Szókereső

Szóhasználati útmutatóval” lepte meg munkatársait minap az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI). A sajtó röhög és hüledezik, pedig igazán hozzászokhattak volna, hogy ez a Qrmány mindent “átkeresztel”. Például: “szarkupac“=”rózscsokor“.

Tapasztabb Olvasóim tudják, diktatúrákban minden “politikai” kérdés, illetve ilyen színezetet kap. Kiterjed ez az élet valamennyi területére, még a legképtelenebbekre is. Balog Zoltán miniszter (EMMI) például egy korábbi konferencián arról beszélt, hogy szeretné, ha a “terhesség” helyett a “várandóság” szót használnák. Véleménye szerint ugyanis ez egyfajta “nyelvpolitikai küzdelem“, amely arról szól, hogy “nevezzük úgy a dolgokat, ahogy róluk gondolkodunk“. Meg is lett ennek az eredménye. Egy tavalyi, az egészségügyi törvényt módosító javaslat 48.§-ban kimondatik: az eredeti jogszabály “terhesség” kifejezése helyébe a “várandóság” lép. Így lett a “terhesség-gyermekágyi segélyből” a sokkal jobban hangzó “várandósági és csecsemőgondozási díj“. … Hurrá! Ismét győztünk!

Ám a kezdeti sikerek úgy látszik a miniszter fejébe szálltak. Valószínűleg e “nyelvpolitikai küzdelem” frontján elért dicsőség gőze diktáltatta le vele azt az elképesztően nevetséges “belső utasítást“, melyet a tárca és háttérintézményeinek dolgozó e-mailben kaptak meg néhány nappal ezelőtt. Ebben a miniszter, pontosabban az általa utasított famulusai oldalakon keresztül sorolják azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyek “nem használhatók az egymás közötti, illetve a kedvezményezettekkel folytatott kommunikációban“. (“Kedvezményezettek”= az EMMI által kezel uniós pályázatok nyertesei!)

Az elektronikus körlevél szerint kerülendőek a “szegény”, “szegénység”, “mélyszegénység”, “gyermekszegénység”, illetve az “esélyegyenlőség”, az “ápoló”, a “gondozó”, valamint a “rokkant”, a “terhes” vagy éppen a “fogyatékos” szavak. De mivel a minisztériumi bölcsesség nem akarta bizonytalan helyzetbe hozni munkatársait, “nyelvi mankót” is adott alájuk. (Pl.: szegény/szegénység helyett “rászorult/rászorultság“, rokkant helyett “fogyatékkal élő“)

No, ez még úgy körülbelül érthető is, hiszen “nevezzük úgy a dolgokat, ahogyan róluk gondolkodunk”. Azt meg ugyi tudjuk, hogy az emberminiszter, meg a Qrmány is úgy kerüli a “szegénységet” (mármint nem csak magát a szót, hanem az ilyen állapot létezésének elismerését is), mint pacsirta a semjénpuskát ördög a tömjénfüstöt. Az szerintük, ha egyáltalán van is, “nem növekszik, hanem csökken” (O.V. emlékezetes parlamenti beszéde arra reagálva, hogy immáron a KSH szerint is több, mint 3 millióan élnek a “szegénységi küszöb” alatt), a rokkantak és a munkanélküliek meg ugye általában csak lusta, segélyre ácsingózó alakok. Hiszen “nevezzük úgy a dolgokat … stb.” és ezek az alakok tényleg így is “gondolkodnak”! … Tapasztalhattuk!

Ami azonban érthetetlen, az az, hogy bizonyos szavak, melyeknek szerintem közük nincs az EMMI által “felügyelt” szférához, miért tartoznak a “nem használhatók” kategóriájába. Ezek egyike a “stadion“! E helyett, a nemkötelezően kötelező javaslat szerint a “fedett sportlétesítmény” kifejezést ajánlatos alkalmazni “az egymás közötti és a kedvezményezettekkel folytatott kommunikációban”. Mire volt ez jó?

Azt mindenki tudja, hogy az oktatás, a szociális és az egészségügyi szféra a “Nemzeti Qurmány” egyik (ha nem A) mostohagyereke. Ha az elképesztő korrupció és lopások miatt újra és újra bedöglő/összeomló államkasszának/költségvetésnek pénzre van szüksége, akkor ezek azok a tételek, melyekhez legelőször hozzá szoktak nyúlni. Azt is tudja mindenki, hogy bezzeg a dicsekvés tárgyát képező (pedig szégyellni kéne!) “Stadionépítési Programra” mindig van suska.

Az a baj, hogy ezt a közismert tényt nem csak a “kedvezményezettek”, hanem még a minisztérium és háttérintézményeinek dolgozói is rendszeresen szóvá teszik? Mert pontosan látják, hogy mely esetekben “bő” az a bizonyos “kéz”, és mely esetekben “szűk” a “marok”? A “probléma” meg azzal lészen majd megoldva, hogy a miniszter egyszerűen betiltja a “stadion” szó használatát? Akkor majd jobb lesz, ha az eddigi szöveget az váltja fel, hogy “Oktatásra, egészségügyre, szociális kiadásokra soha nincs elég pénz. Ami meg lenne, hát azt is elvonják. Bezzeg a ‘fedett sportlétesítmények‘ építésére mindig pont annyi fussa, amennyi köll! … Hogyaza jóbüdös … stb.!“? Tényleg? Akkor majd a miniszter “úr”, meg a hozzá hasonló … khm … qrmánytagok majd megnyugosznak? Tényleg?! Akkor már ki tudnak egyezni a lelkiismeretükkel? Tényleg?!! Mert jé, van nekik olyanjuk is?! Tényleg?!!!

Közbevetőleg:

Valamilyen oknál fogva erről a “szóhasználati utasításról” az egyik, az 1980-as esztendők végén kirobbant botrány jutott az eszembe. Ennek lényege az volt, hogy egy bizonyos Sikula György, az állampárt akkori, hajdú-bihari atyaúristenéről kiderült: állami pénzen nevelteti a saját libáit a Hortobágyon. Ebből lett az úgynevezett “Liba-gate”, amit az akkor már/még működő sajtó alaposan a tolla hegyére tűzött. A következmény: Sikulát menesztették a megyei pártbizottság éléről, helyére pedig Postás elvtárs ült. De nem csak oda, hanem az akkori legnépszerűbb televíziós tényfeltáró műsor, a Mester Ákos által vezetett “Hírháttér” kamerái elé is. Mester alaposan kikérdezte az egyébként vétlen Utódot, aki pedig oly’ izzadtságos kínkeservvel igyekezett kikerülni az emblematikussá vált “liba” szót, hogy az egész botrányt következetesen “Lúd-ügy”-nek nevezte. Jót röhögött rajta mindenki!

Még tiszta szerencse, hogy ez az Előírás csakis az EMMI és Háttérintézményeire vonatkozik. Ellenkező esetben el tudom képzelni, miféle botrányt csinált volna Balog miniszter annak hallatán, hogy egy bizonyos Orbán Viktor a Putyin-látogatás egyik elképesztően nagy “sikerének” nevezte azt, hogy “A futball-vb egy stadionját elhozzuk!“. Talán még ki is rúgatta volna a szerencsétlent!

“Érdekes”, hogy a diktatúrák soha nem tanulnak. Még egymástól sem. Mindig ugyanolyanok, mindig ugyanazt csinálják, mindig ugyanúgy. Ezért szoktak dugába dőlni … az általuk “irányított” országgal egyetemben.

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Szigor, rend, fegyelem!

Ez a három tulajdonság jellemzi leginkább a 2010 óta regnáló kormány közpénzekkel való bánásmódját, a Tiszteltlakosság mindennapi életére való odafigyelését. … Legalább is szerintük.

A szőnyeg szélére állítja Rogán Tóni, a parlament gazdasági bizottságának elnökeként azon a szakmai szervezeteknek a képviselőit, akik szerinte mostanság kissé gyanúsan viselkednek. Doktor “Ötker”-nek ugyanis az a vélelme, hogy azok a piszok pékek biza’ nem átallják “lenyelni” a rezsicsökkentés és az üzemanyagárak meredek esésének áldásos következményeit. Erre abból következtetett, hogy ő osztán nem tapasztalja, hogy egyetlen forinttal is lejjebb ment volna mondjuk a kenyér, avagy a kifli ára.

Országos jelentőségű probléma ez, valljuk be őszintén! Hiszen akárhogy is nézzük, ha igaz a rogáni gyanú, az azt jelenti, hogy ezek a lisztes kezűek, meg a bűntársaik, a kereskedők bizony extraprofitra tesznek szert a Tiszteltlakosság kárára! Ilyesmi meg ugyi tűrhetetlen dolog, s olyan, amire az ország egyik legelfoglaltabb emberének, egy bizottsági elnöknek, frakcióvezetőnek oda köll figyelnie. Hiszen a Nemzeti Együttizélés Micsodájának az a lényege, hogy minden nertárs, függetlenül a beosztásától/rangjától igenis odafigyel a Zemberek mindennapi életére, s ahol anomáliákat tapasztal, panaszos hangokat hall, hát rögvest kivizsgál, intézkedik. Itten kéremszépen senki nem gazdagodhat a másik kárára, senki nem kotorászhat felelőtlenül a szigorúan őrzött Közkasszában, abból mindenféle kisebb-nagyobb magánhasznocskát kikapirgálva!

Ilyen odafigyelő ember Czibere Károly nertárs, az “emberminisztérium” szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára is. Ő az úgynevezett “házi segítségnyújtás” rendszerében tapasztalt “anomáliákat”. Ez a szolgáltatás abból áll, hogy ha az idős, önmagát már csak korlátozottan ellátni képes ember egy, az élethelyzetével kapcsolatos kérdőíven “sikeresen” összegyűjt egy bizonyos pontszámot, akkor rendszeresen felkeresi őt otthonában egy szociális segítő aki mos, főz, takarít, bevásárol, felügyel … elbeszélget.

Eleddig ehhöz elegendő volt “mindössze” 11 pont. Emiatt azonban sokan “csúsztak át” a rostán. Azaz olyanok is “szakképzett segítséget” kaptak, akiknek gondozása “a család, illetve a helyi közösség” részvételével is megoldható lett volna. Ámde most már vége a dőzsinek, a luxusnyugdíjaskodásnak! A kormány észlelte az anomáliát, s hogy “az állami szerepvállalás célzottabban jusson el a rászorulókhoz“, 21 pontra emelték azt a határt, amelytől “napi egy óra szociális gondoskodásra” válik jogosulttá az idős honfitárs. Mert itten kéremszépen súlyos milliárdokról vagyon szó! A Köz Pénzéről! Melybe nem lehet ám csak úgy (akárkinek), összejátszva például a háziorvossal belekotorászni! A kormány azonban nagylelkű: a rendelet csak az “új belépőkre” vonatkozik, tehát az “eddigiek” megtarthatják a jogosultságukat még akkor is, ha azt netalán ebül szerezték.

Rétvári Bence nertárs is egy “odafigyelő” ember. Ő szintén az “emberminisztériumban” államtitkároskodik és ő az a Valaki, aki pontosan tudja: a “szubszidiaritás” elve roppant fontos és be is tartandó. Legalább is ami a szociális segélyeket illeti. Mert az, hogy ki jogosult erre azt leginkább a helyi közösségek tuggyák eldönteni, nem pedig az Állam, amelynek hivatalnokai csakis papírokat látnak, nem pedig az embereket és a valós élethelyzetüket. Utóbbiak ezért becsaphatók, tehát nem tudnak (a tőlük elvárható) kellő szigorral gazdálkodni a Köz Pénzével. Ezért van az, hogy egyesek milliárdokat kotorásznak ki az egyébként másutt sokkal szükségesebb állami forrásokból, ráadásul különböző jogcímeken.

Tavaly előtt például 38 ezren kaptak rendszeres szociális segélyt (átlagosan 25.300 forintot! – ajvéh!) olyanok, akik azt állították magukról, pontosabban a családjukról, hogy az egy főre eső havi jövedelem kevesebb, mint 25.650 forint. Ugyancsak 2013-ban közel 455 ezren részesültek a havi minimum 2.500(!) forintot “jövedelmező”, úgynevezett “lakásfenntartási támogatásban”, további majd’ 10.500-an(!) pedig “adósságcsökkentési”-ben.

De március elsejétől ennek vége! Onnantól szigor, rend, fegyelem lesz! Aki bármiféle segélyre óhajtana ácsingózni, az legyen kedves a helyi döbrögihez polgármesterhez fordulni! Igényét majd ő, illetve az általa kinevezett fidesznyikek felelős hivatalnokok önkényesen az érvényes jogszabályok, helyi előírások és lehetőségek ismeretében elbírálják. Osztán majd kap (ha kap) annyit, amennyit. “Forrás” is lesz hozzá! Hiszen a helyi önkormányzatok immáron arra és annyi adót vethetnek ki, amire és amennyit csak akarnak. Amiből meg következik, hogy minél szegényebb egy település, annál több a segélyezendő és annál több és magasabb lesz a helyi adó. … Persze ahogy én honfi- és “polgár”társaimat ismerem, ennek az lesz a vége, hogy inkább dögöljön majd éhen és fagyjon meg az adott település minden rászorulója (gyerektől kezdve felnőtten át az idősig), csak hogy egyetlen fillért ne kölljön fizetnie se a Döbröginek, sem pedig az ottani “Kiválasztottaknak”. … Lássuk be, “okos” ez az elképzelés, hiszen így a népességfogyásért nem a Dicsőséges Kormányzat lesz majd a felelős, hanem a helyi Famulus, a Helytartó és annak Segédei!

Mert a Köz Pénzét nem lehet csak úgy elherdálni! Bele a Vakvilágba, mindenféle luxus-segélyezettek pénztárcájának kitömésére! Van ám annak jobb helye is! Például az évtizedek óta elhanyagolt magyar labdarúgás “infrastruktúrális fejlesztésében”, amire eleddig (négy esztendő) alig 160 milliárdot fordítottunk, s a következő években sem jut több erre, mint további 30 milliárd. … Egyelőre!

Szóval szigor, rend, fegyelem vagyon itten kéremszépen! Meg négy milliónyi létminimum alatt élő (az országlakosság kb. 40 százaléka!), 3,3 milliónyi szegény (33%!), 700 ezernyi éhező gyerek (7%!), minimum 500 ezernyi “nemmegélhetési nemkivándorló” (5%!), ugyanennyi “Újállampolgár” (5%!), 43 ezer főnyi, “riasztóan” megszaporodott “megélhetési menekült” (0,4%). (ld.: itt!)

No meg egy rakás, senki által nem látogatott stadion. Egy nulla-teljesítményű magyar “labdarúgás”. Néhány “apukámtól/családomtól kaptam” ingatlan (száztól hétszáz négyzetméterig, a “hőtágulás” szabálya szerint). Orbán Rasi 15 milliós svájci tandíja (fatolvaj férjem által elvégzett állami megrendelésekből a “magunk lábán állunk“!). Egy “minden a legnagyobb rendben, sőt!” ingatlanmutyi az “ötkerben”. Norvégbűnöző civilek az országban. Goodfriend CIA-ügynök által menedzselt korrupciós “fecnik” (“Tipikus, befolyásszerző titkosszolgálati akció fedőtörténete“). Korlátozandó tüntetési jog. Simicska-médiabirodalom államivá cserélve. Pokorni Zoltán selyemzsinórt kap (Akassza fel magát!). Matolcsy szívlapáttal, sőt, markolóval hányja ki a Jegybankból a nemközpénz nyereséget. … Folytathatnám, de minek?!

Magyarország jobban teljesít!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!


Nem mindegy!

Egyáltalán nem mindegy, hogy egy eseménysort, egy jelenséget milyen szempontból ítélünk meg. Gyakorta előfordul, hogy amíg egy dologban csak kívülállók vagyunk, nagyon könnyen és sommásan fogalmazunk véleményt, ámde amint belecsöppenünk a “pikszisbe”, rögvest az ellentétére fordul az álláspontunk. Vonatkozik ez úgy a magán-, mint a közéletre.

Tegye fel a kezét az, aki a környezetében élő embertársai részéről még soha nem tapasztalta azt, hogy bizonyos problémákat aszerint ítélnek meg, hogy azokban önmagukat közvetlenül érintettnek gondolják-e. Ha kívülállóak maximum némi szánakozás telik ki tőlük, de általában az a jellemző, hogy vagy nagyképű tanácsokat osztogatnak, vagy sommás véleményt alkotva, egyszerűen elbagatellizálják az ügyet. Ámde amint nekik is ugyanott kezd szorítani a cipő, rögvest azt tekintik a Világ Elsőszámú Problémájának, s fel vannak háborodva, ha valakik semmirevaló tanácsok osztogatásával, avagy túlzottan általánosító ítéletek hangoztatásával tulajdonképpen a saját hibájának nyilvánítják a dolgot.

Az egyik ismerősöm például sokáig ugyanígy viszonyult az Orbánlandon belüli, egyre tömegesebbé váló munkanélküliséghez. Ez az észak-dunántúli illető még három esztendővel ezelőtt is teljes meggyőződéssel állította, hogy a munkanélküliség, mint “olyan” lényegében “nem is létezik“, mert “aki akar, az igenis találhat magának munkát“. Eme véleményét természetesen a saját közel-környezetében tapasztalható tényekre alapította, s bár tudta, hogy náluk a korábbi, kádár-korabeli munkaadók (erőmű, bánya, stb.) legkésőbb az ezredfordulóig mind tönkrementek, de a felszabaduló munkaerőt bőven felszívták az “infrastruktúrális éden” okán oda betelepülő, zömmel külföldi tulajdonban álló szolgáltató és iparvállalatok.

Osztán ott is hatni kezdett a SzélestekinTetű unorthodoxiája, a kizárólag lenyúlásokra és hazug propagandákra (pl.: “rezsicsökkentés“, illetve a multiellenes “szabadságharc“) alapuló Orbanizmus és néhány esztendőn belül, eme addig prosperáló vidéken olyan munkanélküliség keletkezett, hogy ihaj! (Persze ennek mértéke meg sem közelítette mondjuk az Észak-Magyarországon és a Tiszántúlon tapasztalhatókét, de az ottani, világvégés sopánkodásokra kellő alapot nyújtott!) Ez meg tavaly “végre”(?) elérte az ő fiát is, s amikor a kölök állástalan lett, rögvest megváltozott az ezen ügyben korábban hangoztatott véleménye! … Most azt állítja, hogy az ő kölke, meg a környezetében élő, szintén munkanélkülikké vált ismerősei csupán “áldozatai” a kormányzati károkozásnak, ámde mondjuk a borsodiak, a nyírségiek, a hajdúságiak, a bihariak, vagy esetleg a békésiek továbbra is csak “lusták“, hiszen “ott a mezőgazdaság!” (nincs!), “menjenek kapálni!” (az sincs!).

Ugyanezt a “érintettség-vezérelt kettős véleményalkotást” tapasztaltam meg még a múlt hónap elején, de immáron a közpénzlenyúlások ügyében. Egyik kicsit buta, de nagyon fideszes, céges vállalkozó ismerősömmel beszélgetve szóba került a felcsúti TAO-palota (közismertebb nevén: “Stadizóleum“, illetve “Pancholó“) finanszírozásának ügye. Azt ugyan készséggel elismerte, hogy talán tényleg nem pont ott (Felcsút) köllött vóna stadiont “csinálni”, a legalább nullszaldós üzemeltetése pedig nem csak az elhelyezkedése, de a befogadóképessége (3.500 fő) miatt is erősen kétséges, még azt sem vitatta, hogy a bekerülési költség (a forint/ülőhely aránya) túlzottan magas, de hevesen vitatta, hogy a “TAOrminai Kakadémia” miniszterelnöki stadizóleumában egyetlen fillér közpénz is lenne.

A kivitelezést magáncégek adományai és felajánlásai finanszírozták! Ezt mindenki tudhatná, ha nem dőlnének be a kommunista propagandának!mondta a pasi.
– Ha nem lenne a TAO-törvény, akkor ezek a vállalkozások egytől egyig a Közkasszába fizették volna be ugyanezen milliárdokat! Akkor pedig ezek csak azért “nem közpénzek”, mert nem folyatták át őket az Adóhivatalon és a Költségvetésen. Ugye? – kérdeztem vissza.
Hááát …
– Ezek a cégek miért pont és elsősorban a felcsúti beruházást vélték támogatandónak?
Mert a Puskás Alapítvány utánpótlást nevel.
– Utánpótlást más, a felcsútinál jóval patinásabb és sokkal több eredményt elért klubok is nevelnek. Nekik miért csak a “Puskás”-nak átutalt pénz töredéke jutott?
– Ha pedig már a nevelésnél tartunk: miért nincs a cégeknek a TAO-hoz hasonló lehetőségük mondjuk egyetemek támogatására?
Biztos vagyok benne, hogy majd ilyesmi is lesz. Most és egyelőre ezen a téren van lehetőség.
– Szerinted mi a fontosabb az ország szempontjából? Harminc esztendős korukra kiöregedett focistákat “tenyészteni”, avagy magasan képzett, diplomás szakembereket, akik még hetven éves korukban is képesek egy esetleges Nobel-díjra érdemes teljesítményre?

Nem folytatom tovább a párbeszéd eme részének ismertetését, mert nem a pártelkötelezett nyögve nyelés volt az érdekes, hanem az, ami utána következett. Én, a szurkapiszkás, ballib blogger ugyanis nem átallottam párhuzamot vonni az emblematikus Stadler József és a Köpcös Közgéphuszár, valamint az akasztói ÁFA-stadion, illetve a taorminai Pancholó között.

No ez meg hogy jön ide? Hogyan lehet összehasonlítani a két embert és a két stadiont?
– Mondjuk úgy, hogy hasonló a hasznosságuk és hasonló a finanszírozási módjuk is.
Micsoda?!
– Te mondtad az előbb, hogy ippeg és punkt Felcsúton egy ilyen létesítménynek nem sok értelme van, normál üzletmenet (tehát közvetett, avagy közvetlen állami támogatás nélkül) nullszaldós üzemeltetésére pedig esély nincs. Márpedig ha a Budapesttől csak alig ötven kilométerre lévő miniszterelnöki Főfalu “Kukutyin”-nak számít, akkor a “mégkukutyinabb” Akasztón ugyanolyan hülyeség volt stadiont összeeszkábálni. Ráadásul ugyanazzal a financiális módszerrel!
Hogyhogy ugyanazzal? Stadler a saját zsebéből fizette az egészet! Éppen ezért nem értem, hogy mijafaszér’ kell őt folyton vegzálni! Az Öreg ahelyett, hogy magára fordította volna a pénzét, adott valamit a Közösségnek.
– És az a pénz nemde adócsalásból származott?
Lényegében igen.
– És a felcsúti Arénáé?
Az teljesen más! Arra törvényes lehetősége volt minden adakozónak.
– Tehát akkor szerinted a két, egyébként totál értelmetlen “létesítmény” között az a különbség, hogy míg Stadler a maga dilijét törvénytelenül szerzett közpénzekből finanszírozta, addig Orbán ugyanezt egy, a Kétharmada által “alkotott” jogszabály lehetőségét kihasználva, tehát legálisan! Nemde?

Az ezt követő kommunistázást csak azért nem szeretném részletezni, mert egyrészt azt mindenki el tudja képzelni, másrészt azért nem, mert hamarosan kiderült: vállalkozókámat a közpénzek felhasználása igenis érdekli. Főleg, ha azt a lóvét ő maga fizeti be és ráadásul még az értelmét sem látja! Szóba került ugyanis a 2012-től minden vállalkozó és cég által kötelezően fizetendő és adóként behajtandó, évi ötezer forintos, iparkamarai regisztrációs díj ügye is.

Amit erről az ügyről tudni illik az, hogy a vakkomondoros baloghokkal alaposan kitömött Ezerharmad még 2011-ben hozott egy olyan törvényt (a szokásos módon, tehát olvasatlanul és ész nélkül), hogy az ország minden létező egyéni és társas vállalkozójának, külföldi székhelyű, de magyarországi telephelyű cégének, valamennyi szövetkezetének (kivéve a lakásszövetkezeteket … miért pont ezek voltak a kivételek?!) kötelező évente 5.000 forintos “regisztrációs díjat” fizetnie a területileg illetékes kereskedelmi és iparkamaráknak, függetlenül attól, hogy azoknak tagjaik-e! Arra a kérdésre, hogy ugyan mijafaszér’ van szükség kamarai regisztrációra (ráadásul évente!), amikor már létezik egy közhiteles adatbázis (cégbíróságok), arra semmiféle elfogadható válasz nem érkezett, kivéve azt, amit a kiflicsücski Szenyatorina is egy másik ügyben elbrekegett: “CSAK!”

A Kamarák által összeállított (“regisztrációs”) adatbázis ugyanis csak egy vicc, annak is a legcinikusabb és legpofátlanabb fajtája. Ráadásul, amikor a beszedett pénzek elköltését, mint közérdekű adatot (2013 decemberében csak vállalkozásokból több, mint 600 ezer volt idehaza, akiktől tehát elvileg tavaly 3 milliárdot kaszáltak a semmiért! … és akkor még nem is beszéltünk az ismeretlen számú, fizetésre szintén kötelezett szövetkezetekről!) az atlatszo.hu ki akarta kérni, hát kapott egy olyan arrogáns, elutasító választ (lásd itt!), amelyből az derül ki, hogy az adó(!) formájában behajtandó éves díjakat a Kamara nem tekinti közpénzeknek, önmagát pedig válaszadásra kötelezett, közfeladatot ellátó szervezetnek! Tehát: azt csinálhat a pénzzel, amit akar, s ehhöz senkinek (pl. a befizetőknek) semmi köze!

– Nem gondoltam volna, hogy téged ennyire nem érdekel: ki és mire lop el a Közkasszából milliárdokat. Holott tavalyelőtt úgy ordítottál a kötelező kamarai regisztrációs díj mindössze évi ötezer forintja miatt, hogy már azt hittem: mindjárt felmész az Országházba és ráborítod Viktorra a tölgyfa íróasztalt.
Az teljesen más! Az csak egy sarc, amiért a világon semmit nem kapunk. Regisztrálni és évente? Ugyan minek?! Ott van a cégbírósági adatbázis! Egyszer befizettél, osztán ott az adatod, amíg nem törölnek … de még utána is. Arról pedig nem is beszélve, hogy az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium minden évben háromezret fizettet azért, hogy közzé tegye a gazdálkodási beszámolódat!
– Szerinted akkor miért volt erre szükség és mire fordítják?
El nem tudom képzelni, de biztos vagyok benne, hogy a Miniszterelnök úr nem véletlenül döntött így.
– Azt tudod, hogy Parragh, az országos elnök régi cimborája már Orbánnak? A budapesti kamarát meg egy Szatmáry nevű fideszes képviselő irányítja esztendők óta az anyukájával karöltve? Azt is tudod, hogy az itteni kamaraelnök évtizedes puszi- és biznisztársa a mi szeretve tisztelt, fideszes polgármesterünknek?
Hát, úgy kábé.
– És azt tudod, hogy miféle pazarlások voltak(?) például a Szatmáry-féle elnökségben, avagy hogy maga Parragh egy tulajdonképpen becsődölt vállalkozó, aki most a többiek pénzéből, miniszterelnöki segédlettel teremt magának és társainak luxusjövedelmet? … Évek óta szakmányban folytatott, hűséges seggnyalásért cserébe.
Hallottam róla.
– Akkor megkérdezhetném, hogy miért is vagy te fideszes?
Mert utálom a tolvaj komcsikat!
– Amiről eddig beszéltünk, például a semmiért szedett, de kötelező kamarai díjról, az nem tolvajlás?
De.
– Azt nem a Te kedvenc pártod tette lehetővé?
– Azok a bizonyos “komcsik” bő negyven éven át (kényszer)államosítottak, illetve tartottak állami tulajdonban mindent, mert szerintük kizárólag az állami tulajdon a legoptimálisabb. Most kik is mondják és teszik ugyanezt? Nem véletlenül a Te kedvenc pártod és annak “Jobbik” nevezetű segédhada? Nem véletlenül orbánék államosítanak itt mindent, trafikoktól kezdve, takszövökön át az energiaszolgáltatókig … osztán egy részüket sürgősen “reprivatizálják”?!
– …
– Szóval, miért is vagy Te fideszes? … Pláne, ha utálod a “tolvajkomcsikat”?
– …
– Szerintem április hatodikáig lenne miről elgondolkodnod.

Akkor ennyiben maradtunk. Osztán jött Április Hat, s kiderült: nem gondolkodott! … Ő se!

… és ezt …

szendamírta!


Krisztus Közgépe

Ahogy az elmebaj egyre jobban elhatalmasodik az ország fölött, úgy szaporodnak az abszurdabbnál abszurdabb ötletekről, a mind pofátlanabb közpénzlenyúlásokról szóló értesülések. Nemrég például az derült ki, hogy bizony már a római katolikus egyháznak is van saját “Közgépe“, amelyik “beruházni” szeretne. … Természetesen a Közkassza költségére és – ugyancsak természetesen – focistadionba!

Az Első Orbán-ciklusban a “Hasznosítandó Nemzeti Vagyon” (“HNV“) a termálvíz volt. Ekkor dívott az a mánia, hogy az ország összes lukát teletömködték gyógyfürdőkkel (a meglévőek kapacitásait pedig agyonbővítették), függetlenül attól, hogy volt-e/lesz-e rájuk igény, azaz hogy miből, miféle bevételekből fognak majd azok üzemelni. A szegény “Stefi grófról méltatlanul elnevezett állami fejlesztési alapból 1998-2002 között számolatlanul röpködtek ki a közmilliárdok olyan beruházásokra, melyekből nem elsősorban az érintett önkormányzatok húztak busás hasznot, hanem a “közeli” kivitelezők. A létesülések után ezek az “Élményfürdők” osztán sok szempontból azonos “karriert” futottak be. Voltak ugyan olyanok, amelyek képesek voltak az enyhe profitabilitásra (pl.: Hajdúszoboszló, a köztudatba való beágyazódottsága okán), de a többség ordas veszteségeket “termelt”, amelyeket aztán vagy finanszírozott a tulajdonos (pl.: Debrecen), vagy pár havi/évi működés után bezárta kapuit (pl.: Esztergom).

A Második Orbán-ciklusra Unser Victornak úgy tűnik sikerült végre kiáztatnia tyúkszemeit a termálvizekben, ismét fel tudta húzni a stoplis cipőt, s a HNV immáron az Élsport, azon belül is pedig legelsősorban a Labdarúgás lett. A két Mánia között azonban az a legfőbb különbség, hogy míg a hazai gyógyvizek elsöprő többsége valóban jó és hatékony, ténylegesen is képvisel több-kevesebb (piaci) értéket, addig a magyar futball … hát, hogyan is írjam, hogy meg ne sértsem nagyon? … minőség szempontjából leginkább a fekáliával kilencven százalékban telített szennyvíz ihatóságához hasonlítható. Ennek ellenére most az a “stíl”, hogy ha az ország valamelyik lukában lehet találni egy csapatra való falábút, meg a hozzájuk közel álló, őket istápolgató, a (valójában nem is létező) “dicsőségben” sütkérezni óhajtó “Közeli Személyiséget“, oda rögvest fel köll húzni egy stadiont. Amit osztán persze a kutya sem fog látogatni, mivel az ezen “Élménystadionok” pályáin csetlő-botló “hivatásosok” nyújtotta, kilencven percnyi “benyomás” értéke maximum egyetlen “Lótúró Rudi” árával ér fel, a lelátókon ügyködő “törzsszurkolók” tevékenységére pedig legfeljebb a rendőrség és az ügyészség (lehetne) kíváncsi. … A csapatokat működtető “gazdasági társaságokról” már nem is beszélve, amelyekre pedig a NAV-nak sem ártana odafigyelnie (nem teszi!).

Mindezek ellenére most erre a területre (áramlanak?) ömölnek az állami milliárdok, nagyobbrészt közvetve (az adófizetés normál sínpályáiról kisiklatott “TAO-pénzek“), kisebb részt pedig közvetlenül (a miniszterelnöki önkény által uralt “Tartalék-alap” rovására), amelyekből persze megint csak a kivitelezők, a Közgép-közeli cégek hasítják ki a legnagyobb profitot. Természetesen az igazságosság jegyében meg köll jegyeznem: ennek a Mániának azért a csapatokat “működtető”, de valójában nettó pénzmosodákként üzemelő társaságok is haszonélvezői, hiszen egy nemrégiben hozott intézkedés következtében megszabadulhatnak az évek során felhalmozódott adósságaiktól (ismét, mert ilyesmire úgy tíz évvel ezelőtt már volt egyszer példa … sajnos!).

Én különösen jókat szoktam mulatni azon, hogy amikor a Fidesz-közeli ismerőseimet arról kezdem faggatni: ugyan mondják mán’ meg, mirefel ez a nagy fociköltekezés, akkor kínosan feszengve előadják “Az él- és tömegsport, az ifjúság egészséges életmódja, állóképességének évtizedek óta elmaradt fejlesztése szükségességéről” szóló dumát, ami olyan hamisan cseng, hogy azt bizonnyal nem a Habonyárpi agyalta ki (ő három napnyi folyamatos részegség után is jobbra lenne képes!). Amikor meg említést teszek az oktatás, az egészségügy és a kultúra közismert finanszírozási “nehézségeiről” (jujj, de “finom” voltam!), arról, hogy az iskoláinkat “működtető” Klebelsberg Központ alig egy év alatt 20 milliárddal, a kórházaink meg úgy 70 milliárdal (összességében hat Fradi-stadionnal!) maradtak adósaik beszállítóiknak, akkor meg az a szöveg, hogy “Most erre van pénz!“.

És tényleg: most erre vagyon pénz és bizony megveszekedett bolond az, aki meg nem értve az “Idők Szavát” esernyővel és nem pedig lavórral, vödörrel, avagy dézsával (netalán szélesre tárt gyomrú olajtankerrel) áll az Állampárti Egekből hulló költségvetési milliárdok alá!

Számos példát lehetne felsorolni, az ilyen “innovátorokról“, de közülük is messze magasan kiemelkedik a Minden Rendszert Át-, Meg- és Túlélő Magyar Katolikus Egyház, amely tökéletes tehetséggel érzett rá arra, miként is lehet elnyerni az Ippeg Aktuális Rezsim kiváltságokban és anyagi juttatásokban is alaposan lemérhető Kegyeit. Ha a pénzesőnek éppen az volt az ára, hogy a frontokra gyilkolni kivonuló katonákat, avagy a zsidókat a gázkamrákba “besegítő” csendőröket köllött “Isten Áldásában részesíteni”, akkor megtették. Ha meg az, hogy az “Imperialista Háborús Uszítók” elleni küzdelemhez “békepapokat” kinevelni, akkor meg azt tették (az olyan “renitenskedőket”, mint pl. Bulányi páter, meg … khm … “ad acta” tették). Ha meg a legújabb Rezsimváltás után az volt a Hatalom óhaja, hogy a szószékekre mellette nyíltan kampányoló “harcos papokat” állítson, akkor meg azt tették. … Mindegy is volt nekik, csak az Alkalmazkodással betölthessék Legalapvetőbb Funkciójukat: “Jézus Urunk Hitének fenntartását“, akár annak árán is, hogy a hívők száma meg úgy megfogyatkozik, mint lakótelepen ciánozás után a csótányok populációja.

A Klérus személyi összetétele természetesen nem heterogén: egyeseket több, másokat kevesebb (alkalmazkodó) tehetséggel áldott meg  az Úr. Vannak Maradiak, akiknek botfülük van és vannak Újítók is, akik egy kimagaslóan tehetséges zeneművész abszolút hallásával rendelkeznek az Idő (és a Hatalom) Szavának érzékeléséhez. Utóbbiak közül messze magasan emelkedik ki Kiss-Rigó László, a szeged-csanádi egyházmegye püspöke, aki nem csak arra volt képes, hogy a szokásos, gazdálkodási … izé … rendellenességeket a szimpla perselyfosztogatás helyett egy korlátolt felelősségű társaság megalapításával “abszolválja”, de még arra is, hogy ezzel az ippeg regnáló miniszterelnök mániájához is alkalmazkodjék. A “Szeged 2011 Kft.” ugyanis futballcsapatot működtet(ne, ha vóna), így osztán joggal aspirál már arra is, hogy Szegeden “egy ötezer főt befogadni képes, nemzetközi mérkőzések lebonyolítására is alkalmas stadion” cirka hárommilliárdosra becsült beruházását tető alá hozza! Ja, hogy Szegednek akkor volt utóljára “élvonalbéli” focicsapata, amikor a Kissrigó még a zöldellő nyárfacsemetén fütyörészett? Hát ez lényegtelen, pláne akkor, ha a belügyi államtitkár csapata kaphatott 400 millát (meg jövőre is ugyanennyit) a mezőkövesdi libalegelőre, az NB I.-ben pedig baromira gyengén muzsikáló Pécsnek is leesik egy ugyanennyibe kerülő stadion. A nemzetközi mérkőzés meg akkor lesz majd, amikor a szintén focirajongó Ferenc pápa odaküldi a Vatikán válogatottját (óriási lesz majd a nemzetközi érdeklődés, ahogyan a páterek övig felgyűrt csuhában rúgják a bőrt!). A Hit ugye csodákra képes, az Imából pedig még akár gól is születhet! Nemde?! Arról meg nem is beszélve, hogy ha az Egyház érdeke ezt kívánja, hát akkor Krisztusnak is köll egy “Közgép”! Ugyi!?

Rendicsek, a Hírös Városban is lészen stadion. No de ki az Ördög … akarom írni: az Isten fogja azt majd finanszírozni, pláne a városi Fideszesekkel kötött szerződés alapján?! Osztán meg hogyan gondolja a megyéspüspök összeszedni a 30 százalékos önrészt, pláne egy olyan kft. által, amely tavaly volt kegyes 98 milliós veszteséget összehozni. Nos, itten majd megint csak az Imádság, az így lenyúlható állami pályázatok, meg főleg a Hívek Perselypénze fog segíteni a gondon. No meg az a rendkívül “okos törvény“, amit ippeg a minap szavaztatott meg az Agyalágyult Köpcös az Idióta Ezerharmaddal, ami szerint minden cég, korlátlan összegben, adómentes juttatásként adhat dolgozóinak sporteseményekre szóló belépti jegyeket. … Remélem e téren a Szeged 2011 Kft. az élen fog járni!

Hát nem mulatságos ez az egész? … Röhögnék, ha lenne min!

… és ezt …

szendamondja!


Gyuri

Mielőtt még bárki pánikszerűen menekülve elkattintana a blogomról, szeretnék mindenkit megnyugtatni: ezúttal nem “Terpesz Sam“-ről a Tohuvabohu törzs gazdaságpolitikai varázslójáról lesz szó! Éppen ellenkezőleg! Most egy kedves, szelíd, tehetséges emberről fogok írni, aki hiányos önmenedzselési képessége és nem megfelelő politikai “hovatartozása” okán immáron megállíthatatlannak tűnő iramban csúszik lefelé az egzisztenciális lejtőn.

Gyuri barátom, aki tegnap töltötte be ötvenharmadik esztendejét, rendkívül tehetséges fényképész. A rendszerváltást követően karrierjének pályagörbéje együtt mozgott Orbán Viktoréval, … csak éppen ellentétes fázisban!

Miután lediplomázott a nyíregyházi tanárképző főiskolán, a debreceni egyetemen kezdett dolgozni, mint oktatástechnikus (egyetemi jegyzetekhez készített szemléltető fotókat és ábrákat, kísérleteket fényképezett le, vagy vett videóra, stb.), “mellékesként” pedig rendezvények (jellemzően: esküvők, ballagások) megörökítésével foglalkozott. Egyetemi állását 38 esztendősen majdnem pontosan azon a napon veszítette el, melyen Orbán letette első miniszterelnöki esküjét (1998. május).

Ezt követően, egyfajta “kényszervállalkozóként” az addigi mellékesével foglalkozott tovább, s mivel az akkori gazdaságpolitikát még nem kizárólag az általános elszegényedést eredményező elkurcsyzmus és a gátlástalan lopkodás jellemezte, volt fizetőképes kereslet tevékenysége iránt sőt, meglehetős gyakorisággal még külsős fotóriporteri megbízásokat is kapott a megyei napilap szerkesztőségétől. Utóbbinak köszönhetően végül állandó megbízási szerződéshez jutott a redakciótól. Az erről szóló megállapodást 2002. április 22.-én írhatta alá, 42 esztendősen … Orbán Első Bukásának másnapján!

Ez után nyolc év nyugalom és gyarapodás következett. Gyuri fő- és melléktevékenységéből annyi jövedelemre tett szert, amelyből a honi relációban “tisztes polgári“-nak nevezhető életszínvonalat tudott biztosítani fiának, feleségének és önmagának. Boldog volt és elégedett, bizalommal tekintett a Jövendője felé. (“Hja kérem! Akkor még ifjú voltam és bohó … no meg optimista!“)

Aztán következett 2010 tavasza, s mindössze öt nappal Orbán Második Triumfálása után, ötven esztendősen, kitették a szűrét a megyei laptól (“Valamelyik fideszes ‘ifjútitánnak’ megtetszett az állásom.“), újabb három nappal később pedig a lakásához közeli iskola igazgatója közölte vele, hogy tizenöt esztendei ismeretség ide, személyes rokonszenv amoda, mostantól nem készíthet több ballagási fotót, osztálytablót náluk, mivel a fenntartó (fideszes) önkormányzattól “Valakikmegüzenték, hogy ilyesmivel már csakis egy bizonyos vállalkozást “illik” megbízni!

Csupán néhány napot késett a “Harmadik Csapás“: felesége közölte Gyurival, hogy beadta a válókeresetet, majd kilenc havi huzavona után az asszonyka sikeresen kiperelte őt minden ingó- és ingatlanvagyonából.

Barátom akkor már édesapja (akivel “ápolási szerződést” kötött) düledező házában lakott. A Papa viszonylag jó, vasutas nyugdíjából, illetve Gyuri innen-onnan kapott segélyeiből, alkalmi munkáiból ha szerényen is, de éhezés nélkül meg tudtak élni. Ámde az apuka tavaly decemberben, egyik napról a másikra leesett a lábáról, s mindössze két heti, komatózus, kórházi vergődés után kilehelte lelkét. … A temetés után Barátom kénytelen volt megosztozni nővérével a hagyatékon. Ica lemondott a ház neki “járó” feléről, cserébe a Papa bankszámláján lévő pénzből egymillió forintot kért. Megkapta, Gyuri pedig a maradék kétszázezerből kifizette az ingatlanátírás költségét, a többit meg lassan elvitte a ház rezsije.

A Papa halála után ugyanis Gyuri havi jövedelme csak szerencsés esetekben lépte át a 40 ezret (“Az emberek manapság örülnek, ha ki tudják fizetni mondjuk egy lagzi költségeit, … fényképezni pedig ugye ‘mindenki tud’!“), a közüzemi számlák összegét pedig a legkeményebb takarékoskodással sem tudta 18 ezer alá szorítani, ezért osztán állandóan pótolni köllött a hagyatékpénzből. Az éhezéstől az mentette meg őt, hogy nem sokkal a temetés után egy segítőkész ismerőse beprotezsálta a közeli “Nyugdíjas Klub“-ba, ahol hetente hatszor kap ebédet (“Jól főznek és – ellentétben az iskolákkal – itt nem lopják el az adag felét!“), rendkívül kedvezményes, adagonként 160 forintos áron. … Ámde ez a viszonylag idilli(?) állapot sem tarthatott sokáig. (“Lásd: a Murphy-féle ‘Valószínűségi törvény’-t!“)

Két héttel ezelőtt az önkormányzat ugyanis értesítette Gyurit, hogy a nagylelkűen folyósított (22.800 forint!) segélyre immáron nem jogosult, de van lehetősége arra, hogy havi 36 ezer forintos “jövedelemre” tegyen szert, ha és amennyiben szerződést köt a helyi “Humánszolgáltató” kft-vel. Barátom ezt augusztus elsején meg is tette, s az aláírt kontraktus értelmében folyó hó 15-től, a fentebb jelölt összegért cserébe közmunkásként dolgozhat … október 31-ig! Hogy ezt követően miféle további “kilátásai” lehetnek, azt a cégnél senki nem tudta megmondani, de annyit azért megsúgott neki a jószándékú ügyintéző hölgy, hogy a tapasztalatok szerint a “szezon” tavasztól őszig tart (“Az, hogy a ‘szezonközi’ időszakban még is miből éljen meg egy magamfajta, a munkaerőpiacon még véletlenül sem keresett Ötvenes, nyilvánvalóan nem érdeklik a ‘jobban teljesítő’ Magyarország ‘tulajdonosait’!“)

A nagyvonalú önkormányzat persze nem felejtette el azon nyomban értesíteni a szerződéskötés tényéről a nyugdíjas klubot, melynek főnökasszonya már másnap közölte Barátommal, hogy “megváltozott jövedelmi viszonya okán” immáron nem jogosult a kedvezményes étkeztetésre, s ha továbbra is náluk óhajt ebédelni, augusztus közepétől ki köll fizetnie a teljes, adagonként 535 forintos árat (“Hiába no, ‘gazdag’ lettem!“).

***

Eddig tartott a Gyuri-sztori, … legalább is 2013. augusztus 11-ig bezáróan! Barátom, miután alaposan megünnepeltem (megetettem, megitattam) őt, haza ment. Én pedig itt maradtam az érte való aggodalmammal, meg a legmélységesebb felháborodásommal amiatt, hogy miféle Szubhumán Fehérjehalmazok irányítgatják itten ezt az Országot, … tönkre téve azt, meg egzisztenciák millióit is, melyekből csupán egyetlen, de nekem nagyon fájó példa barátom esete! … Azon való felhorgadásommal, hogy miközben (pl.) a szociális ellátások korlátozását (? … megszüntetését!) ezek a Génhibás Csúszómászók a “visszaélések megakadályozásával“, illetve a “közpénzekkel való felelős és takarékos gazdálkodással” indokolják, addig számolatlanul ömlenek a Költségvetéstől eltérített cégadó-milliárdok Viktorinhu Magánstadionába, a Miniszterelnöki Tahóság Emlékműveként szolgáló építmény-förmedvény kivitelezésébe a TAO-pénzek! … Gyalázat!

Osztán ma reggel rákattintottam az egyik rendszeresen felkeresett hírportálomra, s attól, amit ott olvastam akkora “agylobot” kaptam, mint ha még mindig negyvenfokos, afrikai hőség tombolna minálunk!

A hír szerint ugyanis szerveződik mán’ a “Bazi nagy kormánylagzi“(katt a fentebbi képre és szűk kilenc percen keresztül mindenki sírva röhöghet!), melynek minél cifrábbá és emlékezetesebbé (valamint barokkosabbá és feudalisztikusabbá!) tételétől egyetlen állami milliócskát sem sajnál a miniszterelnöki Örömapa!

Lesz ott kérem minden, mi szem-szájnak ingere: sok kilométeres körzetet hermetikusan lezáró rendőrség; hetekkel korábban elindított titkosszolgálati “felmérés” arról, hogy a környéken nem jelentek-e meg olyan “elemek” és “csoportok”, akik esetleg galád módon a Nagy Esemény megzavarására törekednének; a “civil vendégeket” kontrollálni hivatott mágneskapuk; “élelmiszervegyészek”(!), akik ellenőrzik(!) a kiszállítandó ételeket, melyek osztán csakis lepecsételt, darabonként két terrorelhárítós autóval kísért járműveken juthatnak el a Végfelhasználókhoz, akik kizárólag akkor ízlelhetik meg az étkeket, ha a plomba érkezéskor sértetlennek bizonyult!; pincéreknek, illetve tébláboló, “siket” vendégeknek (fülükből kilóg a “nagyothalló készülék”!) álcázott TEKnőcök!

Micsoda gyávaság ez?! Micsoda aránytévesztő felhajtás és pazarlás mind a két eset (és hány ilyen van még!)?! … Szavakat nem találni rájuk … pláne kultúráltakat! Miközben ez a kormányzat “rigorózus pedantériával”, darabonként számlálgatja a kulcslyukon kiadott filléreket (többek között az én Gyuri barátomnak), diadalívnyi méretű ablakon át szórja ki tonnaszám a forintokat!

Gyalázat!

… és ezt …

szendamondja!

P.S.:

 
… és ezt is …
 
szendamondja!