A siker titka

Hiánypótló és a helyzetet tökéletesen elemző írás jelent meg tegnap a 168 Óra online oldalán. Még az ugyancsak tegnapi görög botorságra/bátorságra(?) is magyarázatot ad. Amivel azonban a szerző nem boldogul: a populizmus vírusa tenyészti ki az idiotizmust, avagy az idiotizmus vírusa a populistákat.

Mátyás Győző:

Lehatárolva

A bevándorlók nem dolgoznak és elveszik előlünk a munkát!” Talán ez a legszellemesebb a Kétfarkú Kutya Párt és a Vastagbőr blog ellenplakát- akciójának közadakozásból készült darabjai közül, már csak azért is, mert kell azért egy kis idő, míg az ember „leveszi” a paradoxon mögött megbúvó utalás mélyebb értelmét. Azt, hogy ez a deiktikus „kiszólás” bizonyos értelmében frappírozza a kormány hecckampányának logikátlansági struktúráját.

Csak éppen különösebb hatása nem lesz.

És nem pusztán azért, mert itt néhány tucat plakát áll szemben a kormány teljes propagandagépezetével. Hanem azért, mert ez a kormány által szított bevándorlóellenes hisztéria szinte mintapéldája annak a stratégiának, amivel a Fidesz eddig komoly „indoktrinációs” sikereket ért el a zemberek körében. (S amely álságos és hazug stratégiát a ballib oldalon is kifejezett irigységgel szemlélik némelyek, éppen vitathatatlan eredményessége miatt.)

Ennek a stratégiának az egyik fundamentuma a szüntelen ellenségkeresés, illetve bizonyos emberek, csoportok, adott esetben intézmények megbélyegzése ellenségként, (ami amúgy egyenlő a társadalomból való kirekesztéssel), akik ellen a kormánynak meg kell védenie a zembereket.

Lehetnek ezek a hajléktalanok, akik veszélyt jelentenek a társadalmi higiénére vagy a kommunisták, akik meg a nemzet ideológiai egységére nézve. De a legjobban az olyan fantomszerű képzelményekkel lehet ijesztgetni, akikről, amikről a lakosságnak csak ködös fogalmai lehetnek, mint például a Jetinél is ijesztőbbre markírozott Brüsszel. Végtére is magyar átlagember soha életében brüsszeli bürokratával nem találkozik, fogalma sincs, hogy az mi fán terem, így készséggel elhiszi, hogy a brüsszelita az egy gyarmatosíthatnékjával nem bíró, a magyarok vérét csapoló szörny, aki ellen élet-halál szabadságharcot vív a magyar kormány.

Így világlik ki a stratégia másik igen fontos eleme, a harc.

Az tehát, hogy a Fidesz-kormány állandó harcban áll a magyarságot végromlásba/rabigába dönteni, vagy még inkább azt megsemmisíteni/a föld színéről eltörölni akaró ellenség ellen. (Tessék csak figyelemmel kísérni a magyarság legfőbb védőszentjének és első számú hadvezérének szóhasználatát: ő mindig csatába indul, harcot vív. Legutóbb épp a bevándorlótéma kapcsán nyilatkozott ekként: „megvédjük Magyarországot, megvédjük az Európai Uniót is.”)

Így természetesen a harmadik fontos eleme ennek a stratégiának az a sugallat, hogy – legalábbis a propaganda szintjén – a zemberek csak a kormánytól remélhetnek védelmet az ezer alakban reájuk leselkedő veszélyek ellen. Csak ettől a kormánytól remélhetik, hogy megvédi biztonságukat és egzisztenciájukat.

Az igazán ártalmas ebben az ideológiai tákolmányban az, hogy csak úgy tud működni, ha a lakosság legrosszabb ösztöneire, atavisztikus félelmeire, irracionális indulataira épít. Ha arra kondicionálja az embereket, hogy ne bízzanak a másikban, hogy ellenséget lássanak a szomszédban, hogy vezérelvük kizárólag a gyanakvás legyen. Vagyis a működő polgári demokráciák talán két legfontosabb alkotó elemét, a bizalmat és a szolidaritást akarja kiirtani a társadalomból.

Hát ezért pusztítóan veszélyes ez a stratégia. És sajnos ugyanezért sikeres.

Mert a magyar társadalomban régóta meglévő ösztönökre és beidegződésekre alapoz.

A „zsákutcás fejlődés”, a torz történelmi genezis következtében már-már zsigerileg beleplántált gyanakvásra, bizalmatlanságra, a kizárólag magadra számíthatsz elvére. A Fidesz-hatalom pontosan ezekre a rossz beidegződésekre épít, ezeket használja. Mondom ismét: számottevő politikai sikert aratva ezzel. Egyúttal nap mint nap tovább roncsolva a társadalom amúgy is beteg szöveteit.

S a Fidesz-hatalom érzékelhetően tudatosan ennek az ellenségkereső stratégiának a hatványra emeléseként indította el a bevándorlóellenes hecckampányt is. (Miközben a migráció valóban súlyos probléma, csak éppen ezekkel az alantas eszközökkel legfeljebb rontani lehet rajta.)

Szép dolog, hogy mi majd megvédjük az Európai Uniót, (lásd mint fent), de azért kellene valaki végre, aki megvéd minket saját magunktól.

*

Az írás maga tökéletes. Sebészi pontossággal írja le az Orbanizmus lényegét és metodikáját. Ámde ezt a jelenséget éppen most tapasztalhattuk Görögországban is! Ez pedig felveti a kérdést: ez fertőzte meg (többek között) Hellászt is, avagy az Orbanizmus csupán “terméke” az Európai Unió “töketlenkedéseinek” (netalán “gyarmatosítási vágyainak” – lásd még: “Békemenet” és a Sziriza hasonszőrű szövegeit!), ami meg abból következik, hogy ezt az egész Közösséget az “Északiak” megrögzött tisztességességére “találták ki”?

A magam részéről a másodikat választanám. “Félázsiaknak”, balkániaknak “nem jön be” a Szabályok betartásából, a Demokrácia tiszteletéből szinte automatikusan következő Jólét! Helyette: “Éljen a Nyomorba oltott Nemzeti Büszkeség!

… és ezt …

szendamondja!

A NAP legújabb híreit Tuaregtől lásd itt!

Látlelet

Ma reggel egy kitűnő elemzés, hogy ne mondjam, látlelet jelent meg a budapesti Népszava oldalán. Úgy gondoltam, ezt is megosztom Tisztelt Olvasóimmal, mert minden szava (szerintem) kőbe vésett igazság. … Olyan tények, melyekkel szembesülnük kell!

Friss Róbert:

Keserű ízű lett a demokraták kenyere

Egy normálisan működő parlamentáris demokráciában ezt a kormányt, amely egy éve nem kormányoz, de lassan már nem is működteti az országot – nyakában megannyi botránnyal – egy erős ellenzék és egy erős civil társadalom már rég elkergette volna. Sem erős demokratikus ellenzék, sem erős civil társadalom egyelőre nincs. Csak az erősödő Jobbik. Az ország politikai berendezkedése sem a nyugati, sem a keleti normák szerint nem normális. Csak bízni lehet benne, hogy a választók többsége az marad, de hogy a Fidesz helyett kit/mit választ, választhat majd legkésőbb 2018-ban – ma még nem tudni.

Utólag nevezhetjük akár túlzott optimizmusnak is, ahogyan a demokratikus ellenzéki pártok nekifeszültek a 2014-es választásoknak. Az a derűlátás, amelyet a 2012. október 23-án, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Milla tüntetésén, Bajnai Gordon visszatérésekor összegyűlt tömeg érzett, szinte a semmibe foszlott 2014. január 14-re, amikor másfél év önmagukat és egymást marcangoló vajúdás után, alig két hónappal a választások előtt végre megalakult az MSZP, a DK, az Együtt-PM és a Liberálisok Összefogás nevű választási koalíciója. Ekkorra már bizonyossá vált, hogy semmi sem lesz az Együtt elképzeléséből, abból az ernyőszervezetből, amely Bajnai kormányfő-jelöltsége alatt egyesíthette volna a Fidesz ellen felsorakozó demokrata szavazókat. Azt a többséget, amely egyenként egyik pártra sem szavazott volna, de a közösségre igen. Az sem jött össze, hogy a szocialisták háttérbe szorítsák Gyurcsány Ferenc DK-ját. Az MSZP elérte ugyan, hogy mint „a demokratikus ellenzék legerősebb pártja”, saját elnökét, Mesterházy Attilát jelöljék közös miniszterelnöknek, de maga a szövetség csalódott arcokat mutatott fel a közönségnek, semmiképpen sem egy egységes, s főként derűs kormányzóképes erőt.

Az összefogás

Az Összefogás pártszövetség amúgy is túl későn jött létre ahhoz, hogy a szélesebb tömegek körében ismert és elfogadott legyen, a potenciális szavazók szemében a koalíció inkább csak kényszerházasságnak tűnt. Ehhez képest apróság, hogy a nevét egy hónappal a választások előtt, március 6-án egy hasonló néven bejegyzett fantompárt miatt meg kellett változtatnia, a „Kormányváltók szövetsége” azonosításához pedig végképp nem maradt idő.

A szövetség célja a Fidesz leváltása volt. Enyhén fogalmazva, nem sikerült. A szövetség közös listája 1 273 275 szavazattal (26,85 százalék) 38 mandátumot szerzett. A parlamenti helyek 19,1 százalékát.

A Fidesz törvényei miatt is megkötött kényszerházasság a választások után felbomlott. Az európai parlamenti választáson a szövetséges pártok már külön indultak, ami azzal magyaráztak, hogy ez alkalmat ad az egymás közötti erőviszonyok felmérésére, ami esetleg meghatározhatja az újabb szövetség erősorrendjét az őszi önkormányzati választásokra. A május 25-i EP-választáson az MSZP alaposan leszerepelt, 10,92 százalékkal két képviselőt tudott az EP-be küldeni, s a pártban nem csak az okozott sokkot, hogy a DK hasonló, de az ő esetében sikerként elkönyvelhető eredményt ért el, hanem hogy a Jobbik három képviselővel megelőzte.

Az élcsapat

A tavaszi két gyenge eredmény miatti elégedetlenség következtében május 25-én a szocialisták teljes elnöksége felajánlotta lemondását. A május 31-i választmányi ülésen Botka László választmányi elnököt, Szeged polgármesterét választották meg ideiglenes pártelnöknek a július 19-re összehívott tisztújító kongresszusig, miután Botka – fél szemmel már az őszi önkormányzati választásokra tekintve – kikötötte, csak átmenetileg hajlandó vezetni a pártot. A kongresszuson aztán az egyetlen induló, Tóbiás József fölényes többséggel lett elnök. Helyettese Gőgös Zoltán agrárpolitikus lett, aki jellemző módon akkor még parlamenti képviselő sem volt, annyira hátra sorolták az Összefogás még közös pártlistáján.

A párton belüli ellentétek az új vezetés alatt sem csillapodtak. Nem csak azért, mert a parlamenti frakcióban Mesterházy emberei ülnek, hanem mert emlékezetes, hogy Tóbiás (nyári számlaügyének árnyékában), hogyan tartotta magát távol az önkormányzati választásokra nagy nehezen összeállt demokratikus koalíciótól, a budapesti főpolgármester-jelölti castingtól. Ennek a tragikomikus castingnak is következménye, hogy – miután az elhíresült vizes-vödrös videó nyomán lemondatott Falus Ferenc helyébe az utolsó utáni pillanatban Bokros Lajost ültették – a demokratikus ellenzék, amely korábban nagy eséllyel pályázhatott a főpolgármesteri székre, elveszítette Budapestet. A Fidesz Tarlós Istvánnal az élen (öt kivételével) uralja a főváros kerületeit, és a választások előtti törvénymódosítás miatt a kerületi polgármesterek találkahelyévé silányított közgyűlést is.

Mindhárom választás legfőbb tanulsága a szocialisták számára az lehetett volna, hogy bármennyire hangoztatják is, az MSZP már nem az egyetlen párt a baloldali térfélen. A párt Tóbiás megválasztásakor a megújulás sokszori ígéretével erős önkritikára, önelemzésre készült, de ebből megint nem lett semmi. Az a tény azonban, hogy jelöltjük, Horváth Imre november végén, Újpesten nagy fölénnyel nyerte meg az elhunyt Kiss Péter helyére kiírt időközi országgyűlési választást, majd később a demokratikus pártok által támogatott független Kész Zoltán nyert Veszprémben (és ezzel megtört a Fidesz parlamenti kétharmada), arra ösztökélte a pártot, hogy vezetése „a múltba nézés önmarcangolása helyett” a jövőbe tekintve erőt mutasson fel. Ez a politika eddig a közvélemény-kutatásokban enyhén szólva sem mutatkozik meg. Az MSZP továbbra is a lomha párt képét mutatja, képtelen választói bázisát növelni, s lassan harmadik erőként a Fidesz és a Jobbik mögé szorul. Sőt: vannak olyan felmérések is, amelyek szerint már a DK is megelőzi. A párton belüli csatározások, ha a közönség előtt rejtetten is, de a színfalak mögött folytatódnak. Mesterházy Attila – ha tagadja is – erőteljesen dolgozik a visszatérésen, s könnyen lehet, hogy Botka László is mielőbb bejelentkezik a pártelnöki székért, mert úgy érzékelik, Tóbiás nem elég markáns vezető.

A többiek

Ami az egy évvel ezelőtti demokratikus választási szövetség többi pártját illeti, a DK – miként Gyurcsány Ferenc elnök megfogalmazta – alighanem kényszerűen veszi tudomásul, hogy egyelőre nem válhat nagy néppárttá, nem is dédelget ilyen álmokat. Közben – tavaly nyár óta – a párt néhány hibás döntésével (mindenekelőtt Pásztor Albert miskolci polgármesteri jelölésével, amiről utólag Gyurcsány is önkritikusan beszélt) erős identitásvitába keveredett értelmiségi holdudvarával. Mindemellett az öt éve kormányon lévő Fidesz Gyurcsány-fóbiája, amely a hatalomból már 2009-ben távozott miniszterelnököt diabolizálja, csak annyit ér el, hogy DK kemény magja összetart, s Gyurcsány valódi politikai súlyánál jóval nagyobb helyet foglal el a magyar belpolitikában. Hasonló fóbia kísérti az MSZP-t is, ami csak gyengíti a demokraták jövőbeni összefogásának lehetőségeit.

Sajátos zuhanórepülésen ment át az Együtt, amely a PM-mel egyetértésben békésen felmondta a két párt választási koalícióját, s amely alaposan megsínylette Bajnai Gordon végleges távozását a politikából. Látnivaló: a második emberből elsővé vált Szigetvári Viktor képtelen szélesebb tábort megnyerni a pártnak. A PM pedig – az egy zuglói polgármester, Karácsony Gergely kivételével – megmaradt periferiális média-alakzatnak.

Ami pedig az önállóságához ragaszkodó LMP-t illeti: továbbra is keresi harmadik utas megoldásait, de a mindenkitől egyenlő távolságtartás meghirdetése egyelőre nem hozta meg a várt sikert, népszerűsége a parlamenti küszöbre ülteti.

A civilek

Egyetlen demokratikus pártnak sem tett jót, hogy parlamenti képviselőik letették az esküt a Fidesz alaptörvényére. Az inkább csak az értelmiség egy részét foglalkoztató vitát, bojkottálni vagy sem a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, a maguk részéről eldöntötték: a rendszer kulisszáinak részei lettek, s egyben elvesztették természetes harci közegüket, az utcát, amelyet átvettek a civil szervezetek.

A főként a Facebookon szerveződő civilek hálója még az internetnél is bonyolultabb. Képtelenség felsorolni, hány közösség szervezett tavaly október vége óta néhány ezres, vagy tízezres tüntetést, de egyik sem tudta felülmúlni az októberi, sokak szerint százezres megmozdulást, amely a legalább is átmenetileg a netadó visszavonására kényszerítette a kormányfőt. A civilek egy része elfogadja a pártokat, nagyobb részük eltörölné a rendszerváltás óta eltelt negyed századot, egyformán felelőssé téve érte a parlamentarizmus kereteit tiszteletben tartókat és az illiberalizmusban hívőket. Ez a gondolkodás tükrözi azt az Európán végig söprő akaratot, amely keresi a közvetlen demokrácia ma még nem létező formáit és egyben jelzi a hagyományos pártrendszer impotenciáját, a liberális parlamentarizmus szerkezeti bajait. Sokan türelmetlenek e sokféleséggel szemben, és a megosztottságot a civil szerveződések is érzik, mert lassan keresik az egymáshoz vezető utat. Türelem és idő kell: néhány éve még elképzelhetetlen volt, hogy hétről hétre ennyien vonuljanak az utcára. A civil mozgalom ki fog kristályosodni.

A szárnyvonal

Ha csak valamilyen erő, mint annyiszor a történelemben, nem szakítja meg ezt a szerves folyamatot. Most ilyen külső erő nincs, belső van: a Jobbik, amelyet nem tekintünk önálló entitásnak, sokkal inkább a Fidesz szélsőjobb, radikális szárnyának, amelynek magának is van szélsőséges, katonai szárnya. A Fidesz – bármennyire élesen kikel újabban a Jobbik ellen – jobban fél bármilyen baloldali-liberális hatalomátvételtől, mint a Jobbik kormányzásától, amely csak radikálisan valósítaná meg, amit Orbán Viktor oldalazva akar elérni. A totális, tekintélyelvű állam kiépítését, amely szerinte a kormányzás egyetlen hatékony formája a posztmodern korban. Egy időben lehetett mondani, hogy a Jobbik, táborát a csalódott baloldaliak hizlalják. Ma már nem lehet: a Jobbik erősödése a Fidesz népszerűségvesztésének következménye. (Egy éven belül több mint egymillió választót veszített el a kormányzó párt, ennek egy része bezárkózik, egy része azonban a Jobbikban látja radikális nézeteinek „tiszta” képviseletét – nem is oktalanul.) Ami pedig igazán fejtörést okozhat a kormánypártnak: a harminc év alattiak 21 százaléka jobbikos, szemben a Fidesz 17 százalékával. Aggódhat emiatt a demokratikus oldal is.

Bármennyire nyomasztja is a feltételezett kormányzás súlya Vona Gábor pártelnököt, azt már korábban belátta, hogy a meglévőnél szélesebb bázis tudhatja csak hatalomba juttatni, amihez el kell hitetnie, hogy nincsenek ördögi patái , korántsem úgy és annyira radikális, mint amilyen a híre. Mint legutóbbi nevezetes Magyar Nemzet interjújából – összhangban kiskutyás „cuki” kampányaival – látni: függöny mögé rejtette saját radikálisait, már nem akarna azonnal, inkább csak megfontolva távolodni Európától, és pártja masszív rasszizmusát is enyhíteni igyekszik. Középre húzódik, néppárti képet fest önmagáról, a teljes magyar társadalomhoz akar szólni. Ezzel most kezd a Fideszbe harapni: ez a Fidesz jobboldali közepe, a Fidesz orbáni néppártisága, Orbán „baloldali” hangja 2010-ből, amelyet Vonának 2018-ig legalább oly mértékben el kell foglalnia, hogy ha még váltópárt nem lehet is, koalíciós kényszert teremtsen, amelyet a Fidesz – az emberek akaratára, a szabad választásokra hivatkozva – alighanem legalább átmenetileg el is fogadna.

A jövő

Egy normálisan működő parlamentáris demokráciában ezt a kormányt, amely egy éve nem kormányoz, de lassan már nem is működteti az országot – nyakában megannyi botránnyal – egy erős ellenzék és egy erős civil társadalom már rég elkergetett volna. Sem erős demokratikus ellenzék, sem erős civil társadalom egyelőre nincs. Csak az erősödő Jobbik. Az ország politikai berendezkedése sem a nyugati, sem a keleti normák szerint nem normális. Csak bízni lehet benne, hogy a választók többsége az maradt. De, hogy kit/mit választ, választhat majd legkésőbb 2018-ban, ma még nem tudni.

*

 A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Összenőttek

Úgy tartja a mondás, hogy “Összenő, ami összetartozik!“. Nos, ennek igazságát tapasztaljuk meg manapság egyre gyakrabban. Csoda, hogy “forog” a gyomrunk?

Legutóbbi blogbejegyzésében azt írja Kim Lane Scheppele, az amerikai Princeton Egyetem alkotmányjogásza, hogy a “Fidesz” nevű maffiapárt sikeresen belavírozta magát a saját csapdájába. Az elmúlt ciklusban a minősített többség (tehát a kétharmad) birtokában oly’ sok törvényt, pontosabban azok módosítását kötött az említett mértékű majoritáshoz, hogy az most gyakorlatilag kormányozhatatlanná tette Magyarországot. … Lévén ez a bizonyos 66% mára elveszett!

Az eredeti elképzelés az volt, hogy ha véletlenül a Maffiapárt csekély mértékű ellenzékbe kerülne (a “panelproli nyugger” választók jóvoltából), akkor is meg tudják buktatni az új kormányt. Hiszen gyakorlatilag szinte mindenhez az ő engedélyét köllött volna kérni, nem is beszélve az általa kinevezett és maximálisan bebetonozott “ellensúly-hivatalnokokról”, akik meg ugyi nem az Országhoz, hanem a Maffiapárthoz hűségesek! (Nem hiszem, hogy ezt a véleményemet okadatolnom kellene!) Biztosítékként “alkottak” egy egészen elképesztő “választási törvényt”, no meg “testre szabták” azokat a bizonyos “egyéni választói kerületeket” (nem is beszélve a “külhoni szavazók” abszolajte titkosításáról!).

Ez majdnem be is jött. Sikerült ugyan a szavazni hajlandóak mintegy 43 százalékával kétharmadot szerezni az Országgyűlésnek nevezett bábszínházban, de csak éppen hogy. Rögvest módosították hát a Házszabályt, miszerint az üléseket levezető elnök szavazata is számít (eladdig csak voksegyenlőség esetén volt ő a “döntőbíró”). Később azonban olvadni kezdett a Kétharmad. Részben azért, mert Navracsicska “emigrált”  Európába (helyét Veszprémben a “Baloldal” által támogatott Kész Zoltán szerezte meg), a fiacskája egyetemi “kreditjeinek” meglehetősen “kreatív” átszerkesztéséről híressé vált Lasztovicza Jenő pedig a “másvilágra” (a tapolcai körzetben jövő hónapban “osztanak” újabb mandátumot).

Scheppele szerint innentől fogva a Maffiakormány kizárólag a “technikai kétharmadra” támaszkodhat, feltéve ha ösmételten változtatni akar (és akarni fog!) azokon a bizonyos “Sarkalatos Törvényeken“. Nem is beszélve a Tákolmányról! Ezt pedig úgy tudja majd megoldani, hogy összejátszik a Nácikkal (hivatalosan: “Jobbik“), vagy akármelyik “képviselővel”, rávéve őt arra, hogy bizonyos esetekben maradjon távol a szavazástól. Ezt pedig a Pakstum harminc esztendőre szóló szupertitkosítása idején meg is tapasztalhattunk: egy jobbikos “képviselő” arra hivatkozva, hogy meg köllött védenie családját egy bizonyos “cigány drogmaffia” ellen, éppen akkor (négy nappal a “fenyegetés” után!) vélte jónak feljelentés tenni. Kapott is ugyan egy százezres “büntit” a delikvens, személyesen a Dülledszeműtől, de (ha be is fizette, hát) a Biznisz már tető alá volt hozva: a Jobbikot (is) fizető Putyinland megkapta a maga óhaját. (“Oh, édes Jobbikkám …“)

Az alkotmányjogász asszony szerint innentől kezdve már csak egy dolgunk van: figyelni, “ki jön be és ki megy ki“. Ezek után pedig az érintetteknek feltenni azt a bizonyos “kellemetlen kérdést”. Azt nevezetesen, hogy “Miért?“. Miért pont akkor volt halaszthatatlan elfoglalhatnékja? Illetve miért pont akkor kegyeskedett befáradni az Ülésterembe oda, ahová egyébként nem túl sűrűn szokott belátogatni?

Ámde nem köll itt a jövőbeni figyelem! Elegendő csak megszemlélni mindazt, ami manapság történik. Az “Ellenzék” simán belemegy egy olyan budapesti választásba, mely törvénytelen, ergo megnyerhetetlen. Meg is lett a maffiapárti többség a Fővárosi Közgyűlésben, amely pedig az “együttműködést” (de nevezzük csak nyugodtan annak, ami: kollaboráció!) különböző “állások” kiosztogatásával, tehát felügyelőbizottsági tagságokkal fizette ki.

Nem is beszélve arról, hogy az MSZP alapító tagja, 2005-ös Köztársasági Elnök-jelöltje, Szili Katalin nemrégiben a Miniszterelnökség “nemzetpolitikai államtitkárságának” dolgozója lett. Személyesen a Pacsirtavadász Tömjén “felkérésére”, s az ő “belépését” Havasi Bertalan úgy kommentálta, hogy “Orbán Viktor megtiszteltetésnek tartja, hogy együtt dolgozhat vele“. (Oh, édes Kantinkám …!)

Hogy mi erről az MSZP véleménye, azt nem tudom. De ne is érdekes. Hiszen minimum Zuglóban létre jött már a Nagykoalíció! A helyi képviselő testület egyetlen civil tagját, a mindenoldalnak “kellemetlenkedő” Várnai Lászlót éppen tegnap szavazta meg “méltatlannak” kéz a kézben a mindenoldali maffia! Szaros 43 ezer forintnyi, egyébként már befizetett adótartozásért “cserébe”. És pont azok, akik ennél sokkal többet lopnak/loptak tőlünk … visszafizetés nélkül!

Összenő, ami összetartozik! … Quod erat demonstrandum!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Az “elemző” és Az Elemző

Néha különös véletleneket generál a sajtó. Valaki ír valamit, arra pedig egy másik Valaki úgy válaszol, hogy még csak nem is olvasta az előbbit. Ennek ellenére tökéletes reflexiót, sőt, cáfolatot ír le ugyanarról!

Kétféle “elemző” létezik manapság és itten, Abszurdisztánban. Az Egyik tudományos köntösbe bújtatja az igazából nem is létező mondanivalóját. Ez az az “állatfajta”, amelyik a szokásos “egyrészt-másrészt” bölcselkedéseit adja elő csakis azért, hogy blogjának (“mindenoldalról”) nagy olvasottságot biztosítson, magának pedig így “Nimbuszt”. A Másik leszarja a lájkolását, semmit nem öltöztet tudományos gúnyába, nem operál a riszálós pávatánccal … csak a maga tapasztalatait, az azokra alapozott véleményét írja le.

Az “Egyrésztmásrészt” Pávatáncosok közül kiemelkedő figura Török Gábor, aki – mint tudjuk – “elemez“. Legutóbbi bejegyzésében (melyet azzal vezet be, hogy bocsika: “Régen nem jelentkeztem már …” – a francnak nem hiányzott!) “szakmai látleletét” írta le az Orbán-féle “politzálásnak“. Ebből pedig a következő tanulságokat vonta le:

Baromi jó Orbán, a mai baloldal sose veri meg! (…) Gondolhatunk bármit a céljairól és az eszközeiről, Orbán Viktor vitathatatlanul a rendszerváltás utáni magyar politika legjelentősebb politikusa. Lehet, hogy soha nem lesz szobra, mert a céljait és az eszközeit finoman szólva sem övezi konszenzus. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy az elmúlt huszonnégy évben ő volt az egyetlen szereplő, aki – ismétlem: demokratikus körülmények között – képes volt tartósan megmaradni és valódi hatalmat építeni. Az egyetlen, akinek a politikai pályája nem csupán tervekről szól, de azt megvalósító gépezetet is teremtett. A kivétel, aki felülírta azt, amit tudtunk, pontosabban tudni véltünk a politika normál működéséről. (…) A Fideszt a baloldal talán akár meg is verhetné, ha nem Orbán vezetné és nem róla, rendszeréről szólna a küzdelem, de a mostani konstellációban vele szemben egyszerűen nem tudnak felállni a padlóról.”

Bár Török ezek után, a szokásos “másrészt” miatt leírja ugyan, hogy Orbán mindenképpen bukni fog, de a komplett analízise semmi másról nem szól, mint az Amoralitás, az Elvmentes Haszonlesés, az Agresszív Kismalacság, a Porcelánbolti Elefántság dícséretéről. Bár ő ugyan politkusnak (sőt, sikeres politikusnak!) nevezi a Mi Boldogságunkat, valahogy elfelejti definiálni: mit is ért ő ezen teminus technicus alatt! (Rövid, de kimerítő kritika erről itt!)

Ezzel szemben Az Elemző, aki igazából nem elemző, “csak” egy tapasztalt Újságíró, már egy kissé átgondoltabban, ráadásul történelmi párhuzamok “felfedezésével” fogalmazta meg véleményét ugyanerről. (Mivel Aczél Endre jegyzete a mai Vasárnapi Hírekben jelent meg, elektronikusan tehát még nem elérhető, ismét “frater Sendamus” segítségét kértem. Esetleges elírásokért Isten  és az Olvasók bocsánatát kérjük!)

DÉJÁ VU:

Mozdíthatatlan?

Orbán Viktor leválthatatlansága hovatovább közhely: nem csak a közbeszédben, a politológiában is. Szó, mi szó, ahhoz, hogy távozzék a miniszterelnöki székből, a Fidesz kétharmados parlamenti többségével a háttérben semmi esély nincsen. Ahhoz az kellene, hogy az első etapban a saját pártja szabaduljon meg tőle. A horizonton azonban ilyesmi ugyancsak nem sejlik fel.

Mindazonáltal megvallom, nem hiszek a leválthatatlanságban. Javaslom tehát azoknak, akik – olykor vallásos hittel – hisznek az ilyesmiben, nézzenek vissza egy kicsit a XX. század középtájának magyar történelmébe!

Ott beleütköznek Rákosi Mátyás nevébe. A Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára egy évtizeden át leválthatatlannak tűnt. Pozíciója ugyan 1953 júniusa és 1954 vége között gyöngült ugyan, de 1956 nyaráig egy percre sem merült föl, hogy kiakolbólintsák abból a tisztségből, amelyet viselt, s ahonnan minden szálat a kezében tartott.

Nem akarnék ugyan történelmietlen párhuzamokba bocsátkozni, de e tekintetben – mármint a “minden szál egy kézben” – nagyfokú rokonság az egykori kommunista vezető (inkább diktátor) és a mai miniszterelnök között.

De van más is. A káderpolitika.

A mából visszanézve kifejezetten érdekesnek találom, hogy ha a “helyzet” úgy kívánta, Rákosi épp olyan szenvtelenül szabadult meg a régi harcostársaitól, ahogyan Orbán tette. Magában a Fideszben (hatalmon kívül és azon belül) legalább annyi tisztogatás és lefokozás volt, mint amennyi az MDP-ben. (Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a Rákosi-diktatúra 1951-ig legszívesebben a börtönt és a bitót választotta “megoldás” gyanánt, míg Orbán a politikai száműzetés módszerével élt, élhetett csak.)

Rákosi előbb a régi szocdem bajtársaktól, aztán a Kádár-féle honi kommunistáktól szabadult meg, majd 1953, de különösen Nagy Imre kiszorítása után már a hajdani bizalmi körből is csak Gerő Ernő maradt meg mellette. A régiek helyett jöttek az addig alig ismert, de már egy ideje funkcióban lévő újak: Ács, Vég, Kristóf, Hidas, Kovács István, Földvári, Szalai Béla és különösen Hegedüs András, akiből a főtitkár Nagy után miniszterelnökt csinált. Bár ezek közül senki se maradt sokáig a Politikai Bizottságban vagy a Titkárságban, mert Rákosi szeszélye ide-oda tologatta őket.

1953 júniusáig a magyar nép csak azt tudta, hogy létezik egy “négyesfogat” – Rákosi, Gerő, Farkas, Révai – s rajtuk kívül senki más. Aztán új neveket tanult, ha tanult.

Ezt a “tanfolyamot” végeztük el mi is Orbánnál.

Volt ugyebár rajta kívül (ha a húsz éve kivált “fodoristákat” nem számoljuk) Kövér, Áder, Deutsch, Pokorni, majd Navracsics, de Orbán idővel másokba szeretett bele. Felbukkant Kósa, Rogán, Lázár, Szíjjártó, Budai, Papcsák, de olyan nevek is, mint Schmitt Pál, vagy Pelczné Gáll Ildikó.

Ha ma végignézünk a terepen, a “nehézsúlyú”(-nak hitt), olykor morgolódó figurák, mint Kövér, Áder, Pokorni, Navracsics – ellentétben Lázárral, Rogánnal, Szíjjártóval és néhány más, új kedvenccel – nincsenek döntési helyzetben. A parlamenti elnöki, az államfői, a polgármesteri, a brüsszeli biztosi szék nem olyan, ahonnan Orbán ügyeibe bele lehetne szólni.

Minthogy a Fideszben az Orbán Viktor iránti lojalitás az utóbbi pár évben minden más szabályt felülírt, a “fiatal farkasok” azzal tündökölnek, hogy ha kell, keményebbnek, eltökéltebbnek, szúrósabbnak látszanak, mint maga a főnök. Ezrével vannak ma Magyarországon olyanok, akik “kisakkozták”, hogy ha már egyszer Orbán túlhatalmi helyzetben van, akkor a hozzá való feltétlen alkalmazkodás, kiszolgálás nélkül egy lépéssel sem lehet előrébb jutni a karrier lépcsőfokain. Legfeljebb hátra.

A magyar funkcionáriusokat 1954 vége és 1956 nyara között ugyanez az érzület vezérelte. Fájdalom, de közéjük tartozott az épp hogy rehabilitált Kádár János is. Ma is létező híveinek, csodálóinak nem ajánlom olvasásra Rákosihoz intézett 1954. novemberi levelét, mely egy hűségnyilatkozattal ért fel. A már akkor is “sakkmester” Kádár, körülnézve a formailag még részben Nagy Imre által uralt magyar politikai tájképen, vissza akart emelkedni a politika csúcsaira, s ráérzett – helyesen – , hogy ez Rákosi nélkül nem fog menni.

Ebben a levélben úgy tett, mint ha fogalma se lett volna róla, hogy őt nem az ÁVH, nem farkas dugta börtönbe három éve, hanem épp maga Rákosi. Azzal “nyalt be” a főtitkárnak, hogy önnön hányattatásaiért a felelősséget teljes egészében az ÁVH-ra, az ügyészekre, a bírákra tolta, ráadásul egy jó szava nem volt Nagy Imréről. Legfeljebb egy-két sunyi módon kételkedő.

Kádár is leválthatatlannak gondolta akkor Rákosit, s lám, a “Borzalmasnak” becézett főember karrierje kevesebb, mint két év múltán véget is ért. Nem tudta, hogyan számoljon el a múltjával; hibát hibára halmozott. Miként 1954 vége felé Nagy Imrétől, ’56 tavaszán-nyarán tőle is elfordult a saját – opportunista – központi vezetősége.

Történnek előre nem látható csodák, föltéve ha van “külső nyomás”

Aczél Endre

*

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!
P.S.: Ez volt a hétszázadik posztom itt, a WordPress-en! … Csaxólok! 😉 Szendam

Állóháború

Minden diktatúra rendszerszerűen üzemképtelen. Erre az alapigazságra nyújt tökéletes példát a Maffiapártállamon belül dúló Orbán-Simicska hatalmi harc következményei. A megmerevedett frontvonalak miatt a tavaszi “választások” óta egyszerűen leállt a magyar állam- és közigazgatás. A háttérben pedig koncra vár már az Új Elit.

Hiánypótló cikket tett közzé még hétfőn a 444.hu. A hírportál belső információkra támaszkodva részletesen elemzi azon, a Maffiapártállamon belül immáron hónapok óta dúló háború hátterét, melyet a közvélemény csak “Orbán-Simicska hatalmi harc” néven ismer.

Hogy ki is ez a Simicska Lajos, azzal a tájékozódottabbak többé-kevésbbé tisztában vannak. Ő az a pártpénztárnokból lett milliárdos “üzletember”, aki Orbán utasítására megteremtette a “Fidesz” nevű, politikai pártnak álcázott hatalmi-üzleti vállalkozás financiális hátterét. Még a kilencvenes esztendők közepén adta le a Vezér kebelbéli jóbarátjának azt a “rendelést”, hogy a pártot anyagi szempontból tegye függetlenné mindenféle bel- és külföldi érdekcsoporttól. Az erkölcsi skrupulusoktól abszolúte mentes Simicska ezt teljesítette is, melynek következtében a Fidesz állam lett az államban, cégei, élvonalbéli káderei pedig “érinthetetlenek” a köztársaság valamennyi hivatala (adóhatóság, bűnüldözés, jogszolgáltatás), illetve a politikai ellenfél számára.

Ez a “függetlenség” azonban automatikusan kitermelte az újabb függőséget. Simicska saját kádereiből és személyes lekötelezettjeiből egy olyan hálót hozott létre, mely kezdetben még csupán a párt, illetve annak mindenre rátelepedő médiapropagandájának finanszírozását volt hivatva ellátni. A 2010-es Első Kétharmad után ez az “evolúció” abban csúcsosodott ki, hogy a Klán klónjai minden olyan pozíciót sikeresen elfoglaltak, ahol az állam gazdaságával és pénzügyeivel kapcsolatos döntések születtek. Ahogyan az egyik bennfentes interpretálta:

“A Lajos egy olyan hálózatot épített ki, ami az állam szinte minden területére beszivárgott. Mivel mindenhol ott ültek az emberei, nem lehetett keresztülvinni semmilyen politikai döntést az apparátuson a beleegyezése nélkül.”

Néhány esztendő alatt így kialakult a Kettős Hatalom. A “politikát” egyértelműen Orbán uralta, de ezt a pozíciót Viktátor csakis úgy tudta megtartani, ha rendszeresen egyeztet/megalkuszik a gazdaságot, tehát a “kasszát” őrző Simicskával. Márpedig “Luigi” eredeti funkciója Orbán korlátozhatatlanságának megteremtése volt. Miután ez a Führernek 2010 után politikailag és jogilag (“alkotmányosan” kiiktatva a fékek és ellensúlyok rendszerét) sikerült, az omnipotenciát jóideje már az elmebetegségig fajulóan hajszoló Csúti Dúcse számára egykori, Kebelbéli Jóbarátja (Minden Titkainak Tudója!) fölösleges, zavaró tényezővé, hatalmának kizárólagosságát tűrhetetlenül akadályozó személyiséggé vált. Az önnön talmi nagyszerűségébe, hatalmába és “sikereibe” belegárgyult diktátori agyból ilyenkor rögvest kipattan a gondolat: elébb “domesztikálni”, majd kiiktatni, felszámolni úgy, ahogy “szoktuk”, az eleddig sikeres recept szerint (“Divide et impera!“)!

A “Simicskátlanítási Projekt be is indult. Ámde az Elmebeteg ennek start-gombját nem a tavaszi “választások” után nyomta meg, hanem sokkal korábban, egészen pontosan 2012 őszén. Ekkor “csinált” a Főnök miniszterelnökségi államtitkárt a “de génere” talpnyaló és táskacipelő Lázár Jánosból. Ő pedig alig egy esztendőn belül ki is alakította a még nálánál is gerinctelenebb seggnyalókból álló, kizárólag Orbánhoz bedrótozott “állam- és közigazgatását”, amelyre alapozva a Vezér úgy dönthetett: beindítja azt a bizonyos Projektet.

Az első lépés tavaly ősszel történt: “nem megfelelő működés“-re hivatkozva, a Simicska-káderekből álló Nemzeti Fejlesztési Ügynökség vezetését kivették (a szintén Simicska-klón) Lászlóné Zsuzsika (“nemzeti fejlesztési miniszter”) kezéből, s azt Dzsentri Dzsoni kapta meg. Néhány hónappal később (2014. január) pedig fel is számolták az NFÜ-t (részben szélnek eresztve, részben közvetlen ellenőrzés alá véve Lajos kádereit), annak funkcióit szétterítve a Lázár (tehát Orbán) által uralt minisztériumok között.

  • Igaz, ennek az lett a következménye, hogy az EU felfüggesztette/leállította a honi beruházások 97 százalékát finanszírozó kifizetéseket, de Orbán erre csak legyintett. Egyrészt úgy gondolta, hogy a közel 14 ezer milliárdos állami költségvetés ezt simán kibírja, legfeljebb átírják a Törvényt. Ezt meg 2011. január 1. óta átlagosan kéthavonta tették meg, így senkinek nem fog feltűnni a dolog. Másrészt arra alapozott, hogy ismeri az EU döntéshozóit, különösen a “konzervatív pártcsalád” vezetőit, akik el fogják neki intézni a pénzcsapok ismételt kinyitását, hiszen egyikük (pl. Merkel kancellárasszony) sem fogja vállalni azt a presztízsveszteséget, hogy beismerje: eleddig abszolúte hibásan kezelték az “Orbán-jelenséget“. (Beszámoló erről itt!)

A második lépés volt az, amit már csak az Újabb Kétharmad megszerzése után mertek meglépni. Emlékezetes, hogy micsoda érthetetlen csönd telepedett az egész magyar állam- és közigazgatásra Április Hatodika után. A Maffiaállampártban az ilyenkor elvárható eufória helyett a legteljesebb aggodalom uralkodott el. Két teljes hónapig nem lehetett tudni, hogy miért nem alakít kormányt a Führer, miért lebegteti a káderlistát annak ellenére, hogy a választási szlogen a “Folytatjuk” volt. Ami azonban ezt követően történt, az majdnem felért a “2010-es Mészárlással”: alacsonyan röpködtek az addig bevált emberek (főleg a Simicska-klónok), illetve ismeretlen újak tűntek fel a Káderpöcegödör aljáról. Akik pedig maradhattak, a 444.hu informátorai szerint szörnyű dilemma elé kerültek:

“Vannak emberek az államigazgatásban, akik most jó nagy gondban vannak. Kihez legyenek lojálisak? Lajoshoz vagy Viktorhoz? Melyikük az erősebb? Melyikük marad tovább? Kinek a haragjától kellene jobban tartaniuk?”

Hát ez az! Ez az a tökéletes példa arra, hogy egy Diktatúra csak látszólag hatékony, valójában a legműködésképtelenebb politikai/döntéshozói formáció, amit csak el lehet képzelni. Az ilyen rendszerek utáni vágyakozás az éretlen társadalmakban szinte minden esetben egy az életszínvonalat alaposan lerontó gazdasági/pénzügyi válságok idején szokta feltámasztani.

A Demokrácia ugyanis ilyen esetekben képtelen az azonnali reakcióra. Azért az, mert szabályai szerint nem utasít, hanem egyeztet, igyekszik minél körültekintőbben figyelembe venni a különböző érdekeket és azokat a Közjó érdekében harmonizálni … tehát lassú, avagy inkább annak tűnik.

Ezzel szemben a Diktatúra napi/heti szinten “képes” reagálni minden kihívásra, hiszen ki vagyon küszöbölve a “fölösleges vita”: minden döntést egyetlen személy, avagy egy szűk kör hoz meg. Ámde ezzel a “Több szem többet lát” tapasztalati bölcsessége is ki vagyon iktatva , aminek meg az lesz a vége, hogy az egyetlen probléma hétfői “megoldásával” már legkésőbb péntekre “csinálnak” legalább még kettőt. Azokat is “megoldják”, osztán pár nap/hét/hónap múlva lesz belőlük újabb négy … és így tovább! Ez pediglen annak következménye, hogy a Felsőbbség semmiféle érdemleges információt nem kap az Alsóbbságtól, lévén ott olyan utasításvégrehajtók ülnek, akik nem csak az önálló döntéshozást nem merik megkockáztatni, de az “elvárttól” eltérő tapasztalatok (azaz a “hibajelentések”) felfelé való továbbítását sem. Innentől pedig világos, hogy az Egyetlen Lehetséges Döntéshozó képtelen helyes következtetésekre jutni, lévén a megfélemlített és kizárólag a hűség (nem pedig a rátermettség) alapján kiválasztott végrehajtóktól hibás információkat (“Egyszerűen tökéletes vagy, Vezérem!“) kap. Mi sem bizonyítja fényesebben eme Tézist a hírportált informáló fidesznyik ama nyilatkozata, miszerint:

“Minden megállt. A választás óta ebben az országban a kormány nem csinált semmit. És igen, ez Orbán és Simicska összeveszése miatt van. (…) Jönnek az ellentmondó utasítások, kérések, és egy csomó minden ezért áll. Egy csomó szerződés ezért nincs aláírva, egy csomó mindenről ezért nincs döntés.”

A Legújabb Működésképtelenségnek valódi bizonyítékaival mi, “Idelent” még alig-alig találkozhatunk. Kisebb-nagyobb, hétköznapi bosszúságokat okozó dolgok csupán ezek: hónapokra előre nincs időpont az Okmányirodába, néha-néha kigyullad a Hármas Metró, lassan ötödjére adják át a Várkert Bezárt Bazárt, büdösek és koszosak az óránként 50 kilométeres “sebességgel” közlekedő, “gyorsvonati pótdíjas” sebesvonataink, a nagy garral beharangozott fejlesztési pályázatokat nem bírálják el hónapok óta (ha meg igen, hát nincs kifizetés … hónapok óta!), a Jegybanknak május óta nincs Felügyelőbizottsága (Gyurcy költekezik is rogyásig!) és még folytathatnám.

Közben pedig várakozik már az Új Elit: Mészáros Lőri, Hernádi Zsóti, Garancsi meg Az Oroszok (lásd a korábban linkelt írást!), hogy lenyúlják tőlünk azt a maradékot, amit Luigi meghagyott nekünk! … Észhez köllene térni mán’ végre! A Fideszhívőknek legelébb!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!