Dr. Diplománia

Mióta Orbán (már megint … ugyi, hüjjenép?!) hatalmon van, kis túlzással, de nem múlik el úgy egy hónap, hogy ki ne derülne valamelyik Kegyencéről: idegen sőt, lopott tollakkal ékeskedik. … Hm. Jellemző, ezekre a dzsentrista parvenükre: gerinctelen talpnyalásukat, pártkinevezettségüket és inkompetenciájukat hamisított papírok mögé igyekeznek elrejteni. De miért, amikor a hasonló Kinevezőjük még csak hasonlóra sem törekszik?

Mikszáth Kálmán valószínűleg csak vállat vonna, ha elé tennék az elmúlt néhány esztendő különböző “végzettség”-botrányairól szóló híradásait, Schmitt Páltól kezdve, Nyelvvizsga-ügyön át egészen Tolnainé Szatmári Katalinig: ugyan mi ebben a nóvum, hiszen pont ilyesmikről írt ő bő száz esztendővel ezelőtt is. Mert a Parvenü és/vagy a Dzsentri mindíg is úgy próbálta megszerezni magának azt a képességei és habitusa okán elérhetetlennek látszó Tekintélyt, hogy kutyabőrt, címeket, rangot, stallumokat igyekezet hamisítani, megvásárolni és/avagy kinyalni. De mivel Odabent, Legbelül pontosan tisztában volt a maga “személyiségének” művi voltával, hát a kisebbségi komplexusát barokkosan túlzó pöffeszkedéssel, meg a maga altestének, a hozzá hasonlók, a hasonló módon feltörekvők nyalintatásával igyekezett kompenzálni.

Igazából nem is tudnám megmondani, hogy ezeknek a Törtetőknek (mert végső soron azok!) mi is jár a fejükben. Az kétségtelen, hogy valamennyiüknek a kívánsága: vagyonban és pozícióban felemelkedni, ezzel pedig a Társadalomban Tekintélyt szerezni (mert valójában ez a Végső Cél!). Ámde a Vagyon nem föltétlenül eredményez Pozíciót, a Pozíció pedig Vagyont, e kettőből pedig nem minden esetben következik a Tekintély sem, mint ahogyan a Tekintélynek sem föltétlen vonzata a stallum és a gazdagság.

Az én családomban két, valóban tekintélyes ember volt, a két nagyapám. Az apai egy somogyi zsákfalu parasztgazdája volt, aki soha nem számított különösebben vagyonosnak még a legszűkebb környezetében sem. Ennek ellenére bölcs humánuma és maga szerezte műveltségével elérte azt, hogy ha a falujában valakik összevesztek, azok még az 1970-es években sem a tanács-, avagy a téeszelnökhöz, a pártitkárhoz, netalán a bírósághoz rohantak igazságért, hanem kikérték az Öreg véleményét, s abba általában bele is nyugodtak. Ezért pedig soha nem pénzzel, áruval, terménnyel, avagy valamiféle választott stallummal, hanem egyre növekvő tekintéllyel, Tisztelettel fizettek neki. Amit ő vagyonban az I. Világháborút követő három évtizedben elért, azt kizárólag a maga gazdálkodási tehetségének köszönhette. Ő tehát úgy szerzett magának Tiszteletet, Közösségi Elismertséget, hogy abból neki semmiféle vagyonnövekménye nem származott. Az anyai nagyapám egy, szinte a koldusbotig elszegényedett, felvidéki, nemesi családból származott. Orvosi diplomáját csak úgy tudta megszerezni, hogy tanulmányi szerződést kötött a Monarchia hadseregével. Az I. Világháborút követően átköltözött Ungvárra, ahol azonban “jöttment”-ként nem számíthatott semmiféle automatikus elismertségre. Ezt, a Tekintélyt és a Tiszteletet a gyógyító tevékenységével szerezte meg, ami pedig egyre nagyobb Jövedelmet, s ezzel Vagyont eredményezett neki. Bár a szovjet rendszer szinte mindenéből kiforgatta, társadalmi pozícióját haláláig meg tudta őrizni.

No, de mire gondolhatnak a Törtetők, hogyan képzelik elérni Céljukat? Erre okadatolt választ adni nem tudok, s az “archétípusaikat” sem tudnám alfától ómegáig felsorolni, pusztán csak néhány közismert példát.

Schmitt Pál szerintem a “Mindenre Tehetségtelen és Nem Ravasz ” törtető típusa. Ő úgy akart magának elsősorban Tekintélyt, hogy türelmesen és kitartóan törekedett előre a Ranglétrán … gyakorta hatalmas ugrásokkal. Ám ezt nem úgy valósította meg, hogy volt ehhöz kellő tehetsége, az ilyesmit még csak fel sem tételezte magáról! Hanem úgy, hogy mindíg megtalálta az “utca napos oldalát“, amelyet nem a Nap, hanem egy-egy soron következő és éppen kinyalandó Segg “világított meg” neki, s miután végigápolta az összes Alfelet, végül már “Csak Egy Maradt” (a Felcsúti Meklód), amelyik akkor is fölötte terebélyesedett, ha ő elvileg a “Legfőbb Közjogi Méltóság” szintjére jutott. A törtetése során (és ippeg punkt ebből) szerzett Vagyon már csak a “kapcsolt”, de általa egyáltalán nem elhanyagolható és megvetendő “áru” volt, amit fényesen bizonyít az, hogy számos, jelentős értéket képviselő, fővárosi ingatlanja dacára, volt képe elfogadni a reá írt törvény alapján neki “járó” további, a Társadalomtól “kapott” vagyontárgyait. Ámde a hírhedt “doktorija” (a valószínűleg hasonszőrű “diplomájáról” eleddig még nem volt szó … minek?!), amire igazából semmi szüksége nem volt a “karrierje” szempontjából, már csak a Mohóság, az a bizonyos “No még ezt is!“-típusú, cím- és rangkórságos ostobaságának, felkapaszkodott újgazdagságának és mélységes kisebbségi komplexusának jele volt, amit ha a HVG nem derít ki, még ma is Ő lehetne az “Álamelnök”. Ugye?

Tolnainé Szatmári Katalin ezzel szemben a “Félig Tehetséges de Nem Eléggé Ravasz” törtető eklatáns példája. Mint “Tüzépes Kati” ugyan kellően invenciózusan vezette vállalkozásait, azaz … hogyan is írjam le ezt úgy, hogy kellően megsértsem? … nettó adócsalásokkal szerzett egy nem is csekély Vagyont, ámde ezzel nem sikerült magának elérnie a vágyott társadalmi pozíciót, az elismertséget, tehát a Tekintélyt. Megpróbálkozott ugyan ezzel az egykorvolt SZDSZ-en belül, de onnan gyorsan elhajtották. Ezért osztán igazi parvenüként, ebül szerzett pénzét arra fordította, hogy egy másik Parvenünél, Pénzéhes Újgazdagnál bevásárolja magát egy Stallumba (ahol aztán ebként köllött tevékenykednie), nevezetesen az Országos (miért nem “Nemzeti”?) Környzetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség főigazgatói posztjára. Nyílvánvalóan volt ehhöz elegendő Vagyona, mert ez sikerült is neki! Ámde valamilyen oknál fogva, a “sikeres vállalkozó” címe mellé hiányzott neki egy diploma sőt, egy doktori cím is. Ez előbbiért kizavarta valamelyik famulusát a Józsefvárosi Piacra (kezdem érteni, miért tartják a fidesznyikek sürgősen bezáratni valónak ezt az “Intézményt”!), ahol az ügyetlen ügyintéző csak egy, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola (ma: “Óbudai Egyetem“) soha nem volt karának soha nem létezett szakja oklevelét tudta kiállíttatni Főnökasszonya részére. Ámde még ezzel sem lett volna baj, ha Tolnainé Nertársnő nem óhajt újabb, a vagyonából bőven finanszírozható doktori címhez is jutni, amit úgy intézett el, hogy rákattintott a netre, s egy amerikai (egy hardrock-termékeket árusító bodega címére bejegyzett) “Lovagrendtől”, azt átutalásos módon megvásárolta. No ezen bukott le a Hülyéje, ami osztán a “Dominó-effektus” alapján elvezetett a schmittpálos diplomáig! … Ha a “dr.” elöljárót soha nem akarta volna a nevéhez biggyeszteni, még ma is Főigazgató lehetne (akárcsak a Mi Plagink, mint köztelnök!), adhatná ki az Orbánsimicskás Vállalkozásoknak az engedélyeket számolatlanul és kaphatná az állami fizetést, jutalmat és prémiumot … meg az “egyéb juttatásokat” … ugyancsak számolatlanul!

De ha már Orbánnál tartunk, ő a “Félig Tehetséges de Teljesen Ravasz” törtető példája! Ő ugyan teljesen tehetségtelen az önálló, tehát a piaci alapon (akár adócsalásokkal is tarkított) vagyonszerzéshez, de rendkívül invenciózusan tudta kihasználni a Parvenü Oligarchákat (legyenek ezek akár felkent Egyházfiak is!), a Stallumokra Ácsingózó Dzsentriket (legyenek ezek akár papok is), meg a csodákra váró, szájtáti, egy Mindent Megmagyarázó és Elintéző Vezérre áhítozó, (elvileg) tekintélytisztelő társadalom-rész vágyakozásait. Viktor úgy lett a Szeretett Vezető, hogy simán átvert mindenkit, azaz úgy, mint az “Egy magyar nábob” című Jókai-regényben szereplő Kis Mihály:

Kárpáthy János úr birtokán épp a hagyományos pünkösdi király választás folyik. Hat évig Márton volt a cím birtokosa és élvezte az ezzel járó kiváltságokat, de osztán egy új csikós tűnik fel a pusztán Nádudvarról és elragadja tőle a győzelmet. János úr titokban megegyezik az új győztessel: Kis Miskával, hogy adja ki magát tehetős földesúrnak, járjon vele mindenűvé, ad neki pénzt, kártyázzon, verekedjen, csábítsa el a nőket, ha hagyják magukat. Majd egy év múlva, mikor lejár a pünkösdi királyság leveti a szép ruhát, beáll hozzá egyszerű hajdúnak, hogy szégyenkezzen a sok nép aki addig igyekezett minél közelebb kerülni hozzá és akiket János úr mélyen lenéz. Miska kezet ad rá, de végül ő szedi rá a nagyurat. A csikósból lett kalandor egy év alatt annyi pénzt tesz félre (amit kártyán nyer), hogy nemesi címet vásárol gyűrűvel, birtokkal, címerrel, és az év végén egyenrangú felekként állnak szemben.

Hogy ebben a huszonnegyedik esztendeje tartó Újmagyar Rémregényben ki is a “Kis Miska”, azt már leírtam. Hogy kik a “kárpáthyjánosok”, akiknek a fejére nőtt ez a Lócsiszár, az meg kitalálható: a “Kerjobbkonz” Úri Réteg, meg a mindenkori Állam által alaposan felhízlalt Oligarchák. Az előbbiek a pajzsukra emelték Őt, akit meg az utóbbiak finanszíroztak az előbbiek eluralása érdekében. A vége meg az lett, hogy Viktor ma A Führer, a Legkerjobbkonzabb Politikus és a Leggazdagabb, Legbefolyásosabb Oligarcha ezen a 93 ezer négyzetkilométernyi Latifundumon, ami meg ugyi a Sajátja! Nem is csoda, hogy mélységesen lenézi a diplomásokat, a különböző tudományos fokozatokat megszerző “doktorokat” (hiszen egy átabotában elvégzett jogi tanulmányokkal ő is az lett … gyakorlatilag nem is használja a “dr.” címét!), s ezt az úgynevezett “oktatási” és “kultúr”-politikájával rendszeresen ki is nyílvánítja!

Ámde ha a Főnök ennyire utálja a diplomásokat és a doktorokat, akkor A Slepp, akik szintén mélyen lenézik az Értelmiséget, ugyan miért akarnak annak címeire szert tenni és annak társadalmi rétegébe olyannyira betörleszkedni, hogy akár még a legnyílvánvalóbb csalásokat is megkockáztatják? Miért van bennük ez az ellenállhatatlan “Dr. Diplománia“? … Mert Tekintélyt és Tiszteletet akarnak maguknak annak ellenére, hogy sem a habitusuk, sem a tehetségük erre nem predesztinálja őket, s minél inkább törtetnek a Végső Cél felé, annál kevésbé van rá esélyük! … No de ennek felismeréséhez legelébb is alapvető Tisztességre, mélyen gyökeredző Humanizmusra és Intelligenciára lenne szükségük, amiket meg ugyi sem vagyonnal, sem stallummal megszerezni nem lehet!

Említett két Nagyapám hasonló történelmi kor szülöttje volt, ugyanazt élték át és alig néhány esztendő különbségével, ugyanakkor haltak meg. Bár lehet, hogy volt életüknek egy-két olyan mozzanata, amikre nem voltak büszkék, mégis nyugodt lélekkel hagyták el földi porhüvelyüket! Mert ugyan törekedtek valamire, de nem voltak Törtetők!

Ha igaz a keresztény egyházak “Mennyország-Pokol”-tanítása, amúgy Dante-módra, akkor ezeknek a Törtetőknek a sírjába hárfa helyett poroltót, háromnegyedes fehér lepel helyett pedig azbesztruhát köll majd tenni! … Érti, aki érti.

… és ezt …

… szendamondja!