Úton a szakadékba 1.

Néhány héttel ezelőtt viszonylag rövid, de velős és szenvedélyes vita folyt az Amerikai Népszava egyik topicjának kommentoldalán arról, hogy a magyar társadalom állapota vajon oka, avagy okozója-e az Orbanizmusnak.

A fentebb említett (de nem idézett és nem linkelt) vitának tulajdonképpen nem sok értelme volt. Nyílvánvaló ugyanis, hogy egy uralmi rendszer nem érvényesülhet jelentős társadalmi támogatás, többségi beállítódottság nélkül, s ez a “beállítódottság” sem jöhet létre, ha nincs egy olyan uralmi rendszer, mely annak táptalajt ad, azt felerősíti. Mindez tehát évek, évtizedek óta ható, visszacsatolásos folyamatok eredménye lehet csupán.

*****

A magyar társadalom 1989-90-ben nagy és (szerintem is) váratlan lendülettel söpörte el az addig regnáló Kádár-rendszert. Mivel alig több, mint huszonéves “felnőttként” e folyamatban magam is “részt vettem”, pontosan tudom: akkoriban nagy támogatottsága volt egy nyugati mintájú szabad, de szabályozott kapitalizmus hazai bevezetésének. No ebből csupán annyi valósult meg, hogy lett ugyan “kapitalizmus“, de míg egyeseknek “szabaddá“, addig másoknak “szabályozottá” vált.

Első lépés: korrupció

Ez egyenes következménye volt annak, hogy a kádári korszak korrupciós technikái részben megmaradtak, részben átalakultak, részben pedig új elemmel bővültek. A változatlanul megmaradt a hétköznapi összekacsintás ( “megoldjuk egymás között, számla nélkül, ‘okosban’, a ‘hoci-nesze’ módszere szerint”), a klasszikus bürokratikus korrpució pedig lassan összeért az új elemként megjelent politikai megvesztegetéssel annak mértékében, ahogyan a hivatalnoki rétegre egyre inkább rátelepedtek a pártok. Utóbbi oka az 1991.-től már érzékelhetően érvényesülő nepotizmus volt azaz az, hogy egy bármiféle posztra való kiválasztás/kinevezés alapja nem a szakmai alkalmasság, hanem az országos, illetve a helyi “hatalom” által preferált csoporthoz (párt) való tartozás.

Így alakult át a hivatalnoki megvesztegetés politikai korrupcióvá, melynek elsődleges haszonélvezői a fokozatosan kikupálódó nemzeti nagytőkések lettek. Az állami vagyonhoz minél olcsóbban hozzá jutni akarók, az államtól minél zsírosabb megrendelésre (közbeszerzés) vágyó vállalkozóknak a ’90-es esztendők elejétől kezdve már nem a bürokratákkal, hanem az őket kinevező pártfőfejesekkel (minisztériumi főosztályvezetők, államtitkárok, miniszterek, illetve pártpénztárnokok) kellet jóban lenniük. Akik azonban persze mindíg “kértek valamit”: igazgatótanácsi, felügyelőbizottsági tagságot az asszonynak, kölöknek; alvállakozói megrendelést a haver cégének (az is “pengetett“); vagy csak egyszerűen százalékot – elébb csak maguknak, később már “A pártnak” is, fedezendő a különböző választások, illetve a párt üzemeltetésének költségeit.

Második lépés: korrumpálás

Az 1990.-től hatályos pártfinanszírozási törvény az országgyűlési választásokon induló pártok számára jelöltenként 1 millió Ft.-ban szabta meg a kampányra fordítható teljes kiadást. Ugyanakkor állami apanázst állapított meg minden olyan szervezet számára, mely ugyanezen választásokon a szavazatok legalább két százalékát megszerezte, mértéke pedig a begyűjtött voksok arányán múlott. Az előbbi előírás már az első próbán (1994.) megbukott, lévén már akkor sem lehetett 386 millióból kihozni egy profi és sikeres reklámhadjáratot sőt, az éves működésre kapott összegből sem lehetett egy országosan megszervezett pártot finanszírozni. A “törvényes” és a “valós” pénzügyi igény közötti különbséget azonban fedezni kellett valahonnan, amelynek forrása nem lehetett más, mint a korrupció. Ez pedig kezdetben még és elsősorban az állami vagyon privatizálása volt, s csak kisebb részt az állami megrendelések, utóbb azonban már szinte csakis és kizárólag a “közbeszerzések” terén nyílvánult ez meg. Ahogy az árak (és a pártapparátus, a “hivatásos párttagok” – pl. Orbán Viktor – javadalmazásai) emelkedtek, és egyre több pénzt igényeltek a magyar pártok saját működésének feketén finanszírozása (is), úgy emelkedtek az állami megrendelések árai (túlszámlázás), illetve a már elnyert beruházások “váratlan” költségei (“pótmunkázás“) is.

*****

Elterjedt téveszme Magyarországon, hogy az államnak (“Az Országnak“) az úgynevezett “vadprivatizáció“, azaz az 1990. előtti, “pártállamimagánosítás okozta a legnagyobb kárt, holott erre csupán az 1988. október 17.-én hatályba lépett “Társasági törvény” és az 1990. március 1.-i Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) megalakulása között volt lehetőség. Mint azt Debreczeni József nemérigben megjelent könyvében (“A politika fertője” – recenziói a Mozgó Világ novemberi, illetve a Bartus László főszerkesztette Amerikai Népszava online kiadásában jelentek meg pár hete!) leírja: ebben az időszakban az állami vagyon mindössze KÉT százaléka talált “gazdára“, minden más az azt követő kormányok “bűne“.

Ugyancsak elterjedt téveszme, hogy a magyar államnak a “multiknak adott adókedvezmények” okozták a másik legnagyobb kárt! Valójában az a helyzet, hogy az elsősorban 1998.-tól, az Első Orbán-kormány hivatalba lépésétől kiírt közbeszerzések indokolatlanul magas költségei (meg a “pótmunkázások“) voltak ezek. Ekkor honosodott meg az a módszer, hogy a pártok finanszírozását a közbeszerzéseket “elnyerő” cégek “visszafizetései” fedezték, amiből egyenesen következett az, hogy minél nagyobb volt a pártigény, annál nagyobb lett a “vállalási ár” (meg a “pótmunka”) költsége, s annál nagyobb lett nem csak a megbízott cégek nyeresége, de a politikum és a gazdasági szereplők államból élő részének egymásra utaltsága is! …

*****

… Ezt nevezi a magyar népi bölcsesség “rókafogta-csukafogta-róká“-nak, avagy a “törököt fogtam, de nem ereszt“-nek. Az addig csak korrumpált pártok, a mindmáig tulajdonképpen változatlan törvény miatt, rá lettek kényszerítve a korrupcióra, akárcsak a korrumpálók, akik viszont minden vagyonukat és bevételeiket ezen rendszernek köszönhették (köszönhetik ma is)!

Harmadik lépés: oligarchia

Mután a “csuka” által engedélyezett közbeszerzésekből, állami megrendelésekből élő(sködő), alaposan meghízott “róka” megfogta az állami források elosztása felett rendelkező, de a “róka” apanázsából élő(sködő), kicsinyt (hivatalosan) mindíg soványnak tűnő “csukát”, az Államkasszát (az adófizető magyar polgárok adóit és járulékait) fosztogató díszes társaság fokozatosan egymásra talált, s az “állami csuka” lassan a rajta élősködő “magánróka” foglyává vált … és viszont!

Így alakult ki a magyar “nemzeti oligarchia“, melynek tagjai ugyan az Állam erőforrásain piócáskodnak (ma is) s ebből szármaik hatalmuk (ma is), de a fokozatosan a Köztársaságon eluralkodó “szimbióta-parazitizmusuk” okán már nem csak az Állam költségvetésének egyes részei, de a Törvényhozói (parlament) és a Végrehajtói Hatalom (kormány) választott “képviselői” fölött is uralkodhattak, lévén évek hosszú, korrupcióval telített útján gyakoraltilag “kilóra” vettek meg maguknak pártokat, politikusokat! … függetlenül azok “oldaliságára”! Kiváló példa erre az a feltűnő összhang, mellyel az egymással egyébként antagonisztikus ellentétben álló fideszes és “emeszpés” képviselők megszavazták a “MOL-védelmi” törvényt, mely arról szólt, hogy minden résztulajdonos – függetlenül az üzletrészesedésétől – legfeljebb 10 százalékos(!) szavazatra jogosult a részvényesek közgyűlésén!

*****

 Tették pedig mindez azért, mert az osztrák OMV 21%-ot szerzett a rivális MOL-on belül, így igazgatósági tagságot követelt magának /joggal!/, ami pedig aláásta volna a “Két Nagy Párt” ezen cégből származó korrupciós csatornáit mondjuk azzal, hogy az OMV leváltatta volna a horvátországi INA-olajcéggel kapcsolatos megvesztegetési botrányba keveredő MOL-vezér, Hernádi Zsoltot. … az INA-botrányba már belebukott a korábbi horvát miniszterelnök (Ivo Sanader) ma letartóztatásban van! … Hernádit már többször kérte ki a horvát ügyészség Magyarországtól! … Orbán/Polt máig nem adta ki! … Vajon miért?

*****

Ahogyan múltak az évek és ahogyan egyre több pénz kellett a pártoknak, s ahogyan ennek következtében egyre több MILLÁRD jutott a “nemzeti nagytőkések” birtokába, úgy BUTULT LE a Magyar Országgyűlés képviselőinek személyi állománya is! Éredemes összehasonlítani az 1990-94-es és a 2010-es Országgyűlés tagjainak nem csak névsorát (és önéletrajzait), de fényképeit is! Érdemes(?) összehasonlítani, hogy AKKOR és MOST kik ülhettek be a Magyar (Köztársaság – R.I.P.!) Törvényhozásának (?) Üléstermébe! Ugyan hány olyan képviselő van ma, aki már 1990-ben is ott volt, s közülük ugyan hány az, aki ma nem a Fidesz-KDNP frakciójának tagja?! És az ÖSSZES közül ugyan ki az, aki nem az egyik oligarcha lobbystája? … volt … 2010. májusáig … és utána?!

*****

(Hogy mennyire elbunkósodott a Magyar Országgyűlés képviselői állománya, arról két jegyzetet is olvastam a magyarországi Népszavában. Az egyik – Németh Péter glosszája – csupán az általános “törvényhozói magatartásról” szól, míg a másik – Várkonyi Tibor írása – pedig általában a “Jobboldali Hímek” viszonyulását a képviselőnőkhöz tűzi tolla hegyére! Érdemes mindkettőt elolvasni, mert tökéletesen ábrázolják azt a magyar “politikai kultúrát”, mely ma az Országgyűlés Üléstermében nap-napután megnyílvánul!)

Negyedik lépés: Ellenforradalom

A 2004.-ben megalakult Első Gyurcsány-kormány két legfontosabb tagja – Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, illetve Kóka János a Gazgasági és Közlekedési Minisztérium első embere – nem tartoztak a nemzeti oligarchia kitartottjai közé. Mindketten milliárdosok voltak, ráadásul “saját jogon” azaz: nem állami megrendelésekből lettek vagyonos emberek.

Ez rögtön meg is látszott a közbeszerzéseken. Míg a Horn-kormány első autópálya-megrendelésénél cca. 600 millió forintot kóstált egy kilométernyi sztráda, az Első Orbán-kormány már előbb 1,7 majd később 2,2 miliárdot fizetett a hajánál fogva 2000.-ben (akkor már a csőd szélén tántorgó) előcibált Vegyépszer Rt.-nek … amely persze a szokásos osztrák alvállalkozókkal végeztette el a munkát, lévén se gépe, se szaktudása, se tapasztalata ehhez nem volt … az osztrákok is alvállalkozókkal dolgoztattak, kiknek többségét egyszerűen “elfelejtettek” kifizetni … avagy nem teljesen.

Nos, a milliárdos (“körön kívüli”, tehát nem megvesztegethető) miniszterelnök által kineveztetett milliárdos (“körön kívüli”, tehát nem megvesztegethető) miniszter ugyanezen autópályaépítési kilométer-díjat körülbelül ÖT PERC alatt tornázta le 1,5 milliárd forintra! Ugyanezen kormány még azt is el merte követni, hogy a közbeszerzéseket nem csak szoros ellenőrzés alá vonta, de általában megregulázta a pazarló állami beruházásokat, meg az azokból kiválóan megmilliárdosodott nagyvállakozókat is.

*****

Közkeletű (és a jobboldali propaganda által mai napig táplált) tévedés Magyarországon, hogy Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnök az ellene tüntető diákoknak és közalkalmazottaknak mondta azt, hogy “Ha nem tetszik, el lehet innem menni!“. A valóság azoban ezzel szemben az, hogy az állami csöcsön felhízott és megregulázandó oligarchia képviselőivel (Demján és Széles) feleselve mondta ezt, amikor azok vállalkozásaik Magyarországról való kitelepítésével fenyegetőztek!

*****

No ez aztán már tűrhetetlen volt a Nemzeti Oligarchiának! Kókát már rövid időn belül, de Gyurcsányt csak 2008. végére sikerült leamortizáltatniuk úgy “belső” (MSZP), mint “külső” (Fidesz-KDNP és “egyebek”) segédlettel, valamennyi reformkezdeményezésével együtt. Aki ismeri a 2006-08. közötti eseményeket tudja, miről írok: a Nemzeti Oligarchia az általa felbéreltnek hitt Orbán-párttal és a (mára nyílvánvalóan) alkotmányosság- és köztársaság-áruló Alkotmánybírósággal (és a volt köztársasági elnökkel, Sólyom Lászlóval) karöltve áttételesen (tehát jogilag – lásd: hülyenépszavazások!) és tettlegesen (2006. szept.-okt. – TV-székház ostroma, gyújtogatások!) megpróbálták megpuccsolni Gyurcsány törvényes kormányát!

Ami ezt követően történt, hogy hogyan alakult ki a mai magyar Kleptokrácia, arról a véleményemet a posztom második részében fogom leírni!

Tehát “folyt. köv.”, s ha ide kattint, már olvashatja is!

… és ezt …

szendamigéri!

Advertisements

7 hozzászólás on “Úton a szakadékba 1.”

  1. Avi szerint:

    Az az érzésem, hogy elég pontosan leírtad, hogyan jutott az ország idáig.

  2. kekec szerint:

    Mai hír, hogy Demján elmegy! Neki is elege van ebből a “vircsaftból”
    http://nol.hu/gazdasag/demjan_sandor_kiosztotta_a_kormanyt
    szerintem már Széles is veri a fejét a falba, hogy a Bkv ahelyett, hogy magyar buszokat vásárolna, használt Volvó buszokat akar (hacsak nem ő az 500 busz importőre).
    Egyébként jól összeszedett szöveg, és talán csak tartalmi korlátok miatt maradt ki az olajszőkítésből szerzett első milliárd (csak az elsőt ne tessék firtatni) és annak során kialakult maffia-módszerek és személyes kapcsolatok jelentősége.
    Na akkor egy gyöngyszem a vastagbőrről:

    1. Puch László törvényt nyújtott be az átlátható pártfinanszírozásról.

    Igen, jól olvastad.
    A Puch 🙂

    T/5267-es javaslat, a kampányfinanszírozás átláthatóvá tételéhez szükséges törvénymódosításokról.
    Szerző: Mesterházy, Tóbiás és Puch.

    Indoklás:
    “Az elmúlt tíz évben a parlamenti pártok többször tettek kísérletet a párt- és kampányfinanszírozás átláthatóvá, és ellen őrizhetővé tételére. Ezek a kísérletek mindeddig sikertelenek voltak, holott ma már a szakértők és a korrupció ellen küzdő civil-szervezetek egyetértenek abban, hogy ezen kérdések rendezése nélkül nincs esély a korrupció elleni hatékony fellépésre. A jelenlegi helyzetben a politikai pártok vezet ői arra kényszerülnek, hogy a törvény szerint a választásokat követően a Magyar Közlönyben nyilvánvalóan valótlan nyilatkozatot tegyenek arról, mennyit költött pártjuk a választási kampányra.
    A kampányfinanszírozás átláthatóvá tételér ől szóló javaslat (a továbbiakban: Javaslat) nem törekszik arra, hogy a párt- és kampányfinanszírozás problémás területeit teljes körűen szabályozza. A tervezet nem kíván változtatni a pártfinanszírozás mai szabályain, csupán a választási (népszavazási) kampányok átláthatóságát kívánja megteremteni a kampányszámlák bevezetésével, nyilvánossá tételével és az Állami Számvevőszék (ÁSZ) ellenőrzési jogkörének kiterjesztésével, valamint a jelenlegi törvényi szabályozáshoz képest hatékonyabb szankciók bevezetésével.”

    Jujj, úgy izgulok, hogy mi lesz a javaslat sorsa!

  3. […] ← Zsuzsika Úton a szakadékba 1. […]

  4. […] első részében leírtam azt a folyamatot, ahogyan a klasszikus bürokrácia korrumpálhatósága ősszenőtt a […]

  5. […] már “jártatni kezdtem a pofámat”, már szinte teljesen mindegy volt. Addigra már úton voltunk a szakadékba, s nem csak helyileg, de országos viszonylatban […]

  6. […] a három részből álló “Úton a szakadékba” című posztsorozatomban (akit érdekel katt ide, a többi rész pedig onnan elérhető!) leírtam azt a máig tartó folyamatot, amely meglátásom […]

  7. […] a kitenyésztődött Pártokrácia? (Ennek folyamatát esztendőkkel ezelőtt három részben leírtam már és úgy gondolom, ma is igazam van!) Az az elképesztően korrupt kormány (élén a […]


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s