Kedves Árpi bácsi!

Ma, 93 éves korában meghalt GÖNCZ ÁRPÁD. A Magyarországnak nevezett izé első és egyben utolsó KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKE!

Kedves Árpi bácsi!

Édes, kedves, végtelenül szerethető Nagyapóm és egyben Köztársasági Elnököm voltál mindig is. Az is maradsz, ameddig én élek és talán addig, amíg a gyermekeim emlékezni fognak arra, amit nekik Rólad mondtam. … Keveset, de ezt most be fogom pótolni, hiszen nem lehet senki Magyarországon republikánus demokrata, aki nem emlékezik Rád, nem tisztelt Téged!

Könnyek gyűltek a szemembe, amikor annak idején Téged az Antall-kormány vendéglátós belügyminisztere mindenféle megjegyzés nélkül hagyott kifütyöltetni azon a bizonyos október huszonharmadikai megemlékezésen. Igaz, kevesen voltak a füttyösök, de az a bizonyos béminiszter, aki azelőtt és azóta is roppant “rendpárti”, kőmerev arccal és mindenféle felháborodás nélkül állt Melletted, miközben Téged szidalmaztak az Elvetemültek!

Ez a manus ma az egyik talpnyalója annak a rendszernek, mely ellen Te mindenkoron harcoltál. De mi, az úgynevezett Választók ezt (úgy tűnik) ismét megteremtettünk. Ez a pasas ma valamilyen “bizottság” elnöki funkcióját látja el és heveny módon, amúgy kényszeresen nyalja egy nálánál sokkal fiatalabb és képzetlenebb pasinger seggét. Cserébe kap egy nagy rakásnyi közpénzt (fizetésnek hívják, de igazából a “Harminc Ezüst”! … jó tudom: Boross nem árult el semmit, csak tartotta magát a gebines szokásaihoz!), ebből meg osztja azt az észt, ami neki is, meg a Főnökének is roppant kevés van.

Tisztességről nem is beszélve!

Hiszen a volt “Miniszterelnök” pályafutása állítólag a Ludovikán kezdődött, de utána a Délpesti Vendéglátóipari Vállalat élén folytatódott (cserébe az “ötvenhatos kiállásáért”! … ugyi?!), s végül az Örökös MiniElnök végbele tájékán végződött. Ő az, aki anno terjesztetni kezdte Rólad a hírhedt “Patkány”-pletykát. Ő az, aki ma még mindig él. Aki szónokolhatja akadálytalanul a gyomorforgató, “genetikai” elméleteit. Aki “delege” nyalinthatja fel az Alcsúti Főfocista kegyelméből a nyugdíja mellé járó ugyancsak közpénzt!

Te pedig halott vagy, Árpi bácsi!

Én nem is értem igazából, hogy miként merted ezt velünk megtenni?! Hiszen itt, ebben az elátkozott országban éppen pont a Hozzád hasonló “patkányokra” lenne szükség, de milliószám! Ez még akkor is igaz, ha a kutatások szerint itten úgy 2,3 milliónyi ostoba barom (fidesznyik és jobbiknyik “polgár”) létezik.

Biztos vagyok benne, hogy ezt Te is így gondoltad még tegnap is.

De akkor mégis miért döntöttél úgy, hogy 93 éves korodban egyszerűen csak itthagysz minket?!

Miért döntöttél úgy még sokkal korábban, hogy Te csak a mi csendestársunk leszel? Aki visszavonult. Aki (hozzánk hasonlóan) némán nézte végig a KÖZTÁRSASÁG és a DEMOKRÁCIA közfelhatalmazott lebontását?

Pedig ha Te kiálltál volna egy pulpitusra és onnan elmondod az Intelmeidet, azt talán sokan meghallották vóna. Akkor talán a némák lekiabálták vóna a Vonaorbánt és elküldték vóna a sunyiba ezeket a közpénzhízlalt utolsó Gazembereket. … Oda, ahová egyébként egy normális társadalomban valóak lennének.

Jó, tudom!

Nem a Te kizárólagos feladatod lett volna kijózanítani ezt a habony/finkelsteines propagandába belerészegedett társadalmat. Azt, amelyiknek általában annyi esze sincs, hogy a maga tehetségéből őrizze meg azt a szabadságot, amit (szokás szerint) MÁSOKTÓL, többek között a Hozzád hasonlóaktól kapott. … Ingyé! … Osztán meg visszaadott az Orbánoknak. … Kurva drágán! … A saját pénzét fordítva erre, no meg a gyerekeit/unokáit a (mostanság megint) “haldokló” Nyugat felé.

Árpi bácsi!

Miért hagytál el minket? Eleged lett? Megértem, nekem is az vagyon. De én még (igaz, csak 48 éves vagyok és még nem ültem börtönben) nem mentem semmiféle módon kifelé Orbanisztánból. Én még mindig itt írom a blogomat. Annak ellenére, hogy egy abszurd világban összeomlott szinte minden, amiben hittem.

Mégsem lépek ki és le!

Tudom, hogy ez nekem sokkal könnyebb, mint Neked. De mindez csak a látszat! Hiszen ha én tettem volna azt, amit ma Te, alig tíz ember vette volna észre. Amit itt már ötödik esztendeje írok, azt is csak kevés ember veszi észre. Ha tehát én lépek le/ki, az nem számít.

No de Te?!

Árpi bácsi, te egy TEKINTÉLY voltál. Nem a széljobbos hatalomimádóknál, de a bizonytalankodó ostobáknál, meg a hozzám hasonló “köztársaknál” mindenképpen. Amióta a Csúti Őrült megint hatalomra került (2010) mindössze annyit köllött vóna tenned, hogy mondjuk a 2011-es “antitákolmány”-tüntetésre elmész és elmondod a véleményedet! Azt a bizonyos megvehetetlenül köztársaságit és demokratát! … Amilyen Te vagy … voltál.

El tudnád képzelni, ennek miféle ereje lett volna?

Én elképzeltem. Most, hogy kezdek kijózanodni a halálhíred miatt érzett kábulatomból.

Nem lett volna SEMMI!

Itt már mindenki bevette a Habonyfinki propagandát. A Nemzetveszejtők Nemzetfenntartóknak állítják be magukat. A valóban Nemzetfenntartók meg vagy némák, vagy unják már a harcot az általánosnak vélt Butaság ellen. A harsány és közpénzzel manapság (is) támogatott Önsorsrontó Ostobaság ellen.

Amit nem tud ellensúlyozni a Valódi Ellenzék, az Igaz Köztársaságiak, a Virtigli Demokraták néhány fős kórusa. Mert az Ellenzék lényeges többsége vagy NÁCI (Jobbik), vagy a Rendszert hűen szolgáló, mert attól sok pénzt kapó BALOLDALI (MSZP).

Ők azok, akik “igen”, avagy “tartózkodom” szavazatokkal adták áldásukat a hadsereg békeidőben és belföldön való bevethetőségére.

Persze ostobaság az egész, hiszen ez a “hadsereg” maximum hétezernyi, bevethető hadfiból áll. Ezek meg inkább otthon ülnének, mint lövöldöznének a Diktátorbánnak nem tetsző politikusokra (pl. Gyurcsány) és pártokra (pl. DK, PM, Együtt), meg az ilyenek szimpatizánsaira. Ezen hadfiaknak anno Te voltál a főnökük. Most pedig …

Árpi bácsi! Én megértelek Téged. Én sem nagyon bírom azt, ami Utánad jött.

Például az utódaidat!

Mádl még hagyján. Igaz, ő azért kapta a köztelnökséget, mert diplomát adott Deutschtompika keze ügyeibe, hogy aztán ő sportminiszter lehessen. … A Felcsúti kegyéből. Különösebb bajom még Sólyommal sem volt, bár a tekintélyes értelmiségiek között ő volt az, aki a legtöbbet tette az Orbanokrácia, azaz az Állammaffaizmus bevezetéséért.

De a többiek?!

Pfuj!

Schmidt Plagitól Káder Janóig! … Hánynom köll!

De mindegy már! … Neked is, nekünk is.

Meghaltál, itt hagytál minket!

Eggyel kevesebb DEMOKRATA, eggyel kevesebb EMBER ebben az elátkozott, önsorsontó, álkeresztény, irigykedő, semmirevaló, a Jót felismerni és megbecsülni/megtartani képtelen Uruszágban!

… és ezt …

szendamondja!


Andrassew Iván

Mindössze 62 esztendősen, hosszú és súlyos betegség után elhunyt Andrassew Iván. (Nekrológja itt olvasható!)

Isten nyugosztalja! Hiányozni fog.

… és ezt …

szendamondja!


Horn

Tegnap, hat évi szenvedés után, életének 81. esztendejében meghalt Horn Gyula, a rendszerváltást követő harmadik miniszterelnök. Tisztelet az emlékének, s béke poraira!

Horn egyike volt azon kevés magyar politikusoknak, akik kiérdemelték az “államférfi” titulust, s nem csak a magyar, de a világ történelmébe is sikerült beírniuk magukat – pozitív előjellel! Ismerői szerint szerény, visszahúzódó sőt, egyenesen zárkózott ember volt, melyet a miniszterelnöki szék megszerzése (1994) csak tovább fokozott. Kétségtelen hibái és emberi gyöngeségei mellett erényei voltak számosabbak, s így bátran állíthatom: egykori pártját ma vezető, illetve a miniszterelnöki székben ma pöffeszkedő, jelenlegi, hivatali utódaihoz képest csakis jószívvel emlékezhetünk majd vissza rá.

Erényei közé tartozott (s talán ez a legfőbb), hogy az őt megelőző és az őt követő vezetők többségéhez képest jobban tudta felismerni az ország érdekeit, s ezekért tenni is. Huszonnégy esztendővel ezelőtt tudatában volt annak, hogy Magyarország jövőjét nem az szolgálja, ha hűségesen kiáll a haldokló szovjet világbirodalom, meg annak egyik elaggot és ótvaros fiókállama (NDK) mellett, hanem az, hogy egy huszáros “vágással” (“Vasfüggöny”) arra a vágányra löki az ország vagonját, mely az EU- és a NATO-tagsághoz vezetett. Erénye volt hatalmas munkabírása is. Csakis tiszteletet érdemlő volt az, ahogy 1994-ben (“megkoronázva”) …

… végigkampányolta az országot, majd hatalmas győzelmet (a szavazatok 54%-a!) aratott, s bár pártja egyedül is kormányt alakíthatott volna, az ország jobb “imidzse” érdekében koalíciót kötött a 20 százalékos eredményt elért liberálisokkal (SZDSZ). Ugyancsak erénye, hogy soha nem élt vissza ezzel az óriási (72%!) törvényhozási többségével, s a legalapvetőbb ügyek eldöntésében (alkotmányozás) jogokat biztosított az akkor valóban “törpe minoritás”-nak számító ellenzékének. Erőből mindössze a választójogi (ezt egyszerűsíttette) és a népszavazásokra (ezt könnyíttette) vonatkozó törvényeket vitette át a parlamenten. Erénye, hogy képes volt felismerni az ország gazdasági összeomlásának veszélyét, s ezért személyes, politikai kockázatot is vállalva rábólintott, majd következetesen végig is vitte a Bokros-csomagot (1995). Javára írható az is, hogy az előbbivel (azzal szoros összefüggésben) együtt járó népszerűségvesztést is bevállata azzal, hogy beindította a privatizációt is. Bár kétségtelen, hogy ezt a folyamatot lehetett volna körültekintőbben is igazgatni, de a korabeli, szorítóan kényszeres szükséghelyzet nem adott időt az alaposabb munkára, tehát a szabályozórendszer finomhangolására. Javára írható az is, hogy úgy külügyminiszteri, mint későbben miniszterelnöki tevékenységével óriási tekintélyt, nemzetközi elismertséget vívott ki az országnak akkorát, melynek ma csupán a tizedével is boldogak lehetnénk (nem vagyunk azok!). És biza igen jelentős politikusi, államférfiúi erényt mutatott 1998-ban is, amikor elveszítve a választásokat nem kezdett választási csalásokról hőbörögni, nem saját párttársait kezdte okolni (bár tehette volna és joggal!), hanem tudván a kötelességét (tehát ahogy illik!) vette a kapját, s lemondott pártelnöki posztjáról.

Hibái, emberi gyöngeségei közé tartozik azonban az, hogy hatalmas törvényhozási többsége birtokában, az őt övező általános közbizalom ellenére sem volt hajlandó időben meglépni a gazdasági rendszert korrigáló intézkedéseket. Ebben szerepet játszott az ezen döntéseket már 1994 júniusában is sürgető első pénzügyminisztere, Békesi Lászlóval szemben érzett személyes ellenszenve, valamit az is, hogy az önkormányzati választásokra kacsintgatva ki akarta elégíteni a párt “erős emberei”-nek (a “Megyei Elnökök Klánja“) helyi, hatalmi igényeit. Az 1994-es önkormányzati választásokat ugyan sikerült fölényesen megnyerni (“vörösbe borult” az ország megyetérképe), de a kilenc havi tesze-foszaság okán a “csomag” durvábbra sikeredett, s mire annak eredményei végre kézzel foghatókká váltak volna az életszínvonal emelkedésében is, az 1998-as országgyűlési választásokat sikerült – ha paraszthajszállal is, de – elbuktázni. Ebben a vereségben közrejátszott az is, hogy vagy személyes indíttatásból, vagy a pártján belüli frakciók kezdeményezésére …

… karaktergyilkolászós ellenkampányba fogott ippeg pont 1994-ben saját belügyminisztere, Kuncze Gáborral, s ezáltal koalíciós partnere, az SZDSZ-szel szemben. Utóbbi ezzel majd’ kétszerannyi szavazatot veszített, mint amennyi Horn számára a második mandátum elnyeréséhez lett volna szükséges! Ebben persze szerepet játszot az is, hogy Horn egyszerűen nem volt hajlandó megreformálni a pártfinanszírozást. Bár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a pártok működtetése pénzt igényel, s ha ezt nem a választók (törvényesen, a maguk hasznára) finanszírozzák, akkor majd megteszik azt mások (törvénytelenül, a választók sőt, az ország kárára). Így joggal állíthatom, hogy Horn személyes hibája az, hogy a demokráciát elébb a pártpénztárnokok, majd az oligarchák korrupt uralma váltotta fel, s juttatta az országot mostanságra oda, ahol van! Ugyancsak Horn ebből eredő, s máig érvényesülő/ható hibája, hogy sikeresen hagyta kitenyésztődni a törvények felett álló, az államon élősködő “vállalkozói kör”-t. Az ő uralma alatt lettek “valakik”, a háttérben megbúvó, de fokozatosan megkerülhetetlen döntéshozók azok a milliárdosok (Csányi, Demján, Széles, Leisztinger és még sokan mások), kiknek többsége osztán a “Közös Bűn” mocsarában dagonyázva, tokkal-vonóval és kilóra vásárolták fel elébb az Orbán-pártot, majd a komplett országot is. Maga a volt miniszterelnök sem volt teljesen mentes a korrupciótól, s bár lehet, hogy ezért Princz Gábor tőle semmilyen, közvetlen baksist cserébe nem kapott, de tény: Horn budapesti lakását ugyanaz a postabankos cég vásárolta meg messze a piaci ár fölött, mint amelyik felépíttette a mniszterelnöki villát – mélyen a piaci ár alatt! Ezek a dolgok, meg a mutyizgatás (milyen nevetséges ma már a Tocsik-féle 800 millió! – ugye?) vezetett el osztán a tulajdonképpen meg nem érdemelt bukáshoz, meg ahhoz is, hogy ma egy velejéig elmebeteg, korrupt és cinikus vidéki suttyót (meg annak kompletten díszes társaságát – olyanokat, akik még 10 esztendővel ezelőtt sem rúghattak volna labdába a közéleti focipályán!) vagyunk kénytelenek elviselni a nyakunkon.

Mindezek ellenére Horn kimagasló személyiség volt, akinek még a bokájáig sem ért fel sok-sok elődje, illetve utódja. Ez persze csak az én véleményem, s hogy megismerhessük másokét is, hát elindítok egy újabb szavazást:

Bármi is legyen majd ezen fenti szavazás végeredménye, az teljességgel bizonyos: Horn bebizonyította, hogy az alacsony származást és termetet lehet emberi nagysággal is kompenzálni! … Nem pediglen csakis cezaromániával!

… és ezt …

szendamondja!