Beszéljük meg!

Rendkívül érdekes írást olvastam a nepszava.huSzép Szó” rovatában. Olyat, amely mellett szerintem egyetlen “politikai tábor”, avagy vélemény-vonulat képviselője, követője sem mehet el szó nélkül!

Ezt a cikket Csernok Attila írta. A történész nem tartozik a “kurzus tudósok” azon népes táborához, akik az éppen aktuális kormányzati és közízléshez idomítják a véleményüket. Következtetéseit általában a szikár tények alapján és érzelemmentesen vonja le, ahogyan arról számos könyve is tanúskodik. Én a Trianonhoz vezető logikai láncolat leírását olvastam tőle, s ki kell jelentenem: olyan hiánypótló esszé volt ez, melynek állításait ha a magyar  társadalom képes enne tudomásul venni, ma talán egy sokkal jobb országban élhetnénk! Csernok megállapításai persze a “nagy többségnek” nem szoktak tetszeni, s attól függően, hogy ezekkel éppen melyik véleménytábor tyúkszemére lépett rá, sorolták be őt “jobbra“, avagy “balra” (általában az utóbbiba). Ezek azonban csupán azt szolgálták, hogy az ilyen-olyan “oldaliak”-nak ne kölljön se vitatkozniuk vele, se pedig gondolkodniuk az általa felvetett tényeken,  a megvilágított összefüggéseken! 

Bocsánatot kérek továbbá Bolgár Györgytől, hogy közismert és népszerű rádiós műsorának címét eltulajdonítottam, de e posztomnak egyszerűen nem találtam jobb címet. Szándékom ugyanis ezzel valóban a gondolatébresztés volt, s az hogy a Csernok-féle írást, annak mondanivalóját azzal a százegynehány emberrel, akik naponta olvassák bejegyzéseimet igenis “Beszéljük meg!“.

A magam véleményét most és itt egyelőre nem közölném, de az úgyis ki fog derülni azon viszontválaszokból, melyeket a reményeim szerint szépszámmal beérkező kommentekre adni fogok! Szeretném ugyanakkor felhívni a figyelmet, hogy kizárólag értelmes, valódi gondolatokat tartalmazó hozzászólásoknak adok teret. A gyalázkodókat, az indulatvezérelteket ki fogom moderálni!

És akkor most lássuk az írást!

Érzelem, indulat, tények

Amikor történelmünkről beszélünk, Mohácsnál még szelíd a vita. A kiegyezés már hullámokat ver, a huszadik század felkorbácsolja az indulatokat. Tények? Ritka az olyan, aki ismeri. Amikor Trianon, a második nagy háború, a holokauszt, 1956, az utána következő harminchárom év, vagy a rendszerváltás kerül szóba, elszabadul a pokol. Sistergő indulatban csapnak össze szemben álló vélemények. Hit csatázik a tényekkel.

Az új hatalom is sokat ártott. A római egyház egy mérsékelten tájékozott hívője kitalálta: “Isten a történelem ura.” Nem ám a magyar történelemé, az egész világé. Balsors újratöltve. Idézek egy amerikai írást: “Ha a hit vezet, vakon megyünk.” Egykori “kommunisták” kommunistáznak és van Trianon emléknap is. A nép civilizált fele meg ámul és szégyenkezik, ha olyan szavak, mondatok hangzanak el az országgyűlésben, amelyek a műveltség és a viselkedéskultúra sajnálatos fogyatékosságát jelezik. Ám nincs mit tenni, a nép választotta őket.

Barátom rosszallóan kérdezte:
– Miért kell neked Kádárt védelmezni?
– Mert a törénelemhamisítás szinte fizikai fájdalmat okoz. A történelem tényeit védelmezem, a tények pedig Kádár Jánost. Ilyen egyszerű. – válaszoltam.
Mindez Niedermüller Péter írását (“DK közlemény. Száz éve született Kádár János.”) olvasva merült fel bennem. Cikkét felhívás zárja: “A jelenlegi kormány primitív … vádaskodásaival szemben mi azt hangoztatjuk, hogy a múlttal való kritikus szembenézés, a múltról vallott eltérő felfogások szembesítése, a múltról folytatott, előítéletektől és ideológiáktól mentes, egymás véleményét és méltóságát tiszteletben tartó társadalmi vita elengedhetetlen ahhoz, hogy képesek legyünk megújítani és helyreállítani a magyar társadalom politikai erkölcsét; hogy visszanyerjük a különböző módon megélt, de mégiscsak közösen birtokolt történelmünket.”

E gondolatok jegyében a történelmi tényeket tisztelő “eltérő felfogást” adok közre.

Niedermüller kemény mondatokkal nyit: “Kádár hatalma … a forradalom romjaira, … könyörtelen megtorlásra épült. … uralkodása elválaszthatatlan a forradalom vezetőinek aljas meggyilkolásától.” E mondatot egy félművelt képviselő a parlamentben elmondhatja, ám egy “középbal” párt alelnöke ezt nem teheti meg. Mert nagyon finoman fogalmazva téves vélemény. Érzelmek. Semmi közük a tényekhez. Hogy lesz ebből “közösen birtokolt történelem”?
Kádár János hatalma nem “a forradalom romjaira”, nem “megtorlásra”, nem “meggyilkolásra” épült. Hruscsov szovjet pártfőtitkár döntött így és a szovjet hadsereg garantálta, hogy a döntést végrehajtják. Nem Kádár János hívta be az oroszokat – akik 1945 óta “bent voltak” – az oroszok jelölték ki őt. Amikor szovjet tankok védelmében megjelent, érzelmeink elutasították. Ám a józan eszünk azt súgta: az adott helyzetben ez a legjobb megoldás. Az is hamar kiderült: ez az ember értünk dolgozik. 1957 május elsején már százezres tömeg hallgatta a Hősök-terén. Fénykép a tanúm.

A történet 1941-ben, Moszkvában kezdődött. Ahol egy Molotov nevű szovjet külügyi népbiztos azt tanácsolta nekünk, maradjunk ki a háborúból. A semlegességért cserébe megígérte, hogy a háború után megtarthatjuk Észak-Erdélyt. A magyari urak az előnyös ajánlat ellenére, “vak veréb” módjára megtámadták a Szovjetuniót. A szovjet hadsereg a támadókat kiverte, majd megszállta Magyarországot. Jalta és Potsdam volt a folytatás. Amikor a szövetségesek megállapodtak, hogy melyek azok az országok, amelyek “nyugati”, és melyek azok, amelyek szovjet megszállás alá kerülnek. E döntéssel ismerték el a Szovjetunió több mint húszmillió áldozatát, fél országuk lerombolását.

Magyarország egy elbukott háború után, 1945 óta nem volt független állam. Korábban sem, de ezt most hagyjuk. Az írás szerzője e tényt nem ismeri, “az ország politikai és gazdasági függetlenségének feladását” kéri számon Kádár Jánostól. Nem értem. Remélem a szerző nem azt akarja mondani nekünk, hogy 1956. október 23-a és november 4-e között egyszer csak “politikailag és gazdaságilag” függetlenek lettünk. Egy ilyen kis ország függetlenségét, egy megszállt országban a nem létező “politikai és gazdasági függetlenség feladását” emlegetni a tájékozottság nagy fehér foltjairól árulkodik.
Zsukov marsall londoni rádiónak adott nyilatkozatából idézek, jól jellemzi a szovjet felfogást: “A Szovjetunió nem küld újabb csapatokat Magyarországra, mert az ott állomásozó haderő elegendő ahhoz, hogy megfékezze a magyarországi zendülést. A szovjet csapatokat viszont csak akkor vonják ki az országból, ha ezt a varsói szerződést aláíró többi állam kormányai is kérik.” (Igazság, 1956. október 30.)

Az október 30-i szovjet nyilatkozat szóról-szóra ezt fogalmazta meg. Az ő szemükben ilyen egyszerű volt a történet. Budapesten e világos mondatot értették úgy, hogy kivonják a szovjet csapatokat. Meg kellett volna értenünk, hogy Horthyék esztelen támadása évtizedes következményekkel jár. Az idősebb Bush és Gorbacsov máltai találkozójáig a szovjet hatalom volt a történelem e tájon.

1956 októbere külföldről is gerjesztett meggondolatlan felkelés volt, esélye sem volt a szovjet haderő ellen. Azok után, ami a Rádiónál és a Köztársaság-téren történt, nem volt lehetőség a békés kibontakozásra. Ha egy kormány képtelen biztosítani a rendet, bukása csak idő kérdése. Nagy Imre – miközben a Szabad Európa Rádió folyamatosan “moszkovita gyilkosként” emlegette – sodródott. Nem tudta elszánni magát, hogy szovjet fegyveres erővel tegyen rendet. Kádár és Münnich ezt felismerve kivált a kormányból. Más utat kerestek. Végül Hruscsov – Tito tanácsára – Rákosi és Münnich helyett Kádár Jánost állította Magyarország élére. Jó választás volt.

A magyar sztálinisták abban reménykedtek, hogy Rákosi előbb-utóbb visszatér. Ennek a szovjet vezetésben is voltak hívei. Kádár János az első években egy bosszúért lihegő, sztálinista politikai bizottsággal kezdett kormányozni. Később kritikusai szemére vetette, hogy az indulásnál csak a sztálinisták álltak melléje – kényszerből. “Akkor nem támogattatok, most ne bíráljatok engem, hogy ilyen lett a politika” – fakadt ki. Ez a politikai bizottság – szovjet tanácsadókkal” a háttérben – szavazott “a legsúlyosabb büntetéssel sújtandók” névsoráról. Donáth Ferenc és Kopácsi Sándor – valószínűleg Kádár közbelépésére – lekerültek a listáról és életben maradtak.

“Könyörtelen megtorlásról”, “koncepciós perekről”, “a forradalom vezetőinek aljas meggyilkolásáról”, a forradalom ártatlan áldozatainak véréről” írni, beszélni azok után, ami 1956 október utolsó hetében Magyarországon történt, legenyhébben szólva is egyoldalú. Soroljam az eseményeket? A “hős forradalmárok” ártatlan áldozatait? A gyilkosságok sorozata október 23-án este a Rádiót védő katonák lemészárlásával kezdődött. Majd jött a miskolci és a köztársaság-téri lincselés. Nem értem, Niedermüller Péter miért csak a megtorlás áldozatait veszi észre, siratja? A kötelességüket teljesítő katonák, vagy Mező Imre előtt miért nem hajtja meg fejét a Demokratikus Koalíció? Ha minden áron fejet akar hajtani.

Mi, kortársak is nehezen értettük meg, sokan máig nem képesek elfogadni a történelem évszázados tanulságát: a forradalom, felkelés áldozatokkal, ártatlan áldozatokkal is jár. A felkelő, a forradalmár, ha mozgalmát a hatalom leveri, az életével fizet. A bűnökért megérdemeltem, túláradó lelkesedés miatt ártatlanul is.

Azt gondolja a szerző, hogy a szovjet parancsnokság szó nélkül eltűrhette több száz meggyilkolt katonáját? Az új magyar párt elfelejthette fehér zászlóval legyilkolt elvtársát, Mező Imrét? A Rádió és a pártház lemészárolt védőit? Akik a Köztársaság-téren és a Rádiónál gyilkoltak, ők voltak “tiszta, szép forradalmunk” hősei? Én láttam egy csapatukat és nem kértem belőlük. Apám a Ludovika Akadémián végzett, a Don-kanyarból visszajött magyar királyi törzstiszt volt, és tőlem kérdezte: “Fiam! Meg vagytok őrülve? Mit gondoltok meddig tűri ez a három orosz hadosztály ezt a bohóckodást?” Ő október 25-én megmondta a végét. És egy vidéki városban bohóckodásnak nevezte mindazt, ami Budapesten forradalomnak tűnt. Ezzel csak azt akarom jelezni, nem kellett kommunistának lenni ahhoz, hogy valaki tovább lásson az orránál.

Niedermüller írja: A Kádár-rendszer ma is megosztja a magyar társadalmat: vannak akik diktatúrának tartják, míg mások nosztalgiával tekintenek vissza a számukra biztonságot, kiszámíthatóságot és kiegyensúlyozott növekedést biztosító évtizedekre.” Furcsa mondat. Nem nagy felfedezés megállapítani, a Kádár-rendszer diktatúra volt. Mi más lehetett volna? Az esztelen háborúból és a megszállásból következő diktatúra, amihez Kádárnak nem volt semmi köze. Nem kell vele azonosítani. A lehetőségek szabta keretek között fokozatosan enyhülő, a szocialista országok körében a legenyhébb diktatúra volt.

A lehetőségek kitapogatása, az óvatos, fokozatos nyitás Kádár János érdeme. Nem a diktatúrát, az enyhülést kell Kádár nevével összekapcsolni. Az írás szerzője téved. Nem nosztalgia, egyszerű összehasonlítás, a mai rendszer kritikája, ha mondják: a Kádár-korban emberszámba vették őket, volt munkájuk, nem éheztek. A vállalat üdülőjében pihenhettek, gyereküket egyetemre járatták. Ma a fél ország nyomorog.

A Kádár-rendszer nem állította szembe a biztonságot a szabadsággal, ez tévedés. A vesztett háború után, megszállt országban nem volt mit mivel szembeállítani, mert szabadságról szó sem lehetett. A szabadság korlátait a megszállás állította. Kádár a szabadon hagyott térben jól politizált. Igyekezett megbékíteni az országot. “Aki nincs ellenünk, az velünk van.” – sokan emlékszünk erre a bölcs mondatra. Kádár János kora egy szerény, ám érzékelhető fejlődéshez segítette az országot. Tisztességes, okos embernek sem “hazudozás”, sem “alakoskodás” nem kellett ahhoz, hogy elismerje a rendszert, amely a történelemben először munkát, emberhez méltó körülményeket adott neki és családjának. A szegény ember másként él, lát, mint a tehetős réteg. Tudomásul kellett vennünk, hogy a nagyhatalmak a háború után kettéosztották a világot. Egy kemény lecke után mit kellett volna tennünk az alkalmazkodás helyett? Niedermüller elmarasztal az alkalmazkodás miatt, ám utólag sincs sem javaslata, sem jobb ötlete.

A Kádár-kor eredményei ellen gyakran használt fordulat – Niedermüller is használja -, hogy a siker nem Kádárnak, hanem az ’56-os forradalomnak köszönhető. Gyenge “érv”, amivel fel akarják értékelni a “forradalom”-nak nevezett zűrzavart, és lesajnálni Kádár és rendszere kétségtelen, a világ által is elismert eredményeit. Szerintük az oroszok “megijedtek” tőlünk, és hogy elkerüljenek egy újabb magyar forradalmat, lazítottak a gyeplőn. Ezzel a gyermeteg elmélettel két baj van. Az egyik Csehszlovákia 1968-as példája: a Varsói Szerződés csapatai órák alatt megszállták az országot. Volt elszántság, hadsereg, szervezettség. Pedig Prágában csak bután beszéltek, nem lincselték a kommunistákat. Az egy civilizált ország. 1968-ban Csehszlovákiáért sem jöttek az amerikai felszabadítók. Mert ott egy őrmester is tudta, hogy a keleti az egy másik zóna. Másrészt ne feledjük: a Kádár-korban folytatódott Nagy Imre 1953-as reform-programja. Amihez nem kellett forradalom. Kádár János érdeme, hogy ott folytatta, ahol Nagy Imre kénytelen volt abbahagyni.

Huszonkét év szégyellni való politikája után ne Kádár diktatúráját emlegessék. Ne “nosztalgiázzák” az ötmilliót, akiket e “szabad”, új világ nyomorba lökött. Az éhezők joggal mondják: szabadsággal nem lehet jóllakni. A szegény húsz éve nem számít embernek. Ám tudja, mert megtapasztalta: a szabadság a gazdagok, a pénz szabadsága. Ezek tények, vitassa, aki tudja. Aki nem szégyelli. Miről vitatkozunk, ha elfogy a türelem?

A stílus, ahogy a Demokratikus Koalíció alelnöke 1956-ról, Kádár Jánosról és koráról ír, nem “szembenézés”, nem a “közös történelem” birtokbavétele. Kézfogás a kommunistázó “keresztény konzervatívokkal”. Sajnálom.

Csernok Attila / Népszava
Reklámok

19 hozzászólás on “Beszéljük meg!”

  1. bonhomme szerint:

    szendam,
    ebben az időpontban (12.29) a legtöbb ember a vasárnapi ebédjét emészti, én meg a posztodat, illetve Csernok Attila cikkét.
    Több dolog is eszembe jutott, például egy francia régész megállapítása: “Semmi sem változik gyorsabban, mint a változatlan múlt”.
    Vagy apám története, aki 56-ban egy dunántúli megyeszékhelyen volt altiszt, és az idióta parancsnoka a tüntető forradalmárok közé akart lövetni, ő meg odament és szépen, értelmesen megbeszélte velük, hogy nem, nem adhatják oda a fegyvereiket a forradalom számára, mert alapban is HTK van, jelen helyzetben meg valószínű főbelövés járna érte.
    Ezt végül meg is értették, végül kiegyeztek abban, hogy szolidaritásképpen leveszik a vöröscsillagos sapkarózsát. Miután ez megtörtént, mindenki ment békésen a dolgára. Jellemző módon az idióta parancsnok ezért is hőbörgött, de a laktanyaparancsnok apámnak adott igazat.
    Amúgy teljesen jó, kiegyensúlyozott a cikk, ennek ellenére az emberek – mondjuk úgy, politikai – meggyőződése sokszor felülírja az általuk is ismert tényeket, és úgy tesznek, mintha ők vagy a szüleik nem is élték volna át az eseményeket, amit a hatalom egy ideig OSE (Októberi Sajnálatos Események) néven emlegetett, később jutottak arra, hogy ez ellenforradalom volt, és úgy is beszéltek róla. 1981-ben egy mozihíradóban (25. évforduló) azt mondta a narrátor: “…délutánra már Budapest utcáin hömpölyög a szennyes ár…”, miközben lelkes, egymás vállába kapaszkodva vonuló, éneklő (szavaló?) tüntetőket mutattak a filmkockákon. Nehéz elképzelni, hogy kicsivel később ugyanazok az emberek mészároltak le, és lincseltek meg kiskatonákat.De nyilván mások másképp reagáltak a forradalom lehetőségére.
    Egyvalami azért mégis hiányzik a cikkből: egy rövid eszmefuttatás, hogy Rákosi politikája, személyi kultusza, és az 1953-as leváltása után is fennálló gazdasági és egyéb problémák, feloldatlan feszültségek hogyan is vezettek végül 1956 október 23-ikához.

    • Fehér Klára szerint:

      Okos, a mai világban bátornak számító cikk. Furcsa talán, hogy bátornak nevezek egy cikket ami tényekre alapul, de hát ilyen világot teremtettünk magunknak. Tündérországban csak az álmok meg a mesék számíthatnak arra, hogy széles körben terjesszék, netán vitatkozzanak róla. Egyébiránt a mai huszonévesek mint az Aranykorra tekintenek az ún. Kádár-korszakra. Sajnálom, hogy a cikk pont azokhoz nem fog elérni, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Akik megélték pontosan tudják, hogy Csernok Attila reálisan festette le a kort. A kurzus-történészeknek van most szezonja. Terjesztem ezt a cikket, mást nem tehetek…

      • szendam szerint:

        Kedves “Klári”!
        Köszönöm, hogy terjeszted a Csernok-cikket, fontos és hiánypótló dolgozat.
        Ám adós maradtál kérdésem megválaszolásával: mi a Te véleményed Kádárról és rendszeréről?!
        Ha időd engedi és van hozzá kedved, gondolkodj el ezen és aztán írd meg ide! Tényleg nagyon kíváncsi vagyok!
        Köszönettel és üdvözlettel! szendam

    • szendam szerint:

      Kedves “bonhomme”!
      Úgy látszik hibásan működtem, mert nem Te vagy az egyetlen, aki a Csernok-féle írással kapcsolatban általam kért vélemény megfogalmazásakor leragadt az ’56-os eseményeknél, illetve annak résztvevőinél. Márpedig itt elsősorban nem erről lenne szó.
      Csernok ’56-ot csak mint apropót használta fel arra, hogy “helyre tegye” a Niedermüller-Gyurcsány-féle DK-nyilatkozatot, s elsősorban Kádárral foglalkozik. Az én “Beszéljük meg!”-kérésem is inkább Kádárra és rendszerére vonatkozott. Sajnálom, ha félreérthető voltam.
      Ezért aztán most aperté teszem fel a kérdést: mi a véleményed Kádárról és az általa létrehozott rendszerről?
      Természetesen köszi a hsz.-t és várom a következőt.
      Üdv! szendam

  2. kekec szerint:

    szendam, tényleg figyelemreméltó cikk, és nekem nem volt ezzel kapcsolatban hiányérzésem, mint bonhomme-nak, mivel egy újságcikk terjedelme (főleg egy napilapban) mindig is behatárolt.
    Egyébként néhány olvtárssal már tárgyaltuk az AN-en a “Magyarország nem néz szembe” cikknél, de érdeklődés hiányában állandóan lecsúszik az éppen kommenteltek listájáról.

    • szendam szerint:

      Kedves “kekec”!
      Mint azt már “bonhomme”-nak és “Klári”-nak is írtam: kérdésem nem elsősorban az ’56-os eseményekre és azok ilyen-olyan résztvevőire vonatkozott, hanem magára Kádárra és rendszerére. Egyébként Csernok cikke is erről szól, ’56 pedig ennek csupán apropója.
      Szóval: mi a véleményed? Érdeklődéssel várom írásodat!
      Üdv! szendam

  3. emigrant szerint:

    Nagyon fontos írás. A tények makacs dolgok. A magyar állítólag lovas nemzet, mégis mindig átesünk a derék állat túlsó oldalára. Csernok viszont úgy tűnik, szilárdan ül a nyeregben. Azt gondolom érdemes követnünk a példáját. Családi hagyományokból tudom, hogy a népi mondás, miszerint “az ürülék mindig felúszik” nem csak a mostani időkben, hanem 56-ban is fokozottan érvényesült. És természetesen újra és újra “a beteg magyar valóságérzék”. Olyanok vagyunk, mint a bölcsészek, nem a tények érdekelnek bennünket, hanem a mások véleménye. Ebből aztán bármit ki lehet kerekíteni, és annak az ellenkezőjét is. Így lehet Horthy egyszerre a holokauszt egyik végrehajtója és hős zsidómentő egy személyben, Kádár tömeggyilkos és józan reálpolitikus, a mai “államférfiak” későbbi megítélését pedig el se merem képzelni.

    • szendam szerint:

      Kedves “emigrant”!
      Köszönöm a hsz.-t, egyet is értek Veled, de a “Beszéljük meg!”-felhívásom nem erre, hanem Kádár és az ő rendszerének megítélésére vonatkozott! Ezekről mi a véleményed?
      Érdeklődéssel várom írásodat!
      Üdv! szendam

  4. Fehér Klára szerint:

    Kedves szendam!
    Akkor következzen az én nagyon szubjektív véleményem a Kádár korszakról. A ’60-as évek végén voltam boldog és lelkes kisdobos, majd úttörő. Otthon nem hallottam politikáról. Könyvmoly kislány voltam, válogatás nélkül faltam a könyveket. Ha valamit nem értettem, Apám elmagyarázta. Máshol írtam már, hogy kommunistának vallotta magát. Soha, semmikor nem próbált “agitálni” sem engem sem az öcsémet. A könyvespolcon egymás mellett volt a Biblia és Marx Tőkéje. (Ezt a hagyományt továbbvittem a fiaimnak) Egyszer már nagyobbacska voltam, de még innen Illyés “Puszták népétől”,kérdeztem, hogy kik azok a zsellérek. Elmondta. Aztán kik voltak azok akik a papi birtokokon dolgoztak, és miben különböztek más zsellérektől. “Azok voltak a legrongyosabbak”-válaszolta Apám. Ez nekem sehogy sem fért a fejembe. A Biblia szelíd, rongyos ruhás Krisztusa és a főpapok aranytól csillogó ruhája és fényűző életmódja – érthetetlen volt számomra. A vallástól eltávolodtam, de közben teltek múltak az évek és megismertem egy-két párttitkárt. Azt a bunkó, műveletlen fajtát. Dolgoztam, tanultam. Most jön a lényeg. Ha valaki azt próbálja nekem bemesélni, hogy nem tanulhatottt, az szemérmetlenül hazudik. A munkahelyek ugyanis kinyalták a seggét annak, aki méltóztatott tanulni (nekem is.) A ’80-as évek a gyerekneveléssel teltek. Nyáron nyaraltunk a Balcsin a férjem iskolájának az üdülőjében, vagy szakszervezeti beutalóval máshol. Sokat voltam falun, Anyám rokonai az Alföldön élnek. Láttam a gyarapodást a falvakban.Majdnem minden portán állt egy autó. Már akkor volt színes tévéjük, mikor nálunk itt a városban egy ügyes villanyszerelő valami fóliát tett a képcső elé. Summa summarum! A paraszt, a munkás és az értelmiségi elégedett, nyugodt életet élhetett. Az én legnagyobb sérelmem az volt, hogy bizonyos könyvek indexen voltak. Voltak vitáim emiatt párttagokkal. Gúnyosan kérdeztem, annyira gyenge lábakon áll a rendszer, hogy egy könyv felborítja? Aztán itt volt a rendszerváltásnak nevezett izé, de ez most nem tartozik ide.

    • szendam szerint:

      Kedves “Klári”!
      Mint ahogyan azt most “emigrant”-nak is leírtam, már látom hogy ez az egész általam felvetett téma kinőtt egy szokásos válasz-viszontválasz kommentes párbeszédének kereteiből. Ezért úgy döntöttem, hogy várok még néhány napot – hátha jön még pár bejegyzés -, aztán az egészet összefoglalva, azokkal részben vitatkozva, részben egyetértve, megírom a saját véleményemet is egy posztban.
      Ha a napokban még bármi eszetbe jut a témával kapcsolatosan (legyen az bármilyen jelentéktele szubjektum), írd le bátran, nagy örömmel fogom olvasni!
      Megköszönve az eddigieket, üdvözöllek! szendam

  5. bonhomme szerint:

    rendben, szendam,
    árnyaljuk a képet. Belinketlem ide egy korábbi hsz-em ideillő részét, aztán még bővítem.

    Ádámtól és Évától kezdve már a dicső MSZMP-kormány elkúrta a dolgokat, mikor nem teremtett szocialista piacgazdaságot – vagy ha így jobban tetszik, szocialista nem-piacgazdaságot teremtett -, ahol termeltünk egy csomó olyan dolgot, ami a kutyának sem kellett, viszont jobb esetben a pult alól lehetett kapni olyasmit, amit mindenki keresett, csak éppen nem termeltünk belőle eleget. Ezzel szemben termeltünk olyan dolgokat, amit mondjuk el lehetett adni a világpiacon,mondjuk 2 $/db-os áron, viszont az előállítási költség 2,5 $ volt. Aztán felvettünk hatalmas államkölcsönöket, amiből részint ezt az operettgazdaságot finanszíroztuk, megteremtve egy látszat-jólétet, pl. a tej előállítása 12 ft volt, de állami dotáció volt rajta, így 4 ft-ba került, részint már akkor is loptak a politikusok, részint olyan “kamu” beruházásokat építettünk, mint a Dunai Vasmű, ahová a vasércet messziről hozták (bár a 3,30-as benzinár mellett, ill. vasúton nem tudom, mibe került a szállítás, de úgy látszott, megérte, meg aztán munkahelyteremtés is volt, ugye). Beszélhetnék még a pártfunkcik és családjaik számára létesített boltokról, ahol olyan holmikat vásárolhattál, amit a mezei melós talán sose látott, pl. Fa szappan. Az államkölcsön is egy jó móka volt, mert a végét már úgy fizettük vissza, hogy felvettünk, egy még nagyobbat máshonnan. Aztán 1979-ben körbeértünk a világban, nem kaptunk hagyományos kölcsönt, fel kellett venni egy uzsorakamatosat, amit máig is nyögünk. Nem véletlenül volt 1980-ban egy negyedfordulat a piacgazdaság irányába. Meg volt előtte olyan is, hogy “új gazdasági mechanizmus”, amit végül Kádár nem mert végigvinni, mert mit szólnak majd a szovjet elvtársak. Így jutott el lassacskán a szocialista tábor a rendszerváltásig, mert nem lehetett fenntartani tovább a gazdaságot, nem lehetett tovább titkolni, hogy nálunk is van infláció, stb.
    …..
    Mindezeken túl a Kádár-korszak valóban egy békés, nyugodt időszak volt, nem véletlenül született meg a “szocializmus legvidámabb barakkja” kifejezés sem.
    Tényleg lehetett dolgozni és tanulni. A tanuláshoz nemigen tudok hozzászólni, mivel én a középiskola után elkezdtem dolgozni, de könnyen el lehetett helyezkedni, és ha egy munka(hely) vagy a főnök nem volt szimpatikus, mehettél máshová. Igaz, a munka egyszerre volt jog és kötelesség, ha tartósan nem dolgoztál, előállíthattak KMK-ért, amiről egy mai fiatal azt gondolhatná, biztos valami alternatív, vagy punkbanda neve, mivel ők már nem ismerik a “közveszélyes munkakerülés” fogalmát. Másfelől meg több embert vettek fel egy céghez, mint amennyire szükség volt, erre is találtak már kifejezést: rejtett munkanélküliség.
    Üdülni valóban lehetett, mi is voltunk beutalóval egy-két helyen, meg vállalati csereüdültetéses alapon Csehszlovákiában, és NDK-ban.
    Viszont nyugatra csak 3 évente mehetett az ember, 50 dollárnyi valutakerettel. És külön útleveled volt a szocialista országokba, külön a kapitalista országokba.
    Ha nagyon szemben álltál a rendszerrel, akkor viszont kaphattál K-útlevelet, amivel csak kifelé mehettél az országból, aztán fel is út, le is út.
    A benzin sokáig 3,30 volt, aztán 1973-tól az olajválság következtében rémisztő módon hatszorosára (20 Ft) kúszott fel 1980-ra, viszont annyi is maradt kb. 10 évig.
    1980-ban szavaztam először. Fura volt, hogy egy név van a papíron, és csak be kell dobni az urnába. Akkor miért hívják ezt választásnak? Utána viszont apám barátja félrehívott minket, és a választáskor érvényben levő szesztilalom ellenére kaptunk egy-egy kupica jóféle házipálinkát.
    Kádárt már akkor is felemásan ítélték meg: Nagybátyám mesélte, hogy volt, aki ráírta a szavazócédulára: “Ötször is megválasztanám!!!”, a másik pedig azt, hogy “Le vele!!!”
    Művelődni tényleg lehetett, ha valaki szeretett olvasni, bár már alsó tagozatos koromban panaszolta a tanárnőnk, hogy van, aki az olvasókönyvén kívül mást nem is olvasott. Az osztályból én voltam példaképnek állítva, mivel én iratkoztam be először a könyvtárba.
    Viszont szelektív volt a szocialista könyvkiadás. Frederick Forsythe és “A Sakál napja” óriási bestseller volt – filmen is -, cirka 10 évvel később Ken Follett ‘A Tű a szénakazalban” című világháborús thrillere ugyanígy járt. Ám a két szerző további könyveire várni kellett a rendszerváltásig, mivel azoknak politikai vonatkozásai voltak, mi pedig vigyázzba álltunk az orosz Nagy Testvér előtt.
    A szocialista hiánygazdálkodást viszont nagyon nem szerettem. Mint zenegyűjtőt igen érzékenyen érintett, hogy 2 kazettát gond nélkül vehettem, még 5 is elfért, 10 viszont már kereskedelmi mennyiségnek számított, úgy kellett vennem “pult alól” a “szocialista összeköttetésem” révén, darabonként 10 Ft felárral.
    Amikor Brezsnyev 1982-ben meghalt, az oroszok 3 napig sunnyogtak, mire bevallották. Azért lehetett ám tudni, hogy valami nagykutya dobta fel a talpát, mert a rádióban a könnyűzenei összeállítások helyett komolyzenét nyomtak. A helyi ifjúsági házban épp a bevallás napján lépett fel a Bizottság, akiknek a szervezők külön a lelkére kötötték, hogy véletlenül se mondjanak erről bármit is.
    Két év múlva ugyanez volt Andropovval. Az ORF 3 már a déli hírekben bemondta, így aztán 14.30-kor kénytelen-kelletlen a magyar média is közhírré tette.
    Az 1968-ban indított Új Gazdasági Mechanizmusra utaltam már fentebb, azt Kádár nem merte végigvinni, pedig jót tett volna a magyar népgazdaságnak. Állítólag többször azért járt Moszkvában, hogy megmagyarázza, mit miért csinálunk úgy, ahogy, Ferihegyen meg az újságírók a gépére várva találgatták, hogy hazajön-e, vagy ottfogják, mint Kun Bélát anno.
    1989-ben Kádár meghalt, nem érte meg a rendszerváltást. Sokan őszintén gyászolták, mások meg ifjabb Rajk Lászlóval értettek egyet, aki szerint “nem illő, hogy gyilkos és áldozata egyazon temetőben nyugodjon”.
    Nagy vonalakban ezek az emlékeim az érem, illetve a Kádár-korszak két oldaláról.

    • szendam szerint:

      Kedves “bonhomme”!
      A beérkezett vélemények és leírások komoly és elgondolkodtató tartalma miatt úgy döntöttem, hogy megváltoztatom az eredeti koncepciómat. Nem egy válasz-viszontválasz kommentuszályában, hanem inkább egy önálló posztban fogom leírni véleményemet, melyben részben vitázni, részben egyetérteni fogok az Általatok leírtakkal (jók és tanulságosak voltak a kiegészítéseid!). Még várok pár napot, hátha jön még pár értékes hsz., aztán a hétvégén nekifekszem a klaviatúrának!
      Időközben ha bármi eszedbe jut még, ne habozz leírni! Minden érdekel!
      Köszönettel üdvözöllek! szendam

  6. Fehér Klára szerint:

    Még egy kis kiegészítés. A férjem bátyja a ’80-as évek végén “disszidált”. Ma úgy mondják, emigrált. Bejárta a fél világot, aztán megállapodott Bécsben. Amikor már lehetett, sűrűn hazalátogatott. Ő mondta mindig: “Nem is tudjátok, hogy milyen jól éltek!” Furcsálkodva, értetlenül néztünk rá. Ma már értem.

    • bonhomme szerint:

      Erről most eszembe jutott egy újabb apróság: elvileg ha egy magyar állampolgár felvett egy másik állampolgárságot, eltörölték neki a magyart. Ismerősöm mesélte, hogy a nagybátyja disszidált, és egy nyugatnémet nagyváros repülőterének biztonsági szolgálatához került. Többször kérvényezte, hogy mivel már német állampolgár, töröljék el neki a magyart, de nem tették. Lehet találgatni, miért.

  7. bonhomme szerint:

    Újabb emléktöredékek: Rófusz (Rofusz) Ferenc.
    “Következő alkotása a háromperces A légy 1981-ben Oscar-díjat kapott a legjobb animációs rövidfilm kategóriában.”
    A dologban csak az volt igen kínos a “legvidámabb barakk”-ra nézve, hogy nem kapott útlevelet, így nem vehette át személyesen a díjat a gálán.
    “Az Oscar-díj átadás botránya [szerkesztés]
    A neki ítélt díjat helyette – ám ezt el nem árulva az átadóknak – Dósai István, a Hungarofilm igazgatója vette át. A szobrot még aznap elkobozták tőle, Rófusz késöbb személyesen vehette át.
    Wiki letter w.svg Ez a szakasz egyelőre erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!”
    (Hát, kellene is segíteni, mert olyan a magyar wikipédia, mintha valami közös kommunista-fasiszta cenzúrán esett volna át. A történelmünket olvasva pl. úgy tűnik, nem is vettünk részt a II. világháborúban. Elég szép?)
    Rémlik még egy cikk, asszem a Mozgó világban jelent meg, talán épp Rófusz Oscarja kapcsán, amelyben azt írták: “Kínos még csak rágondolni is, hogy a világszerte elismert magyar művészek közül egy sem él hazánkban”
    A másik a Rubik-kocka.
    Idelinkelem a wiki vonatkozó cikkét, de elöljáróban is legyen elég annyi, hogy ismét kiállítottuk magunkról az élhetetlenségi bizonyítványt. Nem véletlen, hogy a Búvös négyzetek-et már az angol Matchbox céggel szerződve terjesztette a feltaláló.
    Viszont büszkék lehetünk arra, hogy a modern kapitalizmussal megismertettük a hiánycikk fogalmát.
    Nem tudom,mekkora biznisz lehetett volna a kockából, ha valaki hozzáértő veszi kézbe a dolgot, pl. Demján Sándor, aki ugyan már akkor is egy nagyképű, büdös bunkó volt, viszont, mint a Skála-birodalom esete mutatja, az üzlethez kiválóan értett.
    http://hu.wikipedia.org/wiki/Rubik-kocka
    A wiki cikkéből nem derül ki, de a selejtként visszaküldött kockákkal az volt a baj, hogy a sós tengeri levegőn lepergett róluk a tapéta.

  8. emigrant szerint:

    Kedves Szendam! Mindenekelőtt köszönöm, hogy kíváncsi vagy a véleményemre. Én nem sokkal 56 után születtem, mondhatjuk, hogy a Kádár rendszerben szocializálódtam. Külön kell választanunk Kádárt és a rendszert. Kádár különb volt a rendszerénél, még akkor is, ha egy időben érdemén felül tiszteltük. Kádár különb ember volt, mint a többi pártfőtitkár, beleértve Brezsnyevet is, talán még Gorbacsovot is, aki azért műveltségben, intelligenciában felülmúlta a többieket. És mindenekelőtt különb ember volt a hazai pártkorifeusoknál, az iszákos, bunkó, harácsoló megyei és járási titkároknál, Biszkunál, Havasinál és a többi semmitmondó pártfiguránál. Kádár szinte kerülte a luxust, egyetlen úri szenvedélye a vadászat volt. Ha azt tapasztalta, hogy valamelyik pártvezér, vagy megyei vezető, esetleg vállalatigazgató túl sokat enged meg magának, akkor az illetőnek meg voltak számlálva a napjai. Erre nyilván sokan tudnak példákat mondani. Megmaradt egyszerű embernek és soha nem tartotta többre magát másoknál. Volt benne alázat, ami a legszebb emberi tulajdonság. A rendszerrel alapvetően az volt a baj, hogy hazugságon alapult. Semmi nem az volt, aminek nevezték. A krumplileves nem volt krumplileves. A KISZ nem volt kommunista, nem volt ifjúsági és nem volt szövetség. A szakszervezetek nem voltak szakszervezetek. A Hazafias Népfront káderpihentető és -temető volt, azonkívül senki nem tudta, hogy egyébként mi lenne a feladata. A népi demokrácia nem volt demokrácia, a munkásosztály diktatúrája valójában a pártbürokrácia hatalma volt. A szocialistának nevezett gazdaságot valójában államkapitalistának nevezhetjük. A párt a kontraszelekció melegágya volt. Ha valakit felkaroltak a KISZ-ben, annak egyenes útja volt a pártkarrier felé. Ezek a figurák kisebb részt a fidesz-fiúkhoz hasonló buzgó mócsingok voltak (ezek többsége a szebbik nemet képviselte), nagyobbrészt pedig simulékony modorú, jóltáplált csecsemó ábrázatú “baba fiúk”, akikkel most is tele van az emeszpé, Utóbbiakra jellemző volt, az önálló gondolkodás, és a bátorság teljes hiánya, de nagyon jól elsajátították az uralkodó beszédstílust és papagáj módjára hajtogatták a jól begyakorolt lózungokat. De még mindig kulturáltabbak voltak, mint azok a mindenféle dzsentriallűröket felvett “munkáskáderek”, akiket a hetvenes évek végére jórészt felváltottak. A kontraszelekció a kultúra és a gazdaság területén is érvényesült, az egyetemeken szép számmal akadtak olyan ösztöndíjasok és tanársegédek, később akár egyetemi tanárok, akik a párt hátszelével kerültek oda, egyébként a katedra közelébe nem mehettek volna. A rendszer szinte mindenkitől megalkuvást kívánt, így azok is gyakran csatlakoztak a mozgalomhoz, akik kiválóságuk miatt egyébként is megérdemelték volna a tudományos, vagy művészi karriert, de részben érdekből, részben meggyőződésből (ezt persze ma szinte mindegyik letagadja) szintén beléptek a pártba. Maga a párt leképezte a társadalmat, tagsága átlagban semmivel nem volt különb a pártonkívülieknél, így az élcsapat szerepet egyáltalán nem tudta eljátszani, Helyette valamiféle exkluzív klubnak tűnt, ahol a tagok bizonyos előnyöket élveznek lelkük részleges áruba bocsájtásának fejében. A nyolcvanas évekre a rendszer rendkívül felpuhult, gyakorlatilag előkészítette a rendszerváltást. Egyre szabadabban lehetett beszélni, utazni, információkhoz hozzáférni, a diktatúrát egyre kevésbé éreztük nyomasztónak. A civil szervezetek állami felügyelete egyre inkább névlegessé vált. De a legfontosabb az volt, hogy egész nemzedékek élték le aktív életüket a kádári idők alatt, így az apám is, és az ő küzdelmeiket, sikereiket nem lehet meg nem történtté tenni, vagy lekicsinyelni. Nagyszerű dolgokat produkáltak ezek az emberek. Építettek, zenéltek, színészkedtek, festettek, földet műveltek, ki-ki a maga szakmájában megtalálta a munka és az alkotás örömét. Legfeljebb legyintett egyet, ha a párt, vagy az “eszme” került szóba. A mindennapok nem erről szóltak. A televízió szórakoztatott, de mindenekelőtt magas kultúrát sugárzott. Az operában Simándy, Melis,Gyurkovics,Moldován, Székely énekeltek, akik akkor is világnagyságok voltak, ha nem lettek világsztárok. Írók, költők nagyszerű műveket alkottak. Volt tömegsport, működtek a falusi egyesületek és tehetségkutatók járták az alsóbb osztályú bajnokságokat. Ma is ez lenne az elsődleges, nem a puccos fociakadémiák. A Kádár rendszerben jött létre az a környezetvédelmi és természetvédelmi szervezet, beleértve a nemzeti parkok hálózatát amely páratlan, világraszóló eredményekre volt képes, egészen a mai kormány dicstelen beavatkozásáig. Röviden, azt akarom mondani, hogy az élet a proletárdiktatúra időszakában sem volt hiábavaló, az akkor aktív emberek megérdemlik a tiszteletet, hiszen a nehéz körülmények dacára is nagy teljesítményekre voltak képesek. A Kádár-kor apáink kora volt, akik se rosszabbak, se kevesebbek nem voltak nálunk, csak mások voltak a körülmények és a lehetőségeik. A gyávák akkor is gyávák voltak, a megalkuvók megalkuvók, a bátrak pedig bátrak. Egyetértek azokkal, akik szerint nagyobb volt az egzisztenciális biztonság. Az állam gondoskodott az ő szolgáiról. Nem fordulhatott elő, hogy valakit ok nélkül, sőt indoklás nélkül elbocsájtottak, majd feketelistára tettek, mint ami most történt velünk. Ami most van, az nem a kapitalizmus velejárója, hanem egyszerű fasizmus. Ezért nem is szabad a két állapotot triviálisan összehasonlítani, mert egyik sem jó. De ha olyan alapvető emberi jogokat veszünk alapul, mint az egyesülési jog, az utazáshoz való jog, a munkához való jog, a lakáshoz való jog, a tanuláshoz való jog, a művelődéshez való jog, az egészséghez való jog, az egészséges környezethez való jog, akkor utóbbiak tekintetében a Kádár rendszer minden hiányossága ellenére is fölényben van. Nem kívánom vissza. Ellenben mi lenne, ha levonnánk a konzekvenciákat saját hibáinkból (netán bűneinkből) és megpróbálnánk normális országot építeni a romokon?

    • szendam szerint:

      Kedves “emigrant”!
      Nagyon köszönöm az írásodat: tartalmas, tanulságos és elgondolkodtató volt. Akárcsak “bonhomme” és “Fehér Klára” hozzászólása. Eleddig ugyanis csak Ti hárman vettétek magatoknak a fáradtságot gondolataitok megfogalmazására, bár a WP-statisztika szerint ezt a posztomat vasárnap óta már több, mint kétszázan olvasták (vagy csak látogatták).
      Ámde a Ti kommentjeitek elegendőek voltak ahhoz, hogy belássam: sokkal átfogóbb ez a téma, semhogy egy válasz-viszontválasz kommentuszállyal át lehessen beszélni.
      Ezért aztán úgy döntöttem, hogy várok még pár napot (max. a hétvégéig), aztán az addig beérkezett írásokkal részben egyetértve, részben vitatkozva, megeresztek egy posztot, melyben megpróbálok egy szemiobjektív/szemiszubjektív véleményt írni a témáról.
      Ha bármi eszedbe jut még, kérlek ne habozz leírni!
      Üdv! szendam

  9. emigrant szerint:

    A Kádár-kor legszörnyűbb élménye a kötelező katonai szolgálat volt. Ezt lehetőleg mindenki meg akarta úszni, sokaknak sikerült is, de 1975 körül hoztak egy új honvédelmi törvényt, amely megszüntette a “békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra alkalmas” minősítést, és különféle egészségügyi korlátozással ugyan, de a nyilvánvaló testi fogyatékosok kivételével mindenkit bevonultatott. Novák barátomnak például 12 cm hosszúságban össze voltak meszesedve a csigolyái, ezenkívül valami tüdőproblémája is volt, gyakran spontán köhögési roham kínozta. Ő írnok volt a ceglédi tüzéreknél, gyakran tartózkodott a gyengélkedőn és egészségügyi szabadságon. Emlékszem egy srácra, akinek szürkületi vaksága volt, és nehezen tudta elintézni, hogy ne kelljen őrszolgálatba járnia. Én is meg akartam úszni a szívzörejemmel, de 18 éves koromra sajnos elmúlt. A tiszteket, altiszteket kevés kivétellel nem szerettük, egyeseket gyűlöltünk, de mindenkit elvtársnak kellett szólítani, hiszen ez egy szocialista néphadsereg volt. Ez az elvtársazás is kifejezte a rendszer egyik alapvető hazugságát. Elveket elég nehéz kötelezően vallani. 1976-77-ben voltam először katona, mint előfelvételis 11 hónapig. Eközben volt egy országos parlamenti választás, ahol mint friss választójoggal rendelkező állampolgároknak, nekünk is szavazni kellett. Volt egy választási gyűlés is, egy számunkra ismeretlen katonatiszt volt a jelölt, aki beszédet mondott nekünk a kultúrteremnek is szolgáló ebédlőben. Nem tudom, ennek mi értelme volt, ugyanis mi csak az ún. országos listára szavazhattunk, ezen voltak azok a személyek, akiknek feltétlenül be kellett jutni a parlamentbe, mert ha jól emlékszem, az egyéni kerületekben akkor már többes jelölés is lehetséges volt. Az országos lista Kádár Jánossal kezdődött. A többiekre nem emlékszem, nyilván fontos emberek voltak. A laktanyában alakították ki a szabályszerű szavazókört. A fülkében dönthettünk, hogy a nyomtatott listából kihúzunk-e valakit, ez számított “nem” szavazatnak. Én kihúztam mindenkit, mert meg voltam sértve, hogy nekem ezt a bohóckodást kell csinálnom honvédelem címszó alatt. (Általános meggyőződésünk volt, hogy a magyar hadsereg csak díszlet, és a valódi katonai erőt a szovjet hadsereg képviseli. A szovjet lőtéren volt egy felirat: Ne takarékoskodj a lőszerrel! Mi a félévente megtartott éleslövészeten összesen 10 lőszert pazarolhattunk el. A katonaság tehát engem is még elégedetlenebbé tett a rendszerrel szemben. 1985-ben, amikor másodszor voltam katona, hívtak a többiek délután focizni. Mondtam, hogy nem megyek, mert az edzettebbé tesz, én pedig nem vagyok hajlandó “ezeknek” fenntartani a harckészültségemet. Ez aztán Marcaliban szállóigévé vált. Egyébként J. Gyuri volt az egyik KISz-titkár, aki 1989 után sokáig miskolci fidesz önkormányzati képviselő volt. Orbán kiselejtezte, valószínűleg túlzott intelligencia, és a szükségesnél keményebb gerinc miatt. Én már akkor nem voltam KISZ-tag, ahogy az előfelvételis papnövendékek sem.) Vissza a szavazáshoz. A rendelkezésünkre bocsájtott írószerszám történetesen egy grafitceruza volt. Társaimmal természetesen utána megbeszéltük a voksainkat. Kétféle szavazó volt: aki minden nevet kihúzott, és aki minden nevet kihúzott Kádár kivételével. Lehet, hogy ebben a népszerűségben volt valami a “jóságos cár atyuska” effektusból, a “Sztálin elvtárs ezt biztos nem tudja, mert akkor nem hagyná” hitvilágból, de én úgy gondolom, a Kádári személyiség kisugárzása is sokat számított. Az országos eredmény természetesen 99.8 % igen szavazat volt, szinte a teljes listára vonatkozóan, ma is kíváncsi vagyok, hogy történt a szavazatszámlálás, dokumentálás, radíroztak-e, vagy ennyire se törődtek a látszattal. Sokszor eszembe jut ez a történet, amikor a nemzeti inzultáció újabb felvonását adják elő.

  10. Fehér Klára szerint:

    Nem csodálom, hogy a 200 látogatóból csak “emigrant”, “bonhomme” és én próbáltam valamiféle választ adni a kérdésedre. Tapasztalatom szerint a legtöbb oldal nem tud kitörni a “Te libsi-bolsi” vagy, “Te pedig fasiszta!”primitív és sehova sem vezető metódusból. Itt nálad ezt nem lehet megtenni, tehát úgymond érdektelen vagy.A munkahelyemen végeztem egy mini közvélemény-kutatást, ugyanebben a témakörben. Nagyjából 50 körüliek mint én, férfiak és nők vegyesen. Egy mondatban a következőket tudtam leszűrni: “Élveztem a rendszer előnyeit, elviseltem a hátrányait, sz…tam rá, hogy miből finanszírozták…”Kíváncsian várom a végső konklúziókat. Üdv.Klári.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s