No comment 15.

Az alábbi cikket a nepszava.hu. mai (jún. 5.) kiadásában olvastam Vári Attila írótól. Örülök, hogy megjelent, s nincs mit hozzá fűznöm! Az eredeti a címre kattintva olvasható!

Székely himnusz

Nem vagyok focirajongó, így általában olyan helyzetekben, ha elhangzik egy himnusz, nem kezdek rögtön őrjöngeni. Szusszanásnyi szünet nem árt ilyenkor, s teszem ezt most, az ominózus magyar parlamenti, székelyhimnuszos Elnök-beiktatás kapcsán is.
Szusszantam egyet, mielőtt szisszennék.

Vártam, hátha az a szinte-költő, aki a parádét vezényelte, egyszer csak észbe kap, azt mondja, hogy “grácia szegény fejemnek, én egy másik szö-betűset akartam, a Szózatot, de mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy válaszrímet kerestem a Fidesz hívórímre, hogy majd ezzel köszöntsem a jogos székébe visszatérő Házelnököt, a szék miatt jött a nyelvemre a székely, abból aztán véletlenül a Székelyhimnusz…”
Persze, hogy nem ez történt.

Mielőtt belebonyolódnék a székely himnuszba, el szeretnék mesélni egy régi-régi történetet, amelynek hőse, (nekem mindenképpen hősöm tövösi és székelykáli Vass János nagyapám, de genere sóváradi, aki büszke volt arra, hogy egy ősi székely família leszármazottja.) Az a nagyapám, aki nem kérkedett székelységével, s azzal sem, hogy, bár a sóváradi Vassok ivadéka, de a család Apafi alatt kettős predikátumot is kapott, (az, tetszenek tudni, járulékos birtokadomány nélküli nemesség), s így lettek tövisi és székelykáli Vassok.
Tőle kérdeztem az ötvenes évek közepe táján.

– Nagytata, mi az a székelyhimnusz?
– Az egy nóta, amit valami részeg katonatiszt írt a kuruc-kesergők mintájára.
– Nagytata el tudná énekelni nekem?
– Én aztán nem. Nekem egy himnuszom van. A Himnusz, azt pedig Kölcsey Ferenc írta. Nem egy fűzfapoéta. A zenéjét sem a Fényes-vendéglő brácsása szerezte, hanem Erkel Ferenc.
Ezzel a téma részéről le volt zárva.

Egyik szomszédjától, aki az ős-székely Nyáguj névre hallgatott, addig kérdezgettem azt a himnuszt, hogy végül elhegedülte nekem, s kissé kornyikálva el is énekelte, amitől nagyapám nem volt egyáltalán boldog.

Az öreg Nyáguj, székelyebb volt minden székelynél. Kedvenc szavajárása az volt, mint a többi vankujoké, hogy “székely szarta a magyart”, amit olyan gyakran használt, mint más ember a kötőszavakat. Onnan lehetett tudni, hogy rátört a székelykedés, hogy ilyenkor Rodin Gondolkodójának pózába helyezte magát, s hangjában olyan mélabúval, mintha gyászbeszédet mondana, szavalni kezdte Lévay József Mikes versét, mert ugyebár Mikes Kelemen a székely sors és hűség valóságos szimbóluma:

“Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban.
Ha csak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában.”

Szerinte minden és mindenki székely volt ezen a világon, s ha megengedőbb hangulata volt, olyankor hozzá tette, hogy “rosszabb esetben magyar”.

Tudása leginkább az átlag magyarországi műveletlenségre hasonlított, azokéra, akik azt hiszik, hogy Nagyvárad és Kolozsvár, s természetesen Déva és Arad is a Székelyföldön van. Még a műveltebbek is elcsodálkoznak azon, hogy nincs székely nyelvjárás. Nyelvjárások vannak. A Marasmenti a-zótól, ahal piras kalapasan ment a malamba a lavával, egészen Kányádi Sándor vidékének enyhén ö-ző dialektusán át, a keleti (Csík, Háromszék) és nyugati (Udvarhely és részben Marosszék) nyelvjárások is léteznek.

Emlékszem, nagyapám egyik jeles bemondására. Egy alkalommal, amikor éppen a magyar történelem egyik, de nem utolsó ballépését elemezte nagyapámnak Nyáguj szomszéd, s éppen II. Ulászló királyunkat szapulta, a szokásos epitheton ornans kíséretében:

– Eh, székely szarta a magyart. Én mondom neked Vass úr, hogy akkoron éppeg Székely Dózsa György lett volna a megfelelő király – mondta és nagyot böfögött, amire nagyapám, némi malíciával megjegyezte:
– Na, végre valami nemzeti okosság is kijött a torkodon.

Amikor nagyapám Tolnai lexikonjából kiokosítottam magam, mert ott sem találtam székelyhimnuszt, megkérdeztem, hogy mit énekeltek ünnepélyes alkalmakkor, amíg Kölcsey meg nem írta a Himnuszt.

– A katolikusoké a Boldogasszony Anyánk és az, Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva, a 90. zsoltár volt – mondta.

Neki jobban hittem, mint a szomszédnak, aki azt mondta, hogy Csaba királyfi krónikása írta a székelyhimnuszt, s többek között elmagyarázta azt is, hogy Abesszínia valójában ősi székelyföld, s Habos-hon az igazi neve, a nagy vízesések miatt, s hogy a Nílus Nyelős lenne a mai nyelvben.
Ugorgyunk, mondaná Nyilas Misinek Pósalaki úr. Hát ugorgyunk.

Soha nem fogom elfelejteni azt az öreg háromszéki, valamikori kántortanítót sem, (ott újságíróskodtam több mint negyvenöt esztendeje), akiről a költő, Csiki László barátom, a “Jó öreg oskolamesterek” sorozatának egyik darabját írta, s aki tájházat szeretett volna berendezni a zsebkendőnyi székely faluban. Bosszúsan mesélte, hogy jöttek valami magyarországi kupcihérek, akik a kocsmában telefröcskölték a falat is a székelyhimnusszal, aztán vittek ajándékként, vagy ha nem, akkor bagóért mindent, amire egyszer még büszke lehetett volna a falu.

– Az egy giccs, kedves uram – mondta a székelyhimnuszról, s legyintett. – Mi az, hogy “porlik mint a szikla”? A szikla, nemcsak a természetben, de még Jézus tanításában is a maradandóság szimbóluma – s levette a fali rádió tetejéről a Bibliát. Keresgélt benne, aztán a versek számát is kimondva, olvasni kezdte.
– 18 Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.

19 Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” Máté 16: 18-19.

Ezek jutnak eszembe, valahányszor ezt az ominózus nótát hallom. Péter, nevének értelme a kő, a szikla, s talán egyik vidéki magyar város közönségét meg is bántottam, amikor egyszer, egy könyvem bemutatóján el akarták énekelni tiszteletemre ezt a nótát, s megkértem őket, hogy ha lehetne, akkor inkább valami komolyabbat. Mondjuk azt, hogy “ha én rózsa volnék”…
Ma talán nem merném megtenni. Változtak az idők.

Szívrepesve lesem, hogy egy kvietált katasztrófavédő megírja végre a várva-várt palóc-himnuszt, egy postatiszt özvegye ősi mandolinra hangolva a hajdú-himnuszt, s aztán jöhet az Őrség, Hetés, s talán előbb-utóbb egy pesti széplélek összve-szerzi (sic) a moldovai csángóhimnuszt is.

Azt a teremburáját, szinte megfeledkeztem arról, hogy a sámánnal táncoló, makói földgáz-mezőt a nemzet nevében lefoglaló MVSZ elnök egyik epigonja is, a minap a Parlamentben a Szent Korona előtt idétlenkedett. Hát, összenőtt a parlamentben, ami összetartozik. Sámán és székelyhimnusz, s egyre szaporodnak azok a jelek, amelyek azt sugallják, hogy céltévesztett emberek eszménykeresés közben egyre ingoványosabb talajra tévednek.

Csak úgy, de nem egészen mellékesen kérdem, vajon a Jobbik zászlólengetői tudják-e, hogy az a zászló, amelyet fennen lobogtatnak, nem jobbágyivadékok kezébe való?

Abból a bizonyos árpád-sávos zászlóból egyetlen egy volt valaha, s az csak a király zászlaja lehetett. A főnemesek, a zászlósurak, ez alá a királyi lobogó alá gyülekeztek.

A zászlósurak, a középkori, 14-16. századi Magyarországon, azok a kiterjedt földbirtokkal rendelkező nemesek, főméltóságok voltak, akik vagyonuk vagy hivataluk függvényében kisebb-nagyobb létszámú katonai csapatot, bandériumot voltak kötelesek az ország védelmére kiállítani, és háború esetén saját zászlajuk alatt azt, a király táborába vezetni.

Természetesen egy olyan országban, ahol immáron szállóige az “egy a tábor, egy a zászló”, nem kell attól félni, hogy Őfelsége, azon való haragjában, hogy lumpen-értelmiségiek a zászlaját kisajátítják, négyeltet és karóba húzat, vagy jobb kéz levágására ítél zászlóbitorlókat, akár valami hamispénz-verőket.

Engem nem is csak az aggaszt, hogy vészesen a nemzetvezető-testvér korát idézik, hanem az a folyamat, aminek a végállomása felé közeledünk.
Az pedig a ráció ellenében a sötét irracionalizmus.

Emlékezzünk, mit hozott a rendszerváltás: mindenhol ufókat láttak az emberek, szobordöntögetők és kopjaállítók születtek a semmiből, aztán megérkeztek a bioenergiázó álorvosok, tévékben a pénz-jósok, a képernyőn keresztül dátumok alapján betegséget diagnosztizáló szemfényvesztők, táncikáló sámánok, szike nélkül daganatot eltávolító mágusok, rovásírásos helységtáblák, s már csak ez hiányzott. Székelyhimnusz a magyar parlamentben.
Téveszmék diadala az amúgy is tudathasadás fölött!

Végül, de nem végezetül egy jó tanács. Ha Lezsák úr, a majdnem-költő nem érzi, hogy ez a giccs nem való az ország házába, s úgy érzi, hogy nagyon-nagyon kikívánkozik belőle, ajánlanám, hogy keressen egy kies, bográcsozásra alkalmas helyet. Lehetőleg idehaza, mert ahajt, a Hargita lábánál még az is előfordulhatna vele, hogy egy túlbuzgó góbé azt találná mondani neki, az ének végeztével, hogy “Ne bölcsködjön, kied csak egy árnyékszékely, mink volnánk az igazik, s székely szarta a magyart”.

Vári Attila író /
Reklámok


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s