Az “elemző” és Az Elemző

Néha különös véletleneket generál a sajtó. Valaki ír valamit, arra pedig egy másik Valaki úgy válaszol, hogy még csak nem is olvasta az előbbit. Ennek ellenére tökéletes reflexiót, sőt, cáfolatot ír le ugyanarról!

Kétféle “elemző” létezik manapság és itten, Abszurdisztánban. Az Egyik tudományos köntösbe bújtatja az igazából nem is létező mondanivalóját. Ez az az “állatfajta”, amelyik a szokásos “egyrészt-másrészt” bölcselkedéseit adja elő csakis azért, hogy blogjának (“mindenoldalról”) nagy olvasottságot biztosítson, magának pedig így “Nimbuszt”. A Másik leszarja a lájkolását, semmit nem öltöztet tudományos gúnyába, nem operál a riszálós pávatánccal … csak a maga tapasztalatait, az azokra alapozott véleményét írja le.

Az “Egyrésztmásrészt” Pávatáncosok közül kiemelkedő figura Török Gábor, aki – mint tudjuk – “elemez“. Legutóbbi bejegyzésében (melyet azzal vezet be, hogy bocsika: “Régen nem jelentkeztem már …” – a francnak nem hiányzott!) “szakmai látleletét” írta le az Orbán-féle “politzálásnak“. Ebből pedig a következő tanulságokat vonta le:

Baromi jó Orbán, a mai baloldal sose veri meg! (…) Gondolhatunk bármit a céljairól és az eszközeiről, Orbán Viktor vitathatatlanul a rendszerváltás utáni magyar politika legjelentősebb politikusa. Lehet, hogy soha nem lesz szobra, mert a céljait és az eszközeit finoman szólva sem övezi konszenzus. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy az elmúlt huszonnégy évben ő volt az egyetlen szereplő, aki – ismétlem: demokratikus körülmények között – képes volt tartósan megmaradni és valódi hatalmat építeni. Az egyetlen, akinek a politikai pályája nem csupán tervekről szól, de azt megvalósító gépezetet is teremtett. A kivétel, aki felülírta azt, amit tudtunk, pontosabban tudni véltünk a politika normál működéséről. (…) A Fideszt a baloldal talán akár meg is verhetné, ha nem Orbán vezetné és nem róla, rendszeréről szólna a küzdelem, de a mostani konstellációban vele szemben egyszerűen nem tudnak felállni a padlóról.”

Bár Török ezek után, a szokásos “másrészt” miatt leírja ugyan, hogy Orbán mindenképpen bukni fog, de a komplett analízise semmi másról nem szól, mint az Amoralitás, az Elvmentes Haszonlesés, az Agresszív Kismalacság, a Porcelánbolti Elefántság dícséretéről. Bár ő ugyan politkusnak (sőt, sikeres politikusnak!) nevezi a Mi Boldogságunkat, valahogy elfelejti definiálni: mit is ért ő ezen teminus technicus alatt! (Rövid, de kimerítő kritika erről itt!)

Ezzel szemben Az Elemző, aki igazából nem elemző, “csak” egy tapasztalt Újságíró, már egy kissé átgondoltabban, ráadásul történelmi párhuzamok “felfedezésével” fogalmazta meg véleményét ugyanerről. (Mivel Aczél Endre jegyzete a mai Vasárnapi Hírekben jelent meg, elektronikusan tehát még nem elérhető, ismét “frater Sendamus” segítségét kértem. Esetleges elírásokért Isten  és az Olvasók bocsánatát kérjük!)

DÉJÁ VU:

Mozdíthatatlan?

Orbán Viktor leválthatatlansága hovatovább közhely: nem csak a közbeszédben, a politológiában is. Szó, mi szó, ahhoz, hogy távozzék a miniszterelnöki székből, a Fidesz kétharmados parlamenti többségével a háttérben semmi esély nincsen. Ahhoz az kellene, hogy az első etapban a saját pártja szabaduljon meg tőle. A horizonton azonban ilyesmi ugyancsak nem sejlik fel.

Mindazonáltal megvallom, nem hiszek a leválthatatlanságban. Javaslom tehát azoknak, akik – olykor vallásos hittel – hisznek az ilyesmiben, nézzenek vissza egy kicsit a XX. század középtájának magyar történelmébe!

Ott beleütköznek Rákosi Mátyás nevébe. A Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára egy évtizeden át leválthatatlannak tűnt. Pozíciója ugyan 1953 júniusa és 1954 vége között gyöngült ugyan, de 1956 nyaráig egy percre sem merült föl, hogy kiakolbólintsák abból a tisztségből, amelyet viselt, s ahonnan minden szálat a kezében tartott.

Nem akarnék ugyan történelmietlen párhuzamokba bocsátkozni, de e tekintetben – mármint a “minden szál egy kézben” – nagyfokú rokonság az egykori kommunista vezető (inkább diktátor) és a mai miniszterelnök között.

De van más is. A káderpolitika.

A mából visszanézve kifejezetten érdekesnek találom, hogy ha a “helyzet” úgy kívánta, Rákosi épp olyan szenvtelenül szabadult meg a régi harcostársaitól, ahogyan Orbán tette. Magában a Fideszben (hatalmon kívül és azon belül) legalább annyi tisztogatás és lefokozás volt, mint amennyi az MDP-ben. (Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a Rákosi-diktatúra 1951-ig legszívesebben a börtönt és a bitót választotta “megoldás” gyanánt, míg Orbán a politikai száműzetés módszerével élt, élhetett csak.)

Rákosi előbb a régi szocdem bajtársaktól, aztán a Kádár-féle honi kommunistáktól szabadult meg, majd 1953, de különösen Nagy Imre kiszorítása után már a hajdani bizalmi körből is csak Gerő Ernő maradt meg mellette. A régiek helyett jöttek az addig alig ismert, de már egy ideje funkcióban lévő újak: Ács, Vég, Kristóf, Hidas, Kovács István, Földvári, Szalai Béla és különösen Hegedüs András, akiből a főtitkár Nagy után miniszterelnökt csinált. Bár ezek közül senki se maradt sokáig a Politikai Bizottságban vagy a Titkárságban, mert Rákosi szeszélye ide-oda tologatta őket.

1953 júniusáig a magyar nép csak azt tudta, hogy létezik egy “négyesfogat” – Rákosi, Gerő, Farkas, Révai – s rajtuk kívül senki más. Aztán új neveket tanult, ha tanult.

Ezt a “tanfolyamot” végeztük el mi is Orbánnál.

Volt ugyebár rajta kívül (ha a húsz éve kivált “fodoristákat” nem számoljuk) Kövér, Áder, Deutsch, Pokorni, majd Navracsics, de Orbán idővel másokba szeretett bele. Felbukkant Kósa, Rogán, Lázár, Szíjjártó, Budai, Papcsák, de olyan nevek is, mint Schmitt Pál, vagy Pelczné Gáll Ildikó.

Ha ma végignézünk a terepen, a “nehézsúlyú”(-nak hitt), olykor morgolódó figurák, mint Kövér, Áder, Pokorni, Navracsics – ellentétben Lázárral, Rogánnal, Szíjjártóval és néhány más, új kedvenccel – nincsenek döntési helyzetben. A parlamenti elnöki, az államfői, a polgármesteri, a brüsszeli biztosi szék nem olyan, ahonnan Orbán ügyeibe bele lehetne szólni.

Minthogy a Fideszben az Orbán Viktor iránti lojalitás az utóbbi pár évben minden más szabályt felülírt, a “fiatal farkasok” azzal tündökölnek, hogy ha kell, keményebbnek, eltökéltebbnek, szúrósabbnak látszanak, mint maga a főnök. Ezrével vannak ma Magyarországon olyanok, akik “kisakkozták”, hogy ha már egyszer Orbán túlhatalmi helyzetben van, akkor a hozzá való feltétlen alkalmazkodás, kiszolgálás nélkül egy lépéssel sem lehet előrébb jutni a karrier lépcsőfokain. Legfeljebb hátra.

A magyar funkcionáriusokat 1954 vége és 1956 nyara között ugyanez az érzület vezérelte. Fájdalom, de közéjük tartozott az épp hogy rehabilitált Kádár János is. Ma is létező híveinek, csodálóinak nem ajánlom olvasásra Rákosihoz intézett 1954. novemberi levelét, mely egy hűségnyilatkozattal ért fel. A már akkor is “sakkmester” Kádár, körülnézve a formailag még részben Nagy Imre által uralt magyar politikai tájképen, vissza akart emelkedni a politika csúcsaira, s ráérzett – helyesen – , hogy ez Rákosi nélkül nem fog menni.

Ebben a levélben úgy tett, mint ha fogalma se lett volna róla, hogy őt nem az ÁVH, nem farkas dugta börtönbe három éve, hanem épp maga Rákosi. Azzal “nyalt be” a főtitkárnak, hogy önnön hányattatásaiért a felelősséget teljes egészében az ÁVH-ra, az ügyészekre, a bírákra tolta, ráadásul egy jó szava nem volt Nagy Imréről. Legfeljebb egy-két sunyi módon kételkedő.

Kádár is leválthatatlannak gondolta akkor Rákosit, s lám, a “Borzalmasnak” becézett főember karrierje kevesebb, mint két év múltán véget is ért. Nem tudta, hogyan számoljon el a múltjával; hibát hibára halmozott. Miként 1954 vége felé Nagy Imrétől, ’56 tavaszán-nyarán tőle is elfordult a saját – opportunista – központi vezetősége.

Történnek előre nem látható csodák, föltéve ha van “külső nyomás”

Aczél Endre

*

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!
P.S.: Ez volt a hétszázadik posztom itt, a WordPress-en! … Csaxólok! 😉 Szendam

Szíjjártó “rulez”!

Dátum szerint jövő szerdán szűnik meg a Magyar Diplomácia, de valójában az már hónapok, sőt, esztendők óta nem is létezik. A szervilis, de legalább még “valakinek” tekinthető Martonyi után (rövid Csicska-korszak beillesztésével), jön a Szíjjártó-éra. … Már csak Istenben bízhatunk!

A Világ Legnagyobb Gondolkodója nem más, mint az a bizonyos “Murphy“. Az “empiriokriticizmus” terén senki nem alkotott nagyobbat, mint “Ő”. Egyik alapvető törvénye szerint: “A padlónál nem eshetsz lejjebb, de készülj fel rá: pince is lehet alattad!“. Hát mi itten, Abszurdisztánban kezdhetünk megismerkedni a Pince alatti pincék sorozataival, s ebben nagy segítségünkre lesz a jelenleg harminchatodik(!) esztendős Szíjjártó Péter (pelenkás kora óta karrierdiplomata! … ugyi?), aki Vezéri Kegyből szerdán már külügyminiszter?/külkerminiszter lehet.

A Táskacipelő Trógerből Táskacipeltetővé avanzsált Izéke nacionáléját, valamint a tőle “elvárhatókat” Aczél Endre írta le egy kitűnő jegyzetben a Vasárnapi Hírek mai számában. Mivel ez online egyelőre még nem érhető el, felkértem szokásos “segéderőmet”, fater Sendamust: a print-kiadásból legyen szíves átmásolni az én elektronikus oldalamra a kérdéses írást! (Esetleges elírásokért Isten nevében bocsánatot kérünk!)

Aczél Endre:

Pehelysúlyú táskahordó

És még mondja nekem valaki, hogy a “táskahordás” – egy fiatal politikusnak legalábbis – nem útlevél a karrierhez! Lám, Lázár Jánost, aki ma a (hatalmas) miniszterelnökségi apparátust vezeti és minden vitán felül Orbán után “a második ember”, a rendszerváltozás után csak a hódmezővásárhelyi Rapcsák András “táskahordójának” nevezték, milyen magasra emelkedett?! S nyomában itt van új külügyminiszterünk, Szíjjártó Péter, aki Orbán Viktor miniszterelnök személyi szóvivője, azaz –  mint filmfelvételeken is láthattuk – “táskahordója” volt még két évvel ezelőtt is, a kedvenceit elég szeszélyesen váltó, viszont régi harcostársait hol parlamenti funkciókba, hol Brüsszelbe száműző miniszterelnök kegyéből, hipp-hopp beköltözik a Bem térre.

Igaz, “parlamenti államtitkárként” (miniszterhelyettesként) már pár hónapja ott volt, de akit némi szaglással áldott meg a jóisten, gyaníthatta, hogy nem sokáig marad az amúgy is átmenetinek szánt miniszter, Navracsics Tibor mögött, mert a miniszteri posztot valójában neki szánja Orbán.

Az időközben külgazdasági “és” külügyminisztériummá átkeresztelt hivatal élére – pár nap múlva, de ez puszta formaság – , egy olyan fiatalember (36 éves sincs még) kerül, aki a nemzetközi politikában súlytalan. Ellentétben elődeivel, Kovács Lászlóval, Martonyi Jánossal, Balázs Péterrel.

Súlytalan és ismeretlen – még abban a kis, de számunkra oly’ fontos körben, amelyet “visegrádi csoportnak” neveznek.

Ha azt nézem, hogy például a lengyel külügyminisztériumot évekig az Unió egyik hangadója, Radek Sikorski vezette (akit most egy volt miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter, Gregorz Schetyna vált fel); ha azt, hogy a szlovákot északi szomszédunk európai ételemben “koszorús” diplomatája, Miroslav Lajcák vezeti, akkor elhúzom a számat.

Orbán személyzeti politikája eddig is számos különlegességgel ajándékozott meg bennünket. Ha már a külügyminisztériumnál vagyunk, érdemes kitérni arra, hogy vajon Navracsics beléptével miért kellett onnan kitúrni az évtizedeken át hűségesen szolgáló, ráadásul Fidesz-alapító Németh Zsolt, államtitkárt.

Erre történetesen van válaszom. Szíjjártó Péter mint a miniszterelnökség nemzetközi kapcsolatokért felelős államtitkára sokkal kevésbé volt “atlantista”, mint Németh. Két éven át (2012-14)  ő képviselte – nem mint külügyér, hanem mint miniszterelnökségi államtitkár – Orbán legfrissebb rögeszméjét, a “Keleti Nyitást”. Rohanvást utazta be a tőlünk keletre eső világ jelentős részét, nem kevesebb mint nyolc, úgynevezett kormányközi bizottság élére állította a miniszterelnök, lett légyen szó akár egy öbölbeli monarchiáról, Azerbajdzsánról vagy Kínáról. Ugyanazzal a megbízatással utazgatott, ami immár a haramadik Orbán-Kormány hivatalos “diplomáciai stratégiája”: pénzt és üzletet szerezni.

Tegnap egyszerre négy(!) parlamenti bizottság hallgatta meg Szíjjártó Pétert. Ez a feltétele ugyanis annak, hogy már szerdán letehesse a miniszteri esküt. Expozéiban a Jelölt szinte pontosan elismételgette mindazon “elveket”, melyeket Főnöke hangoztatott nemsokkal korábban, az elhíresült Nagyköveti Értekezleten. Szerinte a magyar külpolitikát “meg kell újítani”, lévén annak legfontosabb feladata – “az új világrend” követelményeinek megfelelően – a magyar gazdasági érdekek érvényesítése. A leendő miniszter szerint a klasszikus diplomáciai feladatokat ugyanúgy kell elvégezni, mint idáig. De ez “nem cél, hanem eszköz”, amelyre építve kell “Magyarország gazdasági érdekeinek érvényt szerezni” a külpolitikában is. A miniszterjelölt szerint: “Belátható időn belül Magyarországnak az élére kell állnia az Európai Unióban az egy főre jutó külföldi működőtőke szempontjából”. (hehehe, sőt, muhaha! – szendam)

Hogy ennek a sok utazásnak és tárgyalásnak mi volt a konkrét hozadéka, azt két szóval el lehet intézni: “Majdnem semmi!“. Nincs olyan információnk, hogy a kínaiak, szaúdiak, azeriek “rábukkantak” volna a magyar állampapírokra, vagy hogy jelentős beruházások mellett kötelezték volna el magukat. Különben is, ezek az országok olyanok, hogy nem Szíjjártót, hanem a londoni brókereiket kérdezik meg: “érdemes-e?”. És a válasz általában nemleges volt.

De ha szabad így mondanom, ez még a kisebbik baj. Az is, hogy mostantól a nagyköveteknek pénzszerzésre kell berendezkedniük. (Ez nem baj, ez őrültség.) A nagyobbik az, hogy Szíjjártó Péter “nem oda van bekötve”, ahová – elvileg – tartozunk: az uniós és transzatlanti integrációban (Visegrádot is ideértve). Arrafelé semmi olyan kapcsolata nincs, amiről én tudnék. Lobbiereje az Unióban és Amerikában a nullával egyenlő.

De egy biztos: erőteljesen, ha nem épp lelkesen viszi majd azt a vonalat, amit a Gazda parancsol neki és a “kicserélt” (érdekes módon már eddig is fideszes, de valamiért nem eléggé megbízható) külügyi apparátussal kíméletlen lesz, ha a nagykövetek nem védelmezik elég energikusan az Orbán-rendszer egész politikáját és nem hoznak beruházókat Magyarországra.

Egyébiránt tudják mit? Szinte tökmindegy, ki a magyar külügyminiszter. Partnereink pontosan olvassák, Orbán mit akar. Eddig is hatástalan volt védeni a védhetetlent, ezután s az lesz, akárki uralja a Bem téri házat.

Arra nézve egyébként, hogy mennyire kifizetődő az antiatlantista politika, illetve vonzódás a keleties önkényuralmi modellek felé, rávilágít az Amerikában még ma is véleményformálónak számító volt Elnök, talán egy leendő Elnök férje, Bill Clinton nyilvános kifakadása egy televíziós programban. Őszerinte az Orbán-féle “fickók” általában semmi mást nem akarnak, mint “örökre megmaradni a hatalomban és pénzt keresni”.

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!