Egy egyenes beszéd

Megdöbbentően jó beszédet tartott tegnap a Budapest Pride fesztivál megnyitóján Alföldi Róbert színész-rendező. Megdöbbentően jót, mert akinek egy bitnél több nyüzsög az agyában, aki képes még a humánus és demokratikus gondolkodás minimumára, az (talán) elgondolkodhatott rajta.

“Kedves Te, aki nem tudom, itt vagy-e!”

Nem vagyok büszke rá, hogy meleg vagyok.

És nem szégyellem, hogy meleg vagyok.

Számomra normális, természetes állapot. Ugyanúgy, mint ahogy normális és természetes állapot számomra, ha valaki heteroszexuális, ha valaki transzszexuális, vagy aszexuális. Ugyanúgy, ahogy normális számomra mindenfajta szerelem. Normális és természetes, ha fiatal szeret öreget, ha kövér szeret soványt, ha egy nem roma magyar ember szeret egy roma magyar embert, vagy ha egy zsidót szeret egy keresztény, ha egy bevándorló esik szerelembe a kerítésen át egy itt lakó, magyar emberrel, ha fehér szeret afroamerikait, ha muszlim szeret keresztényt, ha barna hajú szeret szőkét és folytathatnám a sort.

Nem foglalkozom azzal, hogy ki kit és hogyan szeret, legfeljebb irigylem az összetartozást, a szenvedélyt, a két ember között létrejövő összhangot, a messziről sugárzó erőt és a szeretetet. 

Igen, a szeretetet. Az európai kultúra alapköveként emlegetett Biblia, semmi másról nem beszél, mint a szeretetről. Arról a szeretetről, ami nehéz. Nem arról, ami könnyű, amikor a szeretet tárgya úgy viselkedik, ahogy nekem tetszik,  azt mondja, amit én akarok, hogy mondjon, úgy szeret, ahogy nekem tetszik. Így könnyű szeretni, hiszen a szeretet nem a másikról szól, hanem rólam, akinek elvárásai vannak, hogy miként és hogyan kell működnie a másiknak, hogy az normális legyen.

 Számomra az a szeretet, ami két felnőtt ember egymás iránti elkötelezettségére épül, normális. Bármilyen is legyen a nemi összetétel.

Nincs jelentősége. Mert a lényeg ettől még megszületik és a lényeg, a szeretet, az, ami valóban fontos és emberi, nem változik. Érdekes, és némi ellentmondást magában hordozó az a tény, hogy ez nem magától értetődő, és nem természetes magatartás egy olyan országban, ami sokszor és sokfelé deklarálta magáról, hogy keresztény ország. És ez a mondatom nem tartalmaz semmiféle negatív felhangot senkinek a hitéről vagy vallási, filozófiai meggyőződéséről. Éppen ellenkezőleg.

 Én a szeretetet veszem észre a világból, nem pedig azt, hogy kik és hogyan szeretik egymást. És én örülök a szeretetnek.

Nem foglalkozom azzal, hogy ki meleg, ki hetero, kinek van barna haja, kinek van szőke haja vagy fehér bőre.

És éppen ezért nagyon nem értem, hogy azok, akiknek az lenne az egyik legfontosabb feladatuk, és ezt úton – útfélen hangoztatják is, hogy oly módon változtassák meg a világot, ezt az országot, hogy az a szeretet felé tartson, miért akarják meghatározni, hogy mi a jó szeretet, hogyan merik kijelenti, hogy mi igazi és mi hamis.

 Honnan veszik a bátorságot, hogy liberális hóbortnak nevezzenek nem heteroszexuális kapcsolatokat.

 Budapest világváros, és a hivatalos álláspont ellenében, hál Istennek,  még multikulturális világváros. Ennek a városnak a vezetője nem nevezhet semmilyen kisebbségi rendezvényt „nem természetesnek és visszataszítónak”.

Mert ez a kijelentése nem kultúremberhez méltó. Nem méltó egy valóban igaz értékekben hívő, keresztény, konzervatív kultúremberhez. Lásd Európa.  És ez a kijelentés egy főpolgármester szájából soha nem magánvéleményként hangzik el.

Félreértés ne essék, a főpolgármester úrnak lehetnek félelmei, lehet zavarban attól, ha két férfi egy pár, vagy két nő egy pár, még akár rossz érzései is lehetnek, idegenkedhet ettől, de vagy nem kell egy világváros vezetését elvállalni, vagy pedig az a dolga, hogy változtasson  ezen az idegenkedésen. Akarja, hogy ne így legyen, hogy megértse embertársait, hogy ne ítélkezzen, hanem kérdezzen, hogy ne felsőbbrendűen véleményezzen, hanem vizsgálódjon, nyissa ki szívét, lelkét, és merengjen el azon, hogy vajon, mi az, amitől ennyire retteg ettől a témától.

Ez a dolga, azért, mert ő a mi vezetőnk. Mindannyiunk vezetője, az enyém is, kell, hogy engem is szeressen, mert én is Budapesten élek és ide tartozom.  Engem is képvisel. És minden ilyen kijelentésével azt az amúgy is egyre  inkább uralkodóvá váló  eszmét erősíti, hogy vannak felsőbbrendű magyarok és vannak alsóbbrendű magyarok. Pedig elárulom, nincsenek. Csak magyarok vannak.

Neki, mint politikusnak, mint a köz szolgálójának, ezen,  nagyon keményen dolgoznia kell, és akkor nem fog szinte elájulni a rettegéstől, ha kezet kell velem fogni bemutatkozásnál, és nem fogja azt gondolni,hogy a melegfelvonulás megrontja a gyerekeket, és nem fogja azt gondolni, hogy a melegek visszataszítóak. Nem mondom, hogy könnyű út. De ez a dolga. Mert ezt vállalta.

 Azon kell dolgozni, – persze nemcsak neki, de hát közvetlenül mégiscsak ő az én apukám -,  hogy ne egy olyan társadalomban éljünk, ahol a legdurvább szitok szó az, hogy buzi. Buzi, aki nem ad elsőbbséget, buzi, aki elém áll a boltban, buzi, aki más véleményen van mint én és buzi mindenki. Persze csak én nem.

Nem lehet senkinek a szexuális beállítottsága utolsó, mindent eldöntő  negatív érv egy konfliktusban. Nem lehet értékmérő valakinek a szexuális preferenciája. Nem lehet egy társadalmi, politikai, gazdasági, családi, vagy személyes vitában érv, senkinek a szexuális beállítottsága. Soha!

Még akkor sem, ha az a másik fél, az amerikai egyneműek házasságát engedélyező döntés után, ormótlanságokat követ el. Még akkor sem. Mert ugyanolyan ormótlanság bíróságon bizonygatni valakinek a szexuális beállítottságát, mint homofób megjegyzéseket tenni, és ugyanúgy azt a bizonyos harcot erősíti, ami számomra teljesen abszurd és elkeserítő.

 Nem harcolhatunk, mert nem lehet háború! Mert az semmi másról nem szól, mint a hatalomról. És az erő, az nem a hatalom, még ha 20 esztendő is. Az erő a belső bizonyosság, az erő az önazonosság, az erő a nyitottság, az erő az odafigyelés, az erő az érvek rendszere, az erő a megértés, az erő a bátorság, az erő a türelem, erő a figyelem, az erő kitartás. Tudom, hogy nehezebb, rögösebb és hosszabb út, mint a hatalom. De a hatalom elmúlik, elporlik, elveszik, és a múlt homályába vész. A hatalom nem tudja az emberek gondolkodását megváltoztatni, legfeljebb csak időlegesen, és azt is csak a félelem miatt.

 Az erő hosszútávon és alaposan tudja megváltoztatni a világot.

Mi sem bizonyítja  ezt jobban, mint hogy itt vagyunk és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy én itt állok, hogy merek itt állni, hogy nincs félelmem  attól, hogy itt állok és vállalni tudom azt aki vagyok, azt ami vagyok.

Kedves heteroszexuális, és homoszexuális és transzszexuális és aszexuális megjelentek!

 Végezetül egy nagyon személyes, mondhatni már intim gondolat azoknak, akik még mindig nem értik, hogy miért is vagyunk egyformák, annak ellenére, hogy máshogyan és másként szeretünk.

 És kedves Te, aki nem tudom, hogy itt vagy – e.

Amikor reggel  felébredek és amikor este lefekszem, a világ omlik rám, attól, hogy máshol vagy.

Az elhagyottság, a kudarc fájdalma nagyon mély.

És nem számít, hogy Te, milyen nemű vagy.

 Kedves Mindenki, ugye pontosan érthető és átélhető mindenki számára, hogy milyen  a fájdalom, ha az egyetlen másik, már nincs.

 Na, ezt vegyük alapul!

Ezt a közös ismerős érzést. És a másik felét  a világnak, azt,  amikor ott van mellettünk. És boldogok vagyunk!

Éljen a szabadság a fájdalomra és éljen a  szabadság a szerelemre!

 Konklúzió: éljen a szabadság!

Köszönöm.

*

Én is köszönöm.

… és ezt …

szendamondja!

Reklámok

Ha nem törlöd ki a csipát …!

Kezd ez az ország immáron teljes mértékben olyanná válni, mint egy szürreális dráma. Egy olyan rémálommá, melyet a társadalom egy jelentős része álmodik az egész országnak, s az sem tud belőle felébredni, aki pontosan tudja, hogy ennek nagyon rossz vége lesz: a Valóság Csörgőórája be van állítva, s hamarosan lélekharang-hangon fog megszólalni!

A hétvégén három napos konferenciával ünnepelték meg Bécsben a Burgtheater fennállásának 125. évfordulóját. A vitaindító előadást a budapesti Nemzeti Színház éléről a közelmúltban kividnyánszkyzott Alföldi Róbert tartotta meg, s bizony nem tett lakatot a szájára. Az eufemizmusokat tökéletesen mellőzve, elrettentő képet festett föl a magyar kultúra, s ezen keresztül lényegében az egész magyar társadalom állapotjáról. Én most csupán néhány mondatot szeretnék kiemelni belőle, de mindenkinek melegen ajánlom, hogy legalább az erről szóló beszámolót olvassa el, de az sem bánnám, ha rászánná az időt az előadás teljes szövegére!

“Manapság Magyarországon a független értelmiségiként való létezés lassan egyet jelent a hazaárulással, más szemszögből, ami talán még rosszabb, az elkárhozással. A kritikai gondolkodás, a kérdezés, a figyelem a társadalom állapotára, a történelmünkkel való elkerülhetetlen szembenézés, vállalása önmagunknak – mindez keresztényietlen, gyáva, perverz, dekadens, provokáló művészi és értelmiségi, sőt állampolgári viselkedésnek minősül, és ezért inkább csak eltűrhető, de nem elfogadott.

Ma Magyarországon kétféle színházi szövetség van, egy liberálisnak és baloldalinak kikiáltott, és egy vállaltan konzervatív, jobboldali színházi szövetség, ami teljes körű hatalmat gyakorol a magyar színházi szakmán. Gondolkodás- és ízlésigazodást vár el a hatalom a színházi alkotóktól. Gondolkodás- és ízlésigazodást, egyféle, keresztényi világképet, a nemzet megmaradása szempontjából hasznos művészetet, a jelenleg regnáló politikai hatalomhoz való kritikátlan hűséget, a remény színházát, a csak pozitívan nyilatkozó színházi kritikát várja el a hatalom jelenleg a magyar színházművészettől. És a színházak felszentelését, ami megtörtént a Nemzeti Színház esetében.

Azok a kollégáim, akikkel együtt nőttem fel, akikkel fiatalon együtt játszottam, akik ugyanazt a színházeszményt vallották, és akik most egymás között, de nyilvánosan is, újságcikkekben buziznak, hazaárulóznak és védik a magyar nemzetet az olyan romlott és nemzetietlen alakoktól, mint én, vagy mint azok a művészek, akik nem hajlandóak beállni a sorba. Teljesen abszurd és érthetetlen, hogy ez megtörténhet. De mégis megtörtént két évtizeddel a rendszerváltás után, Európa közepén.”

Bizonyára lesznek olyanok, akik majd hangos diadalordításban törnek ki: “Most bebizonyította a kis ratyi köcsög, hogy egy nemzetellenes hazaáruló!” és azt sem kétlem, hogy erre sokan fognak egyetértően bólogatni. Bizonyára lesznek olyanok is (az elébbieknél jóval számosabban), akik viszont Alföldivel egyetértve bólogatnak majd, de nem fogják azt mondani a ratyizó, köcsögöző, hazaárulózó Ordibátoroknak, hogy “Elmentek ti a jóbüdös QA-ba! Emberi és művészi teljesítményetek még akkor sem éri el Alföldi bokáját, ha rápipiskedtek az államilag támogatott egótokra!“.

Mert bizony az a nagyon szomorú magyar valóság a kultúra területén is, hogy ha “Művészkém” nem érzi magát eléggé tehetségesnek ahhoz, hogy színigazgatói, rendezői karriert építsen ki magának, s egy nyílt, tisztességes pályázaton legyőzze riválisát, akkor fogja magát és zsidózik, cigányozik, buzizik egy alaposat, megspékeli ezt egy kis “vesszentrianonozással”, kiböfögi magából a “rohadtbaloldal”, meg a “zemútnyócév” szövegét, és talán még berúgva “fehérvárihuszározik” is egy kicsit a teljesen műveletlen és lábszagú miniszterelnökkel, osztán meg, mint aki jól végezte a dolgát, s abban a szent meggyőződésben, hogy az nekije “jár”, szépen bele ül az állami kegyből kapott direktori székébe, s miután egy hitehagyott, rendszerszolga páterrel felszenteltette (ördögűzette?) az intézményét, önmagára költi annak a költségvetési pénznek a java részét, melynek ötszörösét szokta fordítani a “Nemzeti Kormány” egyetlen stadion budijára! A művésztársadalom többsége meg némán tűri az egészet (az elvetemültebbje meg még “bokázlakalássanozik” is pár fityingért cserébe), mert nem meri vállalni annak egzisztenciális kockázatát, hogy ökölbe szorított markából kimeresztve középső ujját azt mondja: “Ezt nektek Bazkikáim! Én egy kvalitatív művész vagyok, aki még bottal sem piszkálja meg a Hozzátok hasonlóakat, nem hogy egy társulatban égesse magát Veletek!“.

És amit nem mer vállalni a “Szellemi Elit” többsége, azt nem meri vállalni a társadalom hétköznapi tagja sem a maga kicsiny “környülállásaiban”. Azért nem, mert nem mutatnak nekik tömegesen jó példát gerincességből, civil kurázsiból azok sem, akikre felnéznek. Tegnap Baján például mindössze 69 ember gondolta úgy, hogy megálljt mond a Lenyúlásos-Stadionos Kurzusnak, 243 pedig úgy, hogy szarik ő az egészre, csináljanak vele a Hatalmasok azt, amit csak akarnak! (A “maradék” 138-ról inkább nem beszélnék, mert jelentős részük nyílvánvalóan nem meggyőződésből, hanem az egzisztenciális presszió, no meg a szoros ellenőrzés hatására húzta be az “ikszet” egy ócska kis biztonsági őröcske neve mellé.)

Ez a Bajai Kétszáznegyvenhárom pont ugyanazért szarik bele az egészbe, mint amiért az Országos Négymillió. Nekik ugyan eszük ágában sincs elkölteni akár egyetlen fillért is egy focimeccs-jegyre –  mert köll a pénz a megélhetésre, a gyógyszerre, a kölök iskoláztatására; mert nem kíváncsi arra a mozgássérültes csetlés-botlásra, amit a pályán a “profi” futballisták “labdarúgás” címén művelnek, arra meg pláne nem, amit bizonyos “drukkerek” a lelátókon adnak elő “szurkolás” néven – , de némán eltűri, hogy az Ezerharmad százmilliárdokat dobjon ki az ablakon az Amszterdamban “nyócegyre” leszerepelt “Magyar Labdarúgásra”, meg olyan stadionokra, melyek nem a “Sport Szentélyei”, hanem garázda fenevadak dühöngő- és gyülekező-helyei, avagy egy kivagyiságban, hatalmi gőgben, szociopátiában és egyéb, csimbókosan súlyos elmebetegségekben szenvedő Miniszterelnök emlékműve. Tűri, hogy például kórházai, iskolái, közútjai helyett a Semmire, a Személyes Dilire, meg a százötvenedeik milliárdot is zsebre vágni akaró, gátlást nem ismerő Pénzéhségre röpüljenek ki azok a pénzek, melyeket ő nagyon nehezen keres meg, s amelyeket belőle százféle címen présel ki az Adócsökkentés Kormánya; ha pedig leesik a lábáról (mert szétverte az egészségét a stressz, mert aláásta szervezete állóképességét az állandó túlórázás, a luxusáfával sújtott, de állatoknak sem való alapanyagokból összetákolt “élelmiszerek”), vagy pedig elveszíti állását (mert a szintén agyonadóztatott vállalkozó talált nála olcsóbb melóst, vagy a Rezsicsökkentés miatt elbocsájtásokra kényszerült), akkor jut neki a málló vakolatú Közkórház (benne az alulfizetett, trehány és a markát tartó orvossal), a kifizethetetlenül “olcsóvá” tett gyógyszerek, vagy a három havi segély után a 36 ezerrel “fizetett” közmunka (már amikor van és amiből ugye a súlyos állami milliókat, a trafikokat, a szintén állami földbérleti jogokat és egyéb “mutyizsetonokat” zsebre vágó “politikus” szerint “meg lehet élni”!).

De nem csak mint magánszemély, hanem mint vállalkozó, cégtulajdonos is tűr, sőt egyes esetekben még támogat is. Egyszerűen természetesnek veszi, hogy neki korrupciós pénzekkel köll kitömnie a Döntéshozó zsebeit ahhoz, hogy munkához, megrendeléshez jusson, amiket osztán gyakorta még ki sem fizetnek neki (mert még azt is ellopták!). Az a bizonyos zuglói vállalkozó bár baromira sokallta a visszacsengetendő 20 százalékot (100 millió forint!), de kifizette, mert ő “azt hitte”, hogy az a pénz a “Pártkasszába megy”. Amikor meg kiderült, hogy még sem, hová ment panaszkodni? A rendőrségre, netán az ügyészségre? Ugyan dehogy! Ugyanannak a pártnak egy másik, de “sértett” mutyistájához, mert hátha ő ki tudja neki bulizni valahonnan azt az elmaradt 50(!) millát, amivel megmenthetné a csődbe dőlt cégét. … És miért nem a bűnüldöző szervekhez fordult? Mert pontosan tudja, hogy “felfelé nem lehet vizet önteni”, mert tisztában van azzal, hogy itten soha és semminek, egyetlen lopkodásnak, egyetlen, szakmányban és notórikusan elkövetett hazudozásnak, szélhámoskodásnak, hivatali hatalommal való visszaélésnek sem volt még igazából Következménye, s ha meg netán igen, hát akkor az is csupán politikai leszámolás volt! (Javítson ki bárki, ha tévednék, de én még nem hallottam/olvastam arról, hogy a zuglói százmillát lenyúló Mazsu Gergelyt felkereste volna a rendőrség, avagy arról, hogy a poltpettinges Ügyészség kikérte volna az Országgyűléstől Papcsák Ferenc mentelmi jogát!)

És ezzel nem csak mindenki tisztában van, de még természetesnek is veszi. Mert (immáron!) senkinek eszébe nem jut, hogy ez az egész csupán egy Társasjáték, ami csakis addig “működik”, míg van kivel szórakozni. Csakis addig, amíg a vállalkozók tömegesen nem kezdenek korrupciós kísérletekért feljelentéseket tenni; csakis addig, amíg a presszionált pedagógusnak, avagy a közmunkásnak eszébe nem jut végre, hogy a Helyi Fideszes Lótuszkaktusz csak addig zsarolhatja őket, amíg tömegesen nem kezdik máshová húzni azokat a bizonyos “ikszeket”, s csakis addig tart ez a szürreális rémálom, amit Közéletnek, Politikának, sőt Magyarországnak neveznek, amíg végre tömegesen fel nem akarnak ébredni belőle!

Az Ébredésnek pedig már nagyon ideje lenne, hiszen fel merem tételezni polgártársaim jelentős részéről (sajnos a kisebbségéről?), hogy eddigi tapasztalataiból levonta már a tanulságot: “Ha nem törlöd ki a csipát, Veled törlik ki a picsát!

… és ezt …

szendamondja!