Reménytelen!

A PótPlagi hamarosan (ápr. 16.) meg lesz nevezve, s legyen bármennyire is alkamatlan az államelnöki posztra, meg is lesz választva. A Főgazember kiadja az ukázt, a kisgazemberek pedig nyomják majd a gombot!

Nem, továbbra sem akarok csatlakozni az Orbán által kreált, “Ki lesz az utód?” című kommunikációs trükk kiszolgáló személyzetéhez. Az Utód ugyanis az lesz majd, akit erre az erkölcstelenség, a gátlástalanság, a mohóság Honi Bajnoka kellően elvetemültnek ítél, s akit majd az erkölcstelen, gátlástalan és mohó szavazógépezet meg is választ.

Ezzel természetesen a tippelők is tisztában vannak, ennek ellenére pazarolják idejüket, energiáikat arra, hogy kitalálják: az Amorális Bomlott Elme vajon milyen döntésre jut. Azzal persze ők is tisztában vannak, hogy ebben az esetben (sem!) várható egy az egész ország számára elfogadható és megnyugtató végkifejlet, sokkal inkább azon tanakodnak: miféle ordas szemtelenségre és aljasságra képes még az Elmebeteg Legfőbb Úr?

Abszolute jellemző honi közállapotainkra, hogy tulajdonképpen (teljes joggal!) senkinek még csak eszébe sem jut, hogy az államelnöki székbe esetleg és netalán egy arra alkalmas ember ülhessen, s ezen nem is csodálkozom. Hiszen ha a magunk fejére ültetett, s rövid időn belül teljesen elszemtelenedett, velejéig korrupttá vált pártjaink találtak is egy e pozícióra érdemes embert, az csupán a véletlen, a “gondatlanságból elkövetett vétség” műve volt, melyet utóbb aztán alaposan korrigáltak is!

Ez a (szerencsés) “véletlen” volt a 90. születésnapját nemrégiben ünnepelt(?) Göncz Árpád. Két ciklus töltött ki hivatalában, mindkétszer pártalkuk (MDF-SZDSZ, majd MSZP-SZDSZ – utóbbi esetben Göncz vitathatatlan népszerűsége okán az MSZP még jelöni sem mert valaki mást!) eredményeként, de ép erkölcsi érzékkel rendelkező, demokrata-hajlamú ember nem vitathatja, hogy tökéletesen ellátta azt a funkciót, melyet a tavaly december 31.-én aktív euthanasiában részesített köztársasági Alkotmány tőle megkövetelt. Ennek, valamint barátságosan közvetlen és szerény habitusa okán ő volt az egyetlen, aki bírta a társadalom elsöprő többségének bizalmát.

Nem is bocsájtották ezt meg neki sem az első parlamenti ciklusban hatalmon lévő, mérsékelten horthysta “politikusok”(Antall- és Boros-kormányok), sem pedig az általuk a történelemhamisítás (a “történelmi viktimológia“) talaján kinevelt szélsőjobb (előbb MIÉP, később Jobbik) hangadói (Csurka és tsai.). Az egészen elképesztően aljas és abszurd vádakkal (a “Patkány”-pletyka) próbálták Gönczöt hitelteleníteni, besározni, mely propagandahadjárat csúcspontja éppen az első Orbán-kormány regnálására esett (talán nem véletlenül).

Árpi bácsi utódai aztán már nem is voltak képesek felnőni a “Göncz-limit“-hez. Mindhárman egyetlen pártnak (Fidesz), illetve egyetlen embernek (Orbán) köszönhették mandátumukat. Közülük ketten (Mádl – 2000-05; Sólyom – 2005-10) ugyan megpróbálkoztak a “pártok felett álló, a nemzet egységét megtestesítő” köztársasági elnök funkcióját betölteni sőt, igyekeztek “őrködni” a demokrácia és az alkotmányosság felett is, de politikai vonzalmaikat (különösen Sólyom) egyszerűen képtelenek voltak véka alá rejteni.

A most lemond(at)ott Schmittről pedig már ne is beszéljünk, hiszen őt pályafutása alapján mindennek lehetett nevezni, csak nem “köztiszteletben álló“-nak. Ráadásul köztudott volt róla, hogy tokától bokáig nem más, mint egy (korábban is) karrierista Orbán-kreatúra, s nem csak úgy is viselkedett, de ezt még deklarálta is (“…nem fékje, hanem motorja…”)!

Előző posztjaimban (pl.: a háromrészes “Úton a szakadékba“) már számos alkalommal leírtam, hogyan alakult át a Magyar Politikai Elit “magyar politikai elit”-té, hogyan vált ismét szitokszóvá a “politikus” megjelölés, s miért van az, hogy úgy a magyar törvényhozásból, mint a kormányzatból ciklusról-ciklusra kopnak ki az arra alkalmasak (azok ilyen funkciókra miért nem vállalkoznak), s szaporodnak el a teljesen nyílvánvalóan korrupt, semmirevaló gazemberek. Schmitt mintegy 20 hónapos regnálása pedig már az államelnöki stallum renoméjának teljes lenullázását is jelentette, így nem csoda, hogy ha tényleg egyeztetések útján és szabadon jelölhetne minden csoportosulás utódot az elnöki székbe, hát alig találnának vállalkozót, hiszen az arra valóban alkalmasak közül ki az ördög akarja lejáratni magát azzal, hogy elvállal egy ilyen jelölést (Iványi Gábor az esélytelenek nyugalmával azonban vállalta a DK jelölését. Mivel rendes és becsületes ember, teljesen valószínűtlen a megválasztása!).

Ámde a jelölés szabadsága – hál’ Istennek! – a magyar honpolgárok közül csupán (Az!) Egyetlennek adatik meg (így a bizonnyal bekövetkező ismételt lebőgés lehetősége is!), aki pedig – mint tudjuk – egy olyan személyt keres, aki “tőlem jobbra áll“. Számítsunk tehát egy olyan alakra, aki kellően ostoba ahhoz, hogy vállalja Orbán kesztyűbábjának szerepét, de eléggé felfuvalkodott, s a jobboldaliakra oly’ jellemző cím- és rangkórságban is szenved. No, egy ilyen személy tökéletes jellemrajzát adta meg több, mint hatvan esztendővel ezelőtt Márai Sándor:

Mi volt az a “jobboldaliság”, amely Magyarország vesztét okozta? Valamilyen hit, hétszer szent elv, tételes meggyőződés? Nem, más volt. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint “keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert “keresztény magyar úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény-magyar”, tartani a markát s keresztény-magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól. Mert ez volt a jobboldaliság igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Szíve mélyén örökké visszasírja a “jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni. Ez a fajta sohasem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.

 

Hát valami ilyesféle “ember”-re számítsunk majd, aki hamarost kifog bújni az amorális, szocio- és pszichopátia orbáni szülőcsatornájából! Ő az, aki ugyanezen ismérvek alapján szerepel már régóta az Elmebeteg Fővezér káderlistáján, udvartartásának névsorában. Ahogyan azt Antonio Giovanni da Burgio pápai nuncius írta Magyarországról Rómába küldött 1526-os levelében:

Mindinkább meggyőzödöm, hogy az ország helyzete reménytelen, ez az ország nem képes magát megvédeni, mert nincsenek az állam kormányzatában becsületes emberek!

 

Ez a hamarosan megválasztandó Orbán-bérenc alak – legyen ő bárki is – legalább 2017-ig fogja terjeszteni közöttünk, Országunkban a már Márai által is leírt “jobboldaliság” vírusát! Így Magyarország jelene, pláne jövője egyszerűen REMÉNYTELEN!

… és ezt …

szendamondja!

Reklámok

4 hozzászólás on “Reménytelen!”

  1. farcsika67 szerint:

    amen

  2. bonhomme szerint:

    Nem tehetek róla, de erről megint Nagy Feró 90-es önjelölési szlogenje jut eszembe:
    “Szakadt hazának szakadt elnököt!”

  3. Avi szerint:

    Azért ez az ország maga a megtestesült állandóság. 1526 óta semmi sem változott :)))))))))

  4. kekec szerint:

    Szendam:
    “amorális, szocio- és pszichopátia orbáni szülőcsatornájából” – lájkolom!
    Egyúttal tájékoztatlak arról, hogy a bulvárkacsák ugyanazt a csatornát használják a bélsár eltávolítására is. Nos: meglátjuk, hogy most tojás, vagy szar lesz a nagy hápogás eredménye!
    Avi
    Minél inkább változik – annál inkább ugyanaz!


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s