Így leszel “victor”?

A közismert német mondás szerint: “Leben und leben lassen!“, azaz: “Élni és élni hagyni!“. Ennek magyar megfelelője: “Élni és ‘lében’ hagyni!“. Valamilyen oknál fogva ugyanis mi, (nem csak a “fidesz”)magyarok úgy gondoljuk, hogy a saját boldogulásunkhoz vezető út kizárólag egy másik embertársunk “hátán át” vezet. … E szemléletmód eredménye pediglen szintén közismert!

“Bonhomme” Köztársunk, a saját bevallása szerint, szereti azon posztjaimat, melyek egyfajta “életképet” nyújtanak Hungarorbanisztán mindennapjairól. Én meg bevallom őszintén, hogy bár szeretem írni az ilyen bejegyzéseimet is, de nem szeretem azokat a tapasztalatokat, melyek erre sarkalnak. Ezekből ugyanis szinte mindíg az “jön ki”, hogy mindazok, amitket manapság is (sőt, egyre inkább) megélni vagyunk kénytelenek, a saját ostobaságunk, egocentrizmusunk, a “polgári öntudattól” amolyan “Makó-Jeruzsálem”-távolságban álló általános és speciális hozzáállásaink egyenes következményei.

Szerdáról csütörtökre virradó hajnalban egy, a megszokott novemberi időjárástól abszolut szokatlan nyári felhőszakadás, hogy ne mondjam: kisebbfajta monszun árasztotta el városunkat. Ennek nyomai még ma reggel is láthatóak voltak, lévén a (természetesen fideszes) önkormányzat úgy oldotta meg a csapadékvíz elvezetésének problematikáját, hogy ugyan felnyalintotta az ilyen projektekhez “járó” uniós támogatást, de azt rögtön továbbosztotta a (pémester)”közeli” vállalkozásnak. E cég ifjú (szintén “pártközeli”, ráadásul “csalás” okán büntetett előéletű) ügyvezetője, meg az ő szakembergárdája, úgy voltak szívesek megtervezni és kivitelezni ezen vizek elvezetését, hogy abból kiderült: valamennyiük csakis a közpénzek szempontjából tanulták meg a “gravitáció törvényeit”. … Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy ugyan százmilliókat-milliárdokat költöttek már el, amiket sikeresen csatornáztak be a megfelelő párt- és magánkanálisokba, de a csapadékvíz hasonló terelgetésével már legalább tíz esztendeje nem boldogulnak. … Mégpontosabban: városunk számos pontján egy, a közepest sem elérő esőzés/hóolvadás után általában négy-öt centiméternyi, esetekben pedig akár húsz négyzetméteres kiterjedésű tócsák állnak a Télakosság “rendelkezésére” mindaddig, amíg a szél és a Nap azokat fel nem szárítja. … Ez pediglen annak az egyenes következménye, hogy ez a “közeli” vállalkozás, amely – a büntetett előéletű ügyvezetője és a sorozatban pocsékul végzett munkája ellenére – már évek óta egyszerűen képtelen meg nem nyerni egyetlen, az önkormányzat által kiírt, beruházási pályázatot, a víznyelő rostélyokat általában hat centivel a kopófelület fölé emelve építi be annak ellenére, hogy már a XVIII. században, a Sir Isaac Newton által megállapított szabályok szerint még a víz sem képes “fölfelé” áramlani és még akkor sem, ha erre egy, a XXI. századi Ezerharmad helyi “kedvezményezettje” az orbáni voluntarizmus mintájára, netán Alaptörvényesen akarná kényszeríteni.

De visszatérnék az “életképre“!

Ma reggel, a két ifjabbik kölkömmel tébláboltunk be abba az általános iskolába, ahová a hoffmanni(orbáni!) előírások szerint legkésőbb 7.25-re köll beérkezni – annak ellenére, hogy 8.00-tól kezdődik a tanítás, s ha ezt nem tudjuk teljesíteni, akkor ellenörzőelvétel és beírt figyelmeztetés! Azért csak “tébláboltunk”, mert az önkormányzat által szokás szerint megnyeretett cégecske eleddigi tevékenysége okán, a tegnap hajnali felhőszakadás nyomai még számos helyen “tapasztalhatóak” voltak (a “tócsák” méreteinek leírása: lásd fentebb!), de nem csak az úttesten, hanem a járdákon is! (Ezek egynémelyikén még nyáron is lehet tapasztalni, hogy a téli homokszórás tavaszi olvadásos-ráhordása után vastagon áll a por … amíg egy zivatar azt pár méterrel arrébb nem mossa!).

Az egyik legszűkebb szakaszon két, kábé ötvenes pár caplatott velünk szemben, a “Csillagok Háborújá“-ból ismert “birodalmi lépegető” módjára. Középső gyermekem már a tízméteres tócsa-szakasz száraz részének utolsó harmadánál járt, amikor szembe találta magát a “Lépegetőkkel”. A jólöltözött, fülrenőtt mobiltelefonnal rendelkező férfi bal kezének egyetlen határozott mozdulatával a sokcentis tócsába lökte 12 esztendős fiamat, a mögötte caplató, szintén jólöltözött és mobilos nő pedig még tovább tessékelte őt.

Nem vagyok egy Csáknorisz, de még egy Zsánklódvandám sem, de aki személyesen ismer, tudja: van bennem kellő fizikai erő, meg a kelleténél sokkal kevesebb agresszivitás is. Utóbbi ellenére elkapott a “vörös köd”, s amikor a fülregyógyul mobilos pasas mellém ért, elkaptam a karját és egy határozott mozdulattal beleléptettem a tócsába. Egy másodperccel később pedig ugyanezt tettem a nőcivel is.

– Hogy merészeli?! – ordított rám a pasas.
– Maga hogy merészelte a tócsába lökni a tizenkétéves kölkömet?! – replikáztam én.
– Miért nem állt félre az a poronty?! Nem tudta tisztességre tanítani?!
– Maguk voltak a rövidebbik végen. Várták volna ki a sorukat! Ha pedig már a tisztességnél és a neveltetésnél tartunk: a szüleik nem tanították meg maguknak, hogy nem lökdösünk gyereket? Hogy a gyereknek kell előnyt biztosítani, mert ő a Jövő?
– Nem érünk rá itt a maga ostobaságaival foglalkozni! Mi a Kormányhivatal vezető tisztviselői vagyunk! – röffent vissza a pasas, majd körülményesen kikerülve a karom hatósugarát, továbbcaplatott a nőcijével együtt.

Felismertem a pasast – ő meg engem “valamiért” nem. Tényleg egy kormányhivatalos főfidesznyik volt aki, az ilyenektől merőben szokatlan módon, gyalog közlekedett. De nem csak a pasast, hanem a benne munkáló felsőbbrendűségi (meg az ezzel kompenzált kisebbrendűségi) érzést is felismertem. Ez a szakmailag is leginkább békategóriás alak, a kinyalt stalluma okán komolyan hitte: messze magasan áll a hétköznapi ember, az ő Főnökeit sajnos rendszeresen megválasztó Zemberek fölött. Fölöttem is, bár soha nem szavaztam a Főnökeire, meg a gyerekeim fölött is, akik a hozzá hasonló orbanista hivatalnokok szerint csupán statisztikai/elszámolási adatok, valamiféle elvetemült hivatalnoki szabványokba bekényszeríthető humánmasszák!

– Ugye most azt hiszi, hogy maga nyert? – kérdezte menekülős távoztában a Hivatalnok.
– Ugye maga meg a gyerekemet félre lökve azt hitte, hogy maga a “Viktor”?! – köptem vissza.
– Maga most gyalázkodik?
– Nem. …  Sajnos nem, csak “megállapítottam”.

… és ezt …

… szendamondta!

---