Az Ideológus, a Módszer és a Példa

Három kitűnő írást is találtam, amelyek az előző posztomhoz illeszkednek. Közülük némelyik kissé bő lére vagyon “eresztve”, de az első bötűtől az utolsóig nem csak érdemesek a figyelemre, de tanulságosak is!

Az Ideológus

Előző posztomban közöltem egy hírt, miszerint a Csúti Duce hagymázos, fasiszta álmainak főideológusa nem más, mint Tellér Gyula. Vele kapcsolatban és róla, alapos “nacionálét” írt még tegnap délután “jotunder” kolléga, aki az “Örülünk, Vincent?“-en publikál.

Orbán ideológusa egy náci bolond (rettegőposzt)

Tellér Gyula, az újfideszes ideológia atyja egy közönséges náci bolond. Valójában az lenne a meglepő, ha nem lenne az. Az orosz tellérgyula, Aleksandr Dugin, a putyini ideológia atyja, az állami duma elnökének tanácsadója, a Krím-félsziget annektálásának hirdetője, az orosz náci párt egyik alapítója volt, a kilencvenes évek elején azonban még a Zsuganov-féle kommunista párt programját írta. Tellér Gyula a kilencvenes években, sorry to say, az SZDSZ programját írta, jelenleg a miniszterelnök tanácsadója.

Dugin eurázsiai ideológiájának alapja az, what a surprise,  hogy az Amerikai Egyesült Államok gazdasági-ideológiai terjeszkedésének gátat kell vetni, nem szabad hagyni, hogy a “demokrácia,” a “liberalizmus”, az “emberi jogok” eszméit kényszerítsék a Nyugaton túli világra. Érdemes elolvasni egy friss írását az ügyben. Nagyon nehéz újat alkotni ebben a műfajban, Tellérnek (Orbánnak) sem sikerült.

(Ripp Zoltán írt egy kiváló esszét Tellér Gyula színeváltozásáról a kéktől a barnáig. Én a tartalomjegyzékben szereplő Tellér-cikkekből fogok most idézni.)

Nagy kedvencem a Professzorok Batthyány Köre konferenciáján (hát hol máshol) előadott Tellér-mű.

” A versengés itt is — akárcsak a belső oldalon — a felajánlások, a lojalitás-nyilatkozatok, az anyagi ígéretek és teljesítések formáját öltötték /Izrael: egyes csoportok jeleskedése magának a függésnek létrehozásában és kiszélesítésében, az MTI és a magyar hírközlés teljes izraeli érdek-vonalra állítása Palesztina és a közel-keleti konfliktus ügyében, kapunyitás a korlátlan izraeli ingatlanfelvásárlás és ‘ingatlanfejlesztések’ előtt, lapítás a Peresz-nyilatkozattal kapcsolatban, holokauszt-múzeumok állami pénzből, újabb és újabb kárpótlások, bizonyos körök folyamatos antiszemitázásának tolerálása, állami feladatok állami pénzen való kiszervezése izraeli tulajdonú vállalatok számára, a magyar fizikai ütőerő felszámolása stb.; USA: teljes lojalitás Irak ügyében, támaszpontok átadása, ellenőrizetlen átrepülések tolerálása, részvétel békemissziókban, afganisztáni szerepvállalás, az izraeli tanácsra aggressziót elkövető Grúzia támogatása az orosz-grúz összecsapásban, Nabucco-pártiság, versengés az amerikai elnöki mosolyért; EU: súlyos fejlődés-áldozat a kritériumok teljesítéséért, a magyar piacok kiszolgáltatása, Magyarországnak úniós erőforrás-tartalékká alakítása például a mezőgazdaság önkéntes lepusztításával, az agráripar felszámolásával, a (blablablablablabla)”

Itt az Izrael szó egy mondatban leírásának világcsúcsát próbálja megdönteni Orbán Viktor tanácsadója, miközben a finom polgári jobboldal elégedetten mosolyog.

”  …….  például a rendszerváltás rendszerére vonatkozó jelen tudásnak szigorú cenzúra alá vetése, kollektív hamis tudat kialakítására való törekvés a rendszerváltó háború mindkét elitje részéről, amint azt — mondjuk — Csurka István sorsa mutatta a 2001. szeptember 11-i toronymerénylettel kapcsolatos, méltányolható nyilatkozata után. “

Méltányolható taps.

A FIDESZ új ideológusa egy korábbi művében már megnevezte az amerikai-izraeli-izraeli-izraeli beszivárgás honi segítőit. Ha az Olvasónak problémája van elképzelni egy tekintélyes heftijű, diszkrét kaftánt és jarmulkét viselő, jiddisül flódnireceptet cserélő beszivárgássegítőt, akkor Tellér testvér ebben is tud segíteni:

“Magyarnak lenni nevetséges, ostoba dolog. ‘Magyarok voltunk’. Voltunk. Hogy nincs magyar állam. Hogy Magyarországot ki kell találni. Hogy van Magyarországon egy genetikailag elkülönülő csoport, amelynek tagjai átlagban magasabb intelligenciahányadossal rendelkeznek, mint a többiek. Hogy méltányos, ha ezek az emberek vezetik a társadalmat. S hogy politikában ‘immár mi leszünk a baloldal, a balközép, a közép, a jobbközép és a jobboldal is’ — mondják. — ‘Magyarországot pedig előbb-utóbb felvásároljuk. Inkább előbb, mint utóbb. Sőt, már fel is vásároltuk.”

Tellér Gyula buzgó olvasója Bogár Lászlónak. Ebben a cikkben méltatja kedvenc OPNI-szökevényünk delirálását a globalosakterek (becstelen, ki rosszra gondol) háromezer éves nagy összeesküvéséről a szakrálmagyar világegész ellen. Tellér rájött arra, amit a nagy amerikai filozófus Robert Downey Jr. úgy fogalmazott meg, hogy sohasem szabad fullba nyomni a kretént. Ezért jár szegény Bogár László metrón nájlonszatyorral és nem a Seychelles-szigetekre Orbán különgépének hátsó, de még mindig kellemes traktusában.

A cikk elején említett Dugin kicsit túltolta a T-55-öst, ezért vélhetően nem lesz már intézetvezető, de Tellér Gyula tét nélküli hadoválására nem kell megváltoztatni a NATO-csapatok kelet-európai elhelyezkedését. A magyar miniszterelnök biztos kézzel választ elmebetegeket tanácsadónak. Amikor Hegedűs Zsuzsa közli, hogy a világ tíz legjobb konfliktus-kutatóinak egyike, és kétszáz kilót nyom fekve, amikor Kerényi Imre lebuzizza a teljes magyar pitypangpopulációt, az otthonosság édes érzése tölti el az embert. A náci bolond ideológustól sem kell félni. Inkább képzeljük el szegény Lánczi Andrást a Századvég irodájában ülve, amint szomorú arccal majszolja a belugakaviárt és a miniszterelnöki repülőgép kondenzcsíkját nézi az égen. Arra gondol, hogyha kicsit kevesebbet idézi Leo Strausst, kicsit kevesebbszer vág pofát az arcába köpködött szotyola miatt, kicsit bátrabban ismeri fel az ellenség orrméretét, most ő lehetne Machiavelli a Herceg mellett, és most miatta tiltakozna a New York Times.

A Módszer

Ezzel kapcsolatosan a kitűnő Szüdi János írt egy remek elemzést a Népszavának. Talán kicsit hosszú lesz, de érdemes végigolvasni!

Az Orbán áfium elleni orvosság

Vajon lesz-e a közmunkások között, aki elmondja az igazságot, arról, mi is rejlik azok mögött a képsorok mögött, amelyeket a televízióban mutattak be róluk, amint szép, rendezett sorokban, jókedvűen kapálják a száraz föld gyér növényzetét. Természetesen akadt közülük valaki, aki elmondta a közszolgálati csatorna nézőinek, mennyire hálásak, amiért végre van értelme az életüknek. Reggel van miért ébredniük. A gyerekek látják a munkába siető szülőket. Végezetül köszönetet mondott a polgármesternek a törődésért…

Ismerősen brossúra ízű, betanult szövegnek tűnik az egész, a választási kormányzati kommunikáció részének. Mégis van valami torokszorító abban, hogy az asszonyok arcán őszintének látszik a mosoly. A közmunka sokuknak jelent áldást. Ez a tény pedig igazolja: közel hetven év kevés volt ahhoz, hogy a puszták népének utódai tisztességes körülmények közé jussanak. A közel ötven év munkás-paraszt hatalom az uralkodó osztálynak eme tagjait nem emelte ki, sem nyomorból, sem az iskolázatlanságból. A dolgozó nép államát felváltó, a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállam húsz éve semmit nem tudott javítani a helyzetükön. Így léphették át kisemmizve, kiszolgáltatottan, csalónak és bűnbaknak kikiáltva a munkalapú Jó Állam küszöbét, amelyben mindenki felelős önmagáért, s tenni köteles a közért, csak éppen az állam nem köteles tenni semmit, senkiért. Így léphették át a rend, a fegyelem, a megtorlás szabadságának kapuját, amelyben tudniuk kell, hol a helyük, tudniuk kell, hogy semmi nem jár senkinek, tudniuk kell, hogy az alamizsnáért hálásnak kell lenniük, tudniuk kell, hogy ennek a hálának hol, mikor, milyen módon, kinél adjanak hangot.

Tudatlanság a hatalom partnere

A Jó Állam tudta, mit cselekszik, amikor célul tűzte ki az oktatáshoz való hozzáférés szűkítését, az ellátó rendszer leépítését és totális államosítását, a tanszabadság és a tanítás szabadságának fölszámolását. Azt az elvet ugyanis, hogy a tömegeknek nem kell több ismeret, mint amennyi szükséges és elégséges ahhoz, hogy kiszolgálják uraikat, mindenütt és mindenkor alkalmazták ott és akkor, ahol és amikor a hatalom kisajátítása és megtartása volt a cél. Ott és akkor, ahol és amikor a tömegek féken tartása, kijátszása, megosztása volt a cél. A tudatlanság a hatalom legfontosabb partnere. Ha az iskola az állam irányítása alatt áll, abból lesz valaki, aki az állam szerint “megérdemli”. Ha az iskola az állam irányítása alatt áll, a tanintézeteken keresztül lehet a lehető legtöbb emberhez eljuttatni, amit a hatalom fontosnak tart. Ha az iskola az állam irányítása alatt áll, az ifjúság szellemi fejlődésének, befolyásolásának legfontosabb eszközét az állam a kezében tartja. Hosszú, hosszú évtizedekig betöltötte rendeltetését az államilag irányított oktatási rendszer. Ennek is köszönhetően a cseléd, cseléd maradt, az uraság, uraság. A nép természetes állapotának fogadta el a kiszolgáltatottságot, a megalázottságot. Ha a nép nem érti, mi zajlik körülötte, akkor lehet minden bajt másra – külső és belső ellenségre – hárítani. Ekkor lehet elérni, hogy mindig fentről várják a csodát, az utasításokat, a jóváhagyást. Ekkor lehetett elérni, hogy egymásnak ugorjanak, akik más vallást gyakorolnak, más nemzethez, más nemzetiséghez tartoznak, más országban élnek. A recept régi, közismert és bevált: Divide et Impera! Oszd meg és uralkodj!

A szabad iskola eszméje nem tudott gyökeret ereszteni hazánkban. A szabad iskola, amely képes felszabadítani a gondolatokat, képes megtanítani a gyermeket a kételkedésre, az igazság keresésére, a problémák felismerésére, a lehetséges megoldások feltárására, az öngondoskodásra nem kapott elégséges társadalmi támogatottságot. A szabad iskola, amely az egyén képességének, tehetségének, személyiségének feltárását, legteljesebb kibontakoztatását szolgálja, nem tudta felváltani a katonaság szervezési elveire épülő, a pedagógusra az őrmester, a tanulóra a baka szerepét kiosztó, a szülőt hadtápszolgálatra kötelező “hagyományos” iskolát. Nem véletlen. A szabad iskola csak akkor érdeke a hatalomnak, ha nem hiszi azt, hogy tévedhetetlen, megkérdőjelezhetetlen, ha elismeri, fontosnak és partnernek tartja a független, gondolkodó polgárokat, azok közösségeit, szervezeteit, ha szolgálni és nem uralkodni akar. Ilyen hatalom pedig hazánkban ritkán és rövid ideig tartotta kezében a kormányrudat. Rövid ideig volt iránytű: “mindent szabad, ami nem tilos”! Ezért a szabad iskola eszméje nem tudott gyökeret verni a pedagógus társadalomban sem. Húsz év nem volt elégséges idő ahhoz, hogy a pedagógus megértse, elhiggye, nem az a feladata, hogy a tantervi utasítás szerint tananyagot töltsön a tanuló fejébe, s visszakérdezze azt. Nem volt elégséges ez az idő ahhoz, hogy a pedagógus megértse, a nyitott, partnerközpontú, a pedagógus-szülő-tanuló együttműködésére, mellérendeltségére épülő iskola sokkal hatékonyabb, mint az állam által irányított, felügyelt iskola. A szabad iskoláért nem álltak ki a szülők, nem vette védelmébe a társadalom. Nem volt elégséges ez az idő annak megtanulásához, megértéséhez, hogy az emberi méltóság nem a hatalomtól származó adomány, hanem éppenséggel az a korlát, amelyet nem léphet át a hatalom, ha tiszteletben tartja a demokratikus jogállam eszméjét. Nem volt elégséges ez az idő ahhoz, hogy az emberi méltóság tisztelete és szolgálata váljon a társadalom működének alapjává. Nem volt elégséges ez az idő annak megértéséhez, elfogadásához, hogy az öngondoskodás felszabadít a hatalom gyámkodása alól, gondolkodásra, cselekvésre késztet.

Államfüggő szenvedélybetegek

A 2010-es választási eredmény szükségszerű következménye volt annak, hogy a magyar társadalom jelentős része szenvedélybetegséggel küzd. A szenvedélybetegség függőséget jelent valakitől, valamitől. A magyarok jelentős része államfüggővé vált. Az államfüggő abban bízik, hogy valaki – a vezér, a felsőbbség – felülről megmondja, mikor mit kell tennie. Az államfüggő abban bízik, valaki, a vezér, a felsőbbség megoldja a problémáit. Az államfüggő abban bízik, valaki, a vezér, a felsőbbség segítséget nyújt részére, ha bajba jut. Az államfüggő azt hiszi, az állam – valóságos teljesítmény nélkül is – tud adni “csak úgy” fizetésemelést, plusz nyugdíjat, ingyenes szolgáltatásokat. Erre a szenvedélybetegségre épült az elmúlt huszonnégy évben a pártok választási kampánya. Az a párt kapott bizalmat, amelyik hihetőbben tudta előadni, milyen jó lesz nagyon sokaknak, ha megkapja a kormányzás jogát. Kettőezer-hét volt az az év, amikor kiderült, az államfüggőségből ki kell gyógyulni, mivel nincs mit elosztani. A szenvedélybetegség gyógymódja a beteg leszoktatása a kiváltó okról, s meggyőzése arról, hogy nélküle is tud létezni, sőt jobbá válik az élete. Évszázados szenvedélybetegség kezeléséhez azonban nem volt elég az idő. A választások időszakára ezért a társadalom tagjainál megjelentek az elvonási tünetek. A választók többsége delirált.

A szenvedélybetegségből való kigyógyulásra akkor van esély, ha az orvos és a beteg összefog, s a beteg emberfeletti erőfeszítéssel megtartóztatja önmagát. Aki kigyógyult a szenvedélybetegségből, visszaesik, ha újból – akárcsak a legkisebb mértékig – hódol a szenvedélyének. Az államfüggőség szenvedélybetegség orvosa maga az állam. Nincs remény a gyógyulásra, ha maga az állam terjeszti a kórt. Nincs remény a gyógyulásra, ha maga az állam bódítja el a választókat a mindenhatóság ópium füstjével. Márpedig hazánkban ez a helyzet. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha első kormányzati ciklusában – 1998 és 2002 között – nem hozott volna államadósság-növelő döntéseket, nem herdálta volna el a közvagyont, nem ürítette volna ki fenékig az államkasszát. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha nem szavazta volna meg a Parlamentben azokat a kormány által benyújtott jóléti intézkedéseket, amelyeknek nem volt meg a fedezete. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha nem akadályozta volna meg azoknak az intézkedéseknek a meghozatalát, amelyek a nagy rendszerek átalakítását célozták meg, de amelyekhez a kétharmados döntés miatt szükség lett volna a szavazatára. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha nem alakult volna ki az általuk 2006-ban megnyert önkormányzati választások után kettős hatalom az országban. Mintha az akkor ellenzéki önkormányzatok nem tettek volna meg mindent azért, hogy betartsanak a kormánynak, s nem hoztak volna össze több ezer milliárd forint adósságot. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha a szociális népszavazással nem verte volna szét az előző kormány államfüggőség oldására. irányuló gyenge kísérletét. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal úgy tesz, mintha a magánnyugdíjpénztárak vagyonának elherdálásával, a magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével nem számolta volna fel az öngondoskodás első, sikerrel kecsegtető intézményét.

Minden hatalom véget ér

A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal, úgy nyerte meg a választásokat 2010-ben, hogy semmi konkrétumot, számon kérhetőt nem ígért. Választási programját az államfüggőségre építette, kihasználva a betegek szorongását, félelmét a változásoktól. Választási programja kimerült az államfüggőség gyógyítására vállalkozók ócsárlásával, annak homályos, az általánosság szintjét meg nem haladó módon történő meglebegtetésével, hogy az a jó, ha minden és mindenki az államban reménykedik, az államtól vár, az államtól függ. A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal a második – 2010 és 2014 közötti – kormányzati ciklusában a tűzhöz közel állókon kívül másnak semmi jót nem adott. Az államfüggőség szenvedélybetegséget azonban szándékosan tovább súlyosbította Olyan rendszert alakított ki, amelyben valóban minden az állam akaratából dől el, minden az állam kegyétől függ. Az, aki beáll a sorba, az részesülhet az állam kegyeiből. Az, aki nem áll be a sorba, annak nem lehet esélye a boldoguláshoz.

A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal a választásokhoz közeledve – a gondoskodó állam közérzetjavító intézkedéseként – elkezdett osztogatni, rezsit csökkenteni. Úgy osztogat azonban, hogy mással fizetteti ki a számlát, vagy leplezett formában a kedvezményezettel fizetteti meg az ellenszolgáltatás többszörösét, illetve “szemérmesen” későbbre, a választások utáni időkre ütemezte át a számlákon lévő összeg fedezetének behajtását.

A ma is hatalmon lévő kalandor jobboldal számítása bejött. Befejezéshez közeleg a demokrácia látszatára, a szabadság illúziójára támaszkodó, a hűbéri viszonyokat idéző totális állami függőségi rendszer, az Orbán-rendszer, hivatalos nevén a Jó Állam felépítése. Az államfüggőségben szenvedők ismét biztosították ehhez a parlamenti kétharmadot. Ma még nem lehet tudni, meddig tart ki a rezsicsökkentés kábító hatása. Ma még nem lehet tudni, hogy a több mint hárommillió ember közül, akik nem mentek el szavazni, hányan léptek a gyógyulás útjára. Ma még azt sem lehet tudni lehetséges-e a gyógyulás útjára lépni, s ha igen mikor?

Ami biztos, az az, hogy egyszer minden hatalom véget ér. Az Orbán áfium elleni orvosság a teljes kiábrándulás vagy a tudatos kijózanodás lehet. Az ország hosszú távú fejlődését döntő módon határozza meg, hogy az orbáni korszaknak a teljes kiábrándulás vagy a tudatos kijózanodás vet-e véget. A teljes kiábrándulás elvezethet spontán vagy irányított zavargásokhoz, egy radikális politikai erő hatalomátvételhez. Az Orbán rendszer is “átnőhet” radikális politikai erővé. A tudatos kijózanodás elvezethet a demokratikus rendszerváltó erők győzelméhez.
E győzelem után kezdődhetne elölről minden: a közmegegyezésen, az emberi méltóság tiszteletén, az esélyegyenlőségen és öngondoskodáson alapuló demokratikus jogállam felépítése.

A Pédakép

Ezt a cikket a Vasárnapi Hírek mai számában olvastam Sz. Bíró Zoltántól. Egyelőre még nincs kint a neten, ezért most kézzel bemásolom (elnézést, ha lennének félreütések!).

A példaadó sztár

A magyar miniszterelnöktől a napokban megtudhattuk, hogy a nemzetközi elemzésekben (Szingapúr, Kína, India és Törökország mellett) Oroszország az egyik “sztár”. És ha oroszország “fénylő csillag”, akkor nyilván követésre is méltó. Olyan ország, amely teljesítményével példát mutat.

De vajon lehet-e példa az az ország, melynek gazdasági növekedése 2012 elejétől folyamatosan lassul, olyannyira, hogy az idei év második felében valószínűleg recesszióba fordul, miközben nem csak rövid, de hosszú távú kilátásai sem fényesek?

Lehet-e példa az az ország, amelynek valutabevételei több mint négyötöd részt  különféle nyersanyagok és energiahordozók kiviteléből származik? És lehet-e számunkra példa az az ország, melynek exportjában a fejlett technológiát képviselő termékek aránya alig éri el az egy százalékot?

Lehet-e követésre méltó példa az az ország, ahol a jövedelmek több, mint 50 százaléka a lakosság egy százalékához kerül? Vajon komolyan gondolja-e a miniszterelnök, hogy példaként tekinthetünk arra az országra,ahol a legutolsó parlamenti választások során a leadott szavazatok 17-18 százalékát, vagyis mintegy 14 millió voksot “irányítottak át” a hatalom támaszát jelentő párthoz? Lehet-e példa az az ország, ahol az utolsó elnökválasztás idején az európai megfigyelők immár nem csak a választások tisztaságát vonták kétségbe, de annak szabadságát is?

Lehet-e példa az az ország, ahol a hatalom a választási csalások miatt tiltakozó nagyvárosi középosztályt represszív törvények sorával próbálja megfélemlíteni és távol tartani az újabb tüntetésektől? Lehet-e példa az az ország, ahol 2012 nyarától a külföldről anyagi támogatáshoz jutó civil szervezeteket “idegen ügynökként” bélyegzik meg és kötelezik arra, hogy valamennyi nyilvános szereplésükkor tüntessék fel eme “szégyenbélyeget”?

Lehet-e példa az az ország, ahol a hazaárulás törvényi meghatározását példa nélküli módon kiterjesztik, ezzel riasztva el a hazai lakosságot a külföldiekkel való érintkezéstől? És “sztár” lehet-e az az ország, ahol a törvények az utcai demonstrációk során elkövetett vétségeket egzisztenciát megroppantó pénzbüntetéssel sújtják, miközben ha valaki ugyanezt focidrukkerként követi el, csak töredéknyi szankciótól kell tartania?

Lehet-e példa az az ország, ahol már a pár ezres olvasói kört maga mögött tudó blogra is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a tömegtájékoztatás többi eszközére? Példa lehet-e az az ország, ahol csak azért fogadnak el új reklámtörvényt, hogy ellehetetlenítsék az ellenzéki internetes tévézést?

Lehet-e példa az az ország, amelynek vezetése, miután politikai és gazdasági eszközökkel nem tudja elérni, hogy szomszédja az általa iránytott gazdasági szövetséghez csatlakozzék, büntetésül lehasítja területének egy részét, noha korábban legkevesebb négy nemzetközi szerződésben garantálta a szomszéd állam területi integritását és határai sérthetetlenségét?

A magyar miniszterelnök komolyan gondolná, hogy példaadó lehet az az ország, amely megpróbálja felkorbácsolni a határain túl élő kisebbségek azon vágyát és reménységét, hogy rövid időn belül az anyaországhoz csatlakozhat és miután e vágy nem nagyon ébredezik, maga küld oda e gondolat “képviseletére” provokátorokat?

Lehet-e példa az az ország, amelyik visszaélve helyzeti előnyével, hosszú hónapok óta valóságos televíziós propagandaháborút folytat szomszédja ellen? Lehet-e példa az az ország, amelynek vezetése nagy pusztító erejű, bonyolult fegyvereket ad át felelőtlen és felkészületlen fegyveres csoportoknak csak azért, hogy szomszédságában minél tovább fenntartsa az “irányított káoszt”, akadályozva ezzel az új hatalom konszolidálását?

Lehet-e példa az az ország, amelyik felelőtlen lépésével közvetetten – de lehet, hogy közvetlenül is – felelős csaknem háromszáz ártatlan ember haláláért? Lehet-e példa az az ország, amelyik – noha minden jel szerint közreműködött e tragédia létrejöttében – képtelen felelősségével szembenézni és azt elismerni?

Komolyan gondolja a magyar miniszterelnök, hogy példának kell tekinteni azt az országot, amelyik épp most éli át modern történelmének legsúlyosabb reputációs katasztrófáját és sodródik a nemzetközi közösség perifériájára?

Ehelyett nem kellene valamilyen más, valóban példaadó ország után nézni?

 

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!
Advertisements

4 hozzászólás on “Az Ideológus, a Módszer és a Példa”

  1. bubu64 szerint:

    Szendam!
    Köszönöm, hogy bemásoltad Sz. Bíró Zoltán írását. Nagyon tetszett.

  2. valaki szerint:

    A facebook-on egy tusványpsi volt bálványozója olvas be a kedves vezetőnek. Úgy látszik az erdélyi magyaroknál is elszakadt a cérna.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s