Sajtó és Szabadság

Érdekes, hogy milyen sok bölcs közmondásunk van. Például: “Olcsó húsnak híg a leve“. Az is nagyon érdekes, hogy ezek közül egynek a tanulságát sem “alkalmazzuk” a mindennapi életünkben.

Az alábbi mémek ugyan némileg csatlakoznak a poszt tartalmához, de valójában a Magyar Telekom, illetve a mögötte álló Deutsche Telekom Origo-ügyi magatartása elleni tiltakozás okán másoltam be írásomba. Tudom, hogy nem egy kül-, avagy belföldi magánvállalkozás dolga megvédeni a magyar sajtószabadságot, de az a sunyi és gyáva magatartás, melyet e két cég tanúsított, egyenesen felháborító! … és ezt szendamondja!

A fenti mondás szerintem azt jelenti, hogy az “olcsónak” általában a minősége is olyan. De azt is, hogy ha valaminek nem vagyunk hajlandóak megfizetni a tisztességes árát, akkor arra inkább előbb, mint utóbb, de nagyon ráfaragunk. Egyik ismerősömnél elromlott a mosógép. Több szerelővel is beszélt, mire kiválasztotta közülük azt, aki a legalacsonyabb árat mondta. Egy hónappal később romokban hevert a masina, kijavítása pedig négyszer annyiba került, mint ha korábban a legdrágább ajánlatot tévő emberrel szerződött volna le. Egy  másik komám tavaly nyáron mindössze kétezer forintért látott egy pár edzőcipőt. Gondolta: jó lesz az neki elmolyolgatni a kertjében. Két hét múlva dobhatta a kukába, mert a lábbeli felső és alsó része úgy döntött, hogy beadják egymással szemben a “válókeresetet”.

Takarékoskodni tehát helyes dolog, de ezt a célt nem minden esetben a legkisebb, azonnali kiadással érhetjük el. Cipős komám például, ha kéthetente vásárolgatta volna meg az újabb és újabb selejteket, körülbelül négy hónap után már akkora összeg szerepelt volna a kiadási oldalon, amiből már egy rendes termékre is futná, olyanra, amelyik évekig bírja a strapát. Nemde?

Hasonló a helyzet a Sajtóval is. Egy bármiféle ilyen termék (legyen az “print”, avagy elektronikus) előállítása pénzt igényel. Szükség van ugye emberekre, akiknek fizetést köll adni (utánuk meg befizetni a sarcokat). Szükség van eszközökre, melyek beszerzéséhez szintén pénz köll, ahogy ahhoz is, hogy ezeket fogyásuk/amortizációjuk okán periodikusan pótolják. Szükség van valamiféle helységre is, ami ugyancsak pénzt igényel (pl.: bérleti díj, rezsi). Nem szaporítván a szót a további “egyebek” felsorolásával, a lényeg az: ezeknek a költségeit valakiknek meg kell fizetniük. Ez pedig többféle módon történhet meg.

Az első, hogy a teljes költséget az adott orgánum olvasója (“médiafogyasztója”) fizeti, tehát mi, a polgárok. Ennek az lenne a következménye, hogy az adott kiadó kizárólag az olvasóitól függene, csakis azok kegyeit keresné. De az is, hogy a print-kiadások jelenlegi árai minimum megháromszorozódnának és megszűnnének az ingyenes online-hozzáférések. Ez a variáns, a megrokkant honi vásárlóerő okán, nyilvánvalóan kivitelezhetetlen, hiszen olyan országban, ahol immáron a családok negyven százalékának okoz gondot pusztán a létfenntartás finanszírozása, ott elképzelhetetlen, hogy még a Sajtó is emígyen legyen eltartva. (Hogy fel volt háborodva Balog páter, amikor miniszterjelölti “meghallgatásán” a fejére olvasták az országban egyre nagyobb méreteket öltő szegénységet!)

A második a “co-payment”, azaz a sajtótermék előállítási költségeit részben az olvasók, részben pedig a hirdető cégek állják. Ennek a következménye az, hogy a Tulajdonos az olvasó-hirdető befizetése arányában kezdi keresni azokat a bizonyos kegyeket. Ebből pedig következik, hogy a lapban megjelenő “információk” bizonyos része majd nem az olvasó érdekeit, tehát a köztájékoztatást szolgálják, hanem a reklámoztatókét. Ezek pedig nem minden esetben azonosak a Társadaloméival. Ugyanakkor érvényesül itt egyfajta kiegyensúlyozó hatás is. Hiszen ha az olvasó azt tapasztalja, hogy értéktelen, szir-szar reklám-cikkekel tömik a fejét, elpártol a laptól, a hirdető pedig nem fog pénzt feccölni egy olyan orgánumba, amelyet a kutya sem olvas. Jelenleg a magyarországi, nyomtatott sajtópiacon ez a legelterjedtebb variáns.

A harmadik az “ingyenesség”, amikor a teljes cechet a hirdetők vagy/és a Tulajdonos állja – utóbbi a más területen folytatott tevékenységének bevételeiből. Az előbbi esetben még valamennyire létezik az a bizonyos, fentebb említett “moderációs hatás”, de az utóbbiban már nem. Itt ugyanis a tartalmat kizárólag a Kiadó gazdasági (és “egyéb”) érdekei határozzák meg (“vegyes” megoldás esetén pedig “befizetés-arányosan”). A csak hirdetői finanszírozásra a legjobb példa a “Metropol“, a “vegyes”-re jószerint az összes online hírportál, a “kizárólagos”-ra pedig a különböző önkormányzatok által fizetett periodikák, vagy mondjuk a “Helyi Téma” klónjai. Bárhogyan is történjen a finanszírozás, az ilyen orgánumok többségétől (különösen a kiadóiaktól) az olvasó semmiféle közérdekű információszolgáltatásra nem számíthat, már ami a közéletben való tájékozódáshoz szükséges értesüléseket illeti.

Szabad sajtó Lázár János utca.jpg

Mindebből látszik, hogy az olvasó/”médiafogyasztó”, tehát a Köz érdekét csakis és kizárólag az első variáns lenne képes szolgálni. Erre azonban minálunk, “Agyarországon” nincs esély, lévén a Társadalom jelentős része nem csak “öntudatlan”, de elszegényedett is (bár valójában az előbbi okozta az utóbbit!). Ámde a második variációtól is csak ugyanazt várhatjuk, mint a harmadiktól. Ennek oka meg az, hogy minálunk olyan helyzet alakult ki, hogy a gazdasági élet legfőbb szereplője maga az Állam, “ő” a legnagyobb hirdető is, míg az egyéb reklámoztatók, illetve a médiatulajdonosok szinte kizárólag csak “tőle” függenek (lásd: a különböző orgánumoknak jutó, illetve nem jutó hirdetéseket, avagy magát az “Origo”-ügyet!). Az Állam pedig legkésőbb 2010 óta függetlenítette “magát” a polgáraitól, tehát önálló életre kélt (lásd: Tákolmány és Tsai!), valamennyi “eszköze” (pl. jogalkotási, jogkikényszerítési és pénzügyi) pedig egy az “őt” elfoglaló hatalmi-üzleti csoport érdekeit szolgálja kizárólagosan. Az utóbbiakat módszereik miatt joggal nevezhetjük “Maffiának“, az előbbit pedig, az utóbbiak okán, “Maffia-államnak“!

Az, hogy ma szinte nem létezik független sajtó hazánkban a fentebb említett okok következményei. Ámde hogy ezek az okok “okozódhattak”, az már kizárólag a Társadalom hibája, mert akkor (a ’90-es évek elején) sem volt hajlandó finanszírozni ezt, amikor még volt ehhez gazdasági ereje. Mert nem érezte át a szükségességét, mert “takarékoskodni” akart, mert inkább az (egyre dráguló) “olcsót” vette és nem a minőséget.

  • Minálunk (meg gondolom másutt is) 1990-ig az volt a “regionális sajtóhelyzet”, hogy egyetlen napilap uralta a “piacot”. Ez természetesen az MSZMP megyei bizottságának kiadványa volt, s ugyancsak “természetesen”, a “széljárás” megfordultával a Szerkesztőség csuklás nélkül váltott át … egy másik pártra (elébb MDF, utána meg Fidesz). Informativitását jól jellemzi, hogy anno ezt az újságot “naponta megjelenő hetilap”-nak aposztrofálták. Nos ennek okán néhány bátor ember úgy döntött, hogy alternatív napilapot indít el, melynek első példánya 1990 augusztusában jelent meg. Az alacsony példányszám (12 ezer, szemben a “megyei” 96 ezrével!), valamint az ismeretlenség okán alig akadt hirdetőjük. Ezzel persze ők is számoltak, s ezért elsősorban az olvasótábor toborzására fektették a hangsúlyt. Maga a lap egészen fantasztikus volt – persze főként a “konkurenshez” képest. Friss, valóban informatív, lényeglátó, független, kitűnően szerkesztett és tördelt azaz: olvasmányos. Csak olvasója nem nagyon akadt. Lévén majd’ háromszor annyiba (29 forint) került, mint a “megyei” (9 forint 60 fillér), a Jónép inkább az unalmas pártközlöny mellett maradt, mer’ ugye igaz, hogy az új jobb, de régi “ócsóbb”. … A kezdeményezés 1991 januárjában hamvába holt, a próbálkozók még egy évig fizették az adósságaikat, a “megyei” pedig maradt a kellemesen langyos pocsétájában.

Ami végtelenül röhögtető az egészben, hogy az “olcsóra”, illetve az “ingyenesre” ácsingózók lényegében sokkal többet fizetnek ki ezekért a “kiadványokért”. Hiszen a hirdetőként/megrendelőként a piacon megjelenő Állam a befizetett adóforintokból finanszírozza ezeket az orgánumokat, melyek pedig az Államot, az meg a Maffiát szolgálja. A Maffia pedig ugye a Zemberekből él, rajtuk piócáskodik, s hogy ezt tehesse, ugyancsak a Zemberek pénzéből zárja el a Zembereket a valós információktól!

Origo, impresszum.

Független sajtó nélkül nincs Szabadság! – tudom, ez is egy közmondás, s talán elcsépelt is. Ám igazságtartalma ettől még örök, amint azt a magunk bőrén is tapasztal(hat)juk. Ha ugyanis nem áll rendelkezésünkre kellő mennyiségű és minőségű értesülés, az elvileg négy esztendőnként rendelkezésünkre álló lehetőséggel (választások) nem hogy felelősen, de élni sem tudunk. Ha a Demokrácia portáján nincs egy Őrkutya, akkor oda bárki bemehet és bármit ellophat. Ha a különböző érdekcsoportok (különösen a mostani!) hazudozásai úgy jutnak el hozzánk, hogy nincs senki, aki ezt összevetné a valósággal, akkor olyan helyzet alakul ki, mint most: egy félretájékoztatott, elvakult ámde aktív kisebbség ráerőlteti nem csak az akaratát, hanem még egy elképesztően elvetemült társaságot is a “félaktív”, avagy a passzív többségre, s ezzel káoszba, katasztrófába dönt egy egész országot. És miért? Mert Magyarország portáján nem ugat az a bizonyos “Őrkutya”, amelyik pedig még is, annak nincs elég ereje harapni is.

Lázárkom Egyik “kedvenc” demagógiám, mellyel minimum bő évtizede él a Populizmus az, hogy csökkenteni köll a parlament létszámát, mert így lesz “olcsóbb” a dolog. Nos, a Demokrácia soha nem volt olcsó, ha a közvetlen ráfordítást számoljuk. De soha nem is okozott katasztrófát, míg a Diktatúra már rövid távon is általános elszegényedést (lásd csak a saját esetünket!), hosszabb idő alatt pedig teljes összeomlást (lásd a történelem tanúbizonyságát). Ennek árát, mely sokszorosa a demokrácia “működési költségének”, nekünk köll megfizetnünk, mint ahogy a Katasztrófához vezető út (bürokrácia és korrupció) “viteldíját” is. Szerintem teljesen mindegy, hogy 199, esetleg 386, avagy akár 1500 országgyűlési képviselőnk is van, s leszarom még azt is, ha fejenként és havonta mondjuk 10 milliót keresnek. De azok mindegyike MINŐSÉGI legyen, akiket valóban Mi és nem “Valaki Más” (mondjuk egy érdekcsoport) fizet meg.

De mi ezt nem voltunk hajlandóak megfizetni! Így osztán a törvényhozásunk tele lett vakkomondoros zsírparasztokkal (Balogh József), neveletlen vidéki dzsentrikkel (Lázár János) és felkapaszkodott szocio-pszichopatákkal (Orbán Viktor), akiket az Oligarchák, no meg az általuk létre hozott Maffia-állam fizet meg, s akik fölött így elveszítettük a rendelkezési jogunkat … akárcsak a saját tulajdonú országunk fölött is! … Mindezt azér’, mer’ nekünk minden ócsón, sőt, ha lehet ingyé’ köll. … Hát tessék: itt van!

Van egy másik közmondás is, ami erről az egészről eszembe jutott: “Az rendeli a zenét, aki a cigányt fizeti!“. … Ideje lenne már ezt nem csak tudomásul venni, de megszívlelni is!

… és ezt …

szendamondja!

Advertisements


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s