Gyermekmagyarország álma

A magyar társadalom elsöprő többsége majd’ negyedik esztendeje és immáron szinte naponta tapasztalhatja meg a saját bőrén az Orbán-rezsim “áldásos” működését: reálértéken (is) csökkenő jövedelmek, eget verdeső mértékű adók, rakás szám megszűnő munkahelyek, fokozódó nyomor (4 millió nélkülöző!), polgárjogoktól való megfosztás, saját és gyermekeink jövőjének felélése (stb.). Ennek ellenére nyoma sincs semmiféle tömeges lázadásnak, mert a többség még mindíg csöndes, még mindíg kűzd és bízva remél. … Hogyan? Miért? Miben?

Különösebb illúzióim soha nem voltak a magyar társadalom szabadságra való érettségével kapcsolatosan. Talán csak egyszer, egyetlen egyszer hittem benne egy rövid ideig, hogy lehet ebből az országból egy élhető, jól működő és sikeres köztársaságot fabrikálni. Ámde a fiatal felnőttként megélt 1980-90-es esztendők fordulójának Nagy Lendülete hamar elenyészett a Közből, s egy szűk értelmiségi elit által kivívott és a kezébe erőltetett szabadságjogával már a legelső alkalommal is visszaélt: a gyors és gyökeres rendszerváltás, az ország modernizálása (“Tudjuk! Merjük! Tesszük!“) helyett a fontolva helybentopogást (“A Nyugodt Erő“) választotta.

Mindezt azért, mert Közösségünk szinte minden tagjában meg van ugyan a vágy a szabadságra, de nincs igény a Szabadságra! Az előbbi körülbelül azt jelenti, hogy közülünk sokan legszívesebben születésüktől halálukig élnék a boldog gyermekkort, amelyben minden nap biztosított a reggeli, a tízórai, az ebéd, az uzsonna és a vacsora. Bármikor rendelkezésre áll a kényelmes ruha, a szép játék, a jól felszerelt játszótér, a vidám krándulás és az önfeledt nyaralás, mert mindezekről rendszeresen gondoskodik a Jó Szülő, a szerető szívű és figyelmes Állam. Míg az utóbbi a terhes felnőttséget jelenti. Azt, hogy önállóan köll gondolkodni, önállóan köll megtervezni a Jövőt és önállóan szükséges gondoskodni arról, hogy annak minél több feltétele létre jöjjön. Azt, hogy magunk teszünk magunkért, hogy megfontoltan és körültekintően választjuk meg azokat (politikusok), akikre a magunk által meghatározott közös ügyeinknek a magunk által előírt módján történő intézését bízzuk. Azt, hogy tudomásul vesszük: az Állam mi vagyunk (és nem valami önálló egzisztencia, rajtunk kívül és fölöttünk álló lény), s ha ügyintézőink közül egy vagy több hazug, magánakkapari, tolvaj kólkernek bizonyúl, akkor azokat messzire zavarjuk, helyükre pedig megfelelőbbeket (annak tűnőket) űltetünk, függetlenül a magukra aggatott pártjelvényektől.

Gyermekmagyarországnak tehát terhes a Szabadság, azzal élni nem akart, kezdeni vele bármit nem tudott. Ezért osztán választások sorozataival addig erőltette bele az Állam kezébe a saját jogait, míg a legutóbbival (2010) sikerült megszabadítani önmagát az egyébként vágyott szabadságtól is. Most ott tart, hogy már se reggeli, se tízórai, se ebéd, se uzsonna, se vacsora, … a múló esztendők temetik maguk alá a kényelmes ruhák, a szép játékok, a jól felszerelt játszóterek, a vidám kirándulások és az önfeledt nyaralások emlékeit, mert a mindent megígérő és önálló életre kelt Államról kiderült: csak önmagát szereti, csak önmagával szemben figyelmes, s nem egy jó szülő, hanem egy, a hatalom alkoholának mámorában napi rendszerességgel fetrengő, famíliájának tagjait folyamatosan sanyargató, ütlegelő családfő csupán. Olyan Államapa, aki eleszi csemetéitől az utólsó falatokat is, aki lerángatja róluk a ruhát, a cipőt, eladja fejük fölül még a házat is, csak hogy tovább élvezhesse bódulatát, s bár időnként nagylelkűségi rohamai támadnak, de azokat hamar kompenzálja egy alapos veréssel.

Gyermekmagyarország ma vár és remél. Olyan, mint az alkoholista szülő gyereke: szereti Apukát, mert amikor nem részeg, “rendes” tud lenni. És valóban: két – egyre gyakoribb és hosszabban tartó – tombolása között néha oda-oda vet neki egy-egy filléres cukorkát, s megsímogatja azt a buksi fejet, amelyet egyébként csak ütlegelni tud, s megígéri holnaptól/a jövő héttől/a jövő hónaptól más lesz, megváltozik, jobbra fordul minden. Gyermekmagyarország ezeket a ritkuló pillanatokat várja, s reméli, hogy Államapuka egyszer csak kijózanodik, leszokik a szeszről és normálisan kezd viselkedni. Úgy, ahogyan a szomszéd családokban, amelyekhez idősebb és/vagy bátrabb testvérei egymás után szökdösnek át úgy, hogy sokuk már látogatóba sem akar visszajönni. Hallja a figyelmeztetéseket, a jótanácsokat, hogy ne hagyja magát és tudja is ugyan: ez így nem mehet tovább! De félve szereti Államapukát: örömmel fogadja baksisként annak ezredét, melyet tőle elvett (pl.: “rezsicsökkentés”), s retteg az önálló cselekvéstől.

Gyermekmagyarország ismét szabadságra vágyik. Nem Szabadságra, hanem egy Jobb Szülőre, aki szerető szívvel és jóságosan gondoskodik róla. Ámde ez csakis Felnőttmagyarország lehet, aki nem hazudik neki, aki megmondja: sem holnaptól, sem a jövő héttől nem lehet még jobb, de ha mindenki kitartóan együttműködik, s nem hallgatnak a Részeges ígéreteire, ha végre hajlandóak felnőni és úgy is viselkedni, akkor néhány esztendőn/évtizeden(!) belül normalizálódhat a helyzet. Ámde ez már a Szabadság lenne! Az a bizonyos félelmetesen ismeretlen valami, amitől folyamtatosan menekül! És hiába mondják neki a szomszédba átszökött, ott is maradt, s egy ideje már békében, nyugalomban és (viszonylagos) jólétben élő testvérei, hogy vegye már tudomásul: az igenis működőképes és csakis azt lehet Életnek nevezni … nem hisz nekik. Nem mer! Talán már nem is tud.

Így osztán marad a fokozódó nyomor, a mind gyakoribb ütlegek, az egyre ritkább és vékonyabb baksisok világa. A Szabadság nélküli szabadság pár perces álma … sebes, zúzódásokkal teli testet takaró rongyokban éhezve, fázva.

… és ezt …

szendamondja!

About these ads

2 hozzászólás on “Gyermekmagyarország álma”

  1. Avi szerint:

    Sajnos minden szavaddal kell, hogy egyetértsek. :(

  2. bonhomme szerint:

    csak ismétlem önmagam:

    Ha én magyar volnék, nem otthon kuksolnék,
    Százezredmagammal utcára vonulnék,
    Addig tüntetnék, míg megbukna a kormány,
    S menne mind Nürnbergbe, de legfőképp Orbán.

    valamint:

    Szátokba kell rágni? Egységben az erő!
    Sok kicsi pártocska külön nem lesz nyerő!
    Széthúzás, irigység… A turáni átok!
    Ezt verte belétek édes jó anyátok?

    Csak egy megoldás van: összefogni végre!
    Az országot újra kihozni a fényre!
    Megtörni a sötét fideSS-zsarnokságot,
    S felépíteni az új Köztársaságot!


Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 76 követőhöz