“Bármi megtörténhet!”

Ezt üzente haza a Zorbán még nyáron, a posványosi dagonyából. Így utólag azt lehet mondani, tulajdonképpen ez volt az ő legfontosabb mondanivalója, ami sajnálatos módon elveszett az “illiberális demokrácia“-kifejezés által gerjesztett csatazajban. Borzalmas esztendők elé nézünk!

Ha az előző négy évet forradalomnak neveztük, akkor egyszerűen nincs elég erős kifejezés arra, ami most következik! – hozta nyilvánosságra még tegnap a hvg.hu “egy, a Miniszterelnökségen zajló tervezésre rálátó forrás”-tól származó értesüléseit. Az Informátor szerint a kormány “Legbelsőbb Köre” olyan átalakításokon gondolkodik, melyekkel teljesen fel akarják forgatni a komplett magyar állam- és közigazgatást úgy, hogy ne legyen egyetlen terület sem, mely fölött ne a Miniszterelnökség gyakorolna közvetlen felügyeletet. A végrehajtani kívánt intézkedések egyelőre annyira titkosak, hogy a tervezésbe még a párt elnökségét sem vonták be (morgott is érte a Kövér Házmester – lásd itt!). Senkivel nem közölnek semmit, lefagyott a teljes államapparátus, lévén nincsenek információik arról: melyek a jövendőben elérendő célok. Nehogy még az önkormányzati választások előtt bármi kiszivárogjon!

Közbevetőleg:

Van némi gondom ezzel a hvg.hu által közzé tett információval. Ha minden annyira szupertitkos, ha minden terv/értesülés annyira szűk körben mozog, hogy abból még Laci bácsit, a Hűséges Szervienst is kihagyták, akkor vajon ki lehet ez a “Bátor Informátor“, ez a “Magyar Mélytorok“, aki annak ellenére vállalta a szivárogtatást, hogy (állítólag) benne van a Szűk Körben, kilétét tehát a Titkolózó Hatalom bármikor megállapíthatja?! … Gyanúm így talán indokolt: újabb “kísérleti léggömb” felbocsájtásának voltunk tanúi.

Mélytorok szerint ugyan Orbánt már egyáltalán nem hozza “intellektuális lázba” a helyhatósági választás (tűkön ülve várja annak végét, hiszen buzog benne a tettvágy), az óvatosság egyelőre a passzivitásra inti. Lévén október 12. után három esztendőn keresztül semmiféle választás nem lesz, így az Intézkedések miatt bekövetkező népszerűségvesztést csak ebben az időszakban lehet “kezelni”. Erre pedig azért lészen szükség, mert az Átalakítások “jelentős érdeksérelmekkel” járnak majd, melyek később a fideszes szavazótáborban is éreztetik hatásukat. Hiszen itt nem másról van szó, mint az államapparátus jelentős leépítéséről (állítólag 100 ezer fő elbocsájtása várható), az oktatás és az egészségügy fizetőssé tételéről, ami semmiképpen nem úszható meg arcvesztés nélkül, lévén ezek (különösen a két utóbbi) eleddig tabutémák voltak.

Lépjünk most kicsit “hátrébb és feljebb”! Ha ez sikerült, akkor pedig vizsgáljuk már meg egy kicsit “hidegebb fejjel” ezt a Mélytorok-féle HVG-információt! Mert ebben nekem több dolog is “bűzlik” picinyt. Az egyiket már fentebb megemlítettem. A másik pedig nem más, mint hogy simán életszerűtlennek tartom ezt az elképesztő titkolózást. Ezt az egész, erről szóló infót (nevezzük csak nevén: összeesküvés-elmélet!) meg sima misztifikációnak. Minderre ugyanis a világon semmi szükség nincsen!

Az Orbán-rendszer ugyan komplexnek tűnik, de valójában olyan egyszerű, mint a faék! Néhány amorális kalandor huszonsok esztendővel ezelőtt bizonyos, a Társadalom által a mai napig sem értett Üdvtan (Liberalizmus) állítólagos képviseletére, bejegyeztetett egy politikai pártnak álcázott gazdasági vállalkozást (Fidesz). Ebből elébb az Üdvtan valódi képviselőit, majd magát az Üdvtant is kipicsázták. Az előbbieket a még náluknál (az Alapítóknál) is kétesebb, amorálisabb figurákra cserélték le, az utóbbit pedig egy könnyebben és egyszerűbben képviselhető, magyarázható, kommunkálható Ideológiára (keresztény-konzervatív jobboldaliság, majd az ebből kinövesztett Klerikálfasizmus). Egy olyan álelméletre, mely mögött egyetlen “gondolatiság” áll: mindig és mindenhol pontosan azt mondani/hangoztatni, amelyet a megcélzott társadalmi csoport hallani akar, kijelölve mindenkoron azt az Ellenséget is, melyet ez a Grupp éppen akkor annak vél (elébb az oroszok, a “kommunisták”, illetve az “utódpártiak” … együtt a liberálisokkal!; később a nemzetközi tőke, az EU, Amerika; legújabban “norvégbűnöző civilek” és Simicska!).

Mikor a Grupp már elhitte, hogy a Vállalkozás igazából az ő véleményét képviseli, megfordították a dolgot: ügyes kommunikációval és médiafölénnyel elhitették “választóikkal”, hogy a Párt éppen aktuális, érdekdiktálta véleménye azonos az övékkel, sőt, az egész Társadaloméval. Ez pedig nem más, mint a Függetlenségi Háború, melyet hol a Nyugat oldalán vívunk az Oroszokkal szemben, hol meg fordítva.

Az így végtelenített Szabadságharc állandó ágyúdörgései közepette pedig a Célcsoport, tehát a Zemberek, nem hogy a csatasorban közvetlenül mellettük állók szavát nem értik, de a velük szemben (virtuálisan) felsorakozottakét sem: “Nincs értelme a küzdelemnek! Hiszen a harchoz te adod a pénzt, a paripát és a posztót, te prosztó! Akárcsak a zsákmányt és a hadisarcot! Te soha nem lehetsz győző, csakis Viktor!

Ennek lényegét ugyan sokan és sokszor leírták már, de nyilvánvaló, hogy nem elégszer! Sem az egyik, sem pedig a másik “Oldalon” nincs egy releváns csoport (hadosztály) sem, mely végre ráébredne: tükör előtt áll, s lát azáltal “homályosan”.

Látni véli az “Ellenség Seregeit“, melyek valójában önmagával azonosak. Az Ellenség Vezéreit, akik valójában a Sajátoldalival azonos Táborban uszítanak csatára. Miközben ugyanazt a luxusmenázsit fogyasztják, amint a “Szembenálló” Seregek éhező tagjai hordtak össze nekik. Azt saját és gyermekeik szájai elől megvonva, a hála és a köszönet legcsekélyebb ellentételezése nélkül! De egyikük sem veszi magának a bátorságot, hogy kilépjen a sorból és megkocogtassa a Tükröt (mert az kishitűség, gyávaság), majd szóba elegyedjen önmagával (mert az meg árulás), majd úgy rúgja seggbe a Hadvezéreket, hogy a lábuk ne érje a földet (mert az meg blaszfémia, szentséggyalázás).

Egy tanulságos “vicc”:

Isten úgy dönt, hogy ideje revíziót tartania a Pokolban. Lucifer illően fogadja is az Urat a dolgozószobájában, megmutatja neki az elszámolásokat, majd körbevezeti a Purgatóriumon.
Ez első benyílóban Isten látja, hogy egy terjedelmes, fortyogó üstben, melyet magasan lobogó lángok fűtenek, lelkek tízezrei szenvednek. A kondér mellett pedig egy elegáns, csokornyakkendős úriember áll, nádpálcával a kezében.
- Itt kik szenvednek? – kérdi az Úr.
- Angolok – válaszolja a Pokol Ura.
- És ez a nádpálcás pasas?
- Ha valamelyikük ki akarna mászni az üstből, ő meglegyinti a pálcájával, majd udvariasan felkéri: “Legyen szíves visszafáradni az üstbe, lévén most az a dolga, hogy purgálódjon.”
Következő benyíló, ugyanez a helyzet, de ott egy rohamsisakos, puskás katona az őr.
- Itt kik vannak?
- Németek.
- És a katona?
- Ha valamelyik ki akarna mászni, lekapja válláról a puskát és a tusájával visszaveri.
Újabb benyíló, helyzet ugyanaz, de nincs őrség.
- Itt kik vannak? – kérdi a Teremtő.
- Magyarok – hangzik a válasz.
- De miért nincs őrség?
- Fölösleges. Ezek egymást rángatják vissza!

Nos, ezek után megkérdeném: ugyan mi szüksége van valójában Orbánnak a titkolózásra? Ugyan mi az, amit az ösmételt Kétharmad után meg ne tehetne? … Bármikor?! Van ellenzéke? Nincs! Van vele szemben bármiféle társadalmi ellenállás? Nincs! … Hát akkor?!

Hát akkor az a helyzet, hogy ez a nagy HVG-s, besszervisszeres, mélytorkos “Szivárogtatás” nem más, mint az alapvetően gyáva, mert ingatag lábakon álló Diktatúra újabb “kísérleti léggömbje”. Annak mérésére, hogyan reagál az újabb disznóságok terveire a Társadalom (meg a kilóra megvásárolt Ellenzék). Az meg a szokása szerint, tehát SEHOGY! Egyik, huszonesztendeje a Haldokló Nyugaton élő barátom szerint: “A magyar társadalom 2014. április hatodikán veszítette el végleg az ártatlanságát, s ezzel a tekintélyét is. Addig lehetett magyarázni a ‘bizonyítványt’ azzal, hogy Orbán becsapta a népet és így építette ki a diktatúráját. … Utána már ezzel sem!

Újabb “vicc”:

- Minálunk azért nem lehetséges a tisztesség, meg a demokrácia, mert olyan sok a korrupt gazember” – panaszkodik a Magyar a Nyugatinak.
- Hát miért nem dugják őket börtönbe? – kérdezi a Nyugati.
- Mert a politikusok nem engedik.
- Akkor talán kezdjék velük!

Nekünk is el köllene már kezdenünk valahol! Hacsak nem az az általános (tehát többségi), társadalmi célunk, hogy egy pocsék állam pocsék diktatúrájában éljünk, folyamatosan azon nyafogva, hogy “minket mindenki cserben hagy“. Persze a vicaverza örökösen bölcs mondás szerint: “Akinek magyar a barátja, annak nincs szüksége ellenségekre!” – Kurt Vonnegut.

Huh, de tökéletes a megfogalmazás!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!

Szíjjártó “rulez”!

Dátum szerint jövő szerdán szűnik meg a Magyar Diplomácia, de valójában az már hónapok, sőt, esztendők óta nem is létezik. A szervilis, de legalább még “valakinek” tekinthető Martonyi után (rövid Csicska-korszak beillesztésével), jön a Szíjjártó-éra. … Már csak Istenben bízhatunk!

A Világ Legnagyobb Gondolkodója nem más, mint az a bizonyos “Murphy“. Az “empiriokriticizmus” terén senki nem alkotott nagyobbat, mint “Ő”. Egyik alapvető törvénye szerint: “A padlónál nem eshetsz lejjebb, de készülj fel rá: pince is lehet alattad!“. Hát mi itten, Abszurdisztánban kezdhetünk megismerkedni a Pince alatti pincék sorozataival, s ebben nagy segítségünkre lesz a jelenleg harminchatodik(!) esztendős Szíjjártó Péter (pelenkás kora óta karrierdiplomata! … ugyi?), aki Vezéri Kegyből szerdán már külügyminiszter?/külkerminiszter lehet.

A Táskacipelő Trógerből Táskacipeltetővé avanzsált Izéke nacionáléját, valamint a tőle “elvárhatókat” Aczél Endre írta le egy kitűnő jegyzetben a Vasárnapi Hírek mai számában. Mivel ez online egyelőre még nem érhető el, felkértem szokásos “segéderőmet”, fater Sendamust: a print-kiadásból legyen szíves átmásolni az én elektronikus oldalamra a kérdéses írást! (Esetleges elírásokért Isten nevében bocsánatot kérünk!)

Aczél Endre:

Pehelysúlyú táskahordó

És még mondja nekem valaki, hogy a “táskahordás” – egy fiatal politikusnak legalábbis – nem útlevél a karrierhez! Lám, Lázár Jánost, aki ma a (hatalmas) miniszterelnökségi apparátust vezeti és minden vitán felül Orbán után “a második ember”, a rendszerváltozás után csak a hódmezővásárhelyi Rapcsák András “táskahordójának” nevezték, milyen magasra emelkedett?! S nyomában itt van új külügyminiszterünk, Szíjjártó Péter, aki Orbán Viktor miniszterelnök személyi szóvivője, azaz –  mint filmfelvételeken is láthattuk – “táskahordója” volt még két évvel ezelőtt is, a kedvenceit elég szeszélyesen váltó, viszont régi harcostársait hol parlamenti funkciókba, hol Brüsszelbe száműző miniszterelnök kegyéből, hipp-hopp beköltözik a Bem térre.

Igaz, “parlamenti államtitkárként” (miniszterhelyettesként) már pár hónapja ott volt, de akit némi szaglással áldott meg a jóisten, gyaníthatta, hogy nem sokáig marad az amúgy is átmenetinek szánt miniszter, Navracsics Tibor mögött, mert a miniszteri posztot valójában neki szánja Orbán.

Az időközben külgazdasági “és” külügyminisztériummá átkeresztelt hivatal élére – pár nap múlva, de ez puszta formaság – , egy olyan fiatalember (36 éves sincs még) kerül, aki a nemzetközi politikában súlytalan. Ellentétben elődeivel, Kovács Lászlóval, Martonyi Jánossal, Balázs Péterrel.

Súlytalan és ismeretlen – még abban a kis, de számunkra oly’ fontos körben, amelyet “visegrádi csoportnak” neveznek.

Ha azt nézem, hogy például a lengyel külügyminisztériumot évekig az Unió egyik hangadója, Radek Sikorski vezette (akit most egy volt miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter, Gregorz Schetyna vált fel); ha azt, hogy a szlovákot északi szomszédunk európai ételemben “koszorús” diplomatája, Miroslav Lajcák vezeti, akkor elhúzom a számat.

Orbán személyzeti politikája eddig is számos különlegességgel ajándékozott meg bennünket. Ha már a külügyminisztériumnál vagyunk, érdemes kitérni arra, hogy vajon Navracsics beléptével miért kellett onnan kitúrni az évtizedeken át hűségesen szolgáló, ráadásul Fidesz-alapító Németh Zsolt, államtitkárt.

Erre történetesen van válaszom. Szíjjártó Péter mint a miniszterelnökség nemzetközi kapcsolatokért felelős államtitkára sokkal kevésbé volt “atlantista”, mint Németh. Két éven át (2012-14)  ő képviselte – nem mint külügyér, hanem mint miniszterelnökségi államtitkár – Orbán legfrissebb rögeszméjét, a “Keleti Nyitást”. Rohanvást utazta be a tőlünk keletre eső világ jelentős részét, nem kevesebb mint nyolc, úgynevezett kormányközi bizottság élére állította a miniszterelnök, lett légyen szó akár egy öbölbeli monarchiáról, Azerbajdzsánról vagy Kínáról. Ugyanazzal a megbízatással utazgatott, ami immár a haramadik Orbán-Kormány hivatalos “diplomáciai stratégiája”: pénzt és üzletet szerezni.

Tegnap egyszerre négy(!) parlamenti bizottság hallgatta meg Szíjjártó Pétert. Ez a feltétele ugyanis annak, hogy már szerdán letehesse a miniszteri esküt. Expozéiban a Jelölt szinte pontosan elismételgette mindazon “elveket”, melyeket Főnöke hangoztatott nemsokkal korábban, az elhíresült Nagyköveti Értekezleten. Szerinte a magyar külpolitikát “meg kell újítani”, lévén annak legfontosabb feladata – “az új világrend” követelményeinek megfelelően – a magyar gazdasági érdekek érvényesítése. A leendő miniszter szerint a klasszikus diplomáciai feladatokat ugyanúgy kell elvégezni, mint idáig. De ez “nem cél, hanem eszköz”, amelyre építve kell “Magyarország gazdasági érdekeinek érvényt szerezni” a külpolitikában is. A miniszterjelölt szerint: “Belátható időn belül Magyarországnak az élére kell állnia az Európai Unióban az egy főre jutó külföldi működőtőke szempontjából”. (hehehe, sőt, muhaha! – szendam)

Hogy ennek a sok utazásnak és tárgyalásnak mi volt a konkrét hozadéka, azt két szóval el lehet intézni: “Majdnem semmi!“. Nincs olyan információnk, hogy a kínaiak, szaúdiak, azeriek “rábukkantak” volna a magyar állampapírokra, vagy hogy jelentős beruházások mellett kötelezték volna el magukat. Különben is, ezek az országok olyanok, hogy nem Szíjjártót, hanem a londoni brókereiket kérdezik meg: “érdemes-e?”. És a válasz általában nemleges volt.

De ha szabad így mondanom, ez még a kisebbik baj. Az is, hogy mostantól a nagyköveteknek pénzszerzésre kell berendezkedniük. (Ez nem baj, ez őrültség.) A nagyobbik az, hogy Szíjjártó Péter “nem oda van bekötve”, ahová – elvileg – tartozunk: az uniós és transzatlanti integrációban (Visegrádot is ideértve). Arrafelé semmi olyan kapcsolata nincs, amiről én tudnék. Lobbiereje az Unióban és Amerikában a nullával egyenlő.

De egy biztos: erőteljesen, ha nem épp lelkesen viszi majd azt a vonalat, amit a Gazda parancsol neki és a “kicserélt” (érdekes módon már eddig is fideszes, de valamiért nem eléggé megbízható) külügyi apparátussal kíméletlen lesz, ha a nagykövetek nem védelmezik elég energikusan az Orbán-rendszer egész politikáját és nem hoznak beruházókat Magyarországra.

Egyébiránt tudják mit? Szinte tökmindegy, ki a magyar külügyminiszter. Partnereink pontosan olvassák, Orbán mit akar. Eddig is hatástalan volt védeni a védhetetlent, ezután s az lesz, akárki uralja a Bem téri házat.

Arra nézve egyébként, hogy mennyire kifizetődő az antiatlantista politika, illetve vonzódás a keleties önkényuralmi modellek felé, rávilágít az Amerikában még ma is véleményformálónak számító volt Elnök, talán egy leendő Elnök férje, Bill Clinton nyilvános kifakadása egy televíziós programban. Őszerinte az Orbán-féle “fickók” általában semmi mást nem akarnak, mint “örökre megmaradni a hatalomban és pénzt keresni”.

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!

Így lesz majd vége

Még tegnap találtam egy remek írást a 444.hu oldalán. Kissé terjedelmes ugyan, de hétvége lévén vagyon tán ideje sokunknak ilyesmire, ráadásul egy annyira pontos és kitűnő analízisről van szó, amihez már régóta nem volt szerencsém az “egyrésztmásrészt“-típusú elemzői kakofónia mocsaras dzsungelében. Érdemes hát alfától ómegáig elolvasni az egészet!

“Nolite Timere”:

A NER közelgő bukása

A Nemzeti Együttműködés Rendszere („NER”) egy, az elmúlt száz évben minden magyar rezsimet elsüllyesztő dilemmával küzd. Természetes legitimáció híján már rövidtávon is az általános jólétet kell növelnie, miközben hatalmi megfontolások miatt folyamatosan a saját támogatói helyzetbe hozásán dolgozik. Ebből az egyensúlyozásból korábban mindig a magyar gazdaság további leszakadása és végül a rezsim bukása lett. A NER ugyanezen az úton jár, és képtelen letérni.

Csak a Fidesz

Az immáron négy éve épülő új rezsim, azaz új politikai-hatalmi berendezkedés, három fő pilléren nyugszik.

Az első a centrális erőtér, az a választási rendszer, amelyik megannyi sajátos megoldással biztosítja, hogy akár a felnőtt népesség 20-25 százalékának támogatásával is meglegyen a fideszes parlamenti többség.

A második a korábbi hatalomgyakorlási korlátok – az Alkotmánybíróság, az államigazgatás bevett gyakorlatai, az önkormányzatok önálló döntési kompetenciái, továbbá a releváns információk és folyamatok nyilvánossága – jelentős visszanyesése, aminek gyakorlatilag csak a bíróságok tudtak legalább részben ellenállni.

A harmadik a honi tulajdonviszonyok alapvető átalakítása. 2010 óta meredeken emelkedik az állami tulajdon és koncessziók, illetve a tulajdonjog állam általi korlátozásának jelentősége, miközben a magántulajdon védelme visszatérően sérül, sőt, bizonyos tulajdonosok esetében nyílt állami vagy „félállami” attakról beszélhetünk.

A látszat ellenére a NER meglehetősen bizonytalan lábakon álló képződmény.

Egyrészt fiatal korában még a legszélesebb társadalmi támogatottsággal rendelkező rezsim is instabil valamennyire, mert senki sem gondolja, hogy a létezése természetes volna. Másrészt a NER-nek nincs egy olyan, a politikai oldalaktól függetlenül pozitívnak tekintett legitimációs hivatkozási alapja, mint mondjuk az 1990-ben létrejött posztkommunista berendezkedésnek a demokrácia bevezetése volt.

Az elmúlt négy év nagy rendszerépítő, illetve leépítő munkája mellett végül csak a hatalmi érvet sikerült felsorakoztatni. Azt, hogy megtehetjük, ezért meg is tesszük. Így aztán nem meglepő az sem, hogy pusztán azok elégedettek az ország által vett új iránnyal, akik a Fideszre szavaznának. Sőt, sokszor még azok sem.

Ez pedig azt jelenti, hogy nem a rezsimnek, hanem csak a Fidesznek van támogatottsága. Az új politikai-hatalmi berendezkedés önálló, saját magából származó legitimitás nélkül áll. Ez a berendezkedés a Fideszre, pontosabban Orbán Viktorra van kitalálva, és a fennmaradását is kizárólag az ő hatalmi helyzete biztosítja.

Bizonytalan lábakon

Ezért a kormány ellenzéke automatikusan az egész rezsim ellenfele is. Egy, a Fideszt legyőző erőkből álló kormány minden erejével azon lenne, hogy aláássa a most kialakult politikai berendezkedést. Ennek érdekében nem csak új törvényeket alkotnának, hanem a végletekig kihasználnák az állam megnövekedett gazdasági hatalmát is. Sőt, minden bizonnyal zaklató célú adóvizsgálatok és néhány év előzetes fogvatartás is bevetésre kerülnének – ha más nem, hát a viszonosság logikája alapján. Ha pedig egyszer a Fidesz ellenzéke alkotmányozó helyzetbe kerül, akkor a rezsim fenntartói mindent el fognak veszíteni, és úgy végzik majd, mint az MSZP öregjei és az őket kiszolgáló szellemi holdudvar.

A rezsim működtetőinek és támaszainak alapvető érdeke, hogy minimalizálják a fentiek bekövetkezési valószínűségét, illetve a kárt, amit egy ilyen fordulat okozhat nekik.

Sokan feltételezik, hogy mindebben a Fidesz legfontosabb eszköze a folytonos háborús retorika, a csatákról és harcokról szóló propaganda, a józan diskurzus megszüntetése. Abból indulnak ki, hogy azért duplázhatott a jelenlegi kormánypárt, mert híveit egyfajta feltüzelt, beszűkült tudatállapotba hajszolta. Bár a „szellemi polgárháború” létezik és az ellenségképeknek jelentős szerepe van a Fidesz hatalmi stratégiájában, de mindez önmagában édeskevés lenne a rezsim túléléséhez. Mint ahogyan az ellenzék marginalizálása és pénzügyi ellehetetlenítése sem elegendő az üdvösséghez.

A szómágia és kiszorítósdi ugyanis semmit sem ér, ha az emberek többsége azt érzi, hogy szegényedik. A polarizációt és az ellenzék elnyomását lényegesen szélsőségesebb módon űzte Rákosi és Kádár, volt is fanatikus hívük bőven, nyílt ellenfelük meg szinte egy sem, mindez mégsem mentette meg őket, amikor széles tömegek kezdtek el évről évre rosszabbul élni.

Vagy vegyünk egy közelebbi példát: minden békemenetesdi és Gyurcsány-féle MSZP-felfordulás ellenére 2012 közepén a Fidesz támogatottsága az akkori MSZP mélységének közelében járt. Onnan pedig nem más, mint a rengeteg embernek kézzelfogható és jól érzékelhető jövedelemnövekedést hozó rezsicsökkentés (2013 januárjától) és néhány csoport (pedagógusok, egészségügyi dolgozók, közmunkások) célzott juttatás emelkedése (2013 őszétől) rántotta ki, és generált több mint egymillió további szavazót a Fidesznek a ciklus második felében.

Aki egy, a NER-hez hasonlóan legitimációdeficites rezsimet akar megszilárdítani, annak elsősorban az elégedetlenek számát kell csökkentenie, azaz a széleskörű jólétet kell növelnie. És közben a hatalomgyakorlás évezredes szabályainak megfelelően a híveit kell minél több befolyáshoz és vagyonhoz juttatnia.

Ha a NER-nek ez sikerül, az példa nélküli lesz az elmúlt száz év magyar történelmében. De nem fog sikerülni.

Az elmúlt száz év dilemmája

A NER dilemmája nagyon hasonló ahhoz, mint amivel Trianon óta valamennyi magyarországi rezsim (a Horthy-, a Rákosi-, a Kádár-, és a posztkommunista rendszer) szembesült: hogy lehet a rezsim általános társadalmi elfogadottságához szükséges jóléti szintet elérni, miközben a saját hátországukat hozzák helyzetbe?

A dilemma azért ugyanaz, mert ugyanabból a gigantikus politikai kataklizmából ered.

1918 és 1920 között nemcsak egy birodalom, egy ország és egy rendszer, hanem gyakorlatilag az egész világ összeomlott Magyarországon.

Megszűntek az általánosan elfogadott igazságok, az emberemlékezet óta érvényben lévő szabályok, az ezer éven át használt fogódzkodók. Hatalmi szempontból ez azt jelentette, hogy megszűnt mindaz (az apostoli királyság intézménye, az ezeréves jogfolytonosság, a Magyar Királyságnak nevezett kis birodalom, a „mindig így volt” logikája), amire bármely rezsim a társadalmi támogatottságát alapozhatta volna.

Mindez elveszett és azóta sem alakult ki olyan általános érdek vagy érték, amely előremozdítását a politikai közösség többé-kevésbé egységesen elvárta vagy elvárja az uralmon lévőktől. Sőt, az elmúlt száz évben még az ezt megelőző kérdésben sem született egyetértés, abban, hogy kik is alkotják a magyar politikai közösséget. Először a zsidókat, aztán a svábokat, majd az osztályidegeneket nem tekintették részének. De ma is milliónyian gondolják úgy, hogy a határon túli magyarokat vagy a magyar cigányokat ki kellene hagyni e körből. Miután a legalapvetőbb kérdések kapcsán sem alakult ki közmegegyezés, nem jöhettek létre azok a legitimációs források sem, amelyek alapján az emberek döntő többsége számára természetes módon elfogadható lehetne valamelyik rezsim.

Általános legitimációs bázis híján nem jött létre stabil, magától értetődő politikai berendezkedés sem.

Ezért aztán egyetlen rezsim sem volt képes az ország hosszútávra tekintő szerves építésével foglalkozni, hanem helyette a saját önfenntartásáért folytatott küzdelmük kötötte le őket. Folyamatosan meg kellett szolgálni a népesség bizalmát, mert a rövidtávú kudarcok nagyon gyorsan a fennálló politikai berendezkedés bukásával fenyegettek.

Valamennyi rezsim arra kényszerült, hogy a népesség többségének rövidtávú jólétérzetére fókuszáljon. Amíg volt elég kenyér, addig a politikai közösség többsége nem is feszegette az uralmi viszonyokat. Ezzel párhuzamosan, a legitimitásproblémára adott hatalmi válaszként, mindegyik rezsim folyamatosan tolta előre – hozta helyzetbe, juttatta vagyonhoz, ültette pozícióba – a „mieinket”, hogy legyen egy réteg, amelyikre mindig számíthat.

Ez a két cél azonban mindeddig összeegyeztethetetlennek bizonyult.

Az elmúlt száz év kudarca

Miközben a „mieink” helyzetbe hozását az elmúlt száz év valamennyi honi rezsimje megvalósította, ezt egyik sem tudta fenntartható módon kombinálni az életszínvonal folyamatos emelésével. Amint pedig az életszínvonallal kapcsolatos ígéretek tarthatatlansága az emberek széles köre számára is nyilvánvalóvá vált, nagyon gyorsan el is jött az összeomlás.

A Horthy-rendszer a „mieink”, az egyházi és világi nagybirtok védelme miatt nem tudott jelentős földosztásban gondolkodni, ami viszont lehetetlenné tette a világgazdasági válságban rázúduló nincstelenek óriási tömegének kezelését. Utóbbiak viszont olyan nyomást jelentettek, hogy utolsó éveiben a rezsim már csak önfeladó utóvédharcra volt képes az elkerülhetetlennek tűnő forradalmi szociális (szélsőjobboldali) változás ellen.

A Rákosi-rezsim olyan ostoba mértékben és ütemben hozta helyzetbe a „mieink” következő változatát, a munkás- és parasztszármazásúakat és a kollektív tulajdon kezelőit, hogy nemcsak életszínvonal emelkedést nem tudott elérni, hanem 1952-re már országos éhínséget generált. A népharagot végül csak orosz fegyverekkel és Rákosiék feláldozásával lehetett megfékezni.

A kommunista párt gazdaságirányítási szerepéhez és az állami tulajdon primátusához (a „mieink” védelméhez) azok gazdasági teljesítménykorlátozó hatása ellenére is mindvégig ragaszkodó Kádár-rendszer csak az olcsó szovjet energiahordozókra építve és folyamatosan növekvő eladósodással volt képes a jólét illúzióját fenntartani. Amikor aztán elfogyott a külföldi támogatás és hitel, a szocialista rendszer az itt állomásozó szovjet csapatok fenyegető árnya ellenére is kártyavárként omlott össze.

A posztkommunista rendszer „mieink”-jei a politikát a közérdektől szisztematikusan eltérítő járadékvadászok voltak: a pártokon keresztül az államra tapadt „vállalkozók”, tanácsadók és véleményformálók, valamint a szavazatukért fenntarthatatlan mértékű állami juttatásokat igénylő és kapó inaktív rétegek.

Az államból élők koalíciójára épülő modell csak addig működött, amíg volt mit kiárusítani.

A 2002-es kifulladást követően azonban már csak meredek eladósodással lehetett az életszínvonal-javulás illúzióját fenntartani. Amikor aztán hirtelen elzáródtak a hitelcsapok, a rendszer legfontosabb oszlopa, az MSZP gyakorlatilag feladta a kormányzást, és a 2010-es választások elsöpörték a rezsimet.

Csonka-magyar átok

A feladat azért nem sikerült egyiknek sem, mert eleve irtózatosan nehéz volt. A trianoni országvesztés ugyanis drámaian elmélyítette Magyarország eredendő gazdasági problémáját, a tőkeszegénységét.

A tőkét azok a gépek és gyárak jelentik, amelyek képesek tömegtermelésre, illetve az a pénz (komoly hazai ipar híján mindig deviza), amivel ilyen eszközöket lehetne vásárolni. Tőke nélkül nincs modern gazdaság: ez varázsolja a szegény embereket olcsó munkaerővé, de ez teremt egyre nagyobb keresletet a jól képzett szakemberek iránt is. A tőke segítségével termelődik meg az a jövedelem, amely az adóbevételeknek és ezen keresztül az állam mozgásterének alapját képezi.

A tőke talán legfontosabb tulajdonsága, hogy nem fán terem, azaz nem magától jön létre, hanem kizárólag korábbi tőke fialtatásával vagy megtakarítással lehet előállítani. A szegény országnak nyomorognia kell ahhoz, hogy egy kicsit is felhalmozhasson belőle, miközben a gazdag ország a jövedelme pusztán töredékének megtakarításával is lényegesen több új tőkét teremthet. Ha minden tőke a hazájában marad, azaz nincs nemzetközi tőkemozgás, akkor egységnyi idő alatt a szegények szinte mindig kevesebbet halmoznak fel belőle, mint a gazdagok.

Egy, a tőkeállománya jelentős részét elveszítő ország pedig nemcsak visszacsúszik pár évet, hanem tartósan alacsonyabb fejlődési pályára kerülhet. Minket pontosan ez fenyegetett 1918/1920 után. Az ország feldarabolásával gyáriparunk nagy részét elveszítettük, miközben a pénzügyi megtakarításaink lenullázódtak, sőt, a jóvátételi kötelezettség miatt gyakorlatilag negatív értékűek lettek. Ez volt a helyzet 1945-ben is, amikor a háborús pusztítás és a jóvátétel tizedelte meg a korábbi tőkeállományt. Részben ezzel kellett Kádáréknak is szembesülnie, csak a rombolást nem háború, hanem a Rákosi-rezsim vitte végbe. És természetesen az Antall-kormány is egy leamortizált tőkeállományú, végletesen eladósodott országban kezdhetett neki a rezsimépítésnek.

Ilyenkor a sok évtizedes szegénységet csak egyféleképpen lehet megúszni: a megsemmisült tőke pótlásával. Mivel a tőke nem a semmiből jön létre, olyanhoz kell fordulni, aki rendelkezik vele. A szegénysorba zuhanás (a Rákosi-rendszer modellje) egyetlen alternatívája tehát a külföldi tőke nagy mennyiségű importja volt. A Bethlen-féle stabilizáció idején az angolszászoktól, Kádár idején az oroszoktól (például a piacinál olcsóbb olaj formájában), majd az IMF-től és a nyugati pénzpiacokról, a posztkommunista rendszer alatt pedig az utóbbi kettőtől, illetve a nyugati, elsősorban német vállalatoktól jutottunk tőkéhez.

Ennek formája nagyon változatos volt: lehetett kölcsön, beruházás vagy vásárlás, jöhetett gépek, deviza vagy támogatott árú nyersanyagok formájában, kaphatta az állam, helyi bankok vagy az itteni vállalatok. Végső soron azonban valamennyi külföldön megtermelt és Magyarországra importált pénz volt, amely, hol közvetlenül, hol közvetve, a mindenkori magyar kormány mozgásterét bővítette.

A külföldi tőke azonban drága. Minél kiszámíthatatlanabb egy ország, például minél több rezsimváltást élt meg, annál drágább. Az ára – akár a kamat, akár az elvárt profit – előbb-utóbb elhagyja az országot.

Ezért nem sikerült soha

Ebből a kétségtelenül lehangoló helyzetből úgy lehet kitörni, ahogy a Monarchia Magyarországa tette. Egyrészt nagy mennyiségű külföldi tőke Magyarországra vonzásával és értékteremtő, a gazdaság egészét megtermékenyítő hasznosításával. Másrészt a külföldi tőke hazai forrásokra váltásával: de csak lassan, évtizedekre elhúzva a folyamatot (akkor harmincöt év kellett ahhoz, hogy 60 százalékról 25 százalékra csökkenjen a külföld súlya az új tőke képződéséből). A hosszú átmenetre azért van szükség, hogy a hazai tulajdonosok is megtanulják mindazt, amit a külföldiek tudnak. Továbbá, hogy legyen idejük felhalmozni annyi tőkét, ami mellett a helyiek természetes előnyei már érvényesülhetnek. Ez a modell persze csak akkor működhet, ha a magyar állam közben nem veszi el a tulajdonosok megtakarításait, működő tőke javait, vagy éppen az életüket.

Talán mondani sem kell, hogy a fenti feltételeket az elmúlt száz év magyar rezsimjei közül egyetlen egy sem teljesítette. Valamennyijükre igaz, hogy a felvett külföldi hitelek nagy részét a lakossági fogyasztás finanszírozására költötték ahelyett, hogy hosszútávon is ható termelékenységjavító beruházásokra fordították volna. És nem csak, sőt, nem elsősorban a rövidlátásuk miatt, hanem a születésüktől kezdve meglévő legitimitásproblémáik okán.

E rezsimek egész egyszerűen csak úgy maradhattak életben, ha folyamatosan pénzt szórtak az emberek közé.

Ezzel persze nyertek valamennyi időt és mozgásteret maguknak, de ezt egyik sem arra használta, hogy megpróbáljon a hosszú távú növekedést, a Nyugathoz való felzárkózást, és ezáltal a rezsim fenntarthatóságát is megalapozó pályára állni. A pályára, amelyet a magántulajdon szisztematikus védelme, a hatalommal rendelkezők hatékony korlátozása és az állam megcsapolásából szerezhető jövedelmek viszonylag alacsony szinten tartása jellemez leginkább. Ez az az egyetlen ismert ösvény, amelyen keresztül az elmúlt két évszázadban közepesen fejlett országok fejletté tudtak válni.

Az összes többi kísérlet, az ezeket levezénylő, magukat egytől-egyig nagyon különlegesnek képzelő rezsimmel együtt, beleesett a közepes jövedelem hírhedt csapdájába és a felzárkózásuk elérhetetlen cél maradt.

Ezek a feltételek csak akkor teljesülhetnek, ha a saját hatalmuk végtelen meghosszabbításában érdekelt politikai vezetőkkel szemben létrejön egy, a fenti feltételek kierőszakolására és megvédésére képes gazdasági elit. Azaz olyan tőkésekre van szükség, akik nem függnek a hazai politikától. Akik nem a politika kegyéből gazdagok. És akik akkor is fenn tudják tartani vagyoni helyzetüket, ha a politikai vezetők esetleg ellenük fordulnak. Egy réteg, amelyik puszta önérdekből ellensúlyozza a politikai hatalmat. Az ország számára kívánatos szabály- és intézményrendszer kialakulásához egy egymástól kellően független politikai és gazdasági elit folyamatos birkózására lenne szükség – anélkül, hogy az egyik tartósan maga alá gyűrné a másikat.

Ez nálunk, erős hazai tőkebázis híján, csak akkor teljesülhetett volna, ha a mindenkori rezsim tudatosan kiépítette volna saját hosszú távú ellensúlyát. Magyarul, ha az állam által helyzetbe hozott „mieink” a produktív, valódi értéket előállító hazai rétegek lettek volna.

Nem így történt. A „mieink” térfoglalását finanszírozó összegek az elmúlt száz évben soha nem a produktív tőkével és versenyképes tudással rendelkező rétegek támogatását szolgálták, hanem kiváltságaikból élő, az állam csecsén lógó csoportok megerősítését, illetve felépítését. Utóbbiak természetesen semmilyen nyomást nem helyeztek a rezsimekre annak érdekében, hogy versenyképes vállalkozások kiemelkedését lehetővé tevő szabályokat alkossanak. Ilyenek nélkül pedig még elméletileg sem lehetséges a külföldi tőke hosszú távú kiváltása, az örökös csapdahelyzetből való kievickélés.

Így viszont e rezsimek külföldi tőkétől való függése egyre csak mélyült. Majd egyszercsak a források elapadtak vagy politikailag nagyon költséges feltételekhez kezdték kötni őket. A rezsim pedig megbicsaklott: lehetetlenné vált a növekvő jólét illúziójának fenntartása. Innentől a gyenge legitimációjú rezsimek számára már csak az agónia hossza volt kérdéses.

Külföldi köldökzsinór nélkül leghosszabb ideig az egyébként legtöbb hazai tőkével rendelkező Horthy-rendszer húzta (az 1931-es államcsődtől 1944-ig). A radikális szociális fordulat („szociális forradalom”) Damoklész-kardja azonban az egész időszak alatt ott lebegett a feje felett, és csak az erősen korlátozott választójogra, továbbá rendőri intézkedések sorozatára (cenzúra, pártok betiltása, ellenzéki politikusok bebörtönzése) támaszkodva sikerült ilyen sokáig túlélnie. Kádáréknak és a posztkommunista rezsimnek viszont a csapok elzáródása után már csak 1-2 év jutott.

Veszélyes mutatvány egy tőkeszegény gazdaságban legitimációdeficites rezsimet építeni. A trükk csak külföldi tőke segítségével sikerülhet. Ez azonban évtizedeken át tartó kiszolgáltatottságot jelent: amíg jön külföldi tőke, addig létezik a rezsim.

Ettől a sorstól próbál szabadulni a NER.

Ismét ugyanabba a folyóba

Aki azt gondolja, hogy a NER nem külföldi tőkére támaszkodva próbálja növelni az általános életszínvonalat, illetve finanszírozni az aktuális „mieink” menetelését, az nem hallgatott Orbán Viktor tanácsára, miszerint azt figyeljük, amit tesz, ne azt, amit mond.

A magyar gazdaság 2010 és 2013 között összességében stagnált, azaz a tavalyi GDP-nk reálértéken gyakorlatilag akkora volt, mint a 2010-es.

Ez a teljesítmény szja-csökkentésre, folyamatos nyugdíjemelésre, energiaár-dotációra, devizahitel-végtörlesztési támogatásra vagy éppen stadionépítési programra, csak radikális állami kiadáscsökkentés vagy bevételnövelés mellett adna alapot. Kiadáscsökkentés nem volt, az adóemelés pedig ehhez nem volt elég nagymértékű, a korábban felsorolt intézkedések mégis megtörténtek. De akkor honnan szerezte a magyar állam a szükséges plusz pénzt?

A külföldiektől és külföldről. Egyrészt a külföldi vállalatokra kivetett sarcok sorozatából. A különadókkal, a végtörlesztéssel, a rezsicsökkentéssel nem csak az aktuális év megtermelt nyereségéből vett el a magyar kormány, hanem rendszerint a szóban forgó, jórészt külföldi cégek felhalmozott tőkéjéből. Azaz mindabból a pénzből, amit azok Magyarországra betettek, illetve itt megtermeltek.

Másrészt a kormány az EU-pénzek lehívására koncentrált. A magyar állam az egész régióban messze a legsikeresebb volt ebben a tekintetben. 2007 és 2012 között a GDP 21 százalékának megfelelő nettó EU-támogatást kaptunk. Továbbá csak 2013-ban a GDP 5 (!) százalékának megfelelő összeg érkezett az országba az Unióból, és 2014-ben minden bizonnyal még ennél is több fog. (A kormánynak szerencséje is volt, hisz az EU-támogatások többségét a hétéves uniós költségvetési ciklus utolsó évében, illetve azt követően, azaz 2013 és 2015 között, lehet lehívni).

Mit tudott volna megvalósítani céljaiból a NER a fenti külföldi tőkeforrások nélkül? A magyar gazdaság 2010 és 2013 között még úgyis az elmúlt két évtized legalacsonyabb beruházási szintjét produkálta, hogy a három év alatt a GDP 10 (!) százalékát meghaladó EU támogatás érkezett az országba. Hány járda-, út-, és köztér-felújítás, óvoda- és iskola modernizáció vagy egészségügyi fejlesztés történt volna Magyarországon, ha nincsenek ezek az EU-pénzek? És miből finanszírozta volna a kormány az egykulcsos adót, a devizahitel-végtörlesztést és rezsicsökkentést, ha nem lehet megcsapolni az itteni külföldi bankok, energiaszolgáltatók és telefontársaságok felhalmozott vagyonát?

Ha ezek a külföldi források nincsenek, akkor a NER gazdasági katasztrófát eredményezett volna, és a Fidesz óriási vereséget lett volna kénytelen elkönyvelni a választásokon.

Tehát a rezsim éppen olyan kiszolgáltatott, mint az elődei: a külföldi tőkéhez való hozzáférés mértéke és feltételei határozzák meg a jövőjét.

Ezért aztán a kormány minden szabadságharcos retorikája ellenére szentírásként kezelte a Brüsszel és Berlin által ráerőszakolt, egyébként valószínűleg inkább káros, mint hasznos 3 százalékos költségvetési-hiány küszöböt, drámaian megkötve ezzel saját mozgásterét is. Mindegy volt, hányszor kell költségvetést módosítani, hányszor kell a tervezési hibákat beismerni, hány új adót kell bevezetni, csak egy dolog számított: a küszöbértéket át ne lépjük. Ha ugyanis az mégis megtörtént volna, akkor a túlzott deficit eljárás következő lépéseként Brüsszel felfüggesztette volna az EU-pénzek folyósítását.

A bukás szele

Még ezek a források is csak arra voltak azonban elegendőek, hogy 2013 második- és 2014 első felében növekedjen a lakosság reáljövedelme.

A kormányzati ciklus egészére vetítve csökkenés volt, de legalább a választási kampány idején el lehetett mondani, hogy jobban élünk, mint tavaly. Hogy elindultunk felfelé. Hogy csak folytatni kell a megkezdett utat.

Ez azonban nem igaz. A Fidesz-kormány eddigi jólétnövelési eszközei hamarosan kifulladnak.

A külföldi tulajdonú közszolgáltatók és bankok esetében a megvalósult, illetve már bejelentett intézkedéseivel a kormány a lehetséges elvonási szint határait feszegeti. E társaságok felhalmozott tőkéjében nincs már több tartalék és anyavállalataik egyre kevésbé hajlandóak további friss pénzt tenni magyar leányvállalataikba. Az MKB tulajdonosa inkább kivonult, semmint hogy megfizesse a következő évek százmilliárdos veszteségeit, és nem lenne meglepő, ha a már ismert új devizahiteles intézkedések összesen legalább további ezermilliárdos (!) terhe számos más nagybankot is hasonló lépésre kényszerítene. Amennyiben pedig a „mieink” megkapják a bankrendszer egy kézzelfogható részét és az áram- és gázszolgáltatók többsége is hazai kézbe kerül, akkor nemhogy a további szivattyúzás, de a már bejáratott elvonási szint fenntartása is nehézségekbe fog ütközni.

Az EU-támogatások kapcsán időzítési nehézsége van a kormánynak. Az új uniós költségvetési ciklus (2014-2020) közepén, ugyanis hagyományosan kevesebb támogatást lehet felhasználni, mint az első két évben, amikor az előző ciklus lehívásai még tartanak, és a végén, amikor az aktuális ciklus pénzei elkezdenek ömleni. Utóbbi folyamat azért nem tud elindulni már korábban, mert a komplex, nagy fejlesztési projektek sokéves előkészítést, pályáztatást és engedélyezést igényelnek.

A kormányfő olyan komolyan veszi ezt a problémát, hogy közvetlenül magához rendelte annak kezelését. A fejlesztési ügynökség feladatait egy, a Miniszterelnökséghez rendelt szervezet vette át, központosították az állami projektekhez kapcsolódó pályázatírást, sőt, még a támogató mérnöki munkát is. Bárhogy is sikerüljön ez az átszervezés, annyit már a dél-európai példákból is tudunk, hogy 2016-17-ben drámaian kevesebb támogatás érkezik majd, mint 2013 és 2015 között.

A NER legfontosabb külföldi tőke forrásai kapcsán egyiknél az elapadás, másiknál a jelentős visszaesés veszélye fenyeget. Hamarosan nem az lesz a kérdés, hogy hogyan lehet újabb juttatásokkal csökkenteni az elégedetlenek számát, hanem hogy fenn lehet-e egyáltalán tartani az eddigi szintet. Így nagyon hamar elillanhat a jólétnövekedés rezsicsökkentésre épített illúziója.

Ez pedig a rezsim jövőjét fenyegeti.

A hagyományos kitörési pontok

A NER számára elérhető hagyományos kitörési stratégiák közül egyik sem oldja meg a rezsim nagy dilemmáját, a széleskörű jövedelememelés és a „mieink” térfoglalásának összhangba hozását.

Egyrészt állami pénzszórással, az államadósság meredek növelésével, ideig-óráig növelni lehetne a jólétérzetet (lásd Magyarország, 2002-2006), de még a jelenlegi, nagyon megengedő tőkepiaci környezetben sem lehetséges ezt a politikát tartósan űzni a forint jelentős gyengülésének, azaz a jólét általános csökkenésének veszélye nélkül. Ráadásul ez azon kevés gazdaságpolitikai stratégiák egyike, amelyet Brüsszel, az uralkodó német dogma miatt, valóban meg akarna és meg is tudna akadályozni.

Másrészt a kormány megpróbálkozhat több nyugati, elsősorban német és osztrák tőkét az országba vonzani. Ezt azonban a „mieink” helyzetbe hozásának szándéka még évekig lehetetlenné teszi, hisz utóbbiak egy részét éppen az előbbiek kárára próbálja a rezsim vagyonhoz juttatni. Ennek ellenére a NER sem szeretne lemondani az összes nyugati befektetőről, ezért aztán igyekszik éles határvonalat húzni jó és rossz multi közé. Előbbiekkel stratégiai megállapodásokat írt alá és gyakorlatilag bármilyen kérésük teljesül, amennyiben friss tőkét hoznak. De egyelőre nem nagyon teszik, mert óriási a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ki és meddig maradhat jó multi és mi miatt lesz valaki hirtelen rossz. Ráadásul a nyugati tulajdonú bankok folyamatos kormányzati vegzálása miatt a nyugati tőke beáramlásának másik fontos csatornája teljesen elzáródott.

A hagyományos megoldások közül egyedül az EU-pénzek lehívásának gyorsítása jöhetne szóba, de ahhoz is egy kisebb varázslatra lenne szükség. A kormányzat már idén áprilisban nekidurálta magát az ezt célzó szervezeti változtatásoknak. Csakhogy ez a garnitúra az összetett átszervezések lebonyolításában hagyományosan katasztrofálisan teljesít (elég csak a KLIK kialakításával kapcsolatos „szervezésre” gondolni). Az áprilisi átalakítások kapcsán Brüsszellel kialakult állóháború pedig azt mutatja, hogy ezen a területen sem úgy mennek a dolgok, mint azt a tervezőasztalnál elképzelték. A valószínű forgatókönyv az, hogy végül nem lesz csoda, és 2016-17-ben nálunk is éppen úgy bezuhan majd az EU-támogatások szintje, mint mindenhol máshol.

Sem itthon nem lesz, sem Nyugatról nem jön elég pénz arra, hogy a kormányzati ciklus második felében megnyugtató mennyiségű elégedetlent lehessen majd leszerelni.

A moszkvai segítség

A fenti probléma által szorongatott kormányfő már évek óta személyes feladatának tekinti, hogy a Nyugaton kívülről szerezzen tőkét az országba. A kínai, szaúdi, azeri, katari, kazah és ki tudja még milyen „nyitások” azonban semmilyen összgazdasági szinten érzékelhető eredményt nem értek el. És nem is fognak. Ezen országok számára ugyanis sem kiugró megtérülést, sem különös stratégiai értéket nem tudunk nyújtani.

Ebben a szorult helyzetben fordult tavaly Orbán Viktor Vlagyimir Putyinhoz és írta alá a legalább 10 milliárd euróról szóló, titkos paksi megállapodást. Oroszország számára ugyanis, ha kiugró megtérülést nem is, de stratégiai előnyt tudunk produkálni – ehhez azonban el kell adnunk a lelkünket. Moszkvának Magyarország nem önmagáért, hanem mint az Európai Unió és a NATO tagja érdekes. Ha ezekben az intézményekben előmozdítjuk az orosz érdekek érvényesülését, az valóban sokat érhet a Nyugatra megrögzött gyanakvással tekintő keleti birodalomnak.

Első ránézésre meglepően keveset kapunk cserében. Ez a 10 milliárd euró ugyanis jórészt nem a magyar GDP-t fogja javítani, hisz még a magyar fél is csak 40 százalékos hazai hasznosulásban reménykedik. Azaz évi 120 milliárd forintnyi külföldi tőkéért (a magyar GDP nagyságrendileg 30.000 milliárd forint, az EU támogatásokból egy jó évben lehívható összeg pedig 1500-2000 milliárd forint) vállaltuk mindazt, amit az oroszoknak adnunk kell majd.

Persze lehet, hogy másról is szó lesz. Jövőre például megújításra kerül a hosszú távú orosz-magyar gázszerződés. Szélsőséges esetben, ha például a NER olyan alacsony árat kapna, mint annak idején a bukás előtt álló Janukovics-rezsim, akkor az évi 50-75 milliárd forintnyi megtakarítást jelentene. Ezzel pedig, ha széleskörű jövedelememelés nem is, de néhány újabb rezsicsökkentési kör minden bizonnyal biztosítható lenne.

Moszkva tehát dobott egy mentőövet a NER-nek, és dobhat még egy másikat is. Bár ezek mérete eltörpül az uniós támogatások szintje mellett, utóbbiakat kiegészítve néhány extraévet biztosíthat a rezsimnek. Különösen azért, mert a moszkvai pénzek egy jelentős része teljesen szabad felhasználású, azaz arra fordítható, ami éppen politikailag szükséges. Ahhoz azonban még a maximális összeg is édes kevés, hogy megoldja a rezsim alapvető dilemmáját.

A NER közelgő bukása

A NER egy rövid- és egy hosszú távú egzisztenciális fenyegetéssel szembesül. Az előbbit szerencsével akár túl is élheti, az utóbbi azonban megoldhatatlannak tűnik.

A rövidtávú fenyegetés az, hogy az elkövetkező négy évben, de különösen a ciklus második felében, a NER esetleg nem tud elég pénzt Magyarországra szivattyúzni, illetve csábítani ahhoz, hogy kitermelje a hatalomban maradáshoz szükséges életszínvonal-emelkedés fedezetét.

Ez azért lesz különösen nehéz, mert a már biztosítottnak tűnő források fenntartásához is kötéltáncra lehet szükség. A rezsimnek ugyanis egyszerre három finanszírozóhoz, az EU-hoz, Moszkvához és a nyugati pénzpiacokhoz (az államkötvényeink okán) kell majd alkalmazkodnia úgy, hogy bármelyik feldöntheti az egész építményt.

A legfontosabb igazodási pont továbbra is az lesz, hogy betartsuk az EU deficitkorlátját, illetve hogy mindent megtegyünk, hogy Brüsszel ne gördítsen akadályt a támogatások gyorsított folyósítása elé. Ez a feladat nagyon nehéznek ígérkezik, mert az elmúlt négy év retorikája igen sok ellenséget szerzett a NER-nek a Bizottságban csakúgy, mint a legfontosabb európai fővárosban, Berlinben. Minderre még rátesz egy lapáttal, hogy Orbán Viktor hihetetlen külpolitikai baklövést elkövetve, mindjárt a ciklus elején ellenséget csinált az EU Bizottságának elnökéből. Ma nehéz elképzelni, hogy Brüsszel partner lenne a rezsim aládúcolásában, és sokkal valószínűbb, hogy lassítják majd a folyósításokat.

Miközben sürgetjük majd Brüsszelt, érkezni fognak a kérések Moszkvából. Hogy pontosan milyenek, azt legfeljebb sejthetjük, de a jelenlegi nyugati-orosz viszonyban kódolva van, hogy a NER-nek folyamatosan tojáshéjon kell táncolnia. Ha pedig a helyzet nagyon kiéleződne, mondjuk valóban súlyos Oroszország elleni uniós szankciók okán, akkor Budapest arra kényszerülhet, hogy tetszik, nem tetszik, de lemond az orosz pénzek egy részéről vagy egészéről. Ha a rezsim elesik évi 50-100 milliárd forintnyi, vagy esetleg még több külföldi tőkétől, akkor 2018-ra reménytelen helyzetből fog ráfordulni.

Ha pedig az elkövetkező években esetleg jelentősebb felfordulás lesz a nemzetközi pénzpiacokon, akkor a forint valószínű meredek gyengülése pillanatok alatt alááshatja a rezsim választóknak tett implicit ígéretét. Ilyen globális pénzpiaci turbulenciát indukálhat például a reméltnél jelentősebb kínai lassulás, az amerikai kamatvárakozások hirtelen változása vagy a nagy japán gazdaságélénkítési kísérlet látványos kudarca. Egytől-egyig olyan események, amelyekre semmilyen befolyásunk nincs.

A három elvárásrendszer (az EU-é, az oroszoké, a pénzpiacoké) viszonya könnyen összekuszálódhat, és akár feloldhatatlan ellentétbe is kerülhetnek egymással. Bizony szerencse kell ahhoz, hogy a következő években ne váljanak kezelhetetlenné a rezsim függelmi viszonyai, vagy akár csak egy is közülük. De még ebben az esetben is érződik majd a külföldi tőke hiánya, és 2016-17-ben nagyon sok elégedetlen ember lesz az országban. Hogy mindebből lesz-e földindulás a 2018-as választásokon, az persze az ellenzék állapotán is múlik. Rövidtávon ez az utóbbi tény jelenti a NER elsőszámú reményét.

A hosszú távú fenyegetés azonban már független az ellenzéktől. A rezsim jövőjét ugyanis a saját szabályai lehetetlenítik el azzal, hogy nemhogy nem segítik, hanem kifejezetten akadályozzák a fejlett országgá válás alapvető előfeltételeinek teljesülését.

Az országba érkező külföldi tőke ugyanis elsősorban nem értékteremtő, a gazdaság előrelépését segítő beruházásokra megy. Ehelyett vagy az életszínvonal azonnali javítására (például rezsicsökkentés, nyugdíjemelés, végtörlesztés, egykulcsos adó) vagy az államból élő „mieink” helyzetbe hozására (például bank- és közszolgáltató-vásárlások, illetve azok az államilag finanszírozott vagy pályáztatott építkezések, amelyeknek kézzelfogható fejlesztési haszna bizonyosan nincs: a stadionoktól kezdve, a díszburkolat-tengereken át, az állami épületek felújításáig) költik. Közben hasonló hatalmi megfontolásokból egyre-másra születnek azok a szabályok, amelyek aláássák a magántulajdon védelmét, és maximalizálják az állam megcsapolásának jogi védettségét.

Ilyen stratégiával még soha egyetlen országnak sem sikerült fejletté válnia, viszont megszámlálhatatlanul sok olyan volt, amelyik éppen ezt próbálta és tartós leszakadás lett belőle.

A NER azon a rossz úton jár, amelyet elődei az elmúlt száz évben kitapostak előtte. Alig néhány évvel a rezsim zászlóbontása után csak évi sokmilliárd eurós külföldi tőkebeáramlással tartható fenn a választók számára elfogadható jóléti illúzió. A hangos függetlenségi retorika pusztán gyenge fügefalevél annak leplezésére, hogy a NER és vele együtt egész Magyarország a totális gazdasági függés állapotába lavírozta magát, és onnan még csak esélye sincs kitörni. Ebben a stádiumban a rezsim már nem is nézi, hogy kitől érkezik a pénz, és hogy mibe kerül majd hosszú távon, csak az számít neki, hogy jöjjön, de gyorsan.

Mert amikor egyszer csak elapad majd a külföldi tőke beáramlása, akkor menthetetlenül vége lesz a rezsimnek. Amint elveszik a jövedelemnövekedésbe vetett általános hit, összeomlik a NER is.


Káderek, plakátfejek

Hatott rám az Orbánvírus?! Alapvetően rosszindulatú ember lettem? Nem is ismerem a hölgyet/urat, de immáron zsigerileg feltételezem róla a gazemberséget! … Persze ebben több a Tapasztalat, mint a Fertőzés.

Rosszindulatú ember lettem! Bármennyire is kényelmetlen ez számomra (meg a beismerés is), de kénytelen vagyok azt tudomásul venni. Alapvető műveltségem és (ergo) humanizmusom ugyan azt diktálná nekem, hogy ne általánosítsak. Ne gondoljam, jelentsem ki azonnal egy általam még csak nem is ismert embertársamról, hogy egy Szarszemét csak azért, mert egy bizonyos Csoporthoz tartozik!

Ámde a Tapasztalat ennek ellenkezőjére sarkal. Azt meg ugyi tudjuk, hogy a Felvilágosodás (XVII.-XVIII. század) Zászlóvivői azt hirdették: “Bízz a saját értékítéleteben! Ne fogadj el semmilyen dogmát csakis azért, mert azt évekkel/századokkal korábban valamiféle ‘Tekintély’ kijelentette! Tégy mérlegre mindent, részesítsd a tiszta ész kritikájában, s ami nem állja meg a helyét, azt vesd el!“. (I. Kant: “A tiszta ész kritikája“)

A Bölcs Emánuel természetesen mindezt csakis azoknak ajánlotta (sőt, tette kötelezővé!), akik kellő műveltséggel és világra való látóképességgel rendelkeznek. Mert szerinte csakis az ilyen emberek képesek elbírálni: mi A Népbutító Domga, tehát A Hazugság és mi A Fejlődést Elősegítő Alapigazság.

Újabb vallomás: magamat ebbe a Körbe sorolom. A velem alapvetően egyet nem értőeket pedig a “Másik Csoportba“. … Az Emberszabású, de valójában csupán Szubhumán Ösztönlényekébe. Akiknek egyetlen saját gondolatuk nincsen. Akik a gyakorta agresszíven, ordítva előadott “Meggyőződéseit” egy bizonyos “Központból” (ahol meg ugyanolyan szubhumán ösztönlények egzisztálnak, csak ezek, az előbbiektől eltérően, jelentős fizetést is kapnak ezért … az utóbbiak adóiból is!) s amelyek aszerint változnak (akár 24 órán belül is!), hogy e Centrumnak (lásd: “Centrális Erőtér“, avagy “Nemzeti Együttműködés Rendszere“, azaz A Führer, tehát a mindenkori Orbánviktor) ippeg punkt mi is felel meg. Kedden még ez, szerdán meg már amaz, … a hátralévő napok (“meggyőződéses”) bizonytalanságairól meg már nem is beszélve.

Gondolkodónak, tehát Kritikára Alkalmasnak tarom magam. Ellentétben a Vezérhitűekkel. Akik valahol a Felvilágosodás Előtti Korszakban, a Feudalizmusban, de lehet, hogy inkább a mégkorábbi, a Rabszolgatartó korszakban felejtették önmagukat (ugyanide akarnak visszagyömöszölni minket is … sikertelenség egyelőre kizárva!) … kiszolgálva ezzel az oda visszavágyó Hűbérurukat/uraikat, akiket ma “miniszterelnöknek“, illetve “politikusoknak” merészelnek nevezni. … Agyatlanul, gondolattalanul, fogalmatlanul.

Ezek után mindez részemről Fellengzőség? Narcista pöffeszkedés? Elitista lenézés? Lehet, de immáron nem szégyenlem, lévén a Tapasztalati Valóság ezt diktálja nekem. Ahogy azt is, hogy en bloc feltételezzem mindenkiről, aki a Vezérpártba bármiféle módon beáll: simán gazember!

Kedvenc városom utcáit járva ma mást sem látok, mint Plakátfejeket. Kivitelezésük profi: a Photoshop kitűnően tünteti el születési hibáikat – szinte szép- és emberarcú Izékék néznek le reám, várospolitikushoz/jelölthöz méltó, kissé felhős, gondterhelt, de optimista mimikával. A plakátok kihelyezése szintén profi: műanyag lapra nyomtatott arcképek, szorítópánttal rögzítve a villanyoszlopokon … amelyeken ugyi elvileg tilos az ilyesmi, de a maffiapárti önkormányzat a maffiapárti jelöltek esetében “elnéző”.

A Plakátarc számomra ismeretlen. Pedig itt lakom már tizennyolc esztendeje. Ugyanúgy, ahogy a “szomszédomnak” is, lakjon ő közvetlenül mellettem, avagy a hatodik utcában … a pasi a Maffiapárt jóvoltából lett a “mi képviselőnk”. Bár a város egyik túlsó negyedében lakik, ennek ellenére itt sokan “Régi Ismerősként” köszöntötték (három cikluson át a harmadikat!), kiről “mindenkituggya, hogy rendes, jobbódali keresztényember“. Honnan? Hát a plakátról, melynek “naracsszíne” az erről felvilágosító egyetlen információ.

Én meg nézem a Plakátarcot, akit ugyan látásból ismerek valahonnan (fotomemóriám van, így nem vagyok benne biztos, hogy hol, mikor és milyen körülmények között találkoztunk!), de fogalmam nincs, hogy ki ő. A kiadott brosúra szerint egy “egykori valaki”, de én csak egy (leendő?) Gazembert látok, aki a Mi Pénzünkre ácsingózva eladta magát a Maffiának!

Igen tudom, ez az a bizonyos Prejudikáció, amit egy “Kultúrált Ember” nem engedhet meg magának! Mert ez ugyi “nem ajrópai“. Mer’ ugyi itten az a “stíl”, hogy elébb mérettessék meg a Jelölt (későbbi) tevékenysége, s csak osztán kritizáljuk őt … ha még szabad. Kivéve ha nem maffiapárti, mer’ akkor meg “teljesen jogos” az ismeretlenségre (tehát kizárólag a Kívánatos Csoporthoz való nem-tartozásra) alapított kritika … pl.: hazaáruló, bérenc, libsibolsi, “civil” esetében pedig “külföldről fizetett külföldi ügynök”. Utóbbiból kivétel a Röffröff/Coki, amit meg uííí ugyi belföldről fizetnek a Zönkéntesek a Zemberek Kormánya érdekében.

De tényleg prejudikáció ez?

Egyik ismerősöm arról számolt be még tavaly, hogy amikor az iskolák törvény szerint “Klikk“-elni voltak kénytelenek, számos tanárkollégája annak kezdett örülni, hogy a Tankerületi Felügyelőség élére a helyi önkormányzat korábbi, oktatási osztályvezetője került. Márpedig Ikszipszilonné mindig is arról volt híres, hogy teljes megértéssel, támogató jóindulattal képviselte a Nermester Polgármester őfelsége színe előtt az iskolák érdekeit. Osztán eltelt néhány hónap és ugyanezen Bürokratína, immáron mint Tankerületné, úgy söpörte le magáról azt a korábbi “támogató jóindulatot”, mint ha soha nem is lett vóna. Ehelyett “csinálta” azt, amit Felülről elvártak tőle: csuklóztatás és csicskáztatás, az oktatás klerikálfasiszta, bürokratikus egyenfazonírozása, a Hatalom által kinevezett, helyi omnipotenciával felvértezetett Csinovnyik felülrőllefelé néző Gőgje, korábbi “hozzáállása” teljes negligálása! … Korábbi önnönmagának teljes feladása?

Avagy ez nem is önmegtagadás volt? Hanem az eredeti habitus végre felszínre jutása? Soha nem fogjuk megtudni (talán csak A Bukás után?). ahogyan azt sem: miként lett a Cunyinébertalanjuditból mindenkit (diákot, szülőt, pedagógust) simán leszaró Hoffmannrózsa (akiből meg kotraneofita … Körforgalom van a “Damaszkuszi úton“?!).

Néhányszor már leírtam: aki ezzel az Orbánbandával összebútorozik, az lehet hogy csak pillanatnyi érdekeit akarja ezzel szolgálni, vagy valamilyen Szent Célt (például Ő) de valójában beleragad egy pókhálóba. Ahonnan nincsen többé szabadulás. Ezzel pedig immáron mindenki tisztában lehetne. A fővárosi, kormánypárti (fő)polgármesterjelölttől kezdve az alsó-bivalybasznádi önkormányzat Fidesz-jelöltjéig.

Mindenki pusztán egy Gazember (“tégla” a “Falban”). A Gazemberek Gyülekezetének egyik Csereszabatos Senkije. A Főgazembert kiszolgáló Algazember al-algazembere! Káder és plakátfej! … Harminc Álezüstért! … Lelke, ha volna, meg se kapná!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!

Két megjegyzés egy handabandázáshoz

Interjút adott a bajai tévének a mi Fényességes Boldogságunk. Szokás szerint lötyögött rajta az államférfiúi “zakó” és szokás szerint handabandázott. Utóbbiak közül kettőhöz lenne némi megjegyzésem.

Hektor, Tropatrója királya szerint a következő uniós ciklusban Magyarországra érkező fejlesztési pénzek 60 százalékát a gazdaságfejlesztésre fogják fordítani. Ebből a nagyvállalatok csak “speciális esetben és ritkán” részesülhetnek majd. Az elsődleges cél ugyanis a kis- és középvállalkozások (“kkv”-k) támogatása, lévén ezek foglalkoztatják a magyar munkavállalók többségét. Márpedig, ha “ők egy-két emberrel többet vennének fel, megszűnne Magyarországon a munkanélküliség“.

Mottó:

A 2010-ben alakult kormány elődeivel szemben azt képviseli, hogy lehet olyan gazdaságot építeni Európában a 21. században is, ahol mindenki tud dolgozni. Azaz a megélhetésre ácsingózó “Lehet, hogy nem éppen azt a munkát találja, amihez éppen kedve volna, ami a vágyálmai között szerepelt, vagy amit a legjobban fizetnek, ahol a legboldogabbnak érezné magát, de legalább valamilyen munkája legyen“.

Bő tíz esztendővel ezelőtt a szomszédos utcában kezdett működni egy faipari vállalkozás, kezdetben nyolc alkalmazottal. Ez egy amolyan raktáráruház, a termékek nem itt készülnek, azokat kamion szállítja ide valahonnan. Amíg pörgött az ingatlanpiac, mert dőlt a hitel a jónéphez, nem csak különböző préselt fakészítményeket lehetett náluk kapni, hanem igény szerint méretre vágott (és élfóliázott) bútorlapokat, formára mart kerítésléceket is. Osztán jött a Válság, s a cég úgy tudta megúszni a dolgot, hogy csökkentette termékkínálatát (ma már csakis ipari méretű falapokat árulnak), ami pedig szükségtelenné tette három alkalmazott munkáját. Most öt embert foglalkoztat, vevői kizárólag bútorokat gyártó vállalkozók és vállalkozások, a “lakosság” teljesen “kikopott” onnan.

Tegyük fel, hogy ez a cég hallgat Orbánszirén dalára és uniós fejlesztési támogatásra ad be pályázatot a közeljövőben. Mondjuk azon célból, hogy a telephelyen ismét legyen készterméket előállító műhely, s ezzel teremtődjék egy-két új munkahely is. Ehhöz azonban köllene néhány dolog:

  1. Szabad tőke az önrészhez, illetve az előfinanszírozáshoz;
  2. Megalapozott üzleti terv;
  3. Az ehhöz szükséges növekvő kereslet.

Csodaországban (mely, mint tudjuk ugyi, hogy “jobban teljesít”) azonban égen-földön nem találni olyan kkv.-t, mely saját forrásból képes lenne nem hogy az előfinanszírozásra, de akár az önrész kiízzadására is. Hitelre lenne tehát szükség, ámde ezt csak nagyon szerencsés csillagállás esetén kaphat meg azoktól a kerbankoktól, melyek esztendők óta a legteljesebb jogbizonytalanságban élnek, többségük pedig nettó veszteséget termel. A megalapozott üzleti tervhez szükséges növekvő kereslet pedig szintén nem létezik, lévén ehhöz a fizetőképes vevők megszaporodása köllene. Van erre esély? Aligha, hiszen már a csodaországi KSH is kénytelen volt beismerni, hogy fokozódik a nyomor, egyre többen csúsznak le a létminimum alá, akár van állásuk, akár nincs. Majd pont ők fogják elárasztani eme vállalkozást mondjuk a méretre vágott, élfóliázott bútorlapok iránti megrendeléseikkel, amikor a csökkentett rezsiszámlára sincs pénzük!

Ámde tegyük fel, hogy a cégtulaj ennek ellenére fejest ugrik a dologba és nem csak nyer a pályázaton, de még hitelt is kap. Mi a biztosítéka arra, hogy néhány héttel/hónappal/esztendővel később nem születik egy olyan törvény, mely alapjaiban rengeti meg az üzleti tervét? Mert itt nem csak a bankok, hanem a komplett magyar vállalkozóvilág is a teljes jogbizonytalanságban él!

Napra pontosan egy hónappal ezelőtt zárt be az onnan két utcával arrébb lévő, több mint 30 esztendeje üzemelő kocsma. Tulajdonosa még 2012-ben, az “Új Széchenyi-terv“-nek hazudott uniós pályázaton nyert 20 millió forintot az ivó átalakítására és kibővítésére. Üzleti tervének alapja (a bejáratott vendégkörön kívül) azon három játékgép havi forgalma volt, mely átlagosan 350 ezer forintos bevételhez juttatta. Osztán jött a Családvédő Csodakormány és péntekről hétfőre kirúgta alóla ezt a “sámlit”. A cigiszívási és -árusítási tilalom már csak hab volt a tortán, nem is beszélve a törzsvendégi gárda jelentős részének elszegényedéséről, közmunkássá degradálódásáról. Az utóbbi fél esztendőben már ott tartottak, hogy a bevétel 70 százalékát elvitte a bank, a maradék pedig alig az ötödét fedezte annak, amit kettejüknek – függetlenül a keresetüktől – be köllött fizetniük adó és járulék címén a “vállalkozásbarát” államnak. “Közmunkásokból és rokkantakból nem lehet megélni. Azt meg már nem várom meg, amíg bevezetik a Nemzeti Italboltokat is. Ha már töményet sem lehet majd árulni, nem csak nekem lesz végem!” – mondta a tulajdonos.

*

Vityu kán szerint, ma az a helyzet, hogy a gazdagabb országok a maguk magasabb béreivel “elszívják a jólképzett munkaerőt” például Magyarországtól is. Mivel “szögesdrótok már nincsenek“, ezt egyetlen módon lehet megakadályozni: “… olyan gyorsan kell fejlődnünk, hogy utolérjük bérek szempontjából a leggazdagabb országokat“. Hogy ez miként, hogyan és mikor fog megtörténni, arról a handabandázó Nagyvezír már nem nyilatkozott, azt azonban az orrára kötötte a bajai mikrofonállványnak, hogy “Ez nem holnap lesz“, meg hogy “sokat kell még addig dolgoznunk“, de eljő még az idő, amikor “majd mások akarnak ide jönni és mások akarnak a mi munkahelyeinkre pályázni“.

Sokakat ismerek, akik az elmúlt esztendőkben “kitántorogtak” azokba a jóléti alapú, liberális demokráciákba, melyek fölött a Csúti Duce szerint “eljárt az idő“. Elsöprő többségük valamiféle betanított munkát végez (akkora fizetésért, amit idehaza egy többdiplomás tanár bő két hónap alatt keres meg!), s csak csekély részük tudja hasznosítani a magyar diplomáját … igaz, ők meg nyugodtan letehetnék az asztalra a havi átutalásukat a Mi Boldogságunk miniszterelnöki javadalmazása mellé. … De már nem sokáig.

Idehaza ugyanis gőzerővel folyik az oktatás leépítése, alaptól a középen át a felsőig. Általános iskoláinkban ostoba, tudománytalan elméleteket sulykoló tankönyvek (a tanár választhat … két ugyanolyan közül!), középiskoláinkban sem szakmai sem alapismereteket nem oktató tantervek, egyetemeinken pedig szénszünetek és szélsőjobboldali eszmék terjesztése. No meg diktatórikus bürokrácia, KLIKK-ek, Tankerületek és egyetemi Kancellárok (valamennyien pártkinevezettek) minden mennyiségben. Ebből pedig soha a büdös életben nem fog kikerekedni egy olyan tudásalapú gazdaság, mely magas hozzáadott értéket termel, azaz: minőségi árut/szolgáltatást és versenyképes fizetést. … De nem is ez a cél igazából!

A bajai mikrofonállvány valószínűleg azért nem kérdezett rá az Örökös MiniElnöknél a hogyanokra, mert már tudta a választ. Azt, amit még hétfőn vigyorgott ki magából Victorinhu Schiffer kvázi-nertárs kérdésére válaszolva (lásd itt!): tudásalapú társadalmat (azaz magas színvonalú oktatást) csakis az “elitisták” követelnek! Ebből meg egyenesen következik, hogy szó nincsen itt igazából az állítólagosan páratlan magyar tehetség kibontakoztatásáról. Mindössze ótvaros duma volt az a miniszterelnöki célkitűzés (lásd itt!), hogy legyen hamarost egy olyan magyar egyetem, amely benne van a világ kétszáz legjobbikában. Vagy az hogy, hogy “a kiművel emberfő Magyarország legfontosabb aranytartaléka”, amelynek “gyarapítása az egyetemek legfontosabb feladata és felelőssége”, melyben részt vállal a kormány is! (lásd itt!)

Ugyan dehogy! Viktátor tellérgyulás elméletektől zsúfolt szűk agyába egyáltalán nem fér be a Tudásalapú Társadalom. Mert az olyan messze esik az ő Hatalmi Elképzeléseitől, mint Makó Jeruzsálemtől. Mert a jólképzett és jólfizetett, egy a társadalom jelentős többségét magában foglaló elégedett középosztály létezése egyáltalán nem szolgálja a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.

A klerikálfasiszta telléri elképzelésekbe csakis az elbutított, betanított és közmunkások bégető birkanyája fér bele. Ezek meg akkor fognak “európai béreket” kapni, ha majd az egyik, szokásosan akarnok törvénnyel (amit a Zezerharmad meg is szavaz – együtt az ellenzékkel!) előírják a havi 360 ezer forintos minimálbért. Nem kétlem, hogy valami hasonló fog megtörténni még a 2018-as újabb választási komédia előtt!

… és ezt …

szendamondja!

A Mozgalom legújabb híreit Tuaregtől, lásd itt!

A Centrális Erőtér “Gépontja”

Új megvilágításba helyezte tegnap G. Fodor Gábor, a Századvég Elemző Intézet stratégiai igazgatója a hónapok óta dúló Orbán-Simicska belháborút. Szerinte ugyanis itt nem másról van szó, mint hogy a Demokrácia küzd a Diktatúrával!

“Gépont” Fodor Gábor ugyan a fentebb nevezett, közmilliárdokkal alaposan kitömött Századvég vezető tisztviselője, saját blogján (lásd itt!) önmagát nem elemzőként, hanem “politikai gondolkodóként” szereti definiálni. Ezzel pedig valóban egyet lehet érteni, hiszen egy tudományos igényességgel megvert Elemző nem ír le még a saját elektronikus naplójában sem olyanokat, mint amire ő többször is vetemedett.

Ez a “gondolkodó” ugyanis arról (is) hírhedt, hogy bejegyzéseiben nem egyszer nyilvánította már ki az Orbán iránt érzett (plátói) férfiszerelmét. Természetesen ez az ő magánügye (ha valakinek pont az Örökös MiniElnök a “gépontja”, s tőle lesz ragacsos a szellemi alsónadrágja, hát ámen!) … lenne, ha nem a Közkassza, hanem a saját, a szabadpiacon folytatott “gondolkodása” finanszírozná az megélhetését.

Gépont gondolatvitelei tehát általában feledhetőek, lévén bevallottan és körülményesen kerülik az objektivitást – annak ellenére, hogy ezeket mindenkoron a tudományosság álruhájába öltözteti. Ámde időnként érdemes elolvasni egy-két firkálmányát, mivel azokból megalapozott következtetéseket vonhatunk le arról: a Kistermetű Nagytestvér miként óhajtja már a közeljövőben is átírni a Múltat.

Tegnapi bejegyzésében Gépont az Orbán-Simicska hatalmi harcot vette sajátosan torzító górcsöve alá. Természetesen mindezt nem így, nyíltan tette, hanem egy tudományosnak szánt, külföldi példákkal alaposan megspékelt, a “Magyarország” megnevezést körülményesen kerülő gondolatmenetben, melyben arról értekezik, hogy minő disznóságokra képes az úgynevezett “Harmadik Pólus“.

Fodor szerint a Kétpólusú (Bal és Jobb) politikai rendszerekben mindig  a Harmadik a nyerő. Utóbbin az úgynevezett “oligarchák” helyezkednek el, akik az állam elfoglalásával a saját gazdasági pozícióikat igyekeznek stabilizálni, majd azt politikai befolyássá konvertálni. Mindez pedig arra ad nekik lehetőséget, hogy vagy támogassák az éppen uralmon lévő “Oldalt”, vagy restaurálják a megelőző ciklusban kipottyantak hatalmát. Mindezt persze csakis a saját (“rövidtávú”) gazdasági/anyagi érdekeik szerint, felülírva/megerőszakolva/megcsúfolva a Választói Akaratot.

Gépont úgy véli: már ebből is látszik, mennyire egészségtelen a “politikai váltógazdálkodás“. Hiszen az valójában az oligarchák uralmát jelenti, ahol a döntéseket nem a nép által választott Politikusok, hanem a személyes érdekeikre bandzsító Oligarchák hozzák meg, tehát a Nép lényegében a Harmadik Pólus játékszere … akárcsak a Politikus. Ráadásul mindezt úgy, hogy a Tényleges Hatalom birtokosai nem elszámoltathatóak (lévén a háttérben bújnak meg), míg a a “kirakatban” álló politikusok kénytelenek vállalni a teljes felelősséget.

/: Joggal merül fel a kérdés, hogy ha a Centrális Erőtérnek sok-sok milliárdért tanácsokat és elemzéseket adó Századvég Intézetben ekkora lúmenek vagyonnak, mint ez a Gépont, akik már az első pillanattól fogva tudtak a Harmadik Pólus létezéséről és praktikáiról, akkor miért nem tanácsolták már korábban a NER-kormánynak eme “pólus” leépítését? … Nos, Gépont (ha nem is nyíltan, de) erre is választ ad:
  1. Az Oligarchák kifejezetten “hasznosak” mindaddig, amíg a “posztkommunista társadalmak” gazdasági beindítását szolgálják. Tehát nem a létezésükkel van a baj, hanem azzal, amit a “hasznosságuk” elmúlása után művelnek: a választói akarat megerőszakolása, a politikusi autonómia korlátozása!
  2. A Kétpólusú Rendszer megszűnése csak az Áprilisi “Választásokat” követően vált nyilvánvalóvá. A Baloldal lényegében megsemmisült, se pénze, se választói nincsenek (lásd a kilenc nappal korábbi posztját itt!), így eliminálódott az alkukényszer is.

Hát mit mondjak? Ennél szebben leírni a haszonelvű (se tisztesség, se barátság, se adott szó) Orbanizmust, ami szerint mindenki addig nertárs, amíg a Fővezérnek hasznára van és semmi módon nem korlátozza az omnipotenciára való törekvését, még nekem sem sikerült volna! … Igaz, nem is vagyok Talpnyaló és én nem is fogok majd akkorát “csodálkozni”, mint majd Gépont! :/

Mi tehát a megoldás? Természetesen a Centrális Erőtér létrehozása, azaz egy olyan politikai rendszer, ahol csupán egyetlen egy, évekre/évtizedekre bebetonozott párt határozza meg az ország életét. Ebben az esetben ugyanis már nincs egyeztetési (megalkuvási?) kényszer a Harmadik Pólussal, azaz nyíltan fel lehet tenni a kérdést: Kié a hatalom? A háttérben, a Politikus mögé sunyin elbúvó, a Nép által meg sem választott és így elszámoltathatlan Oligarcháé, avagy a minden ilyen kondíciókkal rendelkező Politikusé, akinek ebből eredő “autonómia-igénye” teljesen jogos?

Gépont ugyan körülményesen kerüli, hogy nevén nevezze a Gyereket, de firkálmányának célja egyértelmű: megideologizálni a hivatalosan körömszakadtáig tagadott Orbán-Simicska hatalmi harcot. Ráadásul mindezt úgy, hogy abból az kerekedjék ki: a két fél közül Viktátor képviseli a Demokráciát, Luigi pedig az Önkényuralmat!

Injekciót kérek!

… és ezt …

szendamondja!


Mérgezett “ajándék” a Vezértől

Mottó: “Orbán földjén nyílik már az encián./ Ajándékot kaptál Tőle?/ Nem lehet más, csak cián!” (©: “Pótbonhomme“)

Amikor ez a posztom nyilvánossá válik, a “Magyar Országgyűlés” nevű, egybites, gombnyomogató biodroidokat tenyésztő Államfarmon már javában szónokol a xanaxpálesz koktélon felhízott “Napoleon” (röff-röff, uííí!) arról, hogy itten úgy el lészennek számoltatva a bankok (már megint), mint a csuhajlom! … No meg mérgezett Ajándék a Znépnek!

Mer’ uííí … ugyinem volt még olyan a világon“, hogy “… létrejött volna egy olyan lehetőség, hogy az emberek, akik azért fognak össze a demokrácia keretei között, és választanak maguknak parlamentet és kormányt, hogy legyen, aki képviselje az ő érdekeiket a nagyhatalmakkal szemben, a külföldiekkel és a belföldi nagy hatalmasokkal szemben is, szóval az emberek összeálltak volna, választottak volna egy parlamentet és egy kormányt, ami az ő kormányuk és az ő parlamentjük … (Viktátor Urunk felejthetetlen megjegyzése a “szokásos” pénteki rádiós igehirdetésében, lásd itt!).

Ezek szerint hungaricum, hogy 2010 (pláne 2014) előtt egy Törvényhozást és egy Kormányt “a Nép által, a Népből és a Népért” választottak volna meg annak érdekében, hogy “szolgálja a Népet, képviselje a Nép érdekeit, őrködjön a Nép szabadsága fölött“. … Gondolom, eme Pénteki Szózat után az “elmaradott” EU-tagállamok, valamint az USA népe (és politikusai) mélyen magukba szálltak, s elgondolkodtak azon: hol is rontották el az egészet, miért is gondolták magukról azt, hogy Valódi Demokráciában, sőt, Jogállamban élnek!

Mert az is hungaricum, ahogyan itt, ezen a 93 ezer négyzetkilométernyi, kissé unorthodox, nem is annyira liberális, de mindenképpen “Modern Demokráciában” a Jogállamiság elve érvényesül. Minálunk uííí … ugyanis ez úgy működik (röffenti a Napoleon), hogy nem a Népnek köll alkalmazkodnia a jogszabályokhoz, hanem a Törvényeknek a Nép “Igazságérzetéhez”. … Azt, hogy a Nép mit “érez” Igazságnak, azt természetesen eme hungaricumnak minősülő Kormány és Törvényhozás határoz meg évről évre, hónapról hónapra, napról napra … néha pediglen óráról órára is!

Ha ugyanis a Nép úgy “érzi”, hogy a csütörtökön még hatályos, neki akkor még tetsző (mert “hasznos”) jogszabályok pénteken már sértik az igazságérzetét, akkor a Népi (galád imposztorok szerint: “populista“) Kormány javaslatára a Népi (galád imposztorok szerint “egybites, gombnyomogató, a csimpánzok IQ-jától messze elmaradó Idomítottakból álló“) Törvényhozás azt hétfőre már meg is változtatja! (“A változtatás jogát a hungaricumos Kormány és a hungaricumos Törvényhozás magának fenntartja!”)

De mivel a változtatás csak hétfőn volt lehetséges (ebből is látható, mennyire kontraproduktív, tehát fölösleges a “hagyományos” Demokrácia!), az Igazságérzet Sérelme meg már múlt hét pénteki, hát bizti ami bizti, visszamenőlegesen történik a módosítás és (bizti, ami bizti – nehogy szó érje a Nép Törvényhozás/Kormány háza elejit) egynehány esztendőre visszamenően! Mindezt csakis azér’ uííí … ugyi, hogy Mindenkinek jó legyen: a Népnek, de legfőképpen a Népi(es) Politikusnak!

Kitűnő példa erre, az úgynevezett Devizahitelesek Problémája! Melyből azér’ lett “gond” uííí … ugyi, mert sokuk, a kedvező kamatok és törlesztőrészek okán, jóval messzebbre nyújtózkodott, mint ameddig a “takarója” ért. Tették mindezt azért, mert mindezt már 2000-ben (ki is volt akkor a miniszterelnök? … na uííí … ugyi!) ez engedélyezve lőn, 2002-től kezdve pedig maximálisan költséghatékonyabb volt, mint a forintalapú hitelek felvétele (ki is volt akkor az a Járay Zsigmond MNB-elnök, aki ezt engedélyezte, majd később, 2002-ben a Holdig rúgta fel a jegybanki alapkamatot csakis azér’ uííí … ugyi, hogy alaposan kibasszon a Medgyessy-kormánnyal?!).

Nem is volt ezzel semmi gond, amíg be nem következett a 2008 őszi Pénzpiaci Pánik, melynek következtében a Forint fejest ugrott a szakadékba. Volt olyan időszak is (kb. 10 nap), amikor a korábbi, 240-250 forintos Euro elérte a 330-at, illetve a Svájci Frank 150-160-as árfolyama a 280 forintot.

Osztán jött a Gyurcsány-Bajnai konszolidáció. Az elátkozott IMF- (és WB- és EU-) hitelből feltőkésített, Simor-féle Jegybank mindent megtett a forint árfolyamvédelme érdekében. Így 2010 májusára az € lement 265 forintra, a CHF pedig 180-ra.

Osztán jött a Falkaforradalom és annak két szócipelője (Kósa és Szíjjártó) mindössze 48 óra alatt gondoskodtak az újabb árfolyamelszállásról! Kinek volt ez jó? Hát nem a lassan nyomorba és vagyonvesztésbe dőlő Devizahiteleseknek, hanem az “infó” birtokában lévő “shortolósoknak”. Tehát azoknak, akik “szénné keresték magukat” az egészen, s ugyanezek voltak azok is, akik az “egyösszegű, rögzített árfolyamú végtörlesztést” lehetővé tévő, “népi indíttatású” törvényen is hatalmasat kaszáltak.

Most az a duma, hogy a bankok voltak tisztességtelenek. Ez részben igaz, de közel sem annyira, mint a forintleértékelésre és statisztikaszépítésre játszó kormány és annak Jegybankárja (Matolcsy), aki Simorral ellentétben még csak kísérletet sem tesz az árfolyam megóvására! … Tetézve a Bajt!

Ámde minek magyarázok én itten, amikor a jelenlegi Klerikálfasiszta Pártállami Kurzus által lekommunistázott Aczél Endre ezt nálamnál sokkal jobban leírta:

Vallomást teszek.

Devizahiteles ügyfele vagyok az egyik kereskedelmi banknak. Akkor lettem az, amikor a bank elnök-vezérigazgatója, akkori barátom, azt javasolta nekem, hogy föltétlenül vegyek fel hitelt, ha szükségem van rá, svájci frankban, mert ő maga is ugyanígy tett. Nem akart nekem rosszat; vélem, önmagának se. Ha valaki, hát ő tudta, mit érdemes csinálni és mit nem. Biztos nem Medgyessytől vagy Gyurcsánytól kért tanácsot. A kérdéses időpontban forinthitelt 12–15 százalékra, svájci frankban elszámolt hitelt 3-4 százalékra lehetett felvenni.

Akik akkor cselekedtek, így például én is, éveken keresztül jól jártak, de nemcsak azért, mert a kamatszint látványosan alacsonyabb volt, hanem azért is, mert a forint árfolyama nem ott volt, ahol most, hanem legalább 40 százalékkal föntebb (azaz erősebb volt).

A devizahiteleseket nem a bankok mohósága tette tönkre, hanem a forint romlása. Azok, akik „jó időben” vettek fel svájcifrank-hitelt, éveken át halálra keresték magukat a forinthitelesekkel szemben, vagy ha nem, a szaldójuk még ma is pozitív (2008 után). Magánszemélyeké is, önkormányzatoké is. Utóbbiakról – ahol eltűnt a pénz – mintha manapság nem esne szó. Miért is esne? Még a végén kiderülne, hogy Lázár János, hajdani hódmezővásárhelyi polgármestert azok a gonosz bankok beszélték rá, hogy városát Magyarország legeladósodottabb településévé tegye. Nem téma. (Régebbi iskolázottságúak értik a vonatkozó német mondást: „nicht berühren” – erről nem beszélünk. Ez a szófordulat, így, németül, akkor volt divatban, amikor a zsidótörvények folytán „aladárok” – keresztény alkalmazottak – vették át pro forma a tulajdonjogot az eredeti tulajdonostól, de erről nem illett tudni, beszélni.)

Egyszóval állapodjunk meg: a svájcifrank-hitel hosszú időn át roppant előnyös volt a hitelfelvevőknek. Ehhez képest Orbán Viktor pénteken ezt mondta: „A magyar gazdaságtörténetben példátlan, hogy a kormány és a parlament a tisztesség logikája alapján teljes egészében átvilágítson egy az emberekkel szemben tisztességtelen pénzügyi manőverrendszert, és elszámoltassa a bankokat.”

Manőverrendszer? Biztos, hogy a bankok nem emberbaráti szempontból nyújtottak hitelt svájcifrank-alapon, hanem azért mert lehetőség volt rá. Arra, hogy ők is jól járjanak, meg a devizahiteles is. Le kell szögeznem, hogy az én szerződésemet az én bankom egyetlenegyszer sem módosította, bár a kamat lassan, de alig észrevehetően feljebb kúszott. Igaz, azt se kérdezte meg tőlem, hogy egyetértek-e a kamatemeléssel? De erre semmi sem kötelezte. Most 4 százaléknál van a kamat, és a bank éppenséggel igazodhatna Matolcsy alapkamatához, amelyet pár hónap alatt 7-ről közel 2-re vitt le (puszta erőszakkal, ami a pénzügyi világban szokatlan), de persze nem teheti, mert ő frankban számol el, nem forintban.

Itt jegyzem meg, járatlanabb olvasóink kedvéért, hogy a devizahitelek forintosítása, amiről annyit pofáznak, azért nem fog megtörténni egyhamar, mert olyan mértékű kamattámogatást vonna maga után (hogy a forinthitelesek egálban legyenek a devizahitelesekkel), amelyet a központi költségvetés 100–150 milliárdos nagyságrendben nem tud, nem is akar vállalni. Orbán ravaszul kibújt a válasz alól, amikor erről, mármint a forintosításról kérdezték. (A szám szakértői becslés.)

De a legnagyobb gonoszság az, hogy ez az egész devizahiteles balhé, amely egészen bizonyosan családok százezreit nyomorította meg (nota bene: akik luxusautóra vettek fel hitelt, azokat aligha), az Orbán-propaganda folytán teljes egészében „félrecsúszott”, hiszen közepes képzettségű embereknek is tudniuk KELLENE, hogy nem a bankok gonoszsága, hanem az orbáni, árfolyamromboló gazdaságpolitika miatt kénytelenek többet fizetni. Lehet ugyan napestig hivatkozni – olykor akár okkal is – egyoldalúan módosított szerződésekre, engedély nélküli kezelésiköltség-emelésre és hasonlókra, ki lehet csikarni a Kúriából ennek megfelelő döntést – de ezek hatalmas semmik ahhoz képest, amennyit a forint romlott, következésképp az adósság (az államé is!!) automatikusan növekedett. Csak erről volna szabad beszélni, nem pedig a „bankrendszer átvilágításáról”, „tisztességtelenül elvett pénzekről” etc. (Egy szép nap talán azt is megkérdik tőlük, árják-e? Mellesleg: Csányi Sándor OTP-jének átvilágítása hogyan fog megtörténni? Hátha Csányi többet tud a Fidesz-vezérkar magánvagyonáról, mint bárki más ebben az országban. És hogyan fog megtörténni az oligarchikus körbe tartozó kisbankoké, amelyek „magyarok”, szó se róla?) A bankok nem angyalok, sehol sem azok. De arról aztán végképp nem tehetnek, hogy amikor én fölvettem a hitelemet, a svájci frank valahol 180 forint körül állt, ma meg 260 körül.

Tudom, ez egy fura írás. Végtére is tapsolnom kellene, hogy ha Orbánnak hinni lehet, harmadával csökken majd az én törlesztőrészletem is (tényleg? nem fogadnék rá nagy tétben), és ez nem kevés. Csakhogy bizalmatlan vagyok. Tudom, hogy a vége zéró összegű játszma lesz. Mert ami az egyik oldalon nyereség, a másikon veszteség. „Valakinek” állnia kell a számlát. Jó, azt mondják nekem, ezek a bankok lesznek. De ők erősebbek mint én, bármennyit sarcolják is őket. Ki fogják találni a módját, miként hozzák be a réven azt, amit a vámon elveszítenek. Ebben egészen bizonyos vagyok mint ahogyan abban is: észre sem fogom venni, mikor fizetek többet. Lám, Orbánék egy népszavazással eltüntették a vizitdíjat, és most szórványos hírek jönnek arról, hogy a 300 forint többszöröséig fizettetik ki egyes kórházak a nem „oda tartozó” betegekkel. És pénzt kérnek „extra” szolgáltatásokért. Mindig van megoldás.

Szóval a Népi Kormány és Törvényhozás immáron sokadjára döntött úgy, hogy jogi erőszakot vesz a Saját Alaptörvényén is. … Biztos-ami-biztos pedig a Civil Szervzeteken/Mozgalmakon is. Utóbbiak a veszélyesebbek, lévén az Előbbit napról napra képes a Nép Igazságérzetéhez idomítani (lásd fentebb!), míg az utóbbiakat csak dehonesztálni: HAT “alapítványistára” ÖTVEN rendőrt reászabadítani!

De hát ezen csodálkozni nem köll! A Hatalom egyelőre azt csinál, amit akar. Kinyírja a Civileket … no meg a bankokat … mindezek pénzén pedig le/kifizeti azt a Magyar Honpolgárt. Aki némi állami baksisért bármikor eladja a saját szavazatát, szabadságát (lévén ezekkel kezdeni semmit nem tud!). No meg a saját anyját is! …

Ám ebben az esetben talán még meg is jegyzi: “Bocsi, Anyuka! Semmi személyes. Csak muszáj!

A posztomban nincsen semmi személyes. Csak A tenyeremet viszkető “Muszáj“!

… és ezt …

szendamondja!


Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 48 követőhöz