Attila ment. Jöhet Feri?

Mesterházy Attila tegnap bejelentette általános lemondását… Mindenről! A Pártot újjászervezni(?), halottaiból feltámasztani(!) képes utódjelölt a fasorban sincs. Ki lesz a Baloldal Megváltója? Esetleg Feri?

Tegnap délben Mesterházy Attila egy rövid sajtótájékoztatón bejelentette lemondását. Nem csak a párt elnöki funkciójáról, hiszen ezt semmiképpen nem tarthatta volna meg, de a frakcióvezetésről is, amelyet pedig – tudomásunk szerint – stabilan birtokolt. Avagy még sem?

Isten malmai lassan őrölnek. – tartja a mondás, – “… de még lassabban a szocialistáké!” – tehetnék hozzá tapasztalataink alapján. Ebben a szervezetben, különösen Horn Gyula 1998-as lemondása után, általános módszerré vált a klikk- és kamarilla-politizálás. A háttérben megbúvó és különböző érdekcsoportokba tömörülő pártelitben az átmeneti szövetségkötésekkel kialakuló erőviszonyok alapján folyó állandó alkudozások határozták meg az ippeg aktuális “irányvonalt”, no meg a vezetőség személyi összetételét és a pártelnök kilétét is.

Ez engem élénken emlékeztet a Sztálin utáni Szovjetunió legfelsőbb vezetésében zajló taktikázásokra. A három hatalmi központ (Párt, Hadsereg, KGB) pillanatnyi erőviszonyai döntötték el, hogy ki legyen a Generalníj Szekretar, s az addig maradhatott hivatalában (az esetek többségében pedig életben is!), míg a Kiegyezés fenn állt. Hruscsov a Párt és a Hadsereg támogatását élvezte, de mivel a Kennedyvel kötött alkuval elárulta a Birodalmi Eszmét, belső puccsal (ha tetszik: palotaforradalom) döntötték meg. Utódja, Brezsnyev ugyanezen két csoportosulás kirakatembere volt. Az őt követő Andropov viszont már a KGB-Párt tandemé. Váratlan halála azonban válságot okozott, s mivel a tripartit alkudozások nem vezettek eredményre, jöhetett Csernyenkó, s amíg nem sikerült megtalálni a tényleges Cárt, meg is kapta rendszeresen az őt életben tartó injekcióit. … Gorbacsov már egy másik “tészta”: egyértelműen a KGB-re támaszkodva előbb a Hadsereget, aztán a Pártot nyírta ki, megszüntetvén így elébb az egyeztetési kényszert, utána meg a Szovjetuniót is!

Az MSZP platform-politikusai elsősorban (sőt, kizárólag) azzal voltak elfoglalva, hogy megőrizzék a Status quot, azaz egyik csoportosulás se tudjon a többiek fejére nőni. Nem törődtek a párttal, a vidéki szervezetek “tatarozásával”/fejlesztésével, nem törődtek az Új Nemzedék kinevelésével (tehát a káder-utánpótlással) és nem törődtek a választóikkal sem. Időnként ránéztek a közvéleménykutatások adataira, s ha azok kedvezőek voltak, vígan folytatták a belső (és külső) mutyizásokat abban bízva, hogy a Törzsgárda, meg a “jobboldaltól” undorodó, s ezért a “kisebbik rosszra” szavazók majd betolják szeker(es)üket a hatalomba. Ez 2002-ben meg is történt igaz, ebben nagy segítséget jelentett az, hogy az SZDSZ koalícióképes párt maradt.

A 2004-es EP-választások elvesztése azonban cezúrának bizonyult. A Medgyessy-féle pénzeső ellenére az MSZP a második helyre szorult. A zúgolódó Frakció miatt ezért elébb a miniszterelnöknek köllött mennie, a mindenkivel elégedetlen párttagság miatt pedig a központi jelöltnek számító Kiss Péternek is. Az Utód (később a párt élén is) Gyurcsány Ferenc lett, akiben a “Pártblebsz” azt a személyt látta, aki képes megreformálni az egész szervezetet, azaz lecsapolni a “Pártpatríciusok” által létre hozott belterjes, bizantikus mutyi-mocsarat. Gyurcsány neki is látott a melónak, de 2005-ben még nem volt elég ereje hozzá, hogy a megüresedő köztársasági elnöki szék ügyében racionális döntést csikarjon ki a pártból. Hiába mondta, hogy a Platform-plutokraták által pajzsra emelt Szili Katalin nem csak alkalmatlan, de még a kellő számú országgyűlési szavazata sincs meg, azok csak legyintettek: “Az SZDSZ úgy is be fog állni a sorba!“. Hát nem állt be, a következmény pedig Sólyom László (később végzetesnek bizonyult) hivatalba lépése, illetve Gyurcsány további, párton belüli erősödése lett.

A 2006-os választásokat az MSZP megnyerte, ámde ez elsősorban Gyurcsány személyes kampány-teljesítményének volt köszönhető. Ez pedig arra sarkalta a nepotista Pártbürokratákat, hogy az önálló és egyre erősödő hatalmi központtá magát kinövő Pártelnököt, bármiféle módon, de amortizálják. Az Ifjú Cézár hátába döfött mérgezett tőr az Őszödi Beszéd kiszivárogtatása volt, ami azonban nem csak Gyurcsányt, de az MSZP-t is a sírba vitte, s mint később kiderült: csakis az MSZP-t! A miniszterelnök lemondásra kényszerült (utódjának kiválasztása kabaréba illő történet!), a Klikkek pedig ahelyett, hogy a kárminimalizálásra, tehát a kampányolásra fordították volna egyre fogyó energiáikat, ismét belemerültek a szokásos belharcaikba.

A 2010-es Bukás után jött Mesterházy Attila, s úgy tűnt: valamiféle változás, átalakulás indul be az elaggot és teljesítményképtelen Szocipárton belül. Az Új Elnök azonban a “Fiatalítás“, illetve a “Nemzedékváltás” címszava alatt csupán elitcserét vezényelt le, míg a “módszerek” változatlanok maradtak: Mesterházy egy csakis hozzá hű Pretoriánus Gárdát szervezett maga köré, s ezekkel tömte ki elébb a vezetőséget, később pedig (2014) a frakciót is. Ezért őt kárhoztatni igazából nem szabad, hiszen más módszereket nem is tanulhatott volna el a Horn által kinevelődni hagyott, középszerű Nagy Elődeitől azon a néhány esztendő alatt, míg a pártlajtorján felkapaszkodott a Legfelsőbb Fokig. Hogy ezzel pedig mire jutott, hát azt most már mindnyájan (de főleg ő) láthatjuk!

Az Első Pofon után (2014. április 6.) még lehetett azzal magyarázni a dolgot, hogy “erősen lejtett a pálya” (igaz) és különben is, “megőriztük a Második Legerősebb Párt pozícióját” (ez is igaz, de …!). További indok: rosszul lett összeállítva a Közös Lista, az oda második helyezettként beemelt Gyurcsány pedig többet vitt, mint hozott. Ámde azt, hogy a Maffia-kormányzással rendkívül elégedetlen, mintegy 800 ezres tábort miért nem sikerült aktivizálni, azt már nem! Mert akkor meg köllött volna indokolni, hogy miért nem volt Tényleges Kampány!

Erre két magyarázat is létezik. A Jóindulatú szerint Mesterházy arra számított, hogy a 2002-ben tapasztalt elégedetlenségi hullám hátán is beszörfölhet a Hatalomba, így elegendő csak “mutatnia” magát. A Rosszindulatú (és szerintem a valósághoz jóval közelebb álló) álláspont szerint a Fidesz-szel kötött háttéralkuk miatt hagyta lecsapatlanul azt a számtalan “magas labdát”, amit a lopásokba és mutyizgatásokba teljesen belegárgyult Orbán-párt kínált fel. Igazából szó sem volt a trafik- és föld-mutyikról. Meg sem említődött az egyébként kitűnően kommunikálható “Pakstum“, Rogán Tonyó botrányos ingatlangyarapodásának taglalását pedig az egyik elnökségi potentát személyesen állíttatta le a pártközeli “Egyenlítő blog“-on (az meg tiltakozásul be is zárt, … pont a kampány kellős közepin!)

A Második Pofon után (2014. május 25.) azonban már nem lehetett magyarázkodni. Az MSZP országosan a harmadik helyre szorult, az ellenzéken belül pedig ugyan megőrizte (alig több, mint egy nyomorult százalékkal!) a “vezető pozícióját”, de vidéken több helyütt is a DK, a fővárosban pedig még az E-PM is megelőzte. Attila persze ekkor még próbálkozott némi taktikázással (“felajánlott” lemondás az elnökségről, de ragaszkodás a frakcióvezetéshez), ám aztán kiderült, hogy a bizantikus eljárások alapján megszervezett “Ifjú Gárdája” is csupa haszonelvű emberből áll. Az első, aki hátba szúrta őt, az ilyesmiben már nagyon gyakorlott Horváth Csaba (eredetileg budapesti főpolgármester-jelölt … R.I.P.! – korábbi szövetségesét, a méltán vád alá helyezett Hagyó Miklóst is ő tagadta meg elsőként!), aztán kiderült, hogy sem az Elnökség sem pedig a Frakció kézből etetettnek hitt, konformista “politikusai” sem ragaszkodnak hozzá hogy vele együtt szálljanak a sírba. Végül a szintén bizalminak számító Kórózs Lajos üzente meg neki, hogy vagy lemond, vagy a tagság fog tömegesen átigazolni a Gyurcsány-féle DK-ba!

Most, azaz tegnap dél óta, az MSZP ott tart, ahol a Szovjetunió 1984 februárjában (lásd fentebb!). “Andropov Attila” váratlanul elhalálozott, s a Párt most nem tud megegyezni az Utód személyében. De még a bármikor “földelhető” átmeneti embert, a maguk “Csernyenkóját” (Tóbiás? Újhelyi? Valaki más?) sem találják, lévén a minimális jelentkezés teljes hiánya ezt de facto lehetetlenné teszi. Akkor most mi legyen? Hol a “Gorbacsov”?

A kitűnő elemzéseiről ismert Aczél Endre, a Galamus-on ma megjelent írásában erre meg is adja a “kvázi-anonimizált” választ: nincs más hátra, jöjjön az az ember akit “… nem lehet kiiktatni a magyar politikából, akármennyire szeretné/szerette volna is a Fidesz is, az MSZP is“! Jöjjön tehát a Pártegyesítés, de közel sem úgy, ahogyan az április hatodikán leszerepelt közös listát összeállították! Mert Május 25. bebizonyította, hogy valójában ki is volt az a bizonyos “Áprilisi Potyautas“! Mert nyilvánvaló, hogy immáron ki az erősebb, s az ehhöz való gravitálódás nem csak a szavazókra, de a korábban antigyircsanyista, hivatásos párttagokra is jellemző!

Attila ment. Jöhet Feri? Ő lesz az a “Kvázi-Gorbacsov“, aki végül mégis lecsapolva azt a bizonyos platformista-mutyista pártmocsarat, felszámolja az önnön módszereinek dugájába esztendők óta beledőlt Szociuniót, majd átviszi a Baloldalt a “Balkán tenger” túlsó, européer, tehát valóban korszerű és főleg Demokrata Kikötőjébe?

Látni fogjuk, osztán meg (remélem/attól félek) látni fogjuk!

… és ezt …

szendamondja!

Advertisements


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s