Ez már vérre megy!

Miközben Dicsőséges Kormányunk fennen hangoztatva azzal “fényezi” erősen pöcsétes és messziről bűzlő “kabátját”, hogy “Magyarország jobban teljesít!“, bő négy esztendei uralkodása világra szóló csodát eredményezett, problémamegoldási módszerei pedig nem hogy kritikára, hanem elismerésre (“Több tiszteletetet!“) és követésre méltóak, odalent, “Mélymagyarországon” egyre nagyobb a nyomor és a reménytelenség.

Van énnékem egy ismerősöm, akivel ugyan nem állok szorosabb kapcsolatban, de havi egy-kétszeri találkozásaink alkalmával el-elbeszélgetünk pár percig egymással. Jó három esztendővel ezelőtt figyeltem fel arra, hogy ez az ötvenes éveinek elején járó asszonyság egyre nehezebben mozog. Különösebb jelentőséget ennek akkor nem tulajdonítottam, lévén Évike, a megelőző tíz-tizenkét év alatt szorgalmasan gyűjtögette magára a “kilókat”, a bő kilencvenet pedig nincs az a középkorú ízület, ami azt tartósan elbírná.

Tavaly előtt ősszel osztán Évike eltűnt, “kiesett a látókörömből”. Ennek sem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, hiszen bár viszonylag közel lakunk egymáshoz, szokásos napi útvonalaink ölég messze esnek egymástól. Ugyanakkor ilyesmi máskor is előfordult már. Évikének ugyanis van egy édesanyja, aki a városunkhoz közel lévő egyik kistelepülésen lakik, s bár több, mint hetven éves, sokkal “fittebb”, mint a leánya. Időnként azonban úgy dönt, hogy ő éppen halálos beteg. Akkor pedig Éva kénytelen néhány hétre kiköltözni hozzá, s mindaddig “ápolni”, mígnem a Mama egy napon úgy nem dönt: elege van a lányából és különben is gyógyult már. … A szokásos távollét azonban ezúttal hosszabb ideig tartott.

Évikével tavaly tél elején találkoztam össze ismét. Erősebben bicegett mint valaha, korábbi termetének a “romjaiban hevert” (minimum egy húszas lement róla!), mozgását pedig immáron egy bot is segítette. Természetes, hogy több, mint egy esztendő után (meg állapotja láttán) megkérdeztem tőle, hogy mi történt vele. Ő aztán el is mondta, hogy előző ősszel a fájdalmai már elérték azt a szintet, hogy naponta egy-két óránál többet aludni sem tudott. Betegállományba került, s elébb otthon kezelte a házi orvos, de végül kórházba vitték. Ott pedig gyorsan megállapították: jobb csípőízületének felületein grammnyi porc sem maradt már, elkoptak a csontok is és olyan masszív gyulladás alakult ki, amit műtét nélkül nem lehet orvosolni. Jelenleg ugyan a tüneteit elnyomják azok a bikaerős gyógyszerek, melyeket naponta szedni kénytelen (mellékhatások: hányás, hasmenés, étvágytalanság – nem csoda, hogy annyit fogyott!), de protézis beültetése nélkül hamarosan már ezek sem fognak hatni. “Miért hagytad, hogy eddig fajuljon a helyzet?” – kérdeztem tőle. “Minimálbér táppénzéből még a gyógyszereket sem tudtam volna kifizetni, nem hogy a rezsit, meg a létfenntartásomat!” – válaszolta ő. “És most tudod?” – kérdeztem vissza. “Miután leszázalékoltak és ‘közgyógyra’ vettek, már igen.

Eltelt újabb két hónap és ismét összefutottam Évikével. Ekkor (2014. január!) elmondta nekem, hogy rászánta magát a műtétre és kapott is időpontot. … Az ESZTENDŐ VÉGÉRE, azaz december 15.-re! (Hogy is volt anno az a fideszes duma a Gyurcsány-kormány “embertelenül hosszú” várólistáiról? – álá Selmeczi Gabriella és Tsai.) Ámde Évának nem ez volt a legfőbb gondja. Hanem az, hogy ha őt majd (úgymond) meggyógyítják, akkor az orvosa szerint könnyen előfordulhat, hogy “kisebb százalékra” minősítik vissza, ezzel elveszíti a “közgyógyot”, arról meg nem is beszélve, hogy “… így egy olyan fokozatot kapok, ami után nekem ellátás nem jár, de munkahelyem sem lesz! Hiszen ki az, aki egy ötvennégy éves, bicegő nőnek munkát adna?!“. Éva ennek ellenére kijelentette: inkább a műtét és a nyomor, mint az a fájdalom, amit az erős gyógyszerek is csak egyre kevésbé képesek elnyomni.

Ezt követően ismét hónapokig nem találkoztunk. Néha-néha láttuk egymást (bicegett, mint korábban és tovább is fogyott), köszönésként oda-oda intettem neki, de “beszélgetési távolságba” nem kerültünk. … Egészen mostanáig.

Ma reggel, miután bekísértem ifjabbik gyermekeimet az orbanista “KLIK” által “működtetett”, fasiszta alattvalónevelő intézetbe (leánykori nevén: “általános iskola”), hazafelé bandukoltamban megláttam Évikét. Ült a buszmegálló padján (korábbi kövérségének romjaiban) és épp a receptjeit böngészgette. Amikor ráköszöntem, rögvest felderült az arca, majd mindenféle bevezető nélkül megkérdezte, hajlandó volnék-e vért adni. Amit ezt követően hallottam, attól nem csak majdnem “dobtam egy hátast”, de olyan düh fogott el, amit csakis a legkirívóbb orcátlanságok láttán/hallatán szoktam érezni. (Most következik a “poén”!)

Éva elmondta, hogy az előjegyzett műtétje december 15.-én ugyan meg fog történni, de csak akkor, ha talál három embert, akik legkésőbb december 10.-ig az ő nevére és “TAJ-számára”, a kijelölt helyek bármelyikén hajlandó leadni egy-egy adag vért. Ha azonban ez nem sikerül, a protézis beültetését ismeretlen időre elhalasztják, lévén a kórház vérkészletét csakis sürgősségi beavatkozásokra lehet felhasználni, minden más esetben pedig (a kormányzati “szerv”, a GYEMSZI? utasítása szerint) azt pótolni köll. Mivel ilyesmire az intézmény agyonfizetett (fideszes) főfőnöke, az agyonparaszolvált (ugyancsak fideszes) fősebésze nem hajlandó, az alulfizetett “segédszemélyzetnek” pedig már mindennel és mindenkivel “tele a töke”, hát nem marad más választás, mint segítséget kérni a jószándékú ismerősöktől.

Hát ez az a pont, ahonnan már semmit nem lehet mondani. Legfeljebb csak annyit, hogy “No comment!“, meg hogy “Orbán takarodj!“.

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!