Egy becsületes marxista tévelygései

Néha furcsa dolgokat produkál az élet. Tegnap esete egy baráti társaságban a mindent elsöprő “nosztalgia-cunami” jegyében elemezgettük az egykori Kádár-rendszert, s hasonlítottuk össze a mai Orbán-rezsimmel. Aztán ma ráakadtam Vajnai Attila, a “Munkáspárt 2006” elnökének írására, s olyan érzésem volt, mint ha végig hallgatta volna a tegnapi diskurzusunkat.

Néha szeretném a fejemet a falba verni. Nem mindíg csak a magam hülyeségei okán (szép számmal van belőlük, bevallom!), hanem a másoké miatt is. Különösen akkor leszek nagyon ideges, amikor egy egyébként jószándékú, becsületes és tisztaszívű ember tökéletes helyzetelemzését adja mai állapotjainknak, bemutatja az idevezető utat, jogos felháborodással olvassa mások fejére azok bűneit, hittérítő buzgalommal ostorozza dogmatikus klisékbe szorított gondolkodásmódját, aztán … Aztán, hogy a “Vitaellen” az “Igazság Prófétája” által porba vetve a lábai előtt hever, mert rákényszerült a lelkiismeretbe nézésre, az elgondolkodásra, eme Modern Jeremiás elrontja az egészet azzal, hogy az egész “művét” nyakon önti a saját dogmatizmusa által diktált, klisé-szerű minősítéseinek “generalsaft“-jával.

Hát valami ilyesmit követett el Vajnai Attila, a Munkáspárt 2006 elnöke is a leadben már linkelt írásával is. Mire az olvasó végre a fejét lehajtva egyet tudna érteni vele, rögtön odabiggyeszt valamit, amire egy a világ dolgait – múltját és jelenét – az átlagosnál jobban nyomon követő (ismerő?) ember csakis azt tudja mondani, hogy “Ácsi!“. No, de lássuk csak a konkrét példákat!

Hegyi Gyula “Szégyen és szabadság” című cikkében remekül mutatta be, milyen primitív és erkölcstelen a mai hatalom és talpnyaló kiszolgálóinak antikommunizmusa. Leleplezte a jobboldal szélsőjobbos gyökerű gyűlölködését, és felvillantotta a civilizált Európa baloldali érveit.
A helyzet azonban még rosszabb annál, mint amit Hegyi Gyula cikkéből olvashatunk. A primitív antikommunizmus nem csak a mai magyar jobboldalt fertőzte meg. Lényegében az egész rendszerváltás “ideológiája” ezekre az alapokra épül. A kommunizmusnak kikiáltott (sosem volt az) szocialista építkezés eredményeit viharos tempóban rombolták le. Demokráciát és jólétet ígértek, korrupciós botrányok sokasága, a pártok visszataszító acsarkodása, négymillió, létminimum alatt élő ember, kilakoltatott családok, éhező gyermekek tízezreinek tragédiája lett belőle.

Való igaz, hogy mindaz, ami ebben az országban “antikommunizmus” néven folyik az nem más, mint néhány ezer felkapaszkodott, magát a döntéshozói és végrehajtói hatalomba ágált, de valójában csak egy pöcegödörbe való senki azon erőlködése, hogy elterelje a társadalom figyelmét saját, mélységesen önző amoralitásáról, a Közért tenni nem tudásáról, élősdi nem akarásáról. Való igaz, hogy ezek az Erkölcsi Hullák, Szellemi Hajléktalanok a maguk korrupt acsarkodásaival mára “sikeresen” nyomorba taszították az országlakosok többségét. Igaz az is, hogy a Rendszerváltást követő évtizedek során számos olyan szociális és munkavállalói jog tűnt el az oligarchák által gyártatott törvények lefolyóiban, melyek a ’80-as évek végéig a létbiztonságot garantálták.

Az is igaz, hogy ama letűnt rendszert semmiképpen nem lehet lekommunistázni, lévén egyrészt nem annak (mindmáig klasszikus, marxi) elvei alapján működött, másrészt a “Kommunizmus” még soha és sehol nem “valósúlt meg” társadalmi/állami szinten (szerintem nem is fog, mivel ellent mond azon protagoraszi elvnek, miszerint “Mindennek mértéke az ember!“). Ámde már bocsánat, mióta jogos azt a rezsimet “szocialistá”-nak nevezni? Ezt megteheti talán egy közpolgár, de semmiképpen nem egy “marxista”, aki mindezeken felül még egy “marxista” párt élén is áll! Az a rendszer, ahol minden termelő eszköz az állam tulajdonában áll inkább “állammonopol-kapitalizmus”, s amelyben ezt az államot egy szűk, törvényesen leválthatatlan réteg uralja, pedig “diktatúra”. Az egy másik kérdés, hogy Kádár okos és bölcs diktátor volt, csak annyira nyomta el, sanyargatta a népet, amennyi a rezsim fenntartásához minimálisan szükséges volt. No de ezért az ő rendszerét sem fejlettebbnek, sem pedig követendő példának nem lehet “éreztetni” – még akár a sorok között sem!

A rendszerváltás óta lényegében folyamatosan romlik a magyar kapitalizmus szociális teljesítménye. Még kedvező külgazdasági feltételek mellett is csak a felső tized tudta életszínvonalát érezhetően javítani. A gazdasági válság – amit nem a “kommunista bűnök” okoztak – pedig világháborús veszteséget okozott a társadalom többségének. A nép köreiben – és persze a Facebookon – terjed a mondás, hogy az egymillió új munkahelyre vonatkozó fideszes ígéret a nyomor elől külföldre menekülő honfitársainkra érvényes, nem az itthon élőkre.
A szélsőjobb erősödésének gyökerében is többek között az immár 23 éve tartó antikommunista agymosás áll. Az iskolákban és a médiában a elképesztő hazugságokkal mossák tisztára a Horthy-rendszert és sározzák be a baloldal egészét.

Tökéletesen igaz! Ezeket az állításokat becsületes szándékkal és tisztességes eszközökkel vitatni nem lehet. Ámde tessék már nekem megmondani, hogy mindezt az a bizonyos “felső tized” miért tehette meg? Hogy az a bizonyos “szélsőjobb” miért erősödhetett odáig, hogy már az iskoláinkban is moshatják ótvaros elméleteikkel és hazugságaikkal gyermekeink agyait? Ez vajon a “kapitalizmus” és a “demokrácia” hibája? Nem a társadalomé, melynek idősebb tagjai a “Szocializmus”-ban szocializálódva képtelenek aktívan ellenállni egy nyílvánvalóan káros, de a Központ által egyre nyíltabban támogatott ideológiának? Csakis azért, mert az a Központból jön, illetve az nem, vagy nem eléggé üldözi. Ráadásul ezt a szocializációt még át is örökíti az ifjabb nemzedékekre is – huszonharmadik esztendeje! Ezt nem köllött volna esetleg kicsit szóvá is tenni, hogy ezáltal a kép tágabb és igazabb legyen?

Mert az igaz ugyan, hogy …

Máig ható az a szégyenletes bírósági ítélet, amely a náci megszállás alatt lévő országunk “törvényeire” hivatkozva állította, hogy Ságvári Endre volt a vétkes, mert fegyveresen támadt a “törvényt” képviselő rendőrökre (pribékekre). Csodálkozunk hát, hogy a magukat tudósoknak tartó bürokraták egyetértenek Ságvári nevének betiltásával? A jelenlegi kormány szerint az 1944. március 19-e utáni történelem – és főleg a bírósági ítéletek – “nem érvényes”, mert idegen elnyomás alatt ment végbe. Nincs azonban magyarázatuk arra, hogy éppen a Ságvári ellen kiadott elfogatóparancsra és a rengeteg, a német megszállás alatti, “statáriális bíróság” hozta ítéletre miért nem alkalmazzák ezt az “elvet”?

… s teljesen jogos a szóvátétel és a számonkérés! No, de az már talán kevésbé, hogy …

Nem mentes a Hegyi Gyula által bírált antikommunizmustól a magát baloldalinak nevező liberális oldal sem. Gyurcsány Ferenc, aki sportminiszterként még aláírta a vörös csillag tiltását ellenző petíciót, 2010 májusában már azt mondta, hogy “csak az lehet hiteles antifasiszta, aki antikommunista is”. Mára pedig eljutott odáig, hogy az általa vezetett párt a “kommunizmus eszméjét” – természetesen Marx tanairól van szó – szélsőségesnek minősítette, ezért a demokratikus pártok közé nem szeretné beengedni a kapitalizmust bíráló marxista pártunkat.

… ugyanis nem azonos dolog tiltakozni a nemzetközi munkásmozgalom több, mint száz esztendős “logo”-jának, a “Vörös Csillag”-nak önkényurami jelképpé nyílvánítása ellen (mivel azt így egybe mosnák egy tömeggyilkos rendszerrel, illetve annak szimbólumaival), mint kijelenteni azt, hogy “csakis az lehet hiteles antifasiszta”, aki minden létező diktatúrát elvetendőnek ítél, függetlenül annak “színezetétől”. Igen, tudom: történelemhamisítás “kommunistá”-nak nevezni a Rákosi-féle személyi kultuszt (és terrort!), illetve a kádári (terrorral kezdődött!) “jóléti” – tehát a társadalom jelentős részét korrumpáló! – diktatúrát! Ámde a politikus olyan, mint a “méretes szabó“: ő is csak “hozott anyagból” dolgozhat csupán. Ha a társadalomban mélyen beivódott az a (primitív) képzettársítás, hogy “kommunizmus=diktatúra“, akkor kénytelen ehhez alkalmazkodni! Nem kezdhet bele általános politológiai-filozófiai (történelmi) elemzésekbe és fejtegetésekbe, mert azokat egyrész Mari bácsi és Józsi néni úgy sem értené, másrészt ellenfelei azonnal kiforgatnák az egészet (ahogyan azt Vajnai is teszi – q.e.d.!), … 

Hegyi Gyula tehát joggal aggódik. Ma már az antifasizmus is rendszerellenes tevékenységnek számít. Hivatalosan ugyan még nem tiltják, csak akkor, ha a kommunisták csinálják. Az antifasiszta mozgalomban már meg is jelentek a korábban marxista képzésben részesült új antikommunisták, akik tőlünk féltik a mozgalom “szalonképességét”. Ők inkább az új Horthy-rendszert építő kormánypártok “jófiúival” szeretnek közös színpadon szónokolni.
A lényeg tehát, hogy minél nagyobb a szegénység, minél nyilvánvalóbb a rendszer és a rendszerváltók kudarca, annál jobban fogják gyűlölni a haszonélvezői a kommunistákat. A gazdasági válság mélyülését figyelve nincs mit csodálkozni azon, hogy – nyilván felületességből – Hegyi Gyula is kommunista önkényuralomról és nem a marxizmustól idegen személyi kultuszról, esetleg Rákosiról ír a cikkében. A mai magyar közéletben a válság valós okairól úgy terelik el a figyelmet, hogy mindenről a “kommunista önkényuralom” jut eszébe a megmondóembereknek.

… hanem a demokráciára nevelést (melyet úgy az “emúthuszonhárom“, mint az “emútakárhányév” is alaposan elmulasztott) kénytelen a társadalmi rögvalóság mocsaráig lemászva elkezdeni.

Ma egyébként a felvilágosult Európában a baloldalon sokkal inkább a kapitalizmus önkényuralmi rendszere a téma, amely újra kitermeli a körülményeket a fasizmus megerősödéséhez. A demokráciát sokkal inkább a világszerte vadulóban lévő rendszertől, a pénzügyi diktátoroktól, a kizsákmányolt és elnyomorított tömegek kiábrándultságától és elkeseredettségétől kell félteni. A magyar társadalomnak is fel kell szabadulni az utóbbi 23 év rontó szellemétől, és valóban demokratikus, együttműködni képes, a népet szolgáló új politikai szervezetekre kell bízni az ország vezetését.

No, itt van elbújtatva az a bizonyos “vörös farok”, a dogmatikus gondolkodás klisé-gyártása, amelyet Vajnai annak ellenére elkövet, hogy ugyanezt veti ellenfelei, a vele vitatkozók szemeire, s ami miatt ezt a morfondírozós posztot megírtam! Az elnök úr ugyanis itt “művészien” igyekszik egyetlen közös “generalsaft”-ba kotyvasztani össze nem illő alapelemeket: kapitalizmus” és “önkényuralom! Ugyanis az előbbi egy társadalmi-gazdasági, míg az utóbbi pediglen egy politikai-uralmi rendszer, amelyek egymástól függetlenül is létezhetnek, azaz nem járnak kéz a kézben … mint ahogyan azt Vajnai úr sejtetni igyekezett! Történelmi tény ugyan, hogy a kapitalizmus körülményei között létezett már diktatúra – de demokrácia is (tessen már körülnézni a Világ boldogabbik és gazdagabb fertályain!) – , de az is, hogy eleddig még nem létezett olyan “szocializmus”, mellyel ne a diktatúra járt volna együtt!

A “magyar társadalomnak” valóban fel köllene szabadulnia a “rontó szellemek” alól. De nem csak az “utóbbi 23 év”, hanem sokkal inkább az utóbbi évszázadokéi alól! Ez pediglen nem megy pontos fogalom-meghatározások, történelmi szembesülések nélkül, melyeket Vajnai – egyébként tisztességes és becsületes szándékú – írása sajnos egyáltalán nem segített elő!

… és ezt …

szendamondja!

Reklámok

9 hozzászólás on “Egy becsületes marxista tévelygései”

  1. Nem tartom jogosnak egyik bírálatot sem. Kivéve persze a Kádár-rendszer szocializmusnak való nevezését. Ez marxistaként tényleg hiba, ám ez nem elméleti mű, hanem a hétköznapi olvasóközönségnek szánt cikk. A hétköznapi nyelv pedig szocializmusnak nevezi a Kádár-rendszert, így talán megengedhető némi könnyelműség a szakzsargon használatában. Érdekes, hogy a jelenlegi hatalom viszont pont a “kommunizmus” szót erőlteti. Ez sokkal népszerűtlenebb fogalom, az emberek többsége ugyanis nem rossz szájízzel viseltetik a szocializmus kifejezés iránt!!! (Kádár népszerű politikus ma). Nem véletlenül került bele az alkotmányba, hogy “kommunista diktatúra” volt (alapban oxymoron).

    Aztán: “Ugyanis az előbbi egy társadalmi-gazdasági, míg az utóbbi pediglen egy politikai-uralmi rendszer, amelyek egymástól függetlenül is létezhetnek, azaz nem járnak kéz a kézben … ” – Ez felületesen igaz, DE óriási kapcsolat van köztük!!!! A gazdasági rendszer, amelyet mi, marxisták a termelési viszonyoknak hívunk, ALAPként meghatározzák a társadalmi FELÉPÍTMÉNYT. A “jó kapitalizmusként” – Ön ugyan nem, de mások előszeretettel – szeretnek hivatkozni a skandináv modellre, mely kb. 20 millió embert érint csak, de elfelejtik, hogy ezzel párhuzamosan 10 millióan éhen is halnak évente a világ egyéb részein, amelyek nem szocialisták.

    Óriási tárgyi tévedés, hogy “nem létezett olyan <>, mellyel ne a diktatúra járt volna együtt”. Ezzel együtt pedig könnyelműen kezeli ezt a történelmi kérdést.
    A gyarmati rendszer felbontásában részt vevő, többségében marxista, nemzeti felszabadítási mozgalmak ugyanis sok olyan szocialista rendszert hoztak létre, amelyek nem diktatórikusak. Másrészt előszeretettel nevezik “diktatúrának” és “terrornak” a kizsákmányolt osztályok felszabadítását, az ebből adódó polgárháborúkat, a forradalom eredményeinek védelmét. A tőkések ugyanis erőszakkal lépnek fel az általuk elbitorolt, elrabolt kizsákmányoló termelési eszközök és javak védelmében. A munkásosztály deklaráltan erőszakmentesen kíván fellépni a jogai és javai védelmében, de természetesen a burzsoázia ezt eddig csak kivételes esetekben nézte tétlen. De nem csak a kommunista mozgalmak szembesültek az ellenforradalommal, hanem minden más korábbi felszabadító és forradalmi mozgalom, Spartacustól kezdve, Dózsán, Rákóczin és 1848-on át a hidegháborúig. Végtelenül egyszerű ezt terrornak, diktatúrának, erőszaknak beállítani, és ennek felelősségét a forradalmárokra hárítani.

    Azt pedig jól tudjuk, hogy az “az lehet hiteles antifasiszta, aki antikommunista is”, nem a sztálinista diktatúráknak szólt, hanem az akkori neoliberális kormányzat ellenfeleinek, a szegények megszorítása ellen tiltakozó baloldaliaknak.

  2. Max Birca szerint:

    “ama letűnt rendszert semmiképpen nem lehet lekommunistázni, lévén egyrészt nem annak (mindmáig klasszikus, marxi) elvei alapján működött, másrészt a “Kommunizmus” még soha és sehol nem “valósúlt meg” társadalmi/állami szinten”

    Sajnos bizony megvalósult…

    • bonhomme szerint:

      Megvalósult volna?
      És ugyan hol?
      Mert én legfeljebb Ivan Jefremov – egyébként kitűnő sci-fi-író – műveiben találkoztam a fejlett-megvalósult kommunizmussal, illetve az ezt képviselő embertípussal, amikor más, fejletlenebb társadalmakban konfliktusba kerülnek az illető társadalomra jellemző gondolkodású hm, egyedekkel…

  3. Vajnai Attila szerint:

    Érdeklődéssel olvastam szerény írásom részletes kritikáját, ami arra ösztönzött, hogy felvegyem a kesztyűt.
    Előbb arra gondoltam, hogy írok egy újabb, akár hosszabb cikket, de ez nyilván radikálisan csökkentené az olvasók számát, így megpróbálom több részletben kifejteni az álláspontomat.
    Nyilván tele lesz a szövegem elütésekkel, hibákkal, de a vita olvashatóságát ez talán majd nem zavarja.
    Elsőként szeretném felhívni a kritika egyik ellentmondására a figyelmet. A blog szerzője előbb felveti, hogy “mióta jogos a rezsimet “szocialistának” nevezni”, aztán az írás végén jön a sommás megállapítás, hogy eddig még nem létezett olyan “szocializmus”, mellyel ne a diktatúra járt volna együtt.
    A kritikánk legalább annyira következetesnek kell lennie, mint a kritizált írásnak. Én például szocialista építés korszakáról írtam, amit sokan szocializmusnak neveznek, bár a tulajdonviszonyok jelentős különbsége ellenére nem szabad azt hinnünk, hogy a szocializmus építését vállaló társadalmaknak sikerült a cél elérése. A kérdés problémáinak megértéséhez alaposan kell tanulmányozni Mészáros István “A Tőkén túl” című hatalmas munkáját. És ha a blog írója kézbe veszi ezt a művet, akkor azt is meg fogja érteni, hogy miért különböznek olyan nagy mértékben egymástól a fejlett és kevésbé fejlett országok viszonyai, hogy miért sikerült a fejlettebb országokban több szociális és demokratikus jogot kiharcolnia a munkásmozgalomnak.
    Szerintem a legfontosabb kérdés annak tisztázása, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő – tulajdonnal nem rendelkező – társadalmi rétegek kizsákmányolása, munkájuk áron és értéken aluli kisajátítása összeegyeztethető-e a demokratikus jogokkal? Ha ragaszkodunk az egyenjogúsághoz, akkor nem fogadható el az, hogy azonos munkáért nem azonos bért fizetnek, hogy a termelőeszközök tulajdonosa (akár részvények útján) nagyobb jövedelemre tehet szert, mint a munkában konkrétan részt vevő alkalmazottak.. Márpedig ez az antidemokratikus eljárás a legfejlettebb országokban is jellemző, és minden további igazságtalan alapja és okozója.

  4. talalom szerint:

    Ezzel kapcsolatban írtam. Kicsit hosszú.
    Drága honfitársaim! Barátaim és ellenfeleim! Honpolgárok és hon nem polgárok!
    Vegyünk egy nagy levegőt, és kezdjük elölről az egészet. Mármint ezt a demokráciásat. Ezt az izét, amit se lenyelni, se kiköpni nem tudunk hosszú évtizedek – ha nem évszázadok – óta. Hát nézzük meg először alaposan, hátha nem jól nyúltunk hozzá. Hátha nem is kellene lenyelni, elég lenne használni, élni vele, netán néha pofozgatni, nyesegetni.
    Ne menjünk vissza hosszú évszázadokra mentségeket keresni, hogy nekünk ilyesmi sose volt, honnan tudnánk, mi az? De az se jó megoldás, ha az ötödik elemiben tanultakra gondolva magabiztosan rávágjuk: hát a nép uralma! Eltelt némi idő az athéni cserépszavazások óta, – amelyeken mellesleg szintén nem a „nép”, csak a hímnemű szabad polgárok vehettek részt.
    Ugorjunk egy nagyot az időben, mondjuk a múlt század nyolcvanas éveihez, amikor kezdett szélesebb körben is terjedni ez a fogalom, az ehhez kapcsolódó elvárások. A társadalomtudósok nyilván árnyaltabban fogalmaztak, de a nép „egyszerű gyermekei”, a kétkezi értelmiségiek, balett-táncosok és kőfaragók egyetlen akadályt láttak a magyar demokrácia kiteljesedése előtt: A Pártot. Igaz volt ez persze, csakhogy – mint minden, a végletekig leegyszerűsített igazság –, azzal az egyáltalán nem áldásos következménnyel járt, hogy az istenadta a demokrácia ellenségeként tekint ma már minden pártra.
    E hiedelem kialakulásában persze jócskán volt részük azoknak, akik a pártok révén igyekeztek maguknak jókora darabot kihasítani a közösből. Meg azoknak is, akik jóhiszemű bávatagság vagy cinikus haszonlesés miatt a pártot, mint a legfőbb rosszat, a pártoskodást, mint a haladás kerékkötőjét, a rend ellenségét állították a közbeszéd célpontjába.
    Érdekes lenne megnézni a mai magyarországi pártok tagságát. Talán az egy jobbikot (juszt se nagybetű) kivéve, a hozzám hasonló múmiák, meg néhány, előrejutást remélő aktivista tölti meg a pártrendezvények helyszíneit. Elég lelombozó élmény lehet egy párthoz elvi okokból csatlakozónak látni a csapat csöndes rezignációját, a főnökök „nem úgy van az egészen fiam, ahogy képzeled” mondattal minden kezdeményezést elvágó „érvét”. Így alakulhat azután, hogy csaknem minden párt akkor tud nagyobb népszerűségre szert tenni, ha kivételesen mocskos vádakkal tudja illetni az ellent.
    Pedig ideje lenne tudomásul venni: miként a társadalom alapköve a sok család, úgy a demokrácia alapintézménye a sok párt. A sok rész, amely a különböző érdekű, értékrendű csoportokat jeleníti meg, és ha időlegesen az egyik csoport jut többséghez, az nem jelenti azt, hogy a többit, mint nemlétezőt lesöpörheti a társadalom térképéről.
    A demokrácia halála – ahogyan azt napjainkban Magyarországon látjuk –, ha az elvi kiállás, egy párt által megfogalmazott elképzelés támogatása vagy elvetése a közösség szemében csupán „bérrettegés” vagy „bérbirkaság”. A párttagság meg maga a fertő. Állítólag magára valamit is adó értelmiségi csakis független lehet, – vajon mitől független? – így azután finnyásan, eltartott kisujjal átengedik közügyeink terepét, a demokrácia alapkövét, a pártokat a bérrettegőknek, meg a bérbirkáknak.
    Kedves mindenoldali honfitársaim! Tóth Zoltán választási szakértő az ÉS-ben több demokráciát követelt a pártokba. Módosítanám a követelést: több demokratát a pártokba!

  5. Klári szerint:

    Újfent megszegve azon fogadalmamat, mely szerint nem veszek részt olyan vitákban, amiben az “izmus” szerepel, csak nem tudom megállni.Az előttem szólók gondolataival részben egyetértek, részben nem. Az egyik “izmus” megítélése ugyanis nagymértékben függ attól is, hova született az ember, milyen lehetőségei voltak, tudott e élni velük. Az akkor még létező középosztály tagjaként, (voltak itt parasztok, munkások, értelmiségiek egyaránt) a családomat nem érte semmiféle atrocitás. Az én legnagyobb sérelmem akkoriban az volt, hogy nem juthattam hozzá bizonyos könyvekhez. Nyilván nem mérhető ez azzal, hogy másokat kitelepítettek Recskre, nem kaptak munkát, megfigyelték , zaklatták őket…Mi nehezen tudnánk egy közös többszöröst találni…Még abban sem, hogy legalább mindenkinek volt munkája, aki dolgozni akart…Vajnai Attila heroikus küzdelme a vörös-csillag tilalma ellen nagyon szimpatikus nekem…Az kevésbé, hogy nem nagyon merik felvállalni Kádár Jánost, hacsaknem zárójelben (a legnépszerűbb politikus). Talalom. Az ókori demokráciák szerelmese és kutatója vagyok, a cserépszavazás igenis a demokrácia egyik csúcspontja volt. A nők ki voltak zárva? Dehogyis! A nők mondták meg otthon, hogy férjuram kinek a nevét karcolja fel a cserép-darabra…:)) Tréfát félretéve, még egy Periklészt is elűztek, ha úgy ítélték meg, hogy túl sok hatalomhoz jutott…Ha ez újra divatba jönne…! Summa-summarum: el fogok menni jövőre szavazni, de hogy kire, azt nem tudom…

  6. öregszeder szerint:

    “Gyurcsány Ferenc, aki sportminiszterként még aláírta a vörös csillag tiltását ellenző petíciót, 2010 májusában már azt mondta, hogy “csak az lehet hiteles antifasiszta, aki antikommunista is”.
    Az a helyzet, hogy a II. vh. alatt az antifasiszta mozgalmakban élharcosok a francia , az olasz, a jugoszláv stb. kommunista párt tagjai voltak és a legtöbb mártírt is talán ők adták. Ez volt az oka, hogy a háború után olyan nagy becsületük volt és demokratikus parlamenti pártokká váltak, voltak. Kis hazánkban is az egyetlen Bajcsy mellett a munkásmozgalom adta az értékelhető antifasiszta ellenállást és annak áldozatait. Azért ezt a mai gusztustalan politikai harcok miatt ennyire relativizálni, elhazudni és elhazudni hagyni nem kéne. Ezek az emberek a fasizmus ellen küzdve adták az életüket.

    • bonhomme szerint:

      Asimov klasszikus Alapítvány-trilógiájában olvasható: “ám a politikai határok nagyon is cseppfolyósak…”
      Ennek mai olvasatából aztán sok minden következik: a régi antifasiszta hősök sommás lekommunistázása – miközben melyik mai szájhős feküdne be akár csak pár órára is egy korabeli lövészárokba? -, valamint az egykori nácik, nyilasok “szerecsenmosdatása”.
      Pedig éles különbség van azok között, akik az adott helyzetben életüket adták egy eljövendő eszméért – esetleg csak simán “a demokráciáért” -, meg azok között, akik a zavarosban halászva “sütögették a saját pecsenyéjüket”….

  7. […] vasárnapi, “Egy becsületes marxista tévelygései” című posztomban azt találtam írni, hogy időnként szeretném a fejemet a falba verni. […]


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s