Elitcsere

Néha minden szörnyűsége ellenére is kifejezetten szórakoztató az, amit az Örökös MiniElnök Emberei mondanak. Persze csakis azok számára, akik kedvelik az abszurd (fekete) humort. … Most éppen Szalay-Bobrovniczky Kristóf írta be magát emlékezetembe a Mandineren tegnap megjelent, elitcserés interjújával.

Öreg könnyeket csöpögtettem, amikor elolvastam ezt a mandineres írást. Nem azért, mert Szalay dagadtra verte a saját és “konzorciális” lobbitársa nyeszlett mellét, az egyébként teljesen elcseszett amerikai “meghallgatás” okán. Szerinte ugyanis az történelmi áttörés volt. Az első olyan, melyen Magyarországot illetően végre kiegyensúlyozott vita folyt az Egyesült Államokban. Ahol végre elhangzott az is, hogy az Orbán-kormánnyal szemben az USA adminisztrációja kettős mércét használ és a politikai nyomásgyakorlás eszközével él. Ahol végre a helyzetet jól ismerő képviselők is szóhoz juthattak (Ted Poe texasi, republikánus képviselő szerint a magyar Alaptörvény kezdő mondata: “God bless the Hungarians!“, azaz “Isten áldd meg a magyart!“).

Nem azért nevettem, mert Szalay a továbbiakban ezt a “sikert” a lobbitárs Connie Macknek tulajdonítja. Azért sem, mert simán letagadta, hogy a Meghallgatást vezető elnök, Dana Rohrbacher Putyin-hívő, holott azt maga az érintett is beismeri (sőt, hangoztatta!). Miért is tettem volna, hiszen mint tudjuk, minden kupec a maga lovát dicséri. Ráadásul nekünk (magyar adófizetőknek) ez a két “paci” 1,4 milliárd forintunkba került.

Azon sem kezdtem vihorászni, amikor Szalay “a világ egyik legjobbjának” nevezte Arthur Finkelsteint, a karaktergyilkos propaganda csúcsra juttatóját. Holott lobbista társa, Mr. Mack Floridában éppen az ő kampánytanácsai következtében kegyeskedett jó alaposan elhasalni az ottani választásokon.

Még az se nagyon vette igénybe arcizmaimat, amikor Lánczi Tamást, a Századvég alkalmazottját (aki időközben a Londonban bejegyzett Finkelstein-Habony-cég ügyvezetőjévé avanzsált), kimagaslóan tehetségesnek nevezte. Hiszen mit is mondjon az egyik közpénzzel kitömött, nullum cum laudés rendszerszolga, a másik, ugyancsak közpénzekkel alaposan kitömött, nullum cum laudés rendszerszolgáról?

Mosolyogni akkor kezdtem, amikor Szalay “kreatívan” meghatározta a gyakorlatilag nem is létező, tehát csupán optikai csalódásnak számító Habonyt a saját szempontjából. Áh, dehogyis van vele neki és az Századvégnek bármiféle hivatalos kapcsolata. Áh, dehogyis állnak ők munkatársi, avagy baráti viszonyban. Árpi csupán egy “Bajtárs“, aki ugyanannak az Ügynek az elkötelezett harcosa, melynek maga Szalay is.

Mi is ez az “Ügy”? … No ekkor kezdtek potyogni szemeiből azok a bizonyos “öreg könnycseppek”. Nem azért mert a tartalmán mulattam. Az egyenesen rettenetes volt! Hanem azon kínkeservesen megfogalmazott, magasztosnak szánt, önheroizáló meghatározáson, mellyel Szalay operálni kezdett.

Az Ügy nem más, mint az Elitcsere!

Szalay azzal kezdett dicsekedni, hogy ő már legalább évtizede “dolgozik” (a Heti Választól kezdve a Századvégen át “különböző szervezetekig”) azon, hogy létre jöjjön az a bizonyos Centrális Erőtér. Ami nem más, mint a “jobbközép intézményrendszer” kiépítése, mellyel ő aktív résztvevője annak az elitcserének, ami “jelenleg is folyamatban van”. Melyik az az “elit” amit éppen most “cserélnek le”? Természetesen a “Posztkommunista“, melynek jellemzője az, hogy az “elmúlt húsz évben a nemzetközi liberális értékrenddel és politikával kötött laza szövetséget és kialakított egy intézmény- és befolyásrendszert“. A Jelenlegi Elit (tehát Ő is!) most abban érdekelt, hogy az utóbbiak “hegemóniáját csökkentse”, s ez már oly’ sikeres, hogy a posztkomcsik (a “liberális dzsihadisták” – anyám, borogass!) “vesztésre állnak”.

Mindez tiszta és világos. Az a bizonyos Új Elit nem más, mint az általa is képviselt, Közpénzeltartott Banda, mely a honi Költségvetés és az Uniós Támogatások fosztogatásával vált ölég gyorsan “polgárrá”, tehát (az ilyenek “olvasatában”) módos, sőt, gazdag emberré. Ők azok, akik ideológiai(?) alapon(?) állnak szemben a lecserélendő Régivel. Ők azok, akik megteremtik az Új Magyarországot.

Ámde van egy kis gond. Egy olyan kis gondocska, mely kicsalta szemeimből azokat a bizonyos öreg könnyeket. Az nevezetesen, hogy Szalay nertárs kifejezetten adós maradt az Új Elit eszmei és politikai meghatározásával. Azt ugyan megmondta, hogy a Régiek a posztkomcsik, de azt már nem, hogy kik is lennének Ők! Azt, hogy ez a Társaság vajh’ miben is különbözik lényegében a Régitől. Mondjuk abban, hogy nem kötnek laza szövetséget a liberálisokkal? Akkor milyet? Szorosat, avagy semmilyet? Ha nem a liberálisokkal, akkor kikkel? Önmagukkal? Netán a széljobbal? És az mennyire laza, avagy szoros?

Szalay nertárs/bajtárs ilyesmikkel nem törődött. Nem is tehette, lévén ennek a Bandának nem hogy a szó klasszikus értelmében vett Ideológiája nincs, de Elveik sem. Minden, amit “tudnak” és vallanak, az nem más, mint a Lenyúlás. Az, hogy Nekik egyszerűen “jár” mindaz, amihez önmaguk hatalomba emelése következtében hozzájuthatnak. Hogy minden az övék (mi, mindnyájan is!), s immáron az az Alapelv, hogy ők nyerjék a legtöbbet. Egészen pontosan: Mindent!

Ámde itt megint van egy gondocska. Az, amit az elmúlt hónapokban mindenki nyomon követhetett, aki csak egy kicsit is értően, no meg minimális szorgalommal figyeli Maffiaország történéseit.

Mi lenne ez? Nos, nem más, mint hogy nagyon úgy néz ki, az Új Elitet éppen most cseréli le a Legújabb Elit. A Bábmester, Bizánc Örököse, most véli jónak, hogy a szokásos megosztós-megversenyeztetős módszerével Dzsentri Dzsoni Főminiszter nyakába ültesse legfőbb riválisát, Rácsmögé Tónit. Úgy is mint a Miniszterelnök Személye Körüli Legfőbb Minisztert, aki egyfajta portás lesz a Zakkant és a Lázár között.

No, akkor most mi van? Posztkomcsinak minősül immár a Miniszterelnökséget vezető miniszter is? Az, akire a Hibbant az elmúlt egy esztendőben még a budiülőke beszerzését ráruházta! Az, aki mostanáig élet és halál ura volt a “kormányon” belül?!

Ezt a kérdést ugyan nem tette fel az interjút készítő Stumpf Bandi nertárs Szalay nertársnak, de nem is csoda. Hiszen arra pont olyan adekvátan tudott volna válaszolni, mint arra, hogy most, amikor nyilvánvalóan gőzerővel zajlik az Oligarchaváltás, akkor immár Simicska Lajos is “posztkomcsinak” számít?

Ez volt az, ami még Szalay nertárs hazudozásra, talpnyalásra és közpénzlopásra hardveresen programozott, egybites agyát is lefagyasztotta. Mer’ ugyi ha aszongya, hogy “igen”, akkor mi is a helyzet azzal az elsősorban Orbán által képviselt Új Elittel? Miként tűrhetett meg több, mint három évtizedig maga mellett a Nagy Rendszerváltó egy ilyen Alakot, illetve miként bízhatta rá a Nagy Rendszerváltó Párt finanszírozását? Ha meg “nem” a helyes válasz, akkor meg miért is köll most Luigit lecserélni különböző garamiakra és hernádiakra?

Szalay azonban nem volt rest. Némi gondolkodás után kisütötte magából a hónalj- és kozmaszagú választ: “Nem vagyok én kis állat- és növényhatározó“. (Ami meg az én olvasatomban azt jelenti: Lajosunk vagy egy pi(a)óca, vagy egy patkány, vagy egy tarack, vagy egy parlagfű – tőlem szabadon választható, egyikkel sem fogok vitatkozni!)) Majd megtoldotta az egészet azzal, hogy “Tartalmi értelemben annak van jelentősége, hogy van egy ilyen elitváltás“.

Aha! Hát én szívesen szemlélgetném ezt a Gegnszterváltást, mert a magamfajta bloggernek kimeríthetetlen kincsesbányát jelent. Ugyanakkor sajna szenvedő alanya is vagyok ennek abból a szempontból, hogy az én bőrömre (is) megy a Kisszerű Nagyfiúk játszadozása!

Nem csak Simicskát kéne már innen egészen a Holdig rúgni!

… és ezt …

szendamondja!

A NAP legújabb híreit Tuaregtől lásd itt!

Sértődős sértegetők

Van nékem egy ismerősöm, aki köreinkben arról híres, hogy roppant könnyű kézzel osztogatja a kritikáit. Bármikor és bárkibe hajlandó beletaposni, megválogatatlan szavaival vérig sérteni. Amikor pedig ezt az éppen érintett kikéri magának és elküldi oda, ahová való, még ő van megsértődve. … Mondanom sem köll: ő a környékünk Elsőszámú Fideszese.

Gyakorlatilag futószalagon gyártja feljelentéseit a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV). A nevezett büró, funkciója ellenére ezt mostanság nem az adó- és vámcsalók ellen teszi, hanem olyan magánszemélyek és civil szervezetek vegzálására, melyek jogos kritikával illetik a NAV egyes csúcs- és egyéb vezetőinek tevékenységét. Akik/amelyek azt állítják: a Hivatal irányítói nem hogy passzív szemlélői, de egyenesen aktív résztvevői, sőt, haszonélvezői az adóelkerüléseknek, ezek eltusolásának.

Egyikük, Horváth András, a “hírhedt” “Zöld Dossziés Ember” valószínűleg ismét bíróság elé állhat, lévén a NAV jogásza úgy véli: egyes nyilatkozataival megsértette a Hivatal “jó hírnévhez” való jogát és nagy nyilvánosság előtt belegázolt a büró egyes vezetőinek becsületébe. Hogy egészen pontosan kik is ezek a főhivatalnokok, s pontosan miért/hogyan is lettek meggyalázva, azt a jogász úr már “elfelejtette” részletezni, így a bíróság (tisztelet “neki”!) vissza is dobta a keresetet. Horváth “bűne” egyébként az volt, hogy részletesen dokumentálva tudta bizonyítani: egyes magyarországi cégek egyszerűen “érinthetetlenek” (ha vizsgálatot is indít ellenük valamelyik “navjobbágy”, hát azt “Odafentről” rögvest leállítják), mások meg “képtelenek” megfelelni a NAV “elvárásainak”, azokat rendszeresen vegzálják, sőt, kifejezetten “csapdákat” állítanak nekik,

Hasonló “bűnbe” esett Jávor István, az ELTE szervezetszociológus docense is. Ő korrupciókutatással foglalkozik, s tavaly nyáron (szerzőtársával együtt) még díjat is nyert az amerikai Administration & Society című lapban megjelent írásáért. Ennek okán tavaly október óta, azt követően, hogy a kormánypárti(!) sajtótermék (“Napi Gazdaság“) oly’ ügyesen kirobbantotta a Korrupciós Kitiltási Botrányt, több szerkesztőségbe is behívták (pl.: ATV, vagy Klubrádió), mint szakértőt. Ezek során azon véleményének adott hangot, hogy “… a magyar hatóságok több esetben segítik az áfacsaló cégeket, a NAV-nál konkrét utasításokra állítanak le vizsgálatokat és hagynak figyelmen kívül jogszabályokat“, illetve “… a NAV gyakorlatilag megrendelésre cégeket fojt meg, felszámolókkal, a rendőrséggel és az igazságszolgáltatással közreműködve állítanak csapdákat a vállalkozásoknak“. Mindezt tudományos alapossággal, a rendelkezésére álló hivatalos iratok elemzésével! … Meg is lett ennek a következménye: január 21.-én a Hivatal pert akasztott Jávor nyakába.

A 444.hu által megszerzett (és alaposan kivesézett), logikai bakugrások tömkelegével “felszerelt” “vádirat” szerint: nem az a baj, hogy Magyarországon léteznek adócsalások, nem az a baj, hogy ebben a Hivatal egyes alkalmazottjai is érintettek (haszonélvezők!). Hanem az, hogy ezt pont egy, az egyetemi oktató tekintélyével felruházott tudós/kutató állítja. Ez meg nem csak azért tűrhetetlen, mert az oktató diákjai (“eltanulván” tőle helytelen álláspontját) esetleg téves következtetésekre juthatnak, de a társadalomban is megrendülhet a Hivatal iránti közbizalom. Ez meg odáig vezethet, hogy “jelentős mértékben növekedhet az adóelkerülés veszélye“, illetve “csökkenhet az adófizetési hajlandóság“.

A bíróság ezt a keresetet is visszadobta (tisztelet “neki”!). Bár a NAV-nak ugyan van fellebbezési lehetősége (biztos vagyok benne, hogy élni is fog vele!), de nagy jövőt ennek az indítványnak nem jósolok. Azért nem, mert akkor konkrétan meg köllene nevezni, hogy Horváth és Jávor pontosan kiket és mivel “sértett meg”. Márpedig ez roppant kínos következményekkel járna (kerülik is ezt, mint macska a forró kását! – egyik érintett navnertárs sem akarta még megkockáztatni a 7750-es proklamáció alapján történt, amerikai kitiltásának valódi okait megtudni egy vízumigényléssel!). Például azzal, hogy egy ilyen per során “Be lehet idéztetni tanúkat, akiket igazmondási kötelezettség terhel. A NAV egyes vezetőit is, az eddig a nyilvánosság elé állt volt adóhivatali dolgozókat is. A tanúkat szembesíteni is lehet egymással. Lehetőség nyílik arra, hogy ne lehessen továbbra is a szőnyeg alá söpörni az ügyet.” – Vágó Gábor, volt LMP-s országgyűlési képviselő találó megjegyzése.

A NAV-keresetekből azonban megállapítható, hogy “Magyarországon nem a korrupciót elkövetők, hanem a korrupcióról hírt adók kerülnek a bíróság elé” (ugyancsak Vágó Gábor megállapítása). A korrupt államhatalom pedig rendszeresen ráuszítja az ugyancsak korrupt hivatalait azokra a magánszemélyekre, civil szervezetekre, akik/amelyek az ilyesmiket felderíteni akarják (pl.: atlatszo.hu, avagy a fentebb említettek), illetve a Központi Akarat által nem eléggé ellenőrizhetőekre, kézben tarthatóakra (pl.: a “norvégbűnöző” Ökotárs Alapítvány).

Ebből pedig egyenesen következik, hogy egyáltalán nem volt indokolatlan az a Meghallgatás, melyet az Európai ParlamentLIBE“-bizottsága tartott tegnap a magyarországi emberi jogi helyzetről. Ezt ugyan bojkottálta az ottani Fidesz-delegáció, no meg (szégyen szemre!) a Maffiapártot is a soraiban tudó “EPP” képviselői. Ezt az egészet ugyan minősíthette “szappanoperának”, az “illetékesekkel jogilag lezárt” vitáknak a kormány külügyi szóvivője (Kovács Zoltán volt az egyetlen, aki ott magyar nyelven szólalt fel!), de ennek csak az lett a következménye, hogy “darabokra szedték” őt is, meg a díszes Orbán-brancsot is. Ahogyan az egyik felháborodott képviselő megjegyezte (a svéd liberális Cecilia Wikström), az Orbán-kormány “nagyon sokat tesz azért“, hogy Magyarország “állandó téma” legyen az EP-n belül, figyelmeztette Kovácsot, hogy gondolja át jobban a cinikus minősítéseit, majd feltette a kérdést: “Az Európai Bizottság, az Európai Parlament, az Európa Tanács, a Velencei Bizottság mind azt mondja, hogy gond van az emberi jogokkal Magyarországon. Akkor mi mind hazudunk?“.

Az én pikírt, pökhendi, bunkó ismerősömet a kocsmában időnként rendre szokták utasítani. Előfordult már nem egyszer, hogy pofán is verték. Ámde sem Európa, sem a diplomácia világa nem egy söntés. Ott is elcsattannak pofonok, de az általában egy egész társadalmat érintenek, nem pedig csakis és kizárólag a pikírt, pökhendi bunkó “politikusokat”, nem csakis és kizárólag az ilyen faragatlan “proteinzacskókat” hithűen támogató, “antropomorf” választókat.

Nem ismerhetem az összes Vezérpárt-hívőt, de “Madarat tolláról, embert barátjáról!“.

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Szép volt Tibi!

Lényegében egészen jól jött ki Navracsics Tibor a tegnap kora este kezdődött uniós biztosjelölti meghallgatásából – korántsem izzasztották meg annyira, mint azt az előzetes kardcsörtetésekből várni lehetett volna. Gratulációmra azonban nem ezért vált méltóvá, hanem azért, mert “segítségével” Brüsszelben, néhány óra alatt sokmindenre fény derült.

Hatalmas várakozások előzték meg Navracsics Tibor tegnap esti, uniós szakbizottsági meghallgatását (teljeskörű és alapos tudósítás erről itt olvasható!). Jószerint mindenki arra számított, hogy a magyar jelöltet alaposan megfogják izzasztani az Orbán-kormány sorozatos botrányokat kiváltó tevékenységéért, a kabinet és maga a miniszterelnök elképesztő kijelentéseiért. Ezek a feltételezések nem is voltak megalapozatlanok, hiszen már Navracsics jelölésétől kezdve hangoztak el komoly, a személyét és az alkalmasságát érintő bírálatok, határozott fogadkozások arról, hogy a volt miniszter számára egyáltalán nem lesz “sétagalopp” az uniós biztossá válás. Az érzékelhető ellenszenv és elutasítás okán, többen még azon sem csodálkoztak volna, ha az euroképviselők másik jelöltet követelnek az EB elnökétől.

Sem a “Szauna”, sem a Botrány nem következett be. Navracsics tökéletesen abszolválta eme vizsgafeladatát. Ügyesen ugrott át az akadályokon, kerülte ki a telepített aknákat – no meg a kérdésekre adandó érdemi válaszokat is. Ámde ez egyáltalán nem az ő érdeme, hanem a jelölti meghallgatás szisztémájába kódolt sikerlehetőség többé-kevésbé megfelelő kihasználása volt. Ez a rendszer ugyanis úgy működik, hogy szóbeli kérdések mindössze egyetlen percben, a Jelölt reakciója két percben (az írásban feltettekre napokig agyalhatta ki a “korrektet” magából az Aspiráns, avagy annak komplett Stábja!), viszontválasz, visszakérdezés pedig nincs! (Megbukni tehát csakis akkor lehet, ha a Jelölt esetleg hisztériás rohamot kap, s Hruscsov-módra a cipőjével verve a pulitust, leanyázza a faggatóit.)

Így osztán a “fincogtatás csakis úgy történhetett volna meg, ha a meghallgatáson jelenlévő képviselők egy csoportja előzetesen egyeztet egymással, s jól felépített kérdéssorozatokkal kavarják bele a Jelöltet a saját mondandójába. Ámde erre – mint láthattuk – sem szándék, sem akarat nem volt igazából, így Navracsics simán magára ölthette a mosolygós, disztingvált és persze européer úriember imágóját.

Ez lenne az Első Tanulság! Az Európai Parlament padsoraiban többségükben nem olyan képviselők ülnek, akik a kontinens kiemelkedő közéleti személyiségei, politikusai lennének. Nem is véletlenül éri az EP-t gyakorta az a vád, hogy az tulajdonképpen csak egy Kádertemető, a valamiféle “érdemeket” szerzett pártemberkék szinekúrája. Ezek a parlamenterek ugyan bármikor képesek arra, hogy fennen hangoztassák az uniós Értékek és Alapelvek melletti elkötelezettségüket, de ha cselekvésre kerül(ne) a sor, már sokkal többet nyom a latba az egyéni érdek, az elkötelezettség. Ezért osztán nem csak azt voltak hajlandóak eltűrni, hogy a Jelölt orcátlanul belehazudozzon a képükbe, de még azt is, hogy egy Kis Tróger (nevezetesen a fideszes EP-képviselő, Gyürk András) tenyérbemászó stílusban ki is oktassa őket. Mindezt pedig miért? Mert ugyan pontosan tudták, hogy ki is ez a Navracsics, de inkább lenyelték a békát, semhogy nehéz helyzetbe hozzák a jelölő J.-C. Junckert. (A “Magasabb Szempontok” – ugyi?!)

A Második Tanulság az EP-ben működő “Pártcsaládokkal“, pontosabban a Frakciókkal kapcsolatos. Annak ellenére, hogy a baloldali, a liberális és a zöld csoportok komoly kritikával illették már magát Navracsics jelölését is (kilátásba helyezve a “kigolyózását”), amikor tenni is lehetett volna valamit (nem csak pofázni!), akkor már lefagyott a gépezet. Ugyan mennyibe került volna a saját képviselőik kérdéseit összefűzni egyetlen láncba, amelynek a végén Navracsics alkalmatlansága, sőt, méltatlansága a Napnál fényesebben kiviláglott volna? Gyakorlatilag semmibe, ám ez mégis elmaradt. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a honi Maffiadiktatúra ellen valóban harcoló néhány politikus és ellehetetlenített működésű civil szervezet ezektől a Frakcióktól legfeljebb verbális támogatásra számíthat.

Ennél sokkal kiábrándítóbb volt az Európai Néppárt (“EPP“) hozáállása. A Fideszt is magában foglaló, jobboldali csoportosulás szakbizottsági koordinátora, bizonyos Sabine Verheyen, a meghallgatás után azt merészelte nyilatkozni, hogy Navracsics “bebizonyította európaiságát”, valamint a posztra való alkalmasságát. A Jelöltet kritizálókat pedig azzal gorombította le, hogy szerinte “nagyon sajnálatos, hogy az európai biztosi képességeiről szóló vitát a magyar országos politikáról folytatott vitatkozás uralta”. (Hát mégis miből, ha nem Navracsicsnak “magyar országos politikában” eleddig betöltött szerepéből lehet megállapítani az ő “európaiságát” és biztosi alkalmasságát, kedves Asszonyom?!).

Az ebből levonható (“2.1“) Tanulság pedig az, hogy ez az “európai” Jobboldal minden eleddig elhangzott és egyre súlyosabb kritikák ellenére sem hajlandó kilépni a “Mundérvédelmi Üzemmódból“. Bár maguk is érzik a Navracsicsból kipárolgó, orbanista “Budapest-bűzt“, tisztán presztízs-szempontokból változatlanul takargatni fogják Orbán “szennyesét”, az egyre leplezetlenebb, már nem csak az “Európai Értékeket és Alapelveket”, de még az aláírt Szerződéseket is negligáló, Brüsszelben Moszkva érdekeit kiszolgáló Diktatúrával küzdők pedig nem hogy (verbális) támogatásra nem számíthatnak tőlük, de még ledorongoló szavakra, alpári minősítésekre is! (Az EPP-ben tehát egyre inkább elterjed a Viktor-vírus! Verheyen asszony – nyilatkozata alapján – bármikor állást kaphatna a Magyar Maffiapártban, mint szóvivő!)

A “Harmadik Tanulság pedig személyesen Navracsiccsal, pontosabban (és általánosító jelleggel) a “Fideszes Csúcskáder“-rel kapcsolatos. Aki végigolvasta a poszt elején megadott link alatt található tudósítást megállapíthatta: a vezető fideszes politikusnak (és magának Orbánnak is) egyszerűen nincs saját arca, autonóm személyisége. Olyan az, mint az újraírható CD-lemez: a helytől, a körülményektől, pontosabban a pillanatnyi érdekektől függően egyszer ilyen (törlés), osztán meg amolyan.

Az Egyik Navracsicsnak

… éppen az a dolga, hogy (i)gazságügyminiszterként segítse kiépíteni az Illiberális Demokráciát, s ennek érdekében a legalapvetőbb (a Szerződésben rögzített!) Uniós Elvekkel szembe menő törvényeket segítsen napvilágra? Az, hogy ezeket a törvényeket meghamisítva (“tévesen fordítva”) küldje ki Brüsszelbe, s amikor ez kiderül, hát az anyjába küldje el az ezt kifogásoló Biztost (Viviane Reding)? Akkor Navracsics nertárs az Antibrüsszeliánus Nemzeti Szabadságharc szigorú tekintetű tábornoka, aki legszívesebben a falhoz állíttatna mindenkit, aki csak kritizálni merészeli a Jobbanteljesítő Nerisztán Makulátlanul Szabadságszerető Népét … illetve annak kormányát.

A Másik Navracsicsnak pedig

navracsics_ep

… most éppen az a dolga, hogy megszerezze Nerisztán számára az uniós biztosi beosztást, amelyből majd a miniszterelnöki elvárás szerint (“Azt várom, hogy a magyar biztos a magyar kormány érdekeit képviselje majd Brüsszelben” – forrás itt!) kiszolgálja a Budapesti Bunkódiktatúrát? Akkor ő felölti magára a disztingvált, brüsszeliánus, européer úriember álorcáját, s bár méltatlankodva utasítja vissza az őt ért “cinikus támadásokat” (“Én voltam az, aki mindig is …”, “… aki megtárgyalta”, “… aki elintézte”, “akinek semmilyen személyes konfliktusa soha nem volt”, aki szerint Magyarországon “virágzanak a civil szervezetek”), de széles mosollyal hivatkozik arra, hogy “Végül is mindannyiunkat összekötnek az alapvető európai értékek, az emberi méltóság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság és az emberi jogok tisztelete, amelyek mellett személyesen és mélyen elkötelezett vagyok.” (És a plafon még csak meg se reccsent!)

Tehát szép volt, Tibi! Nélküled a fentebb említettekre a büdös életben fel nem figyelt volna senki, a hozzám hasonlóan hazaáruló, idegenszívű Ellenségeken kívül! … Persze nem kizárt, hogy még ezek után is magányos maradok.

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Szíjjártó “rulez”!

Dátum szerint jövő szerdán szűnik meg a Magyar Diplomácia, de valójában az már hónapok, sőt, esztendők óta nem is létezik. A szervilis, de legalább még “valakinek” tekinthető Martonyi után (rövid Csicska-korszak beillesztésével), jön a Szíjjártó-éra. … Már csak Istenben bízhatunk!

A Világ Legnagyobb Gondolkodója nem más, mint az a bizonyos “Murphy“. Az “empiriokriticizmus” terén senki nem alkotott nagyobbat, mint “Ő”. Egyik alapvető törvénye szerint: “A padlónál nem eshetsz lejjebb, de készülj fel rá: pince is lehet alattad!“. Hát mi itten, Abszurdisztánban kezdhetünk megismerkedni a Pince alatti pincék sorozataival, s ebben nagy segítségünkre lesz a jelenleg harminchatodik(!) esztendős Szíjjártó Péter (pelenkás kora óta karrierdiplomata! … ugyi?), aki Vezéri Kegyből szerdán már külügyminiszter?/külkerminiszter lehet.

A Táskacipelő Trógerből Táskacipeltetővé avanzsált Izéke nacionáléját, valamint a tőle “elvárhatókat” Aczél Endre írta le egy kitűnő jegyzetben a Vasárnapi Hírek mai számában. Mivel ez online egyelőre még nem érhető el, felkértem szokásos “segéderőmet”, fater Sendamust: a print-kiadásból legyen szíves átmásolni az én elektronikus oldalamra a kérdéses írást! (Esetleges elírásokért Isten nevében bocsánatot kérünk!)

Aczél Endre:

Pehelysúlyú táskahordó

És még mondja nekem valaki, hogy a “táskahordás” – egy fiatal politikusnak legalábbis – nem útlevél a karrierhez! Lám, Lázár Jánost, aki ma a (hatalmas) miniszterelnökségi apparátust vezeti és minden vitán felül Orbán után “a második ember”, a rendszerváltozás után csak a hódmezővásárhelyi Rapcsák András “táskahordójának” nevezték, milyen magasra emelkedett?! S nyomában itt van új külügyminiszterünk, Szíjjártó Péter, aki Orbán Viktor miniszterelnök személyi szóvivője, azaz –  mint filmfelvételeken is láthattuk – “táskahordója” volt még két évvel ezelőtt is, a kedvenceit elég szeszélyesen váltó, viszont régi harcostársait hol parlamenti funkciókba, hol Brüsszelbe száműző miniszterelnök kegyéből, hipp-hopp beköltözik a Bem térre.

Igaz, “parlamenti államtitkárként” (miniszterhelyettesként) már pár hónapja ott volt, de akit némi szaglással áldott meg a jóisten, gyaníthatta, hogy nem sokáig marad az amúgy is átmenetinek szánt miniszter, Navracsics Tibor mögött, mert a miniszteri posztot valójában neki szánja Orbán.

Az időközben külgazdasági “és” külügyminisztériummá átkeresztelt hivatal élére – pár nap múlva, de ez puszta formaság – , egy olyan fiatalember (36 éves sincs még) kerül, aki a nemzetközi politikában súlytalan. Ellentétben elődeivel, Kovács Lászlóval, Martonyi Jánossal, Balázs Péterrel.

Súlytalan és ismeretlen – még abban a kis, de számunkra oly’ fontos körben, amelyet “visegrádi csoportnak” neveznek.

Ha azt nézem, hogy például a lengyel külügyminisztériumot évekig az Unió egyik hangadója, Radek Sikorski vezette (akit most egy volt miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter, Gregorz Schetyna vált fel); ha azt, hogy a szlovákot északi szomszédunk európai ételemben “koszorús” diplomatája, Miroslav Lajcák vezeti, akkor elhúzom a számat.

Orbán személyzeti politikája eddig is számos különlegességgel ajándékozott meg bennünket. Ha már a külügyminisztériumnál vagyunk, érdemes kitérni arra, hogy vajon Navracsics beléptével miért kellett onnan kitúrni az évtizedeken át hűségesen szolgáló, ráadásul Fidesz-alapító Németh Zsolt, államtitkárt.

Erre történetesen van válaszom. Szíjjártó Péter mint a miniszterelnökség nemzetközi kapcsolatokért felelős államtitkára sokkal kevésbé volt “atlantista”, mint Németh. Két éven át (2012-14)  ő képviselte – nem mint külügyér, hanem mint miniszterelnökségi államtitkár – Orbán legfrissebb rögeszméjét, a “Keleti Nyitást”. Rohanvást utazta be a tőlünk keletre eső világ jelentős részét, nem kevesebb mint nyolc, úgynevezett kormányközi bizottság élére állította a miniszterelnök, lett légyen szó akár egy öbölbeli monarchiáról, Azerbajdzsánról vagy Kínáról. Ugyanazzal a megbízatással utazgatott, ami immár a haramadik Orbán-Kormány hivatalos “diplomáciai stratégiája”: pénzt és üzletet szerezni.

Tegnap egyszerre négy(!) parlamenti bizottság hallgatta meg Szíjjártó Pétert. Ez a feltétele ugyanis annak, hogy már szerdán letehesse a miniszteri esküt. Expozéiban a Jelölt szinte pontosan elismételgette mindazon “elveket”, melyeket Főnöke hangoztatott nemsokkal korábban, az elhíresült Nagyköveti Értekezleten. Szerinte a magyar külpolitikát “meg kell újítani”, lévén annak legfontosabb feladata – “az új világrend” követelményeinek megfelelően – a magyar gazdasági érdekek érvényesítése. A leendő miniszter szerint a klasszikus diplomáciai feladatokat ugyanúgy kell elvégezni, mint idáig. De ez “nem cél, hanem eszköz”, amelyre építve kell “Magyarország gazdasági érdekeinek érvényt szerezni” a külpolitikában is. A miniszterjelölt szerint: “Belátható időn belül Magyarországnak az élére kell állnia az Európai Unióban az egy főre jutó külföldi működőtőke szempontjából”. (hehehe, sőt, muhaha! – szendam)

Hogy ennek a sok utazásnak és tárgyalásnak mi volt a konkrét hozadéka, azt két szóval el lehet intézni: “Majdnem semmi!“. Nincs olyan információnk, hogy a kínaiak, szaúdiak, azeriek “rábukkantak” volna a magyar állampapírokra, vagy hogy jelentős beruházások mellett kötelezték volna el magukat. Különben is, ezek az országok olyanok, hogy nem Szíjjártót, hanem a londoni brókereiket kérdezik meg: “érdemes-e?”. És a válasz általában nemleges volt.

De ha szabad így mondanom, ez még a kisebbik baj. Az is, hogy mostantól a nagyköveteknek pénzszerzésre kell berendezkedniük. (Ez nem baj, ez őrültség.) A nagyobbik az, hogy Szíjjártó Péter “nem oda van bekötve”, ahová – elvileg – tartozunk: az uniós és transzatlanti integrációban (Visegrádot is ideértve). Arrafelé semmi olyan kapcsolata nincs, amiről én tudnék. Lobbiereje az Unióban és Amerikában a nullával egyenlő.

De egy biztos: erőteljesen, ha nem épp lelkesen viszi majd azt a vonalat, amit a Gazda parancsol neki és a “kicserélt” (érdekes módon már eddig is fideszes, de valamiért nem eléggé megbízható) külügyi apparátussal kíméletlen lesz, ha a nagykövetek nem védelmezik elég energikusan az Orbán-rendszer egész politikáját és nem hoznak beruházókat Magyarországra.

Egyébiránt tudják mit? Szinte tökmindegy, ki a magyar külügyminiszter. Partnereink pontosan olvassák, Orbán mit akar. Eddig is hatástalan volt védeni a védhetetlent, ezután s az lesz, akárki uralja a Bem téri házat.

Arra nézve egyébként, hogy mennyire kifizetődő az antiatlantista politika, illetve vonzódás a keleties önkényuralmi modellek felé, rávilágít az Amerikában még ma is véleményformálónak számító volt Elnök, talán egy leendő Elnök férje, Bill Clinton nyilvános kifakadása egy televíziós programban. Őszerinte az Orbán-féle “fickók” általában semmi mást nem akarnak, mint “örökre megmaradni a hatalomban és pénzt keresni”.

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!