Az utolsó interjú

Ferenczi Krisztinával készült interjú jelent meg ma a Népszabadság online-oldalán. Ezt szeretném most teljes terjedelmében feltenni blogoldalamra. Nem csak azért, mert minden szava örökbecsű, megőrzendő, hanem tiszteletteljes főhajtásként is eme kitűnő újságíró, eme nagyszerű ember és az ő tiszteletre méltó céljai előtt.

Cseléd-Magyarország visszatérése ellen

Halála előtt három nappal készült ez az interjú Ferenczi Krisztinával, aki másfél évtizeden keresztül követte fáradhatatlanul az Orbán-vagyon gyarapodását – többek közt a Népszabadság hasábjain –, és úgy látta, hogy az, ami ebből a történetből kirajzolódik, több erkölcsileg megkérdőjelezhető gazdagodásnál: alattvalói és vazallusi függésre épített, új állammodell. Fontos volt számára, hogy összegezze mindazt, amit erről gondol.

– Bő egy éve már, hogy megjelent a Narancsbőr, a miniszterelnök és környezete vagyonosodását vizsgáló második könyve. Meglepte a kötet fogadtatása?

– Számítottam rá, hogy sikeres lesz, de hogy egy hét alatt 10 ezer példány elmegy belőle, arra semmiképp. Végül összesen 33 ezer könyvet adtak el, ami kiugróan magas a magyar könyvpiacon. Örülök neki, hogy most legalább olyanok kezébe is eljutott, akik korábban nem nagyon érdeklődtek a téma iránt, alig hallottak róla, vagy alig vették tudomásul. A visszajelzésekből lehet tudni, hogy azért ezt a könyvet a „másik oldalon” is várták.

Azt, hogy ez a vagyonosodás, úgymond, nemcsak gazdaság, hanem hatalomtechnika, a hatalom és a pénz folytonos átfordulása egymásba, szóval

nem szimplán valami erkölcsileg megkérdőjelezhető politikusi viselkedés, hanem lényegében állammodell, nagyon kevesen és nagyon későn vettük észre.

Orbán Viktor személyes vagyonosodását sokáig még a sajtómunkások is huszadrangú kérdésként kezelték, és engem tapintatosan hülyének néztek, pedig ez az első számú probléma. Nagyon-nagyon régi célról és alaposan átgondolt stratégiáról van szó, amelynek a kiviteli tervei jórészt alighanem még Simicska Lajos briliáns agyában születhettek meg a kezdet kezdetén. Ez vált érezhetővé végre, talán már nemcsak nekünk, újságíróknak, hanem a közvélemény egy részének is.

Azoknak, akik utánam jönnek, elsősorban azt kéne tovább vizsgálniuk, hogyan született meg az Orbán-közeli kör, Mészáros Lőrinc, Garancsi István és a többiek vagyona. Ha megyünk is kifelé a jogállamból, azért minden közpénzes tranzakciónak nyoma kell maradjon, és ez alighanem ezután is így lesz. Annak a megértése a legsürgetőbb, hogy kik ők valójában, és mi a szerepük az Orbán-rendszerben, a pénz, a vagyon és a hatalom körforgásában. Ha ez egyszer feketén-fehéren világossá válik, az bizonyosan döntő lélektani pillanat lesz.

Magyarország miniszterelnökét minden bizonnyal még nagyon sokáig Orbán Viktornak fogják hívni, de akárhogy is, egyszer az aprócska mozaikokból – hála azoknak, akik folytatják a munkámat – összeáll majd a kép,

napvilágra kerül az igazság. Megmutatkozik ennek a hatalomnak a valódi természete Tokajtól Felcsútig, Orbán Győzőtől Tiborcz Istvánig, és én egyszerre kívánom ezt a pillanatot Magyarországnak, és féltem is tőle. Vajon belenyugszik-e majd Váradi András juhász gyermeke és a hasonló helyzetű emberek megye- és országszerte abba, hogy ki vannak semmizve Magyarországból? Akár lemondó legyintéssel is el lehet majd intézni: persze, így megy ez. Ugyanakkor olyan mértékben rendeződtek át a vagyoni viszonyok a szegények kárára, hogy az aligha marad valamiféle következmények nélkül.

– Ez a „perverz újraelosztás” vagy a „nemzeti középosztály” megteremtésének a kísérlete közvetlenül kapcsolódna Orbán Viktor vagyoni helyzetéhez?

– Persze, ez a központosítás lényege:

a pókháló mindenhová elér, a legkisebb településeket is befonja, és a közepén Orbán Viktor ül.

Nemcsak az általa kontrollált törvényhozás szolgál számtalan esetben személyes érdekeket, de a teljes fideszes politikai osztály és a közigazgatás is Orbán kegyeitől függ, helyben pedig a közmunkát is a polgármester adja, és ha nem vagy vele jóban, akkor éhen hal a családod. Ergo: pofa be, ez az egyetlen érvényes szabály. Ezeken a helyeken, ezekben a helyzetekben semmilyen politikai jogok nem érvényesek.

A „pofa be”, a teljes kiszolgáltatottság a legfontosabb lépés az új jobbágyság és a cselédlakások Magyarországának visszatérése felé – a kádereknek és strómanoknak közben jut föld, megbízás vagy legalább trafik. Szépen kirajzolták mindezt a miniszterelnök vejének – egy huszonéves jogásznak – az egész országot átérő közvilágítási közbeszerzési sikerei. Az energetika újabban – minden szinten – nagyon érdekli Orbán körét. Ez a folyamat különösen jól látszik Alcsúton és Felcsúton, ezt én eléggé közelről követtem. A fociban is – amiről úgy tartjuk, hogy talán az egyetlen dolog, amit Orbán őszintén szeret – irdatlan pénzek mozognak, például általában is nehezen átlátható tevékenységű alapítványokon keresztül.

– Ön szerint mi vezetett idáig? A demokratikus választásokon szerzett, korlátlan törvényhozó hatalomhoz és ahhoz, hogy az esetek döntő többségében nem mutatkozik a kormány tevékenységével szemben érdemi társadalmi ellenállás?

– Nem utolsósorban a 25 éves, szisztematikus építkezés és az ellenfelek végtelen kényelmessége és rövidlátó ostobasága. Orbán nagyon dörzsölt hatalomtechnikus lett, ehhez ért igazán a politikából, és a másik oldal egyszerűen, fokozatosan lemaradt mögötte. Továbbá persze nagy szerepe van mindebben egy immár tulajdonképpen nyílt titoknak, az évtizedes Puch–Simicska-összebútorozásnak: Orbán pontosan felmérte, hogy azt, amit tervez, egyedül nem fogja tudni keresztülvinni: a szocialisták rövidlátása pedig romlottsággal is párosult.

– Tényleg úgy gondolja, hogy Orbán lényegében már ’89 júniusában is az volt, akinek ma ismerjük?

– Akkor, ’89-ben nagyon szerettem, amit mondott, de most, utólag már meg vagyok róla győződve, hogy igen, az volt. Nemrég felbukkant a sajtóban az az 1993-as szárszói felvétel, amelyen György Péter számon kéri Orbánon a híres székházügyet, Orbán pedig a Fekete Doboz kamerája előtt indignálódottan kikéri magának azt a méltatlanságot, hogy őt lényegében lopással vádolják meg.

Gyorsan ellenőriztem:

amikor sértetten elutasította, hogy kétségbe vonják az erkölcsi integritását és egyenes derékkal, önérzetesen megvédte a becsületét, akkorra már eljutott a székházpénz egy része az édesapja vállalkozásába Simicskáék részvénytársaságán keresztül,

akik átmenetileg bevásárolták magukat, hogy aztán később – jóval kevesebbért, mint amennyiért beszálltak –újra eladják a részesedésüket Orbán Győzőéknek. Ez mindennél beszédesebb. Amikor ezt megtaláltam annak idején, sok mindent megértettem. Akkoriban sok tekintetben könnyebb volt, mint az elmúlt években. Amikor az Orbán-bányákról írtam, egy-egy cikk megjelenésének délelőttjén már ott álltak mellettem a tv-stábok a terepen, és még aznap este benne volt az ügy a híradókban. A 2012-es, az Atlatszo.hu-n megjelent cikksorozatom idején senki nem állt mellettem, egyedül voltam. Ha az RTL Klub már akkor aktivizálja magát és mellém áll – amit most csinálnak, az nagyszerű –, akkor nem nyert volna a Fidesz tavaly kétharmaddal.

– De nyert. Hogyan tovább?

– Ezek ellen a folyamatok ellen leginkább az öntudat erősítésével és a hozzáférés növelésével lehet fellépni: meg kell próbálni mérsékelni a kiszolgáltatottságot. Utolsó erőmmel is igyekszem segíteni, hogy be tudjon menni Váradi András, avagy András juhász özvegye egy hivatalba, képessé váljon az ügyintézésre. Évek óta mondom, hogy mindenki, aki teheti, fogadjon örökbe egy falut. Ma már lényegében mindenhol elérhető az internet, a gyerekek használják is, de arra, hogy a szülők – még csak negyvenes – nemzedékét megtanítsa, hogy nemcsak a gyereknek lehet rajta játszani, de információszerzésre, tájékozódásra, ügyintézésre is jó lehet, társadalmi szinten senki nem vette a fáradságot.

A létbiztonságban élő, nagyvárosi értelmiségiek fukarul bánnak a tudástőkéjükkel, a Facebookon őrjöngenek ismerőseik meghitt körében, de nem emelik fel a mélyen tisztelt feneküket, és mennek el rendszeresen, sűrűn akár csak oda, ahol van legalább egy nyaralójuk vagy egy rokon, aki mindig meghívja őket disznóvágásra. Ha csak ezt az egy családot „örökbe fogadjuk”, azt megérezheti az egész falu. A szomszéd át fog menni, ha hallja, hogy a mellette élők már tudják ezeket a dolgokat. A tájékozódás esélye és az öntudat teheti a legtöbbet a cseléd-Magyarország visszatérése ellen. Nem kerül pénzbe, csak – igaz, nagyon sok – időt kellene rá fordítani. Az ezzel kapcsolatos feladatát az állam egyre kevésbé fogja ellátni, mert a közoktatás is egyre inkább cselédképzéssé alakul.

Riasztó perspektívák látszanak kirajzolódni Magyarország jövőjéről.

Ezért szerettem volna azt, amit én láttam ebből és amit látni vélek ennek az ellopott Magyarországnak a jövőjéről, még elmondani. Hátha talán egy kicsit fontos.

Szendam most nem mond semmit! Csak leveszi a kalapját, majd hosszú-hosszú ideig emlékezik! … Isten nyugosztalja, Krisztina!

Advertisements

7 hozzászólás on “Az utolsó interjú”

  1. Aptyuka szerint:

    Isten nyugosztalja!

  2. anonymand szerint:

    Kedves nem NER-társ!

    Ferenczi Krisztina halálával a valódi tényfeltáró újságírás is meghalt.
    Egy időre legalábbis.
    Béke poraira!

  3. bubu64 szerint:

    Lassan elfogynak az Emberek.:(

  4. bonhomme szerint:

    Ideillik egy 2013-as versem.
    Ennek megfelelően a vége ilyetén formában már nem aktuális.
    Talán egyszer korszerűsítem…

    Monnyon le!
    (Egy diktátor tündöklése és bukása)

    Egyszer volt,… bár ne lett volna!
    Mesém ott kezdődik el,
    hogy Felcsúton egy jászolba’
    megszületett Kishitler.

    Akaratos kiskölyök volt
    – apja gyakran elverte -,
    ámde ebből mit sem tanult
    ez az önző emberke.

    Bunkó volt már kiskorában
    – Kekecnek is nevezték -;
    egyszer még az iskolában
    fogasra is feltették.

    Suttyókám ebből sem tanult
    (nem tudta, hogy előjel),
    csak azt látta, nem boldogult
    pusztán a nyers erővel.

    Később a Bibó-koleszban
    lett neki pár bűntársa:
    csupa olyan, ki benne van
    bármilyen rendbontásba’.

    Ott jött össze a sok gengszter;
    akkor még csak vitáztak
    – nem tetszett nekik a rendszer -,
    egyebet nem csináltak.

    (Akit bővebben érdekel
    Orbán Lebenslaufja,
    jobban teszi, hogyha netel:
    mentse és majd átfutja.

    Cézárarcmás, ez a címe
    – tanulságos dolgozat -;
    rágd át rajta magad, s íme,
    tisztábban látsz dolgokat!)

    – Düledezik már a rendszer!
    Alapítsunk hát pártot,
    és ha szerencsénk lesz, egyszer
    átvesszük az országot!

    Először csak ellenzékből
    – pulóverben, farmerben -,
    parlamenti bársonyszékről
    ágáltak a teremben.

    “Csuhások, térdre! Imához!’
    Ez a híres mondása;
    ma már ilyet nem kiáltoz
    a Felcsút kiskondása.

    Megfordult rajt’ a köpönyeg:
    ájtatos lett belőle!
    Már más terveket szövöget,
    s nem állna el mellőle

    a római egyház, kinek
    alázatos szolgája,
    azoknak meg jól jön direkt
    ő, és fideSS-hordája.

    Hogyan tettek szert vagyonra?
    Eladták a székházat,
    a pénzt Simicska forgatta,
    s csinált egyből – kétszázat.

    Szponzorok is támogatták
    ezt a kis akarnokot;
    jaj, a pénzük mihez adták…!
    Kreáltak egy zsarnokot.

    Akkor még nem tudta senki,
    mi válik majd belőle;
    kár, hogy senki sem küldte ki
    a marhalegelőre.

    Őrizhetné a jószágot
    – számadó is lehetne! -;
    megkímélné az országot
    attól, mit nem tehetne!

    De nem volt ilyen szerencsénk
    – nem tanultunk belőle -;
    megint ő lett a mi Dúcsénk,
    s gonoszabb, mint előtte.

    Megszállott már; küldetése
    van az elmeroggyantnak,
    s be nem látná: tévedése
    sokba fáj már sokaknak.

    IMF-et kipaterol,
    hirdet szabadságharcot,
    legyőzi a rezsidémont –
    mégis kivet pár sarcot,

    szűnnek meg a munkahelyek,
    mennek sokan külföldre,
    mert az tízszer többet fizet…
    Egy ország kerül földre,

    ha nem lesz közigazgatás,
    nem lesz majd, kí gyógyítson,
    nem lesz pénz, sem fűtött lakás…
    csak tömeg, ki ordítson

    dühében és haragjában:
    “Nem ezt ígérted, Viktor!
    Takarodj el hamarjában!
    Olyan vagy, mint a Piktor!”

    Sokba kerül nekünk a te
    őrült szabadságharcod;
    és mivel nem váltottunk le,
    túl nagy lett már az arcod.

    Egyszer régen taccsra tettünk;
    volt rá elég szavazat.
    Vajon most elkergethetünk…?
    Nincs egységes akarat!

    Hétfelé húz az ellenzék,
    viszálykodnak napestig;
    nincs eszük, hogy észrevegyék:
    a választást elvesztik.

    Ha nem lesz végül konszenzus,
    megint Viktor a nyerő;
    nem kéne annyi kongresszus,
    csak egyetlen vezető!

    Egy ember, kinek szavára
    egységbe forr az ország,
    s aztán végre-valahára
    kezébe veszi sorsát.

    Az a baj, hogy több is akad:
    van vagy három jelöltünk
    posztra váltani vágyakat;
    sok időt beleöltünk,

    és mindig nincsen semmi!
    Folyton fikázzák egymást!
    Így nem fogjuk majd megnyerni
    jövőre a választást.

    Úgyis nehéz lesz követni:
    csellel csalnak majd voksot.
    Tényleg meg kéne hirdetni:
    VÁLASZTÁSI BOJKOTTOT!

  5. bubu64 szerint:

    Szendam
    Hol vagy, miért nem írsz mostanság?


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s