Szembenézés helyett félrenézés

Az alábbi írást ma délelőtt “lőttem” a hvg.hu oldalán. Szerzője Demény Péter, az Erdélyben megjelenő “Látó” című folyóirat főszerkesztője. Nagyon sok van benne, mellyel egyetértek. De akad mégis egy icuri-picuri, mellyel mégse. Olvassuk hát!

Demény Péter:

A félrenézés gyakorlata

A magyar félelem a magyar gőggel függ össze: ezért volt olyan könnyű meggyőzni rengeteg embert arról, hogy a bevándorlóknak nincs mit keresniük Magyarországon.

„Nincsen francia sovinizmus – francia félelem van” – mondta Fejtő Ferenc egy tévéinterjúban a bevándorlók elleni gyűlöletről. Ez egyrészt emberibb, másrészt körültekintőbb megközelítése volt a kérdésnek.

Magyarországon hagyománya van ennek a fajta félelemnek, mely a bezárkózásban jelenik meg. Többször idézett, felkavaró élményem Kós Károly Levél a balázsfalvi gyűlésről című írása: ebben a szövegben arról beszél, mennyire másként ünnepelték az erdélyi románok kulturális egyesületük, az ASTRA ötvenéves évfordulóját, mint a magyarok az EMKE-jét. Az elsőn részt vehetett minden román, a második viszont: „egy zártkörű társaság gyűlése volt: azoké a főpapoké, nagypolgároké, mágnásoké (díszvendége a gyűlésnek Apponyi Albert gróf volt), akik az öreg Redut termében rendezett gyűlésre hivatalos meghívólevelet kaptak. Az erdélyi magyar nép: a dolgozó paraszt és városi kisember nem volt oda hivatalos; nem is tudott róla. S a gyűlés az úri társaság bankettjével zárult a New York szálloda különtermében…

A magyar félelem tehát a magyar gőggel függ össze: ezért volt olyan könnyű meggyőzni rengeteg embert arról, hogy a bevándorlóknak nincs mit keresniük Magyarországon, nem véletlenül elsősorban azokat, akik egy „polgári párt”-ban hisznek. Ennek a pártnak semmi köze a polgársághoz, ha azon azt a réteget értjük, mely az önálló gondolkodást és a jól végzett munka utáni nyugodt álmot helyezi mindenek fölé, de nagyon sok köze van a kispolgársághoz, mely a félelmeit hiszi gondolkodásnak, és a frusztrációit hitnek, mely mint Nádas mondja, nem tanult meg sem tárgyilagosságra, sem differenciáltságra, sem reflektáltságra törekedni. Ahhoz a kispolgársághoz, amely a Móricz-regényekben jellemzett dzsentri rétegből nőtt ki.

Ez a kispolgárság éppen a fentiek hiánya miatt nagyon tudja, ki a magyar, és ki nem az, ezért aztán könnyedén eldönti, ki van otthon, és ki nincs, kit kell beengedni, és kit nem. Ennek a kispolgárságnak a lelkében komoly visszhangot vernek az orbáni meghatározások a magyarságról és Magyarországról, és az EU elleni ostoba és vidéki dacot valamiféle kurucos hősiességnek érzi. Az ő számára Horthy a legfőbb történelmi személyiség, az az ember, aki jól vasalt paripákon képviselte a félrenézést.

Tizenegy évvel ezelőtt ugyanezek az emberek döntöttek arról, hogy a határon túliak nem magyarok. Az, hogy egy kispolgár milyen oldalinak tartja magát, tulajdonképpen mindegy, hiszen nem az a lényege. Ezért nem lehet kimondani, hogy „a baloldal” szavazott a kettős állampolgárság ellen, és a baloldal hitte el az önzés rémisztő érveit. Nagyon sokan elhitték, és szívesen hitték el őket.

Még inkább elkeserítő, hogy a kispolgárság mániákus irtózata minden szembenézéstől a legfinomabb értelmiségiben is ott motoz, vészhelyzetekben pedig hisztérikusan sikoltozik. Most a magukat baloldalinak képzelő értelmiségiek többsége hálás helyzetben van: diktatúráról beszélhetnek, a szembenézést meg elkerülhetik. A 2004-es szavazáskor minden másképp volt, hiszen akkor egy „saját kormány” agitált a határon túliak ellen. Az a kormány valóban nem viselkedett ilyen autoriter módon, és maga a kezdeményezés egy demagóg butaságából indult. Akkor azonban a baloldali értelmiségiek zöme sem találta a xenofóbiát (kétmillió román és egyéb ilyenek) annyira szalonképtelennek. Számomra nem kell ennél jobb bizonyíték amellett, hogy ez a réteg sem gondolt mindent végig. Sőt, ez a réteg sem mindig különbözteti meg magát valami provinciális aljasságtól, és ez a réteg is szemet tud hunyni gazemberségek fölött, ha azt az „övéi” csinálják. Ezért aztán meglehetősen hiteltelen most, amikor látszólag joggal tiltakozik, hiszen valamilyen tanúbizonyság mégiscsak kell arról, hogy az ember végigment a damaszkuszi úton.

*

Mint a bevezetőben említettem, a fentebbi írás jelentős részével egyetértek. Éppen ezért nem is ezek laudációjára koptatnám gépem klaviatúráját, hanem azon megállapítások kritikájára, melyekkel már nem.

Kétségtelen tény, hogy most ugyanazon kispolgárok élik ki xenofób hajlamaikat “a bevándorlásról és a terrorizmusról” folytatott “nemzeti konzultáció” keretén belül, akik 2004-ben elutasították a kettős állampolgárságról tartott (egyébként álságos) népszavazást – akár a “nem” szavazataikkal, akár a távolmaradásukkal. (Bár az utóbbit “választók” populációja ennél azonban jóval heterogénebb volt!)

Az sem vitatható, hogy az akkori és a mostani kormányzó párt(ok) propagandája ugyanezen, kispolgári ösztönökre igyekezett hatni. Tette/tették mindezt azért, hogy a számukra politikailag és főleg a propaganda, a népszerűséghajhászás szempontjából a legmegfelelőbb eredmény jöjjön ki, s nem nagyon törődtek a következményekkel. Azon okozattal, mely tovább csökkentette a társadalomból egyébként is szinte teljes mértékben kiölt szolidaritás érzését (ha tetszik: hajlamát!), s ezzel együtt a “polgárság” szemléletmódját.

Ugyanakkor ilyen párhuzamot vonni a két esemény (2004/2015) között szerintem erős csúsztatás, de minimum alapos tévedés, azaz a dolgok “félrenézése”. Gondolom mindezt azért, mert nem ugyanazon “dologról” volt/van itten nagyba’ szó.

A 2004-es “népszavazás” ugyanis nem olyan emberekről szólt, akiket ilyen, vagy amolyan okoknál fogva elüldöztek hazájukból. Nem olyanokról, akik ha szülőhelyükön maradnak, nagyon jó eséllyel megkockáztatják a maguk és hozzátartozóik megkínzását, lemészárlását.

Ez az “aktus” látszólag azt a célt szolgálta, hogy magyar állampolgárságot kapjanak mindazok, akik a trianoni határokon kívül szorulva, de e nemzet tagjaként születtek meg. Ezzel pediglen együtt járt volna néhány olyan “adomány/szerzemény” is (pl.: egészségügyi- és szociális ellátás, szavazati jog), melyre azok – lévén nem itt lakók, tehát nem tagjai a “kockázati közösségnek” – nem szolgáltak rá. Ebből a szempontból tehát jogos volt az ellenpropaganda, bár valóban túlzás volt 24 millió (és nem csak kettő!) románnal fenyegetőzni.

Ámde a valódi célja a Szerző által is joggal “álpolgárinak” nevezett társaságnak ezzel nem ez volt. Hanem az, hogy tovább fokozzák a káoszt Magyarországon, hogy minél kormányzó-képtelenebbé tegyék az akkor regnáló ballib koalíciót, s ezáltal magukat állítsák be, mint egyetlen választási lehetőséget (2006-ban ez nem jött be).

Leszarták ők a határainkon kívüli magyarokat. Egyáltalán nem érdekelte őket az ő sorsuk. Erre pedig mi sem adhat jobb bizonyítékot, mint hogy úgy hatalmon, mint ellenzékben lévén mást sem tettek, mint a “túli magyarság” politikai/érdekképviseleti szervezeteinek meggyöngítését, kezdve a “kedvelt/utált” magyar pártok “kijelölésével”, folytatva az “alternatív” mozgalmak Budapestről történt gründolásával (és finanszírozásával), bezárva a “saját” magyarjait egyébként kifejezetten nem kedvelő országvezetők seggeinek elvtelen fényesre nyalásával (pl.: Fico, avagy és főleg Basescu!).

Nem vitatom, hogy a 2004-es egzisztenciális uszítás ugyanazon “megélhetési” kispolgárokat “szólította meg, mint a jelenlegi kormányzat gyűlöletkeltő kampánya. Ámde ugye nem azt akarja mondani a Szerző, hogy az akkor “igennel” szavazók voltak a “nagypolgárok”? Azok, akik most meg a menekültek ellen keltik a hangulatot a “kispolgárok” körében! Ugye nem azt akarja mondani a Szerző, hogy azok, akik akkor nem álltak ki a kettős állampolgárságért, ámde most hányingert kapva tiltakoznak a menekültellenes förtelem okán, olyan korbeli “kispolgárok”, akik megjárva a “damaszkuszi utat” hirtelenjében “nagypolgárokká” váltak? Ugye nem azt akarja mondani a Szerző, hogy valódi párhuzam mutatható ki a kínhalállal fenyegetett szír/afgán/iraki menekültek és mondjuk az Erdélyben (ebből a szempontból is) háborítatlanul élő magyarok között?

Mert ha igen, akkor sajnálattal köll megállapítanom: a Főszerkesztő Úr is csupán egy zsigeri kispolgár. Aki “gőgösen magyar”, valamint képes különbséget tenni ember és ember között, összehasonlítva az egymással még csak köszönőviszonyban sem lévő életkörülményeket!

… és ezt …

szendamondja!

A NAP legújabb híreit Tuaregtől lásd itt!
Reklámok


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s