Polgári éntudat

“Éntudat” nélkül nem lehet Öntudat. Anélkül meg nem lehet se Jólét, se Demokrácia. Csak egy ravaszul körmönfont Propaganda által generált “Divat” és egy valójában senkiházi, elmebeteg Vezér nyájként való követése. Azaz: Diktatúra. … Ez köll nekünk! … Tényleg?

Hétfőn egy langyos, de nagyon borongós, kitartóan esős napra virradtunk. Délelőtt negyed kilenc tájékában, legkisebb gyermekemmel házunk kisteraszán ácsorogva, arra vártunk, hogy feleségem befejezze a készülődését, s elvigye az Ifiurat a fogorvoshoz. Eközben arra lettünk figyelmesek, hogy egy hím fekete rigó gubbaszt a lassan bokorrá növő kecskerágónk alatt és nagyon “nyomja a sódert”. Ugyanazt a rendkívül színes, ide-oda csapongó füttysorozatot, melyet megszokhattunk “tőle”, ámde nem messzehangzóan, hanem piánóban, … mint ha csak úgy, magának “beszélne”. “Hát ez meg miért nem nyitja ki rendesen a száját?” – tettem fel a kérdést önmagamnak, félhangosan. “Biztos nem szeretné, ha a többiek meghallanák a véleményét!” – vágta ki a választ az én kölköcském.

Ez az eset azért jutott ma az eszembe, mert tegnap este, az egyik legkedvencebb ismerősöm, az alkoholos befolyásoltság “enyhe” állapotjában arról értekezett hosszasan, hogy miféle tapasztalatokat kénytelen szerezni azokban a hétköznapokban, melyeket immáron negyedik(?) esztendeje, a “Világ Legpofátlanabb Kormánypártja” határoz meg. A keresetlen, legtöbbször pedig a nyomdafestéket sem tűrő szavakkal teletűzdelt tirádája végén pedig feltette az immáron klasszikussá (és költőivé) vált kérdést: “Hogy lehetünk ilyen birkák?! Hát miért nem zavartuk már el a halál f…ára ezt az elmebeteg Büdösbogarat, meg az egész díszes kompániáját?!“. “Mert itt mindenki azt hiszi, hogy elégedetlensége, felháborodása nem találkozik a többség álláspontjával, s mivel itthon nem hogy polgári ön-, de még ‘éntudata’ sincs az emberek nagyobb részének, hát inkább megtartja magának a véleményét, nehogy kilógjon a sorból, s ezzel pellengérre állíttassa önmagát.” – adtam meg a választ szinte ösztönösen.

Marhaság! – legyintett rám az Ismerős élből, de aztán láttam rajta, hogy mégis hajlandó elgondolkodni a szavaimon. Ezért osztán elkezdtem kibontani a hirtelen jött ideámat, felhasználva az egyik kedvenc tudományágamban, a szociálpszichológiában szerzett hiányos ismereteimet:

Az ember, ösztöne szerint, alapvetően nyáj/falka-lény, akinek a magányt, a sorból való kilógás érzetét nagyon nehéz feldolgoznia. Ehhöz elébb éntudatra, a saját hibáinak és erényeinek felismerésére van szüksége, majd az öntudatra, mellyel képes kikényszeríteni az őt megillető jogokat. Az utóbbi azonban nem létezik az előbbi nélkül, amelynek birtokában például nem lehet őt különböző (kereskedelmi, avagy politikai) propagandákkal becsapni, elhitetni vele, hogy ha nem enged a reklám által összehazudozott “társadalmi elvárásnak”, akkor ő egy “szigetember”, egy a sorból kilógó, magányos farkas, egy pária, aki csupán a köz megvetésére érdemes.

Még oskolás koromban, az 1970-es esztendők végén nagy divat volt az úgynevezett “diplomatatáska”. Emlékszem rá, micsoda kitartó szorgalommal nyúztam Édesanyámat annak érdekében, hogy nekem is lehessen egy ilyesmim. Bár ő észérveket sorakoztatott fel a “birtoklási vággyal” szemben (egészségtelen egy tucatesztendős kölöknek naponta a kezében cipelnie a tanszereket), a gyerek “ultima ratio”-jával (“Anyukám! Nem csak az osztályban, de már az iskolában is mindenkinek van!“), a sorból való kilógás, a kiközösítettség érzetétől való félelmemmel szemben azonban már nem volt képes karakánul fellépni, de talán nem is akarta igazán. Megkaptam a “dipót”, ami ugyan nem “Pont Az” volt, amit társaim többsége cipelgetett, s ezért osztán maradt is bennem némi (mások által időnként erősítgetett) kisebbségi komplexus, de meg volt a boldog tudatom, hogy már nem (annyira) lógok ki a sorból.

Később, elérkezvén az egyetemre, már kezdett benőni a fejem lágya annyira, hogy ne kövessem vakon az ippeg aktuális divatokat úgy az öltözködés, a küllem, mint mondjuk a zenei ízlés dolgában. Míg hallgatótársaim elsöprő többsége az aktuális slágerekkel tömte magát, én hajlandó voltam felvállalni annak ódiumát, hogy biza’ leragadtam az LGT-nél, Hobónál, s ha nem éppen őket, hát akkor a ’80-as évek eleji rétegzenekar, a Tangerine Dream opuszait üvöltettem magamnak (ezt a szokásomat – mínusz üvöltetés – a mai napig megőríztem!). Ráadásul kezdtem rászokni a saját véleményemre is, s ha alkalmas volt a közeg, azt nem is rejtettem véka alá. Ha azonban nem, akkor meg ráültem a számra.

Az előbbire jó példa Kovács tanár úr, aki a filozófia rejtelmeibe próbálta bevezetni hallgatóit, s aki ráadásul nem csak “reformkomcsi”, hanem még “lukácsista” is volt. Nekem nem is ezzel volt a problémám, hanem a marxizmusba vetett vakhitével. Ezért osztán szinte minden egyes előadáson alaposan össze is vesztünk (sőt, még a szigorlaton is!), melyeket a Tanár Úr rendszeresen a “jeles” érdemjegyekkel honorálta (a szigorlaton is!). Amikor pedig ezt a vizsgán kettest kapott csoporttársam felhánytorgatta neki, azt válaszolta: “Maga azért kapott elégségest, mert ugyan fel tudta mondani szóról-szóra a tankönyvet, de fogalma sem volt arról, hogy mit is beszél! Ő azonban vitatkozik ugyan, de pontosan tudja, hogy miről van szó!“. (Az én drága Tanár Uram mindezek ellenére soha nem tudta nekem megbocsájtani az SZDSZ-be való belépésemet és magát a “Rendszerváltást” sem. Az 1990-et követő esztendőkben, valahányszor összetalálkoztunk az utcán, úgy ment el mellettem – dacosan előremeresztett tekintettel – mint ha a világon sem lennék. Ennek ellenére elmentem a temetésére. … Egyetlenként volt hallgatói közül!)

Az utóbbira pedig az a jó példa, amit én öt esztendőn át, immáron kialakult személyiségű felnőttként abban a néptáncos társaságban műveltem, melybe a Nejem által sikerült bekeverednem. Velük először 2008. Szilveszterén találkoztam, mikor is döbbenten tapasztaltam, miként párosul a népi hagyományok és kultúra iránti (egyébként “egészséges”) vonzalom az álnépies, műmájer nacionalizmussal és a széljobbal való (abszolajte “egészségtelen”) rokonszenv. Elképedésem oka ugyanis az volt, hogy az egyébként ránézvést rokonszenves emberek némelyike miféle, a korabeli Fidesz-propaganda által diktált, attól mindenféle okos tartózkodás nélkül átvett, ízzó gyűlölettel beszéltek az akkori (és általában) Baloldalról, hogyan zsidóznak és miféle történelmi ismeretük, “nemzettudatuk” vagyon. Nálam a cérna akkor szakadt el, amikor éjfélkor nem csak a magyar, de a “Székely” himnuszt is elbőgte a társaság jelentős része … többek között a Nejem is. Meg is kérdeztem tőle, hogy ugyan miért teszi ezt, hiszen maga is pontosan tudja: ennek a himnusznak annyi köze van a székelyekhez, mint nekem a homoszexualitáshoz, mire az volt a válasza, hogy ő ugyan tudja, de “ne sértsük meg a közösséget“.

– Nos, hogy ennek a Közösségnek valójában mi is volt a véleménye, arra csak a mostani Szilveszterkor derült fény. – folytattam eszmefuttatásomat Ismerősömnek. – Kellően pálinkaközi állapotban ugyanis feltettem ezt a bennem már ötödik esztendeje érlelődő kérdést néhány ünneplő társamnak, mire ők ugyanezt a választ adták. Kiderült ugyanis, hogy a minimum negyven felnőttet számláló társaságban van két(!) hithű jobbikos náci, akik ezt a “hagyományt” 2006-ban “vezették be”, lévén pont azóta tagjai e csoportnak. Sem akkor, sem pedig azóta senkinek eszébe nem jutott, hogy az elsöprő többség számára egyáltalán nem szimpatikus “szokást”, a majoritás erejével megszüntessék.
– És ezzel a példával akartad megmagyarázni azt, hogy miért ilyen birka a magyar társadalom? – kérdezett vissza az Ismerős.
– Pontosan. Hiszen ha egy 40 fős közösség éveken át képtelen arra, hogy egy nekik nem tetsző dolgot megakadályozzon, egy olyat, amit annak mindössze 5 százaléka erőltetett rá, akkor vajon mi lehet a helyzet a közel 10 milliós csoportnál, ahol az a bizonyos 5%-nyi erőszakos hangadó már 500 ezer főre rúg?
– Mondjuk úgy, hogy kinyitják a szájukat, megbeszélik egymással a dolgot és elzavarják a francba az ilyen erőszakoskodókat.
– Igazad van, csakhogy itt senki nem beszél senkivel. Itt mindenki, legalább is a nagy többség “szigetember”, akik (hogy ne legyenek “szigetemberek”) inkább engednek a hangoskodó, erőszakos kisebbségnek, mint hogy a sarkukra álljanak és kijelentsék: ez nekünk nem tetszik, elegünk van! – válaszoltam.
– No de itt tényleg mindenkinek elege van már! Avagy tíz közül hallottál kettőt is arról beszélni, hogy neki mennyire faszányos ez az Orbán-rendszer?
– Még többet is! Az persze igaz, hogy ha egy kicsinyt “mélyebbre” megy a beszélgetés, akkor abból a Tízből mindössze Egy marad hithű orbanista, de ez nem változtat a lényegen. Azon, hogy az Elégedetlenek nem beszélnek egymással, nem merik nyilvánosan kinyitni a szájukat, mert a Diktatúra Propagandagépezete által a “közszolgálati” és a “kereskedelmi” médiákon át eléjük tárt Művalóság szerint: mindenki elégedett, kivéve őket! Márpedig “kilógni a sorból”, az ugyi roppant kellemetlen dolog! Ehhöz elébb én-, majd annak kialakulása után öntudatra lenne szükség, amit meg ebből a “magyarságból” már évszázadok óta ölnek ki, az esetek többségében még csak nem is tudatosan!

Az Ismerőssel való beszélgetés itt megszakadt, de a gondolatmenetem nem. Ez vezetett engem vissza ahhoz a bizonyos, hétfői fekete rigóig. Azért, mert Mi is hasonlatosak vagyunk “hozzá”: ott kuporgunk egymás mellett, szép hosszú sorokban, esik ránk az eső, éhezünk, fázunk, közben pedig magunkban beszélünk. … Csöndesen. … Nehogy a szomszéd meghallja!

… és ezt …

szendamondja!

Reklámok

One Comment on “Polgári éntudat”

  1. bonhomme szerint:

    nem látok cikket a magyar kultúra napjáról, így jobb híján itt is közzéteszem a Himnusz átiratát újra.
    Respekt, Kölcsey uram!

    Kölcsey Ferenc – bonhomme:

    Magyar fohász 2012

    Isten, szánd meg a magyart!
    Jókedv: el, bőség: el.
    Segélj néki harcában
    Belső ellenséggel.
    Balsorsunk’, mi Orbán rég,
    Vidd el tőlünk mielőbb,
    Megszenvedte már e nép
    E két rossz esztendőt.

    Vezérünket felhozád
    Felcsút alvégére,
    Kétharmaddal nyert hazát
    Belzebubnak vére.
    S hol őrölnek malmai
    Nyerges-Simicskáknak,
    A fideSS fajzatjai
    Felvirágozának.

    Értük Kunság mezein
    Ért kalászt lengettél,
    Tokaj szőlővesszein
    Nektárt csepegtettél.
    Baltás Viktort plántálád
    Víg népünk nyakára,
    S nyögjük most sáskahadát
    Megváltásra várva.

    Tudjuk jól, mi a bűnünk,
    Mért orrolsz most reánk;
    Meg köllött vón’ becsülnünk
    Jó demokráciánk…
    Most válság vészharangját
    Kongattad felettünk,
    Majd fideSS-től rabigát
    Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain
    A szóvivőjének
    Megnyilatkozásain
    Hazug szirén-ének!
    Hányszor rontott tenfiad
    Szép hazám, népedre,
    S lettél egy őrült miatt
    Szolgasorba döntve!

    Szétszóródott sokfelé
    Népünk a világban,
    Kereste, ám nem lelé
    Helyét a hazában.
    Gépre ül, vonatra száll,
    Bőröndje mellette;
    Munkát külföldön talál,
    Miből megélhetne.

    Démosz volt, most elnyomók;
    Kedv s öröm röpkedtek,
    Recesszió, és nyomor
    Zajlik már helyettek.
    S ah, szabadság nem virúl
    A gyávák véréből,
    FideSS-rabság könnye hull
    Árvánk hő szeméből!

    Segéld, Isten e népet,
    Kit latrok vegzálnak,
    Hadd vessen végre véget
    FideSS igájának.
    Balsorsunk’, mi Orbán rég,
    Vidd el tőlünk mielőbb,
    Megszenvedte már e nép
    E négy rossz esztendőt.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s