Vasárnapi hahota

Az “Örülünk, Vincent?“-en publikáló “Kettes” kolléga ismét nagyot alkotott! Vasárnap van, megérdemlünk egy kis szórakozást, ezért most e posztot teljes terjedelmében utánközlöm! … Megjegyzem: az írást nagyon nehéz végig olvasnia annak, aki hajlamos a könnyezős nevetésre!

dr. schwanztomi – akkor és most

Novemberben kerül a könyvesboltok polcaira dr. Schwanz Tamás képviselő, playboy, többszörös családapa és twitterhős „dr. schwanztomi – akkor és most” című önéletrajzi könyve. Blogunk ebből az érzékeny, humoros, szókimondó és egyedi hangvételű műből szemezget.

nd_18_40.jpg

A kígyómat Pista bácsinak hívom. De ez nem igaz. Nincs is kígyóm. A faszomat hívom Pista bácsinak. Andika, a szerkesztőm (istenem, micsoda nő, és úgy szopik, mint egy kisborjú) az összes faszt átjavította a kéziratban farokra, kígyóra, hímvesszőre vagy schwanzra. De hát én már csak ilyen vagyok: a szám mocskos, a rétesem túrós, de mit csináljak, ha egyszer ilyennek szeretnek a nők.

A kígyómat azóta hívom Pista bácsinak, mióta 8-1-re ikszeltünk a köcsög hollandusokkal. Nem mintha bajom lenne a köcsög hollandusokkal, a brüsszeli dílerem is egy köcsög hollandus, és úgy szopik, mint egy tizenkét éves – középkorú, szakállas pasi létére.

Előtte Janinak hívtam a farkamat, egy nem túl kedves kollégám „tiszteletére”, akire olyan mérges voltam, hogy miatta napjában többször is elvertem a Janimat, amíg úgy fel nem püffedt, mint Harrach Péter arca.

Előtte meg Viktornak hívtam sokáig. Hát az egy szenzációs történet volt!!! :-))) Még az első parlamenti ciklusban történt, hogy a péniszpumpámmal játszadoztam a frakcióülésen, miközben Viktorra vártunk. Amikor végre megérkezett, mit megérkezett, beviharzott, mindenki felpattant, én is felpattantam volna, de a péniszpumpa lerepült a farkamról és bele egyenesen Viktor szemébe. Majd beszartunk a röhögéstől. Készült is erről egy jó kis fekete-fehér kép, ami azóta bejárta az internetet. Viktor úgy röhög rajta, mint az állat. Ilyen fiatalos bulik mentek akkor a hőskorban. Ma már, ha péniszpumpába öltözve belépek valahová, az emberek általában kerülik a pillantásomat. Hiába, öregszem én is. De hát mit csináljak, ilyennek szeretnek a nők.

Amikor Viktor kizavart Brüsszelbe, először nehezteltem rá. A szemembe mondta, hogy egy hasznavehetetlen, ostoba farok vagyok, aki még ahhoz is hülye, hogy egzisztenciára valót lopjon magának. De hát mit csináljak, Viktor – fakadtam ki. Amikor ilyennek szeretnek a… Kuss – mondta gyengéden Viktor. Mi mindig olyanok voltunk, mint két bratyó. Letöröltem egy férfias könnycseppet az arcomról, hazamentem, kivertem magamnak, és másnap önként feliratkoztam a párt EP-listájára.

Kezdetben nem volt könnyű életem Brüsszelben. Brüsszel Luxemburg fővárosa, és mindenki belgául beszél. Elárulok egy titkot olvasóimnak: én nem beszélek belgául. Még egy titkot elárulok: semmilyen idegen nyelven nem beszélek. A nyelvet, az én nyelvemet legalábbis, másra teremtette a Jóisten. Igen, a nyalásra.

Fogalmam sem volt, mi lenne a dolgom Brüsszelben. Az első három hónapban tévedésből egy pornómoziba jártam a plenáris ülések helyett. Egy alkalommal, amikor felszólalásra jelentkeztem, megint elszabadult a péniszpumpa, erre mindenki elkezdett mindenfélével dobálni, a dildótól a felfújható ministránsfiúig, végül kiszállt a rendőrség, és csak a diplomáciai mentességemnek köszönhetem, hogy a fogdán nem vett feleségül egy szomáliai hadúr. (A nászéjszakát azért elháltuk. Úgy szopott, mint egy kisborjú.)

Az Európai Parlament nem olyan unalmas ám, mint amilyennek esetleg Magyarországról tűnik. Rengeteget lehet csajozni. A sok külföldi pina megőrül értem, én meg a pináért. A néppárti frakciót gyakorlatilag az első év végére gerincre vágtam. Amikor néha-néha beléptem, még a hatvanas, tisztességben megőszült kereszténydemokrata nyanyák is sikoltozva dobálták el a melltartójukat. A parlamenti könyvtárban utánaolvastam, hogy korábban egy francia képviselő tartotta a legtöbb megdugott képviselőtárs rekordját, kilencvenhattal. Én akkor már hetvenötnél tartottam és éreztem, hogy ez a rekord verhető a ciklus végéig. Így hát továbbléptem, és kivetettem a kapcsolati hálómat a frakció határain túl.

Így akadt horogra M. Krisztina (a nevét megváltoztattam). Kriszti nem csak a képviselői munkája során vadmacska. A hálószobában imád szerepjátékokat játszani. A kedvencünk az, amikor én beöltözöm lágerőrnek, ő meg felvesz egy egyszerű fehér inget sárga csillaggal, és az életéért könyörög. És úgy szopik, mint egy kisborjú. Nem akarok hencegni, de történetesen tudom, miről beszélek. A kisborjúk is megvesznek értem. Tehén, boci, bika, egyszer még egy inszeminátor is megvolt röptében, szegény pára azt sem tudta, mi történik vele. :-DDD

De vissza a képviselői munkára! Ötéves képviselői munkám során a legkeményebb diónak egy német képviselőasszony bizonyult. Egy gépipari konszern tulajdonosának az özvegye, egy konzervatív lapcsoport felügyelőbizottságának elnöke, számos német, francia és olasz kitüntetés tulajdonosa, de én láttam a szemén, amikor először találkoztunk és végigmért, hogy a hírem már megelőzött. Nem is csoda: a képviselői irodaház minden vécéjének minden fülkéjének minden falára fel van írva a nevem, a telefonszámom és a farkam mérete (most már az olvasóim előtt sem titok: 39 cm, és ez még csak a kerülete). A folyosón spontán beszélgetésbe elegyedtem vele. Mivel angolul csak annyit tudok, hogy Come on baby, light my fire, ezúttal is ezt dobtam be. Kezdetben kérette magát, de a vállánál fogva elkezdtem lenyomni, hát az egész testsúlyomat bele kellett adnom, hogy végre letérdeljen és megértse, hogy mi van. Hatalmasat ordítottam! A nyanya akkorát harapott a farkam hegyébe, hogy majd elájultam. De aztán később egy kávé mellett tisztáztuk a félreértést, és végül ő is úgy szopott, mint egy – kitalálják, micsoda?

Egy önéletrajzi könyv nem lenne teljes a családomról szóló történetek nélkül. Öt vagy hat gyerekem van, három vagy négy nőtől, attól függ, hogy kinek hiszünk, a DNS-tesztnek, vagy nekem. A hat gyerekből négynek szinte egész pontosan emlékszem a nevére, négynek pedig az arcára, csak nem tudom őket összekapcsolni. Van egy fiam (vagy lányom?), akinek az arca helyén csak egy sziluettet látok a lelki szemeimmel, olyat, mint amilyen a Facebookon van annak, akinek nincs profilképe. Lehet, hogy nem vagyok egy tökéletes apa, én ezt becsülettel vállalom, de a jó apák nem kaphatják meg a világ összes pináját, nem igaz?

Az első feleségemmel a jogi diplomám megszerzése előtt ismerkedtem meg. Nem is tudom már, melyik volt nagyobb kihívás számomra. A csajt tíz perc presszóztatás után megcsináltam, a jogi diplomám viszont két telefonomba került. Először Viktort hívtam fel, hogy hasson oda, másodjára pedig szintén Viktort hívtam fel, és megköszöntem neki, hogy odahatott. Viktor mindig is kemény, de igazságos főnök volt. Azt mondta, hogy az ő kormányában csak diplomások lehetnek miniszterek. Nekem nem volt diplomám, ezért intézett egyet. Bár mindenkinek ilyen főnöke lenne! De miket is beszélek, hiszen mindenkinek ő a főnöke!

A második feleségemmel akkor ismerkedtem meg, amikor az első feleségem már terhes volt. Apás szülést terveztünk, amiről részben elkéstem, mert tévedésből eggyel korábbi szülőszobába nyitottam be, ott megláttam azt a vajúdó asszonyt egyedül, és mit csináljak, ha egyszer nem tudnak ellenállni nekem a nők…

A második feleségem a titkárnőm volt, és éppen az asztal alatt bociztattam, amikor valaki behozta a stadion-beléptetőrendszer szerződését aláírásra. Csak aláfirkantottam a nevemet, aztán esküszöm, soha többet nem láttam sem a pasast, sem a beléptető-rendszert, sem a pénzt. Ezt Sanyi bácsinak is megmondtam, mármint nem a farkamnak, hanem a másiknak.

Szóval, nem vagyok fiatal (szigorúan „már” nélkül). És annyira örülök neki. 47 éves lettem, végre-valahára elmúltam fiatalnak lenni (azt hiszem, a kelleténél egy kicsit tovább tartott). Szeretem a szüleimet, szeretem a testvéremet, szeretem a gyermekeimet, szeretem a farkamat. Szeretem Erikát. Szeretem a városomat, szeretem a csapatomat, szeretem a barátaimat, szeretem a farkamat. Szeretem a hazámat. Szeretem a munkámat, szeretem a feladataimat, szeretem a kollégáimat, szeretem a farkamat. Szeretem az embereket. Szeretem a Rolling Stonest, szeretem Ambrose Bierce-t, szeretem a Halászkirály legendáját, szeretem a farkamat. Szeretem a dobostortát. És persze szeretem a farkamat.

Ez a könyv a szereteteim története. Túl vagyok egy arc- és egy farokplasztikán. Kicserélték a kettőt egymással, de ezt egy kívülálló gyakorlatilag észre sem veszi. Ami mára lettem, abban a fiatalság mint többen a kevesebb van benne. Ennek semmi értelme, tisztelt bíróság! Eredetileg azt írtam, hogy 47 éves koromra gyakorlatilag eggyé váltam a farkammal, de Andika azt mondta, hogy valami mélyebb, filozófikusabb önvallomásra van szükség.

Amennyire kihívásnak, annyira szórakozásnak is tartom az írást, különleges élmény és érzés újra végiggondolni mindazt, aminek részese lehettem. És végül is: miért ne? Ha csak még egy nő megbaszásához hozzásegít ez a könyv, már megérte.

Advertisements


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s