölelő – folyamatnak voltak azonban olyan fontos stádiumai, amelyeknél megadatott volna a lehetőség a korrekcióra, ám a kabinet ezekkel nem kívánt élni. Sőt, ha volt érdemi választása, akkor inkább keménykedett. E sokágú döntési folyamatok közül – terjedelmi okokból – csupán négy rövid tantörténetet idézünk fel.

1. 2012 nyarának végén két-három hétre megint sikerült kivívnunk a nemzetközi közvélemény harsány hahotáját. Magyarország átadta Azerbajdzsánnak azt a gyilkost, akinek sok-sok évig nálunk kellett volna még a börtönbüntetését töltenie. Lett is az ügyből nemzetközi botrány, mert hazánk egy pillanatra a szimpla emberkereskedelem gyanújába keveredett. A felelősség megállapítását ezúttal is a szokásos hazudozás, mellébeszélés, elhárítás keverékével sikerült megkerülni.

2. A kormányfő még a nyár elején bedobta a köztudatba az “előzetesen kötelező regisztráció” ötletét, amelyet minél előbb, már az őszi parlamenti ülés elején intézményesíteni is szerettek volna. S láss csodát: Lázár János (két társával egyetemben) szeptember 17-én már be is nyújtotta e tárgyban a javaslatát a parlamentnek. A közéleti felháborodás egészen elemi erővel tört ki, s a házi közvélemény-kutatások szerint még a Fidesz-hívők többsége is szükségtelennek és átlátszóan jogkorlátozónak gondolta eme intézmény bevezetését. A hazai és a nemzetközi negatív visszhang olyan erejű volt, hogy a kormányzatnak számolnia kellett az Alkotmánybíróság esetleges megsemmisítő döntésével is. Ezt megelőzendő egészen példátlan és cinikus megoldáshoz nyúltak: október végén az alaptörvény módosításával “alkotmányossá” tették a regisztrációt. November végén törvénybe is iktatták azt a megoldást, amelyről amúgy mindenki tudta, hogy Orbán Viktor bizonytalan választók miatti fóbiájának érzéstelenítésére lett volna hivatva. Ezután meglepő fordulat következett. December hatodikán az államfő élt aggályaival az Alkotmánybírósághoz fordult, a testület pedig – két lépésben – megteremtette magának a jogi alapokat ahhoz, hogy 2013. január negyedikén elkaszálja az előzetes regisztráció szemérmetlenül jogkorlátozó intézményét. A jogállami győzelemért azonban utólag igen nagy árat kellett fizetni.

3. A kormányzati nagyüzem kulcsfigurái a számukra presztízs-vereséggel járó döntés után átfogó hadműveletbe kezdtek, s rendkívüli gyorsasággal előkészítették a negyedik alkotmány-módosítást, amit március 11-én el is fogadtattak. E módosítás gyakorlatilag felért egy újabb alkotmány meghozatalával, ugyanis tucatnyi – egymással semmiféle kapcsolatban nem lévő – ügyet, vitatható kormányzati ötletet, megoldást tettek alkotmányos erejű szabállyá, azaz megvitathatatlanná és felülbírálhatatlanná. (Az államfő ezúttal meghátrált. Nem úgy mint elődje, Sólyom László, aki hosszadalmas hallgatását megtörve a módosítást a jogállamiság felszámolásaként értékelte és véleményét – szakmai érvek sokaságával alátámasztva – nyilvánosságra hozta. Ugyanezen a napon.Sólyom írása: 2013. márc. 11-én…

A negyedik alaptörvény-módosítás minden szempontból mérföldkőnek bizonyult. Részben azért, mert minden korábbi döntéshez képest is leplezetlenül mutatta be annak a kormányzati gyakorlatnak a lényegét, mely szerint a jogrendszer egésze nem más, mint a napi politikai érdekek kivitelezésének legpraktikusabb eszköze. Részben pedig azért, mert az is kiderült, hogy a 2010 nyara óta folyamatosan alakítgatott új politikai rendszer elérte azt az állapotot, amikor már semmiféle belső intézményes gátja sincs a kormányzati szándékok korlátozásának. (Csak a józan belátás, ám a pávák esetében ez kevéssé működőképes megoldás.) Részben azért is lett mérföldkő, mert rendkívül felgyorsította a hazánkkal kapcsolatos európai/nemzetközi vizsgálódásokat, s az elindított eljárások negatív értékeléssé történő kifutását.

A tiltakozó hallgatók 1995 óta nem mutattak olyan aktivitást, mint 2012 utolsó heteiben FOTÓ: BIELIK ISTVÁN

4. E hónapok során történt azonban még valami, amivel a kormányzat eleinte nem számolt eléggé komolyan. Az egyetemisták még december elején hírét vették a szférájukat érintő újabb megszorításoknak, s azonnal tiltakozó akciókba kezdtek. A kormányzati össze-vissza beszéd, a megosztási kísérletek, valamint a szokásos nagyképűsködés oda vezetett, hogy a kezdeti tiltakozások az év utolsó heteiben olyan méretű és hatékonyságú demonstrációkká álltak össze, amelyekre Magyarországon ez a réteg 1995 óta nem mutatott példát. Az új évben végül az apparátusi rutin, s a hallgatók kifáradása meghozta a fegyvernyugvást, ám a – már említett – negyedik alkotmány-módosítás keretei között ez a lázadó réteg is megkapta a maga büntetését.

A történtek alapján nem lehet vég nélkül számítani arra, hogy a rendszeresen megtámadott rétegek mindig szó nélkül tudomásul veszik a reájuk nézve kedvezőtlen döntéseket. Kérdés, ki és mit tanult ebből a néhány nyugtalan hétből? Elvileg az ellenzék is tanulhatott volna. Annál is inkább mert a tetszhalott létezés és a belső (érdektelen) viták két éve után 2012 őszén úgy tűnt, mintha felfedezték volna maguknak a Fidesztől elpártolt másfél milliónyi lehetséges választó magára hagyottságát. Október 23-án váratlanul nagy tömeg – és meglehetősen forró várakozás – fogadta az újonnan megformálódó “Együtt 2014”-mozgalmat, valamint Bajnai Gordon – lehetséges kihívóként való – bejelentkezését. (Bajnai beszéde)

A kormányzat számára egyértelműen kedvezőtlenné vált nemzetközi környezet, az egyetemisták által is megjelenített növekvő elégedetlenség, valamint a gazdaságpolitikai káosz együttesen mind-mind arra utaló mozzanatoknak tűntek, mintha eljött volna a látható/érzékelhető belpolitikai fordulat ideje. A 2013-as év első hónapjait azonban az ellenzéki oldalon megint csak a belharcok töltötték ki.

A tavasz végén pedig elrajtolt a kormányzati csodafegyver: a rezsicsökkentés délibábja, amely fokozatosan belepte a magyar közélet – már amúgy is számtalan köddel homályba takart – egét.