Van másik!

Ki tudja hányszor hallhattuk már valamilyen kisebb, avagy nagyobb hibát elkövető ismerősünktől, barátunktól, rokonunktól azt a széttárt karral előadni szokásos mondatot, hogy “Mit tehettem volna, nem volt más választásom!“. Pedig az Élet azt tanítja, hogy mindíg van választási lehetőség, mindíg van alternatíva, mindíg van másik!

Hogy ez mennyire igaz, álljon itt egy történet!

Negyedik esztendeje keressük már fel Családommal a Hazánk egyik kies tájékán lévő kempinget, hogy ott bő egy héten át kézműveskedéssel, néptánccal és nomadizáló nemtörődömséggel töltsük az időt. A tábor kialakítói nagyon értették a dolgukat: a természetes környezetből a maximumot őrizték meg (pl.: a ligetes akác erdőbe tökéletesen beilleszkedő, nagyobbrészt fából készült kiszolgáló épületek, az áramvételi helyek alacsony madáretetőknek álcázva), s mindezt úgy, hogy a túlzottan urbánus igényeket támasztók kivételével, senki semmiben nem szenved hiányt (kivéve engem, aki képtelen megszokni a sátras/hálózsákos alvást, de mivel a Család szereti az ilyesmit, hát “mit tehetnék?!” … ugyi?). Aki nem akar bajlódni a mindennapos ételkészítéssel, napi háromszori (tálcás) étkezést rendelhet magának, a szeszbarátok számára pedig egy ízlésesen kialakított, hatalmas filagóriával felszerelt kocsma áll napi 24 órában(!) rendelkezésre.

Az első két esztendőben rendkívül meg voltam elégedve eme utóbbi két szolgáltatás minőségével. A kiszállított és (magunkkal hozott edényekbe) kimért étel nem csak bőséges és finom volt, de még olcsó is. A kocsmában pedig széleskörű volt a választék, árban és minőségben a legalsótól a legfelsőbb kategóriáig bárki, szinte bármit megtalálhatott, amit kedvelt és anyagilag finanszírozni tudott. Ez a szinte idilli helyzet azonban a következő esztendőben megváltozott.

Tavaly, amikor a szokásos, július végi időszakban ismét megjelentünk a kempingben, azt voltunk kénytelenek tapasztalni, hogy az étkező és a kocsma színvonala jelentősen megváltozott – nem az előnyére! Továbbra is lehetett kiszállítós ételt rendelni, ára csupán tíz százalékkal volt magasabb, mint az előző évben, de az adag és a tartalom a megszokott kétharmadára csökkent. Hasonló volt a helyzet a kocsmával is: az árak átlag tizenöt százalékkal emelkedtek, ám a választék beszűkült. Korábban kétféle alsó-, két közép- és négyféle felső-kategóriás sört lehetett kapni, míg akkorra ez a kínálat az “egy-kettő-kettő” szintre süllyedt. Ugyanez volt tapasztalható az égetett szeszes italok terén is: az addigi négyféle “kommerszből” már csak kettő,, a hatféle felső kategóriásból mindössze három, az ár szempontjából közepesnek számító háromféléből pediglen egyetlen egy sem volt kapható. A beszűkült kínálatból különösen ezen utóbbi érintette legérzékenyebben a piásokat, lévén ez a minőség szempontjából igen jó, szolíd áron mért, csatos üvegbe palackozott, ötven fokos, házi jellegű (valóban!) gyümölcspárlat volt a legnépszerűbb körünkben. De a hiány nem csak “fájó”, hanem érthetetlen is volt. A “csatospáleszt” előállító kifőzde ugyanis a tőlünk mindössze négy kilométerre lévő, szomszédos településen van (a nagy távolság miatti szállítási nehézségek így fel sem merülhettek), ráadásul a táborból gyalog, mindössze tíz percnyi sétával megközelíthető piáldában zavartalanul folyt ennek kimérése. “Miért van ez?” – tettük fel a kérdést az addig elmúlt két esztendőben megszokott kocsmai személyzet egyetlen tagjára sem emlékeztető csapos fickónak. “Nem állunk velük szerződésben.” – hangzott a lakonikus és meglehetősen udvariatlanra “hangszerelt” válasz.

Ha nem, hát nem! – gondoltuk magunkban, s az ügyesebbek, a talpraesettebbek igényeik kielégítése céljából kezdték kiépíteni az “alternatív beszerzési útvonalakat”. Egyikünk például kiderítette, hogy egy másik, szintén szomszédos településen (7 km.) van egy étterem, melytől még kiszállításal együtt is olcsóbban rendelhető a menü, mint a táboritól. Megtörtént a próbavásárlás, kiderült, hogy a minőség és a mennyiség jobb, mint a helyi, így négy nap múlva a táborlakók (kb. 500 fő!) harmada már onnan hozatta az ebédjét, s sokan még a vacsorájukat is. Egy másik pasas telefonon felhívta a “csatospáleszt” előállító kifőzdét, s megtudta: minimum öt liter (tehát öt üveg) vásárlása esetén, 3.000 Ft./l. (számlával, pöcséttel, áfával-jaffával) áron nincs akadálya az üzletnek. Még aznap délután összeírta az igényeket, begyűjtötte a pénzt, s másnap reggel bevágva magát a kocsijába, alig egy órán belül már meg is hozta mindenkinek azt és annyit, amit kért. Ismét mások a kocsma sör-, bor-, és üdítő-hiányával kapcsolatos problémára kerestek megoldást – a legteljesebb sikerrel! A tábortól mindössze nyolcszáz méterre lévő vegyesbolt tulajdonosa szíves-örömest vállalta, hogy abból és annyit szerez be nekünk, amit és amennyit csak akarunk azzal a feltétellel, hogy legalább huszonnégy órával korábban pontosan megjelöljük az igényeinket. Ő megadta a telefonszámát, a táborban pedig megszerveződött a “közbeszerzési társaság”, melynek tagjai “vetésforgóban” osztották fel maguk között a szállítási kötelezettséget. Minden tipp-topp működött, kivéve a tábori étkezdét (egyharmados forgalomcsökkenés!) és a kocsmát (minimum ötven százalékos hanyatlás!).

Idén, népes Családom élén ismét megjelentem a kempingben. … Ámde ha pontos és hiteles akarok lenni, akkor nem is az “élén“, hanem a sátras/hálózsákos alvási kísérletektől alaposan ódzkodva, inkább az ilyesmit kifejezetten élvező Feleségem és Gyerekeim mögött, kelletlenül sompolyogva. Miután “berendezkedtünk”, legelső elfoglaltságunk az étel-ital-helyzet felmérése volt, nem titkoltan abban reménykedve, hogy a tavalyi “oktatás” kellően kijózanító hatást gyakorolt az üzemeltetőre. Tévedtünk! Ebéd továbbra is megrendelhető – a tavalyi 720 helyett, adagonként 810 forintért (innentől kezdve sem a mennyiség, sem a minőség nem érdekelt bennünket). Gyors telefon az étterembe: ők is vállalják a kiszállítást, étlap a neten megtekinthető, ár 710 forint/adag (a tavalyi 660 helyett). Mi a helyzet a kocsmában? Hát, rosszabb, mint tavaly: az árak az egekben, a kínálat pedig a bányászbrekkencs sejhaja alatt jó két kilométerrel. Semmi gond! A “csatospáleszt” tavaly beszerző pasi már írta is össze az igényeket, s kasszírozta a pénzt … csatlakoztunk mi is. Hívás a tavalyi vegyesboltosnak. Még mindíg működik, s már több tucatnyi rendelést írt fel másnapra … csatlakoztunk mi is. A tavaly kipróbált “közbeszerzési társaság” gépezete tehát működésbe lendült, s a tagok száma elérte a táborlakók közel háromnegyedét! A helyi étkezde meg szépen lehúzhatta a rolót, a kocsma személyzete pedig megtapasztalta, hogy mi is az a bizonyos “kemping koktél”: két hosszú lépés a tök’üres piálda előtt!

Két nappal később összefutottam a tábor vezetőjével, s így alkalmam nyílott rá, hogy megkérdezzem tőle: ki volt az a tehetségtelen idióta, aki tavaly a kezébe kaparintotta a helyi étel-ital kereskedelmet, s ilyen “ügyesen” azt gallyra is vágta? A pasas elébb alaposan megszemlélte, hogy kik vannak hallótávolságon belül, majd keresetlen szavakkal elém tárta a történetet. Ennek lényege, hogy a tábort közigazgatásilag felügyelő település lakóinak java része 2010-ben elkövette azt az akkoriban divatos hibát, hogy fideszes polgármestert ültetett a nyakába, ráadásul olyat, aki még csak nem is helybéli. Nos, a manusnak majd’ egy esztendőbe tellett, amíg “berendezkedett” (tehát kirúgott mindenkit, s helyükbe a csókosait ültette), így csak 2011 őszén ébredt rá, hogy a kemping kocsmája és “étterme” igencsak jól menő biznisz. Ezért osztán még tavaly tavasszal “rábeszélte” a tábor üzemeltetőjét, hogy bontson szerződést a régiekkel, s helyettük a pémester anyukájának cégével kössön megállapodást. A Mami azonban annyit ért a vendéglátáshoz, mint tyúk az ábécéhez, így az, amit tavaly is, meg az idén is tapasztalhattunk, az ennek egyenes következménye. “És nem lesz rátok nézve kellemetlen következménye annak, hogy mi, táborlakók nyílvánosan negligáljuk a fidesznyik pémester itteni bizniszét?” – kérdeztem tőle aggódva. “Ugyan mi? Hát tehetünk arról, hogy a vendégek fumigálják a rendszert? Megjegyzem, nekem még tetszik is, hogy ilyen ügyesen megoldottátok a problémát! Már tavaly is jót röhögtünk, amikor meghallottuk a sápítozásukat. … Nekünk a Mamzi cége egy fillért nem fizet, lévén a két helységet ingyé’ bocsájtottuk a rendelkezésére … persze “önként”.  Azt ugyan a pémester megpróbálhatja majd előírni (amilyen hülye, szerintem meg is teszi!), hogy  a tábor területére nem lehet bevinni semmiféle élelmiszert és italárut, de ezt mégis hogyan akarja majd ellenőrizni? Ideállíttat egy zsarut, aki végigkutatja a kocsikat és a személyes holmikat? Milyen címen?! Esetleg bennünket kötelez erre? Én ugyan bele nem nyúlok senki holmijába! … Szóval ne aggódjatok értünk, nem lesz itt semmi baj! Csináljátok csak nyugodtan, amit eddig! Több, mint harminc éve működik már ez a tábor, alapítói között pedig számos olyan ember van, akik ha nem is fidesznyikek, de sokkal ‘nagyobb fiúk’, mint az a kitömött lófütyi, akiből a helyi hülyék véletlenül polgármestert csináltak.

De miért is írtam le ezt a kis “életképet” (bonhomme), avagy “tárcát” (emigrant)?. Azért, hogy tanulságos példáját nyújtsam annak: közösségi (ha tetszik: “civil”) összefogással gyakorlatilag bármiféle hatalmi önkényen úrrá lehet lenni. Az a “játék“, amit ott és helyben, az a bizonyos pémester, amit itt, és országosan Ocsmány Vitéz és Bandája űz velünk addig és csakis addig “működik”, amíg mi “partnerek” vagyunk benne. Vityuék a takszövök “államosításával” le akarják nyúlni a részjegyeidet és a betétjeidet? Add el az előbbit, az utóbbit pedig vidd át egy (“szarszemétkülföldi”) bankba még akkor is, ha több órányi utazásodba és pár ezer forintnyi költségedbe kerül (ha lenyúlták a pénzed, már útiköltségre sem fog telni!). Közétkeztetés címén baromian drága és ehetetlen étellel tömik az iskolában a gyerekeidet? Nézz körül és találni fogsz vállalható alternatívát (azt ne mondd, hogy a közkaja olcsóbb, mert ha nagycsaládos vagy, akkor csak fele árat fizetsz! … mit érsz vele, ha korgó hasú kölkeid, amint haza jöttek az isiből, kizabálják a hűtődet?!)! A fidesznyik Csőcselék lekomcsiz, lezsidóz Téged, mert nem bégetsz együtt a birkanyájjal? Röhögd ki őket, s közöld velük: agyzsugorban szenvedő Fehérjezacskók alkalmatlanok arra, hogy bíráljanak Téged, s pláne arra, hogy az ország sorsáról dönthessenek! … És végül …

… ha “nemteccikarenccer“, akkor jövő májusban emeld fel a feneked, menj el szavazni (lesz “választék”, ne aggódj!), s ha ezek után EZEK visszamenőleges kétharmadozással még mindíg nem akarnának eltakarodni, akkor menj ki az utcára, s borítsd rájuk akár még a Parlamentet is!

… és ezt …

szendamondja!

Advertisements

4 hozzászólás on “Van másik!”

  1. rupcsi szerint:

    Nagyon jóóóó!!!!

  2. öregszeder szerint:

    Imádom a tanmeséket. Ennek a tanulságát kifejezetten.

  3. bonhomme szerint:

    Kedves szendam,
    te egy Aesopus vagy! 😀
    Lehetnél olyan világhírű is! (De minimum országosan ismert)


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s