Új magyar dzsentri-világ

Az alábbi jegyzetet még tegnap olvastam a nepszava.hu-n, de különböző okoknál fogva csak most tudtam ideschmittelni. A pénteki dátum azonban semmit nem von le az értékéből, mert – attól tartok – tartalma még hosszú ideig meg fogja őrizni a “szavatosságát”.

Új nemesség, új jobbágyság?

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején nagyon sok magyar nemes megváltoztatta a nevét, eltüntették a nevükből is azokat a jelképeket, szimbólumokat, amelyek az ő kiváltságos helyzetükre utaltak, ugyanis ezek az emberek valóban demokraták voltak. Lemondtak előjogaikról, beálltak harcolni Kossuth zászlaja alá és jelképeikben is ki akarták fejezni, hogy szakítottak a feudális értékrenddel. Elhagyták a nemesi előneveket és letették az ipszilont. Így lett Görgeyből csak Görgei, Jókayból Jókai.

Még néhány éve is joggal hihettük, hogy a dzsentri osztályt, szokásaival, értékrendjével, elfogultságaival és kapcsolati hálójával együtt örökre a történelem lomtárába száműzte a fejlődés. Talán volt itt értékveszteség is, hiszen a dzsentrit jellemezte némi idealizmus is, és ha nem is voltak túlzottan műveltek, de legalábbis a férfiak iskolázott emberek voltak. Ha mérleget akarnánk készíteni, mégis azt látnánk, hogy jogosan tűnt el a nemesi osztály, ez a rendies képződmény a süllyesztőben. Volt egy nagy korszaka – a reformkor -, amikor legjobbjai valóban a demokráciáért, a polgári átalakulásért, hazánk függetlenségéért küzdöttek, de legkésőbb a kiegyezéstől kezdve a nemesi osztály egyre inkább önmaga karikatúrájává vált. Voltak olyan nemesi családok, amelyek fel tudtak zárkózni a modern korhoz, a jogállamhoz, a piacgazdasághoz, túlléptek előítéleteiken szociológiai és vallási téren is, polgári származásúakkal kötöttek barátságot és sokan házasságot is.

Német, zsidó, horvát vagy román asszonyt vettek feleségük a férfiak, nem nemes férfiakhoz mentek férjhez a nők, barátaikat és üzletfeleiket már nem rendi szempontok szerint válogatták.Tehát volt ilyen is, talán kicsit fájdalmas kimondani, de a többség sajnos nem értette meg az idők szavát. És egyre hangosabban, egyre melldöngetőbb módon hirdették származási előkelőségüket, különböző kiváltságokat, előnyöket követelve maguknak. Ismerjük a történelmet, tudjuk, hová vezetett mindez, miképp vált végül Horthy országában a magyar dzsentri maradéka a legszörnyűbb bűnök társtettesévé.

Nyomatékosan hangsúlyozom: nem minden nemesi származású ember viselkedett így. Sőt, sokan beilleszkedve a polgári létbe értékteremtő, tisztelete méltó életet éltek, de sajnos, nem ők határozták meg a korban a dzsentri karakterét. Azok határozták meg, akik zsidózva, svábozva, cigányozva követelték az “ősi magyar nemzetfenntartó osztály” jogait, értsd: akik felléptek minden társadalmi reform ellen, legyen szó akár földosztásról, akár az egyenlő és titkos választójog bevezetéséről, a nők jogairól vagy a munkásság önszerveződésének engedélyezéséről.

Nem akarok ennél sokáig időzni. Ez az osztály, amely a Horthy-rendszer fő politikai bázisát képezte, szemben állt mindazzal, ami a szabad világot olyan sikeressé tette. Szemben állt az emberi jogok maradéktalan érvényesítésével, a más kultúrák tiszteletével, az együttélés igényével, és természetesen a legvadabbul szemben állt a szabad piaccal, amelyik a tehetségnek nyit utat és a teljesítményt díjazza. És minden erővel arra törekedtek, hogy kiváltságaikat törvényileg is körülbástyázzák, a reménytelen versenyképtelenségbe taszítva ezzel Magyarországot. Ha nem lett volna bűnrészes a Horthy-rendszer a holokausztban és a háborús kalandban, akkor is el kellett volna tűnnie, mert elavult rendszer volt, és kimondhatjuk: értékrendje, lényegét tekintve ezért magyarellenes volt. Most ez az értékrend kezd újraéledni?

Terjed a háromnevűség divatja. Ez teljesen egyértelműen dzsentri-nosztalgia. Ez a szemlélet összhangban áll az oktatásügy centralizálásával, az egy-tantervűség, egy-tankönyvűség bevezetésével. Ez a szemlélet összhangban áll az állami vagyon piaci szempontból irracionális, értelmetlen növelésével, azzal a gazdaságpolitikával, amelyik ahelyett, hogy hagyná a nemzeti bevételeket a nemzetet alkotó emberekhez eljutni, adócsökkentés vagy fizetésemelés formájában, állami vagyont vásárol óriási tételben, ahol az ő háromnevű garnitúrája jut vezető beosztáshoz.

Ez a szemlélet összhangban áll a politikai ellenfelek elleni karaktergyilkos, pocskondiázó, sárdobáló támadásokkal, amelyek nem a másik politikus politikájával foglalkoznak, azt bírálják vagy vitatják, hanem személyét gyanúsítgatják, egyébként a tapasztalat szerint olyan bűnökkel, amelyeket az érintettek egyáltalán nem követtek el. A háromnevűség divatja nagyon is harmonizál a bírói függetlenség elleni meg-megújuló támadásokkal, a közmédia elfoglalásával és kormánypropaganda szócsővé silányításával, a szabad sajtó törvényi szorongatásával.

Összhangban áll a Brüsszel elleni szabadságharcnak feltüntetett, az emberi jogok érvényesülésére alapozott világ elleni bizalmatlansággal és gyanakvással. Úton-útfélen, már-már nevetségesen Trianonozunk – ahelyett, hogy szembenéznénk azokkal a korabeli szűklátókörűségekkel és nemzeti elfogultságokkal, amelyek Trianonhoz vezettek. Hagyjuk a kirekesztő propagandát elszabadulni és őrültségeket művelni, legfeljebb képmutató módon arra célozgatunk, hogy ez az új nemesség mégis mennyivel konszolidáltabb, mint az útszéli jobboldal (amelyik tulajonképpen kimondja, amit a konszolidáltak csak gondolnak.)

De ugye, minden botnak két vége van. Ha létrejön az új nemesség, az új jobbágyságnak is létre kell jönnie. Kikből fog állni ez az új jobbágyság, barátaim? Másból aligha állhat, mint belőlünk, akik úgy látszik, korszerűtlen módon, ragaszkodunk a polgári nevünkhöz.

Szunyogh Szabolcs, újságíró

Reklámok

6 hozzászólás on “Új magyar dzsentri-világ”

  1. emigrant szerint:

    Jó szöveg. Még a hetvenes években hívta fel apám a figyelmemet, hogy az akkori vezetők, a párt kiemelt káderei nem a régi polgári, vagy arisztokrata hagyományokat örökölték meg és gyakorolták, hanem a dzsentrik már saját korukban is nevetségesen avítt szokásait. Vadászat, borgőzös mulatságok magyar nótázással (=ivászat), protekcionizmus, korrupció, potyázás. Nos, ezektől miért várunk többet?

    • bonhomme szerint:

      Bizony, bizony…
      Épp a minap hallottam egy több évtizedes történetet: az egyik helyi vállalat párttitkára egy, az általad is említett mulatságról részegen hazafelé tartva karambolozott és totálkárosra törte a kocsiját (szerencsére csak tereptárggyal, emberéletben nem esett kár). Ez meghallva értesítette a megyei rendőrkapitányt egy közös ismerősük, aki haladéktalanul intézkedett is, így az ügy szépen el lett simítva.

  2. Avi szerint:

    Nekem is az a véleményem és írtam is a facebookon, hogy annak idején a II. Világháború után a győztes munkásokból és egykori jobbágyokból állók kezébe került a hatalom. Egy idő után kezdtek a régi gazdáik stílusát átvenni, mint azt emigrant köztársunk is írja. Az u.n. rendszerváltás után ugyanezeknek a gyerekei kezébe került a hatalom és ezzel hatalmas vagyonokra tettek szert. A viselkedésükben és immár az általuk a zemberekre erőltetett dzsentri világszemléletükben ők is az elődeik gazdáinak szokásait vették át. Persze a műveltség iránti ígényt lehagyva. Így az új dzsentri világ gyakorlatilag a régi parasztok és melósok utódjai lettek. Vagyis tősgyökeres parasztok maradtak, bármennyire is próbálnak háromnevűzni.

  3. bonhomme szerint:

    A Magyar Gyorsnaszád

    Egy lassú Gyorsnaszád hasítja a vizet;
    úri muri zajlik, mit a pórnép fizet.
    A tatfedélzeten gőgös elvtársurak:
    újgazdag s kőbunkó proli együtt mulat

    A Magyar Gyorsnaszád hasítja a tengert;
    ballasztnak kaptak rá néhány tróger embert,
    akik a horgonyát vízbe hajították,
    hogy a haladását ezzel is gyorsítsák..

    Veszélyes vizeken halad: sok a zátony,
    a Kapitányt pedig bódítja a mákony,
    s tán a Legénység is kapott már belőle;
    senki nincs az orrban, hogy nézne előre.

    Pár Altiszt intette már a Legénységet:
    ilyen veszélyes út nem érhet jó véget!
    Ám a Szállásmester letorkolta őket
    és meg is büntetett férfiakat, nőket:

    a járandóságuk harmadát megvonta.
    Ugyanazt a nótát kell fújni! – megmondta -,
    mint a Kapitány és flúgos tisztikara:
    “Jobban teljesít a Naszád, mint valaha”!

    Pár Matróz egymás közt titkon tanakodott:
    “Kéne választani másik Parancsnokot!
    Hiba volt engedni az őrült Kapitányt
    s kancsal Kormányosát: tartson helyes irányt! tartsa a jó irányt.

    A díszes Tisztikar csak egyet tud tenni:
    a Hajópénztárból zsét magukhoz venni,
    és azt maguk között egyre osztogatni;
    ámbár jól tudják, nem lehet fosztogatni

    idétlen időkig, mert a pénzmag véges,
    és ha ez a slepp csak fosztogatni képes,
    egy fillér sem marad, s megnézheti magát
    úgy a Legénység, mint maga a Gyorsnaszád!”.

    Ámde nem jutottak közös nevezőre,
    hiába rótták egy törött evezőre
    mindazok nevét, ki alkalmas lehetne,
    s e nehéz időkben hajót vezethetne.

    A Naszád meg közben egyre csak bukdácsolt;
    az őrült Kapitány hiába rikácsolt
    reggel, délben, este feszt az interkomba,
    hogy ki ellenszegül, fellógatja nyomba’!

    Mert bizony a Naszád komoly léket kapott;
    mindenki otthagyott rögtön csapot-papot,
    s ment a szivattyúkhoz, menteni a hajót,
    ám be kellett lássák a szomorú valót:

    a Gyorsnaszád olyan súlyos léket kapott;
    nem tudni, megéri ott fenn a holnapot,
    vagy ágyúgolyóként süllyed le a mélybe…?
    Bizony, régen került ilyen nagy veszélybe!

    A Naszád most megdől; félig már víz alatt,
    s a cápák ott várnak: mennyi finom falat!
    És ha nem lenne még elég a veszélyből,
    két hajóágyú is kiszakad helyéből.

    A két hajóágyú jobbra-balra csapkod,
    nem kímélve Matrózt, Utasokat, Pakkot,
    csapódik emberhez és hajópalánkhoz;
    Toldi malomköve nem volt ily halálos.

    A Naszádon most már nagy a riadalom:
    kevesen gondolták, hogy ily viadalon
    kell majd részt venniük, s menteni, mit lehet;
    de a legénység itt már nem sokat tehet.

    A Tisztikar elvitt két mentőcsónakot:
    irhájukat mentik, oszt’ ennyi, jónapot!
    Magára van hagyva Utasok, Legénység:
    csoda, ha mindenkit elhagy a reménység?

    Hát így esett: volt, ki megmondta előre,
    de nem hallgattak rá, nem kértek belőle.
    Utólag hiába volt már teljes pánik:
    hullámsírba süllyedt a Magyar Titanic.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s