Popsibuksi

Sólyom László a minap interjút adott a “Heti Alázat“-nak. Bár az “Aszófő után” c. írást teljes terjedelmében egyelőre csak a hetilap nyomtatott változatában lehet olvasni, a “Hír24”  kitűnő recenziót közölt róla.

A Stumpf (jé, már megint egy!) András által jegyzett interjúban Sólyom “értelmezi” azt a beszédét, melyet még a hónap elején az “Aszófői Falunap“-on mondott el (link: korábbi posztomon keresztül!). Az elébb hivatalát, majd “köztársaságát” is vesztett ex-államfő több jogos kifogást emel a jelenlegi kormányzat és törvényhozás tevékenységével szemben, szokása szerint alaposan belerúg az országgyűlési (nemnáci) ellenzékbe, a nácikat bagatellizálja, s úgy összességében egy egészen érdekes “lehetőséget” csillant meg. Utóbbi azonban csak “kiolvasható”.

Laci bácsi a kérdésekre válaszolva megerősíti azon aszófői véleményét, hogy ez az egész fülkeforradalmárkodás, meg szabadságharcolás egy merő idiotizmus, súlyosan bírálja az orbanista jogalkotási gyakorlatot és teljesen kiérdemelt módon “lecsatlósseregezi” az ezeket agyhiányosan megszavazó kormánypárti honanyákat/atyákat:

„Nem árt emlékeznünk rá, hogy Magyarország – sok nagy sikerünk mellett – a bukott szabadságharcok országa. A harc jó jelszó lehet, a tényleges háborúzás azonban – mármint az ország szempontjából – tévedés volt. Megvalósult a rajtaütésszerű törvényhozásban, az előkészítés és indoklás nélküli intézkedésekben. Háborúban senki sincs biztonságban. A jogbiztonság hiányát nem csak a gazdasági élet panaszolja és sínyli meg. Az igazi baj az, hogy az ország működésének alapjai is bizonytalanná váltak, amikor az alkotmány a napi hadműveletek puszta eszközévé lett. Gondoljunk a gyakori, a képviselőket is meglepetésként érő alkotmánymódosításokra, a sarkalatos törvényhozás fordulataira, amelyek, például egyházügyben a csatlós sereget is hidegzuhanyként érik”.

A továbbiakban megjegyzi, hogy “Az eddigi eredmények nem igazolják a háborús módszert. A legnagyobb ellentmondás az, hogy valójában nincs is háború“, majd megállapítja, hogy míg Kelet-Európa euroállamai úgy kezelték a válságot, hogy közben megőrízték az alkotmányos kultúrát, addig “…a magyar kormányzat, a magyar törvényhozás lerombolta azt“.  Kitér arra is, hogy az Orbanista hatalom minden szemétsége esetén a “Kétharmad”-ra hivatkozik:

“Ez az érv azt a veszélyes tévedést sugallja, mintha az alkotmányos korlátok átlépése a többség megszerzésétől vagy létszámától függően más megítélés alá esne. Azt a száz százalék sem engedheti meg magának… Amikor itthon egyéni indítvánnyal lefejezik a bírói hatalmi ágat, ahogy eltávolították a Legfelsőbb Bíróság vezetőjét, az semmivel sem különb a Basescu menesztésére tett kísérletnél. … A kultúra nem mást: önkorlátozást jelent. Megfogjuk a kést, a villát, holott a törvény nem tiltja, hogy kézzel együnk.”

A választási törvény azon módosításáról, miszerint csak az gyakorolhatja jogait, aki előre “felíratkozott” azt állítja, hogy “… az alapjogok mindenkit megilletnek. Isten napja jóra és gonoszra egyaránt süt. A tudatlan kocsmatöltelék sem zárható ki, márpedig az ötlet éppen egy alkotmányosan igazolhatatlan közéleti tudatossági cenzus.”. A választókerületek pillanatnyi érdekek alapján való ide-odatologatásáról pedig megjegyzi:

“Lehet, hogy egy-egy utca vagy falu áttolása másik kerületbe ebben a pillanatban a kormánypártoknak látszik kedvezni, de az országos kiegyenlítődést és a jövő bizonytalanságát tekintve ez belefér abba, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. Arra kell csak vigyázni, hogy a szent szent maradjon.”

Miután Laci bácsi alaposan kiosztotta az Állampártot/Pártállamot, a tőle “elvárható kiegyensúlyozottság okán”, alapos nagyot rúg a parlamenti oppozícióba is, mert: “Az ellenzék, amelynek napi piszkálódásoknál többre eddig nem futotta, valószínűleg idézni fogja egyes mondataimat, de egyáltalán nem hiszem, hogy örülne neki, ha – a szokásos terminológiánál maradva – a Közép erősödne… A túlzó, alaptalan rágalmazást, amely lopakodó fasizmust, diktatúrát kiált, vissza kell utasítani. Az ilyesmi a tárgyilagos kritikát is megnehezíti.”. S hogy pontosan mi is ez a “Közép”, melyet Sólyom szerint a piszkálódó ellenzék nem szeretne megerősödve látni? Hát például ez:

“Aszófő öntudatos, nyolcszáz éves múltjára büszke, kritikus és jobboldali falu… Aszófő akár a mérsékelt jobboldal szimbóluma is lehet. Azé a jobboldalé, amely nem elfogult, amelyen nincs szemellenző, amely érdeklődő és nem rest a saját táborát is tárgyilagos kritikával szemlélni.”

Az pedig, hogy ezen “Ideális Jobboldal“-nak ki lehetne a vezéralakja, nem is lehet vitás: ő maga, aki a saját bevallása szerint a kormányváltás óta már “nem egy” (kettő?) előadásában bírálta a Orbánékat, Aszófőn pedig azért mondta el azt a bizonyos beszédet, mert állítólag a falunap előtti hetekben megkérdezte a helyieket, hogy miről szeretnének hallani tőle, ők meg azt válaszolták, hogy “…mondjam el, hogyan látom az ország helyzetét“. (… na ja, Laci bá’, mint az Ideális Jobboldal nótafája! … megrendelésre dalol! – szendam.)

***

Tartom annyira Olvasóimat, hogy most nem kezdem kibontani Sólyom szövegének önfényezős önellentmondásait. Annyit azonban mindenképpen szeretnék megjegyezni, hogy ha az exelnök szerint a jelenlegi kormányzat tudatosan rombolta le az alkotmányosságot, a jogállamiságot, önmagára szabta át a választójogi törvényt, a választókerületeket, önkényesen jelöli meg, hogy melyik vallási felekezet lehet “egyház” és melyik nem, s minden létező normalitásba ütközve a “kötelező felíratkozással” alaptörvényellenesen korlátozni akarja a választójogot is, akkor mivégre hordja le a “piszkálódó ellenzék”-et, amely mindezek alapján “lopakodó fasizmust és diktatúrát kiált”, s amely megjegyzéseket  - miután ő maga alaposan megerősíti ezek jogosságát! – szerinte  mint “túlzóakat és alaptalanokat, vissza kell utasítani”?!

*****

Még a vérre menő 2010-es választások legvérremenőbb kampányhajrája idején kedvenc ultikocsmámban összeszólalkozott két pasi (megjegyzem: gyerekkori barátok … voltak!). Az egyik volt a Főfideszes, a másik a Főszoci. Már nem emlékszem melyik, de egyikük vitaérvéként a “Seggfej“-minősítést vette elő. Ekkor én megkértem az illetőt, hogy máskor legyen kultúráltabb, s ne mondjon ilyesmiket. “Hát minek hívjam, ha egyszer ez egy seggfej?!” – kérdezte ő. -”Mondd neki, hogy ‘Popsibuksi’!“

Kedves Laci bácsi! Már meg ne haragudjon, de Ön egy POPSIBUKSI!

… és ezt …

… szendamondja!

About these ads

---