Tudatlanok tündöklése

Amikor ezen poszt megírásának ötlete felmerült bennem, két örökbecsű mondás is az eszembe jutott. Az egyik lényegében egy torzítás: “A Történelem nem ismerete nem mentesít annak következményei alól!“. A másik pedig egy közszájon forgó bonmot: “Nem az a baj, ha egy okos ember hülyéskedik, hanem az, amikor egy hülye okoskodik!“.

Van énnékem egy ismerősöm, kinek már a látványától is felfordul a gyomrom. Lakókörnyezetemben a hapsi arról (is) nevezetes, hogy heti hat nap és azokon belül minimum négy-öt órát azzal tölt el, hogy tölti magába a sört, meg a “szemcseppet” (féldecis üvegcsékben árult “ízű szeszes ital”) a közeli vegyesbolt utcafronti falát támasztva. Néhány rosszmájú vevő (nem én voltam, bár bennem is megfogalmazódott a gondolat!) már nem egyszer kérdezte meg az áruda tulajdonosát: valóban olyan rossz-e az épület műszaki állapota, hogy szegény Petinek ilyenű sokat köll gyámolítania azt a falat.

Ezen poszthősöm, kiről tehát kiderült már, hogy a Péter nevet kapta szüleitől, nem csak arról híres, hogy “tankol és támaszt“, hanem hogy bő kézzel osztja az Észt és a Kegyeit is. Az előbbit ingyé’, bár neki is alig vagyon, az utóbbit pedig piáért, pedig az benne már dél környékén is túl sok lötyög. … És akkor még hol van az alkonyat, amikor ezen észosztó tevékenység a tetőfokára hág?!

Peti tehát egy jellegzetes figura. Aki egyszer látta, soha nem felejti el: a köpcös emberke hízott fejének holdvilág-arcából (valószínűsíthető pajzsmirigy-problémái okán) jól észrevehetően düllednek ki üveges tekintetű szemei, miáltal erős hasonlatosságot mutat kedvenc “politikusával”, Vona Gáborral.

Azonban kellő mennyiségű “tankolás” után, ez a dülledt tekintet egyenesen eszelőssé válik (ilyenkor szokta a legnagyobb átéléssel hangoztatni a legnagyobb ostobaságait … ellentmondást nem tűrő hangon!), ezért osztán talán nem csodálkozik rajta senki, hogy a környék rajta vihogó többsége egyszerűen csak úgy nevezi őt, hogy “Pszichopeti“. (Nem tudom pontosan, ki volt ezen megnevezés ötletgazdája, de kitűnően gyúrta/tömörítette össze a pasmag jellemzőit!)

Pszichopetivel csupán egyetlen egyszer volt egy “karambolom”. Nevezetesen 2004-ben, a hírhedt “Kettős-állampolgáros Népszavazás” idején, mikor is (vasárnap délután lévén a vegyesbolt zárva volt!) a hozzánk közeli “Apamegörző” pultját támasztva adta elő ordítva a véleményét. Ennek “kifejtése” során a szokásos mondatközi és -végi írásjeleket a “rohaggyonmeg“, a “dögőjjönmeg“, a “szemétkomcsi” és a “piszkoszsidó” szavak helyettesítették. Pszichopeti szerint ugyanis azok, akik nem szavaztak “igen”-nel “nemzetdezsvéreink” állampolgárságára, azok jogosultak a fentebb ismertetett jelzőkre, illetve az ugyancsak fentebb ismertetett “sorsra” is.

Talán szó nélkül is hagytam volna “nemzeti felhorgadását”, ha nem tíz perccel korábban románozta volna le a kocsma egyik vendégét, az akkor már tizennegyedik esztendeje Erdélyből áttelepült, becsületes szabómestert, ha nem lett volna bennem is már két “kanyar” és ha nem utálnám annyira az idiótákat – pláne a “szelektív nacionalistákat“. Ezért osztán (én hülye) meg is kérdeztem tőle, miként fésülhető össze a szavazati joggal is együtt járó kettős állampolgárság megadásáról hangoztatott véleménye, meg a tíz perccel korábbi lerománozás? Illetve hogy mit is köllött volna tennie egy hozzám hasonló polgárnak, aki ugyan származásilag és érzelmileg kötődik a “határainkon kívüliekhez“, de nem szeretne nekik olyan dolgokba ügydöntő beleszólási jogot adni, aminek következményeit nem ők viselik, s ezért inkább a távolmaradást választotta?

Válaszát természetesen nem óhajtom részletezni. Lényege a “szokásos” volt: le lettem komcsizsidózva, kinek legfőbb kötelezettsége a “rohaggyámeg-dögőjjémeg” lenne. Különösen azért, mert volt pofám “megvédeni” azokat “a bevándorlókat, akik csak a munkahelyeket veszik el a (sic!) “tiztezzséges magyar zemberektő“!

Az első pillanatban még kedvem lett volna pofán vágni ezt a(z alkoholtól) Felfuvalkodott Hólyagot, ámde alapvetően békés természetem alig öt másodpercen belül rendere utasította a bennem felgyülemlett adrenalint és tesztoszteront. Ugyanis rögtön beláttam, hogy egy olyan alak, aki a “műveltségét” és “tájékozottságát” a kurucz.info-hoz hasonlatos trágyadombokról kapirgálja össze, ugyan mit tudhat arról az elszegényedett, de nagyon tekintélyes leleszi (ma Szlovákia), kisnemesi családról, melynek nevét én és három fiam örökítünk tovább?

Később, amikor Pszichopeti fülébe jutott, hogy egyrészt felmenőim ungváriak, magam pedig egyik alapítója voltam városunk SZDSZ-szervezetének, a rám ragasztott címkéből ugyan kivette a “komcsit“, de helyére az “ukránt” tette. (Annak ellenére hogy én már a Nagykunság egyik poros kisvárosában láttam meg a napvilágot.) Ezzel sem foglalkoztam már különösebben, hiszen honnan tudhatta volna ez a Kis Izé, hogy nagyapám 1921-ben azért költözött át Ungvárra, mert a nyugállományba vonulni akaró (akkor már hetven esztendős!) apósa – hozomány gyanánt – ott adta át neki az orvosi praxisát? Ráadásul a kárpátaljai város akkor még a Csehszlovák Köztársasághoz tartozott, s csak némi “kitérők” után (Magyar Királyság, Szovjetunió) került Ukrajna birtokába. (Azon meg már csak jót röhögtem, hogy amikor a 2006-ban felépült, tényleg szép családi házunk “finanszírozási hátterét” akarta a manus “felderíteni” – “Mibő’ van ennek az ukrán zsidónak ilyen szép háza?!” – , akkor az egyik “imádója” azt válaszolta neki: “Betört hozzád, elvitte az üres üvegeidet és visszaváltotta!“)

Szeretem az ‘életképeid’-et! – írta nekem a versfaragásairól is közismert “bonhomme” Köztársunk az egyik, még az esztendő elején közzé tett posztomhoz küldött kommentjében. Valóban gyakran írok ilyesmiket, s talán itt és most meg is állhatnék a további skribálgatással, ámde a poszt címében többes számot használtam, tehát nem Pszichopeti az egyetlen “tudatlan”, akiről emígyen akarok megemlékezni! Azért nem, mert ez a dülledtszemű alkoholista varangy az ő “ismereteit”, meg azok “megerősítéseit” egyáltalán nem (csak) az elképesztő mennyiségű szeszből “szerzi”, hanem a legaljasabb és legótvarosabb kormánypropagandából is!

A minap ugyanis azt a hírt olvastam, hogy az Európai Parlament brüsszeli székházának egyik termét Horn Gyula, nemrégiben elhalálozott magyar miniszterelnökről nevezték el az EP szocialista frakciójának javaslatára, illetve az EP ötfős “Büró“-jának beleegyezésével.

A kezdeményezést a parlament egyik (a tizennégyből!) alelnöke, a “magyar” és “kereszténydemokrata” Surján László ugyan igyekezett megakadályozni, lévén szerinte “Horn Gyula múltja, a kommunista államban betöltött szerepének megítélése megosztja a magyar társadalmat“, ezért “nem teszi indokolttá” hogy róla az EP (egyébként kizárólag baloldaliak által használt) épületszárnyában ilyen megtiszteltetést kapjon. De a volt külügyminiszter-pártelnök-miniszterelnök (Nyugat-Európában ápolt!) emléke felülírta az észak-balkáni “politikus” karaktergyilkos, furdancsolási kísérleteit. Miután a határozat megszületett, szinte rögvest előkerült Gulyás Gergely, az “Országgyűlés” Fidesz-frakciójának vezetőhelyettese, s a tőle megszokott “disztingvált méltatlankodással” kijelentette ugyanezt.

Az még “rendben van”, hogy az 1981 szeptemberében született, ma harmincharmadik éves Gulyás (a “szakpolitikus”), a világon semmit nem tud Horn Gyuláról. Honnan is szerezhette vóna az ismereteit, miután akkor, amikor 1989. június 27.-én ez a “Pufajkás“, osztrák kollégájával, Alois Mock-kal közösen vágták át a határzárat jelentő drótkerítés egyik darabját, Gergő még csak arra várt, hogy a nyári vakáció leteltével végre elkezdődjön számára az általános iskola második évfolyama (óvodásként le is maradt a Fidesz-alapítás fantasztikus érzéséről!). Amikor 1994-ben Horn (megjegyzem 72 százalékos! parlamenti többséggel, mellyel soha nem élt vissza … ellentétben mai “Utódjával”!) miniszterelnök lett, a szépreményű Gergő még ugyanezen “általános akadémia” hetedik osztályos tanulója volt, s tervei között (mint ismert és gazdag ügyvéd apjának fia!) talán már szerepelt a budapesti Lónyay Utcai Református Gimnázium , mint továbbtanulási lehetőség. Amikor “A Gyula” 1998-ban elveszítette a választásokat Orbánnal szemben, s ezért azonnal lemondott pártelnöki posztjáról (nem úgy, mint Viktor a sorozatos buktázásai után, avagy Attila az április hatodikai csődöt követően!) Gergő már azt számolgatta, hogy a harmadik osztály végén kapott bizonyítványában szereplő érdemjegyek elegendő pontot jelentenek-e ahhoz, hogy egy esztendővel később sikeres felvételi kísérletet tegyen a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karára. Ez osztán sikerült is, s így 2004-ben már le is diplomázhatott akkor, amikor A Gyula már csak egy visszavonult politikus és parlamenti képviselő volt. Ugyancsak ezen katolikus egyetemen sikerült Gergőnek 2007-ben szakvizsgát tennie, miközben már második esztendeje (2005-től) volt “megbízott egyetemi oktatója” a Károli Gáspár Református Egyetem jogi tanszékének.

(Hm! Ha “tehetségről” vagyon szó, ezek a reformátusok nem válogatósak … ifjabb Hegedűst is megtűrik maguk között, meg azt is, hogy a szintén “refis” Orbán időnként kezet nyalintson a Római Pápának!)

Legyen elég ennyi Gulyás Gergő nacionáléjából! Akit érdekelnek a továbbiak, kattintson ide, s megígérem: 20 másodpercénél többet nem fog igénybe venni az “ösmerkedés”, s ebben már benne van a Gugli keresési időigénye is! Ennyi ismetető ugyanis bőven elegendő annak megállapításához, hogy amikor a ma harmincharmadik éves Gergő “megállapít” bármit is Hornról (is), azt nem csak megalapozatlanul, tehát tudatlanságból teszi (ez még megbocsájtható lenne), hanem igyenöst megfelelési kényszerből … tehát pénzért, stallumért! Ámde nálánál sokkal nagyobb gazember az a ma 73 esztendős Surján László (életrajzát lásd itt!) aki minimum életkoránál és felnőttkori tapasztalatainál fogva tudhatná, hogy ki is volt Horn Gyula! De a Vezértől kapott pénzért/stallumért nem csak önmagát képes lejáratni a kultúráltabb, nyugat-európai politikusok előtt, de még azt az Országot is, amelyik meg igazából még meg is érdemli, hiszen hajlandó volt ilyen pojácákat … khm … “politikusokat” a kakasüllőre felröppentetni (no, jó: Felcsútsznimászni)!

Pszichopeti bekajálta a Surján-gulyást! … Mi meg csak böföghetünk /öklendezhetünk tőle. … Gratulálok “uraim”!

… és ezt …

szendamondja!

Reklámok

Horn

Tegnap, hat évi szenvedés után, életének 81. esztendejében meghalt Horn Gyula, a rendszerváltást követő harmadik miniszterelnök. Tisztelet az emlékének, s béke poraira!

Horn egyike volt azon kevés magyar politikusoknak, akik kiérdemelték az “államférfi” titulust, s nem csak a magyar, de a világ történelmébe is sikerült beírniuk magukat – pozitív előjellel! Ismerői szerint szerény, visszahúzódó sőt, egyenesen zárkózott ember volt, melyet a miniszterelnöki szék megszerzése (1994) csak tovább fokozott. Kétségtelen hibái és emberi gyöngeségei mellett erényei voltak számosabbak, s így bátran állíthatom: egykori pártját ma vezető, illetve a miniszterelnöki székben ma pöffeszkedő, jelenlegi, hivatali utódaihoz képest csakis jószívvel emlékezhetünk majd vissza rá.

Erényei közé tartozott (s talán ez a legfőbb), hogy az őt megelőző és az őt követő vezetők többségéhez képest jobban tudta felismerni az ország érdekeit, s ezekért tenni is. Huszonnégy esztendővel ezelőtt tudatában volt annak, hogy Magyarország jövőjét nem az szolgálja, ha hűségesen kiáll a haldokló szovjet világbirodalom, meg annak egyik elaggot és ótvaros fiókállama (NDK) mellett, hanem az, hogy egy huszáros “vágással” (“Vasfüggöny”) arra a vágányra löki az ország vagonját, mely az EU- és a NATO-tagsághoz vezetett. Erénye volt hatalmas munkabírása is. Csakis tiszteletet érdemlő volt az, ahogy 1994-ben (“megkoronázva”) …

… végigkampányolta az országot, majd hatalmas győzelmet (a szavazatok 54%-a!) aratott, s bár pártja egyedül is kormányt alakíthatott volna, az ország jobb “imidzse” érdekében koalíciót kötött a 20 százalékos eredményt elért liberálisokkal (SZDSZ). Ugyancsak erénye, hogy soha nem élt vissza ezzel az óriási (72%!) törvényhozási többségével, s a legalapvetőbb ügyek eldöntésében (alkotmányozás) jogokat biztosított az akkor valóban “törpe minoritás”-nak számító ellenzékének. Erőből mindössze a választójogi (ezt egyszerűsíttette) és a népszavazásokra (ezt könnyíttette) vonatkozó törvényeket vitette át a parlamenten. Erénye, hogy képes volt felismerni az ország gazdasági összeomlásának veszélyét, s ezért személyes, politikai kockázatot is vállalva rábólintott, majd következetesen végig is vitte a Bokros-csomagot (1995). Javára írható az is, hogy az előbbivel (azzal szoros összefüggésben) együtt járó népszerűségvesztést is bevállata azzal, hogy beindította a privatizációt is. Bár kétségtelen, hogy ezt a folyamatot lehetett volna körültekintőbben is igazgatni, de a korabeli, szorítóan kényszeres szükséghelyzet nem adott időt az alaposabb munkára, tehát a szabályozórendszer finomhangolására. Javára írható az is, hogy úgy külügyminiszteri, mint későbben miniszterelnöki tevékenységével óriási tekintélyt, nemzetközi elismertséget vívott ki az országnak akkorát, melynek ma csupán a tizedével is boldogak lehetnénk (nem vagyunk azok!). És biza igen jelentős politikusi, államférfiúi erényt mutatott 1998-ban is, amikor elveszítve a választásokat nem kezdett választási csalásokról hőbörögni, nem saját párttársait kezdte okolni (bár tehette volna és joggal!), hanem tudván a kötelességét (tehát ahogy illik!) vette a kapját, s lemondott pártelnöki posztjáról.

Hibái, emberi gyöngeségei közé tartozik azonban az, hogy hatalmas törvényhozási többsége birtokában, az őt övező általános közbizalom ellenére sem volt hajlandó időben meglépni a gazdasági rendszert korrigáló intézkedéseket. Ebben szerepet játszott az ezen döntéseket már 1994 júniusában is sürgető első pénzügyminisztere, Békesi Lászlóval szemben érzett személyes ellenszenve, valamit az is, hogy az önkormányzati választásokra kacsintgatva ki akarta elégíteni a párt “erős emberei”-nek (a “Megyei Elnökök Klánja“) helyi, hatalmi igényeit. Az 1994-es önkormányzati választásokat ugyan sikerült fölényesen megnyerni (“vörösbe borult” az ország megyetérképe), de a kilenc havi tesze-foszaság okán a “csomag” durvábbra sikeredett, s mire annak eredményei végre kézzel foghatókká váltak volna az életszínvonal emelkedésében is, az 1998-as országgyűlési választásokat sikerült – ha paraszthajszállal is, de – elbuktázni. Ebben a vereségben közrejátszott az is, hogy vagy személyes indíttatásból, vagy a pártján belüli frakciók kezdeményezésére …

… karaktergyilkolászós ellenkampányba fogott ippeg pont 1994-ben saját belügyminisztere, Kuncze Gáborral, s ezáltal koalíciós partnere, az SZDSZ-szel szemben. Utóbbi ezzel majd’ kétszerannyi szavazatot veszített, mint amennyi Horn számára a második mandátum elnyeréséhez lett volna szükséges! Ebben persze szerepet játszot az is, hogy Horn egyszerűen nem volt hajlandó megreformálni a pártfinanszírozást. Bár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a pártok működtetése pénzt igényel, s ha ezt nem a választók (törvényesen, a maguk hasznára) finanszírozzák, akkor majd megteszik azt mások (törvénytelenül, a választók sőt, az ország kárára). Így joggal állíthatom, hogy Horn személyes hibája az, hogy a demokráciát elébb a pártpénztárnokok, majd az oligarchák korrupt uralma váltotta fel, s juttatta az országot mostanságra oda, ahol van! Ugyancsak Horn ebből eredő, s máig érvényesülő/ható hibája, hogy sikeresen hagyta kitenyésztődni a törvények felett álló, az államon élősködő “vállalkozói kör”-t. Az ő uralma alatt lettek “valakik”, a háttérben megbúvó, de fokozatosan megkerülhetetlen döntéshozók azok a milliárdosok (Csányi, Demján, Széles, Leisztinger és még sokan mások), kiknek többsége osztán a “Közös Bűn” mocsarában dagonyázva, tokkal-vonóval és kilóra vásárolták fel elébb az Orbán-pártot, majd a komplett országot is. Maga a volt miniszterelnök sem volt teljesen mentes a korrupciótól, s bár lehet, hogy ezért Princz Gábor tőle semmilyen, közvetlen baksist cserébe nem kapott, de tény: Horn budapesti lakását ugyanaz a postabankos cég vásárolta meg messze a piaci ár fölött, mint amelyik felépíttette a mniszterelnöki villát – mélyen a piaci ár alatt! Ezek a dolgok, meg a mutyizgatás (milyen nevetséges ma már a Tocsik-féle 800 millió! – ugye?) vezetett el osztán a tulajdonképpen meg nem érdemelt bukáshoz, meg ahhoz is, hogy ma egy velejéig elmebeteg, korrupt és cinikus vidéki suttyót (meg annak kompletten díszes társaságát – olyanokat, akik még 10 esztendővel ezelőtt sem rúghattak volna labdába a közéleti focipályán!) vagyunk kénytelenek elviselni a nyakunkon.

Mindezek ellenére Horn kimagasló személyiség volt, akinek még a bokájáig sem ért fel sok-sok elődje, illetve utódja. Ez persze csak az én véleményem, s hogy megismerhessük másokét is, hát elindítok egy újabb szavazást:

Bármi is legyen majd ezen fenti szavazás végeredménye, az teljességgel bizonyos: Horn bebizonyította, hogy az alacsony származást és termetet lehet emberi nagysággal is kompenzálni! … Nem pediglen csakis cezaromániával!

… és ezt …

szendamondja!